Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-09-02 / 35. szám
Kedves Olvasó! Eszeveszetten taposom a víziblcikll pedálját, szakad rólam a sós lé, de a járgányom csak nem akar haladni. Valami baj van az áttétellel, ki kellene pserélnem a járművet, csak még azt nem tudom, hogy jutok ki a partra. Ügy látszik, rá kell bízzam magam a feltámadó szél jótékony segítségére. De így kell nekem! Aki művelődési táborba jön, az ne vízibiciklizzen! De akkor mit csináljon? Persze! Csónakázzon! És közben művelődhet, elsuttoghatja Kölcsey Ferenc meg Vájda János „csónakos“ verseit. Nyári művelődési tábor. Az elnevezésből kiderül, hogy a tábor, amelyet a Csemadok KB szervezett, nyári is, meg művelődési is. Tehát szolgálja az üdülést is. Nos, erre a célra kiválóan megfelelt a rendezvény idei helyszíne, a kelet-szlovákiai Jászó fjasov). Van itt minden, ami turistának ingere: tiszta levegő, erdők, csónakázásra alkalmas tó, mely mellesleg halastó is; cseppkőbarlang; régi, szép épületek, történelmi hangulat. A kempingben pedig még teniszezni is lehet. Sőt, augusztus 9-e és 16-a között a szép idő a színvonalbeli különbség túl kézzelfogható lett volna. Az ügyes-bajos dolgait betanult, popénekkel elgügyögő Varga közönségét a rendezőknek minduntalan figyelmeztetnie kellett: ne zajongjanak már, figyeljenek a művészre. A beszélgetést — nem tudni mi okból, tán a fegyelmezetlen közönség miatt —, másnap újra megismételték. Már nem az első helyszínen, az alapiskolában, hanem a kempingben, a tábortűz mellett. Ez is hasonlóan „sikerült“. Azért a tábortűz érdemleges dolgokat is „látott“. Szürkület tájékán itt legalább meg lehetett állapítani a művelődési tábor lakóinak számát. Persze, csak hozzávetőlegesen, mert sok ott kempingező turista is a társasághoz vetődött, meg a környékről is jöttek néhányan. Mert az egyetlen dolog, ami biztos volt az egy hét alatt, és amelyre összeverődtek az emberek, az az este kilenckor kezdődő táncház volt, melyet idén is a kassaiak (Kosice) vezettek, új előtáncossal, Pribék Gáborral, aki az Üj Nemzedék tánccsoport tagja. Gábor jó felkészültséggel, átgondoltan, biztos kézzel irányította a táncolni vágyókat annak ellenére, hogy nagy fába vágta Közös erővel — Nagyíerenc Katő vezetésével — elkészült a kopjafa is TÁBORI LEVÉL is el-eljött, tehát az üdülés minden tartozéka együtt volt. Csak a művelődés még a művelődök hiányoztak. Az utóbbiak nagyon. Mert a hivatalból ott tartózkodókon meg a néhány fanatikus táborozón kívül alig jött el valaki. De aztán ők is idő előtt hazamentek. Még a legnagyobbnak várt attrakcióra, a szombati beszélgetésre sem tódultak az emberek Pedig a meghívottak, Szepesi György és Grosics Gyula mindent elkövettek, hogy megmagyarázzák a jelenlevőknek az Aranycsapat 1954-es fiaskóját. Gondolom, az azóta eltelt harminc egynéhány év alatt nem először próbálkoztak ezzel. Meg is látszott — rutinosan unott válaszaikon. Grosics szerint ezt a vereséget nem lehet megmagyarázni. Azt is majdnem olyan nehe'zen, hogy miért hívták el őket tábori műsornak. Minden bizonnyal közönségcsalogatónak jött a két illusztris vendég, csak a közönség nem jött el hozzá. Grosicsék mellett mér alig figyelt valaki az ugyancsak közöttük helyet foglaló Kléry László volt kiváló testépítő bajnokra, aki a csehszlovákiai magyar sportot volt hivatott képviselni a beszélgetésen. A „regisztrált táborlakók“ zöme mintha valami másra vágyott volna. Nem biztos, hogy éppen a kemping kocsmájára. De ott tanyáztak, mert ott legalább le lehetett ülni — beszélgetni. A másik „nagy“ műsorszám, a Varga Miklóssal való keddi beszélgetés közönsége jobbára a környékbeliekből verbuválódott. Vargáék — hála a „technikai okoknak“ — legalább négy órát késtek, így a műsorukra várakozók végignézték a szepsi (Moldava nad Bod- vou) Bódvácska