Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-09-02 / 35. szám
új ifjúság 1 A z fró, aki elképesztően hamis hangú írásaival halmozta el az olvasóit, mellesleg csapnivalóan rossz riportokat Is szokott írni. Sokszor maga is elcsodálkozott azon, miért faiiák írásait annyira az olvasók, s miért fogadták el harmatgyenge riportjait a szerkesztőségek. Nos, ez a semmirekellő giccsgyáros vette magának a bátorságot, s egy szép napon felkereste a kétszobás lakótelepi lakásán Csodabogár Ubult — ez volt a becsületes neve. Igen, Ubult, a tévedhetetlent és mindentudót. Az első felesége a nászé]szaka előtt Ubulinkónak becézte, ám azt követően a harmadik napon úgy eltűnt az újdonsült menyecske, mintha a föld nyelte volna el. Állítólag disszidált, de egyesek szerint az ország másik végében növendékbikák hizlalásával foglalkozik. Az fró vegyes érzésekkel nyomta meg a csengő gombját. Csodabogárné — a hatodik feleség — nyitott ajtót. Kissé kócos volt, fakult, zsfrfoltos ruhája úgy lógott rajta, mint tehénen a gatya. A szeme viszont nagy és kerek volt, melegséget és csodálkozást sugárzó. — Elnézést... Csodabogár urat keresem ... Az asszonyka szó nélkül a szobába invitálta az írót, s a kSt fotel egyikébe ültette. Több bútordarab nem is fért el, egyszerűen nem férhetett el a szobában, mert zsúfolásig tömve volt népi és népies eszközökkel. Volt ott rokka, mozsár, csecses- korsó, pingált tányér, falióra, szekérkerék, járom, szekérlőcs, tlló, mángorló, sarló, kasza tokolyóval... sőt az egyik sarokba támasztva még elnyűtt tragacs is büszkélkedett. De akadt ott bőgatya és pltykés lajbl, pruszlik és cifra főkötő, rámás csizma sarkantyúval, zsinóros nadrág ellenzővel, feszftőzabla kantárszárral és ekegeren- dő üsztökével. Az fró megrökönyödve hordozta körbe- körbe a tekintetét, s már azon sem csodálkozott volna, ha ez a hatodik feleség süketnéma lett volna. Az volt. Végre előkerült a háziúr. Igaz, nem valami úrias öltözékben. Valamikor ing lehetett, amit viselt, de olyan tépett és rongyos, hogy tfz macska nem fogott volna benne egy egeret, azonkívül térdig érő slic- ces gatyája volt, s annak ellenére, hogy megnyílt a slicce, alig lehetett észlelni aszaltszilványt férfiasságát, a lábán pedig ormótlan gumicsizma éktelenkedett. A nyár kellős közepén I Rekkenő hőségben! Egyszóval nem mindennapi látványt nyújtott a háziűr. Az írót cefetül megkörnyékezte a röhöghetnék, de nem merte elnevetni magát attól tartva, hogy Csodabogár nyomban ajtót mulatt neki Csodabogár nagy szemet meresztett az íróra. — Maga itt, nálam, a történtek után? — Utólagos engedelmével — Eljött annak ellenére hogy előadói körutamon lejárattam magát a közvélemény előtt...? Remélem, fegyvert nem hozott magával ...? Pisztolyt... esetleg rugós kést...? — Undorodom a vérontástól... Az asszonyka közben megjelent a küszöbön A háziúr furcsa mutogatása után azonban eltűnt, majd két pohár vízzel tért visz- sza és bárgyú mosoly kíséretében tette a ' két férfi elé. — Csapi . . — mondta Csodabogár. — A legegészségesebb ttóka, nekem elhiheti. Fogyassza ... — Köszönöm! Csodabogár felkattintotta egy népimlntás doboznak a fedelét, kivett belőle egy cigarettát, bekapta és csendesen rágni kezdte, miközben ábrándos tekintetét az Íróra