gyermek-folklórcsoport fellépését. Jó, hogy így alakult, mert így többen látták kiforrott, üde előadásukat, amely az egyhetes tábor egyik legszínvonalasabb műsora volt, ha nem az volt! A másik „nagy műsorszámék“, Varga Miklósék szerencséjére nem rögtön a Bódvácska után következtek, mert A táncház ismét igazi tábori hangulatot teremtett A legnagyobb élmény a Bódvácska szereplése volt a fejszéjét, hiszen a gyimesi csángók táncait próbálta megtanítani az árva vállalkozókkal. S ezek a táncok nem könnyűek. Munkáját kiváló zenekar segítette, a Csámborgó, amely egész napokat fanatikusan gyakorolt, hogy az esti fellépések jól sikerüljenek. A kezdeti divathullám elmúltával immár kezd egyértelművé válni, hogy nálunk nem alakul, nem alakulhat ki táncházmozgalom. A népzene, a néptánc azonban nem hiányozhat a művelődési táborokból, már csak azért sem, mert az idén is a táncház volt az egyetlen, ami tábori hangulatot tudott teremteni. Az idei nyári művelődési tábor a tavalyitól és a tavalyelőttitől teljesen eltérő koncepció alapján szerveződött. Az elmúlt években inkább az előadások domináltak, idén minden nap délelőttiére túrát, kirándulást terveztek: Jászóra, Szepsibe, Kassára, a Szádelői völgybe, Tornára (Turnianske Podhradiej. Az egész programtervezetből pedig az sejlett ki, hogy összeállítói az „Ismerjük meg önmagunkat“ jelszó jegyében gondolkodtak. Az említett kirándulásoknak a környék jobb megismerését kellett volna segíteniük. A szervezők nagy teret szenteltek a nemzetiségi önismeretnek is, külön estét hagytak a csehszlovákiai magyarság jogtudatformálása kérdéseinek megvitatására, a néprajzra, a beszédtanulásra és értelmi nevelésre, a hazai magyar színjátszás fejlődésére, valamint a csehszlovákiai magyar élsport problémáira. Megnyerő koncepció, hiszen a vidék is érdemes a megismerésre, s nemzetiségi létünk említett szféráira is illik odafigyelnünk. Nem beszélve arról, hogy mivel az előadások csak este, néha délután kezdődtek, bőven maradt volna idő a beszélgetésekre, vitákra. Csakhogy a terv megvalósítása már nem ment olyan simán, és az előadások hasznossága elhangzásuk után már nem volt olyan egyértelmű. A délelőtti túrákra például alig akadt vállalkozó. Mint már korábban említettem, táborlakó is alig volt, a főiskolások szinte teljesen hiányoztak. Ennek tanulságait mindenképpen le kell vonniuk a jövő évi tábor szervezőinek, mert idén már-már a nyári művelődési tábor megrendezésének szükségessége is megkérdőjeleződött. A hét leghasznosabb beszélgetése a csehszlovákiai magyar színjátszásról folyt. Havas Péter jól vezette a vitát, mely sokat adott a hallgatóságnak még akkor is, ha gyakran hallhattak az illetékesek szájából „mosom kezeimet“ kategóriájú választ. Hogy a hazai magyar színjátszásnak mennyire használt ez a vita, az már más kérdés. Talán annak is van valami értelme, ha hányjuk a falra a borsót. Végül majdcsak átfestik a kopott falat. Levelem végén még egy érdekesség: a hét egyik napján be kellett mennünk a közeli Szepsibe. A jászói buszmegállónál középkorú férfi meg egy vele nagyjából egykorú nő várakozott. Megláttak, megállítottak. — Bevinnének Szepsibe? Nem ment az autóbusz, már egy órája itt állunk. — Szívesen. — Maguk magyarok? — kérdi a nő kis hallgatás után. Mert aki nem tájszólásban beszél, azt ezen a vidéken már magyarországinak vélik. Hasonlóan sok környékbeli fiatal a művelődési tábor lakóit is külföldieknek sejtette, így a nagyon bátrakon kívül kevesen mertek közeledni a táborozókhoz. Bátorságuk hiányának oka talán tájékozatlanságukban kereshető. A jászói fiatalok minden bizonnyal tudták, de a környékbeliek már annál kevésbé, mi zajlik a kempingben. Pedig a művelődési tábor nem a „kiválasztottak“ sereglete, s megrendezésének célja szerintem az is, hogy ne csak a táborlakóknak mutasson be egy vidéket, hanem a vidéknek is a tábort, a művelődésnek e hasznos formáját. Jobb propagandával talán az utóbbi cél is elérhető lett volna. Az idei táborról végezetül talán any- nyit: hogy — enyhén szólva — volt már jobb is. Reméljük, a jövő évit időben és átgondoltabban, nagyobb figyelemmel szervezik majd, a jobb műsorra sokkal többen lesznek kíváncsiak. A helyszín talán meg is felelne. Kedves Olvasó! Jövőre, augusztus második hetére a táborba téged is szeretettel várnak! Klinko Róbert (A szerző felvételei) Ami kitölti az űrt ^ „Az eddigi cigánykutatók * kevés kivételtől eltekintve — csupán a romantikát és egzotikumot keresték a cigányok életében, és közben elfelejtették észrevenni — az embert. Az utókorra hagytak egy csomó fantasztikus varázslás-gyűjteményt, és ebben ki is merült a munkásságuk. De egészen a legutóbbi időkig soha nem közeledtek mint ember az emberhez a cigányokhoz, soha emberi szóval még nem fordult senki a cigányok felé — mint egyenrangú az egyenrangúhoz — s ha valaki ebben kételkedne, kérdezze meg a cigányoktól, vagy akár saját magát.“ Pesszimista hangvételűek Erdős Kamill szavai. Hajlamos lennék megcáfolni érvekkel, dokumentumokkal alátámasztani vélt igazam —, hogy a cigányokkal szembeni előítéletek megváltoztak, e- gyenrangúnak és egyenjogúnak tekintjük őket. De: vajon szolgálnak-e sajtó- tájékoztató eszközeink olyan tanulmányokkal, monográfiákkal, melyek személyességük, közelítő, ismertető hozzáállásuk folytán közelebb hoznák hozzánk ennek az etnikai csoportnak az életét?! A válasz: nem, vagy csak elenyésző mértékben. Márpedig ezt az érdeklődést csupán figyelemfelkeltéssel lehet előmozdítani. Ezért éreztem több szempontból is fontosnak Huszár Tibor szociofotó-so- rozatát, melyet júliusban lehetett megtekinteni a bratislavai Laco Novomes- kji kiállítóteremben. Képei témáit a cigányság életéből meríti. Ugyanúgy motiválja őt az egyszerű hétköznapok szürke kilátástalansága, mint azok a lényeges embertársi kapcsolatok, kötődések és viszonyulások, melyek életformájuk elsődleges meghatározói. A fotóriporter hozzáállása teljesen nyilvánvaló. Mindennemű előítélettől mentesen csupán szemléltet. Képi mondanivalójával nem a mélytudatot ostromolja, a fotós egyszerűen csak a felületet reprodukálja valamiféle kiábrándultság szignója alatt. A képekre jellemző beállítottság cseppet sem zavart keltő. Mindez a megismertetést, a megismerést segíti elő. Lehetőségünk nyílik betekinteni a cigányélet kulisz- szái mögé. Megsejthetünk valamit abból a hátrányos sorshelyzetből, mely sok esetben az alázatra, lealacsonyo- dásra, olykor a jellem hiányára predesztinál. Huszár fotói azt is megmutatják, mennyire képesek beilleszkedni a cigányok: Mennyire képesek feladni hagyományos életformájukat, s hogy milyen kompromisszumok felállítására kényszerülnek. Hogy hiába törekszik levenni róluk társadalmi rendünk a faji megkülönböztetés súlyos terhét, az előítéletek okozta következmények, a cigányság anyagi és kulturális elmaradottságának nyomasztó terhe még ma is nyomja vállukat. Eugen Gindl szerint Huszár Tibor fényképein az igazság esztétikai kategóriává válik, a spontán kinyilatkozás eszközévé. Huszár cigányai nem egzotikusak — mondja. Olyanok, amilyenek. Beszélgessünk el velük, meglehet segítenek nekünk önmagunk megismerésében. Mert csak akkor akarhatunk és tudhatunk rajtuk segíteni, ha ismerjük önmagunkat. Ügy tűnik, Huszár Tibor ezt az alaptételt magáénak tudja. Ezt bizonyítja fotói elementáris ereje, s ezt tükrözik vissza az őszinteségnek és bizalomnak azok a csalhatatlan jelei, melyeket a fényképezőgép lencséjébe tekintő emberek sajátjai. Ez a látható őszinteség és bizalom adja a fotók hitelességét, meggyőző erejét. A nézők számára pedig késztetést önvizsgálódásra. Horváth Gabriella