függesztette Figyelmeztetően bökte magasba tömpe ujját: — A füst ártalmas. ,. Egyébként sem akarom beszennyezni a környezetem levegőjét, mint sok más felelőtlen egyén. — Sokat fogyaszt? — Ha ideges vagyok, igen. — Gyakran ideges? — Hol él maga...? Lehet nyugodt az ember a mai rohanó világban? s— Vannak akik meg tudják őrizni a nyugalmukat. — Nem Is éreznek azok felelősséget a társadalomérti — Ki tudja? — Én biztosan tudom..., Nos, ki vele, miért keresett fel.. .1? Netán felelősségre akar vonni, amiért annyira lepocskondíroz- tam? — Mindenkinek lehet véleménye, sőt kell is, hogy legyen. Az a lő, ha van. Persze a tévedés lehetősége mindig fennáll. — Nem szoktam tévednil — jelentette ki Csodabogár határozottan. — Nos, hát akkor miért keresett fel? — Kíváncsiságból. — Nofenel Mire kíváncsi? — Magára.. — mondta az fró elgondolkozva. — Egyesek szerint maga egy kimondott zseni... — Jólesik hallanom. — Mások szerint viszont — s ők vannak többségben — maga egy totál hülye, hogy bődületes marhaságok az elképzelései, s hogy a magához hasonló egyéneknek zárt intézetben lenne a helye. — Nofene! — horkant fel Csodabogár, s kissé ideges mozdulattal markolt bele dús, tömött bajszába, melynek erdejében diszkréten megbújtak a tegnap esti vacsora — tökfőzelék fasírozottal — maradékai, Gyanúsan elvörösödött. Tán csak nem gutaütés kerülgeti? gondolta az Író kissé szorongva. Nem venné a lelkére, ha netán kifordulna a fotelból, bár ki tudja, talán nem is veszítene vele sokat a társadalom, az emberiség meg egyáltalán nem. Csodabogár dühös mozdulattal csapott a levegőbe. Keze majdnem beleakadt a járomszögbe. — Szóval én totál hülye vagyok!? — kérdezte vérbenforgó, ellenséges szemmel. — Ha szabad érdeklődnöm, például milyen elképzeléseimet nevezik bődületes marhaságoknak? Az író behúzta a nyakát. Veszettül kívánta a füstöt, de nem akarta szemtelen tapintatlansággal beszennyezni a háziúr környezetének levegőjét. — Például? — húzta el a szót az fró. — A színházi előadásokról alkotott véleményét, illetve javaslatát, amely, ön szerint, gyökeresen megváltoztatná és teljesen újszerűvé tenné az előadásokat. — Tudja mit mondok én magának? — emelte fel kezét fenyegetően a háziúr, — Mondhat bárki bármit, kitartok a javaslatom mellett, s az idő engem fog igazolni. Sosem bírtam a megalkuvókat és a maradi gondolkozásúakat! — Én sem — bólintott az író helyeslőn —, de a fellegekbe járókat és a tudathasadásos megnyilvánulásokat sem .. Ha szabad megkérdeznem: mi is javaslatának a lényege? Csodabogár arcát valami különös, átszellemült érzésből fakadó pír öntötte el, mint a szűzlányét, akinek először érintik meg a melle bimbaját. — javaslatom lényege a következő: — kezdte Csodabogár — az előadás a színház előtti téren zajlana a járókelők előtt. Akinek tetszene megállna, akinek nem, tovább menne. Ezalatt odabenn, a zsúfolt nézőtér közönsége az üres színpadot bámulná és hangszóróból hallgatná az utcán zajló előadást. Gondolja csak el, milyen szédületes élményben részesülne a közönség? — Élményben!? — Igen, élményben. . .1 Mindenki a saját elképzelése szerint látszhatná el az üres színpadon Rómeó vagy Júlia, Lear király vagy Melinda, vagy például Svejk szerepét. Hát nem óriási.. .1? Miért bámulja a lábamat? Az író nem akarta bevallani, hogy a röhögés! ingere elől menekül az ormótlan csizma tanulmányozásához, így hát szelfd- szerényen megkérdezte: — Nem izzad a lába a csizmában? Csodabogár elvigyorodott: — No, lám, a hülye ember ezen is tudna röhögni, pedig hát ennek az itthoni gumicsizma viseletnek is megvan a megalapozott háttere: egészségvédelem! Valóban? — kérdezte az fró ártatlan, naiv ábrázatot vágva, pedig legszívesebben felnyerített volna. — Ilyen nyári hőségben rendszerint izzad az ember — folytatta Csodabogár az eszme- futtatását. — Nos, ez a gumicsizma lehúzza a fölösleges vizet, valósággal megcsapolja az embert, és ez nagyszerű dolog. Hallgassa csak ...!—• Mozgatni kezdte a lábát a csizmában, mire szörtyögő hangok hallatszottak, mintha ingoványos talajon lépkedne az ember. — Mit szól hozzá? — Fantasztikus! — mondta az fró elismerően. — Bátorkodom megkérdezni: nem megy tönkre a lába? — Egyáltalán nem ... Néhány köriflöm ugyan leázik nyaranta, de annyi baj legyen: kinő a következő nyárig! — Szép körmei lehetnek . . évről évre megújulók . akár a természet ... csodálatos! — Megmutassam? — Köszönöm, nem muszáj.. .1 Ha fantáziátlan vagyok is, azért el tudom képzelni... És nem bűzlik a lába? — Kicsit... de az ember ne utálja a saját bűzéti — Milyen igaza van! — mondta az író bólogatva. — Ha már a lábakról beszélünk, mi a véleménye a néptáncról? Csodabogár elkeseredett ábrázatára felhő telepedett. — Elavult formák, elvetélt akaratok. Újítani, újítani! Újra kellene álmodni az egész mozgalmat. így már nem sokat ér. Dob- bantás, csizmaszár veregetés jobbról-balról, és ez Ismétlődik únos-untalan... — Csodabogár nagy lélegzetet vett, villant a szeme. — Én például el tudnám képzelni, ha talpnélküli csizmában táncolnának a fiatalok, nyomban megszűnne a fület bántó dobogás, s a táncosok szinte úsznának a színpadon, mint a sellők, és nem tenyérrel kellene verniök a csizmaszárat, hanem... mondjuk vakolókanállal vagy mosófával. Képzelje el, hogyan villognának a napfényben a munkaeszközök, a vakolókanalak meg a simára sikált mosófák! Igazán öröm volna nézni, lélekemelőén gyönyörű! Bárhogyan próbált uralkodni magán az fró, nem tudta megállni, hogy mosolyra ne húzódjon a szája. — Vigyorog? — kérdezte Csodabogár kissé sértődötten. .— Nem, dehogy, a huzat nyilallt bele a lyukas fogamba — felelte az író, s ■ még szélesebbre húzta a száját, nyikkantott is, hogy hihetőbb legyen, pedig .csak a visszatartott röhögésének a zsengéje buggyant ki belőle. — Hallom, hogy az énekkari mozgalommal sincs kibékülve. — Nem vagyok, és azt nyíltan hangoztattam és hangoztatom is. A négyszólamos éneklés — enyhén szólva — már régen kiment a divatból. Itt is újítani kell, úgy bizony. Legalább tíz szólamban kellene énekelni, de az sem volna baj, ha annyi szólamban énekelnének, ahány tagja van az énekkarnak... És azt tudja-e, hogyan lehetne megvalósítani? — Fogalmam sincs. — Megsúgom magának: ha például az énekkar egyharmada botfülű volna, meg lehetne valósítani. Képzelje el, ha az ilyen összetételű énekkar rázendítene, milyen csodálatos, újszerű és modern hangzás-harmónia jönne létre! A hallgatók sírva fakadnának a gyönyörűségtől. — Azt elhiszem. — Ironizál? — Dehogy, eszem ágában sincs — felelte az író. — Én például három hangszeren játszom, és el tudom képzelni azt a csodálatos hangzást, amit az ilyen forradalmasított énekkarok produkálnának... Mindezt meg kellene írnia, és azt is, amit az atomfizika, a csillagászat és a rákkutatás, terén elért eddig, mert úgy hallom, ezekkel a tudományágakkal is foglalkozik. Csodabogár arcára fölényes és magabiztos mosoly telepedett. Bejecsípett a bajűsza sgyik ágába, sodorintott rajta egyet, meg- szörtyögtette a csizmáját, s így szólt: — Rátapintott... Már készül a tanulmánykötetem ... Remélem felfigyelnek rá a szakmabeliek, de az együgyű olvasókat is magával fogja ragadni, habár én az átlagolvasók véleményére vajmi keveset adok, különösen az olyanokéra, akik az érzelgősségtől csöpögő, giccses írások rabjai. — Még mindig jobb, mintha semmit sem olvasnának az emberek, nem gondolja? — Inkább semmit sem olvassanak, mint gondolatokat elsorvasztó, alantas érzéseket kiváltó szennyirodalmat — mondta Csodabogár villogó szemmel. — Minek szerelmeken, szerelmi csalódásokon, válásokon, elhagyott gyerekek sorsán csámcsogni, hiszen mindezt üton-útfélen látjuk magunk körül . . .? Nem az életet kell lemásolni, hanem az alkotó fantáziánkat kell szabadjára engedni. Magunkhoz kell emelni a begyepesedett agyú olvasókat! Az író a zsebében kotorászott, de amikor a cigarettás dobozhoz ért, visszakapta a kezét, mintha parázshoz nyúlt volna. — Úgy tudom, közel negyven éves. — Egy híján ... — Kérdezhetek valamit? — Nyugodtan ... — Volt már szerelmes? — Szerelem, ugyan! — Nem volt, mégis hatszor nősült Miért? — Az ember társas lény. — Dehát mi értelme van minden különösebb vonzódás és szerelem nélküli társas , életnek? Csodabogár arca elborult. — Szükséges rossznak tartottam és tartom is... Én egészen másban keresem az életem értelmét. — Abban például, hogy körülrakja magát mindenféle kacattal? — Mit szól hozzá, abban is például... Ezernyi szállal és gyökérrel kötődöm a múlthoz ... Megerősít a hitemben, tudom, hogy kihez és hová tartozom. — Nemzett és nevelt gyereket? — Nem ... — És nem is vágyik arra? Csodabogár elgondolkozva sóhajtott. — Öt feleségem volt... Mind elhagytak... Az ötödik bírta ki mellettem legtovább, három hétig ... Ez a hatodik hét hónapja a társam, ő viszont meddő ... — Nem azért haragszik az emberekre, a világra, mert kisebbségi érzései vannak? — Nem haragszom én a világra, csupán jobbítani akarok rajta, és fogok is! Sok minden van még a tarsolyomban. Az író lehajtott fejjel gondolkozott. — Kérdeznék még valamit, attól tartok azonban, hogy megsértődik... — mondta hosszabb mérlegelés után. — Nem vagyok sértődékeny. T- Tehát kérdezhetek? — Rajta! — Mióta dadog? Csodabogarat meglepte a kérdés, szemöldöke a homloka közepére ugrott, de nem kapta el az indulat.-r Hatéves koromtól... — mondta. — Megijedtem. — Mitől? Mintha zavarossá vált volna Csodabogár tekintete. —■ Egy óriási bolhától — mondta. — Olyan óriási volt a bolha, hogy ő ugrált egy bernáthegyi kutyával ... P üff neki...! Mégis csak igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy az őrülteket csak egy hajszálnyi választja el a zseniktől? Ki tudja? Az Írással a 65 éves frót köszöntjük. Szkukálek Lajos tusrajza Lovicsek Béla: CSODABOGÁR, A MINDENTUDÓ
