Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-08-26 / 34. szám
új ifjúság Semmit sem bízok a véletlenre Skronka Tibor — a színészi diploma megszerzése előtt Kovács Zsuzsanna vízfestékezik Jó VOLT ÍJBA EGYÜTT LENNI Igen Aki ismeri Skronka Tibort, az tudja bogy a mosolygó szemű -diák ilyen tudatos (és öntudatos) ember. Ülünk egymással szemben a színház dramaturgiai részlegén, élményeket, emlékeket idézgetünk és megpróbáljuk körvonalazni a jövőt. Elsősorban a közellövő kerül szóba, hiszen Tiborra rövidesen nagy feladat vár. Ugyan még csak negyedéves diák — a színművészeti főiskola hallgatója — de az iskola engedélyével és Stefan Kvieíik érdemes művész pedagógiai felügyelete mellen egy igen jelentős színpadi szerep megformálására készül . A tragikomikus alapszínezetű furcsa, naiv legenda szerzője egy mai örmény író: Peres Zejtuncjan A darab címe: Egy szabad ember. A mű egy olyan szabad emberről szól, aki sorsának alakulása folytán — legalábbis a kívülálló szemével nézve — akár a világ legszo mnrúbb embere Is lehetne .. A próbák már június utolsó hetében elkezdődtek. Tibor a címszerepet játssza majd a darabban — Bírod-e erővel? Hiszen már maga a szöveg Is tetemes mennyiségű, ráadásul a játék elejétől a végéig, megszakítás nélkül a színen vagy ... — Az ilyen szerepre nagyon tudatosan kell készülni Én semmit sem bízok a véletlenre Szükséges, hogy az embernek mindennap meglegyen a lelki és fizikai kondíciója, s hosszú távra le gyenek erőtartalékai. — Egy fiatal színésznél hogy érhető, ez el? — Mindennap olyasmivel kell foglal kozni, ami nem rombolja az embert, hanem feltölti alkotó feszültséggel. — Például? — Nem szabad elszakadni a természettől Ha nem is adódik mód a mindennapos sportolásra, legalább egy sétát kell tenni a szabadban. Miközben az ember a természet szépségeit figyeli. mi mindent képes átgondolni-össze- geznl csak egy röpke óra alatt is! Persze kell, hogy ezt a napnak egy másik szakasza előzze meg amikor olvas, vagy tanul, de mindenképpen művelődik az ember Olyan ez, mint ahogyan a gazdass7onyok főznek: először körberakják magukat a „hozzávalókkal“ — a színésznél ez a tanulás-olva sás folyamata —aztán az egészet „összegezik“ egy finom ebéddé, a színész ezt a? összegezést, mint már mond tam például a sétái alatt végezheti el S ahogy fizikailag „fel lehet töltődni“, egy ebédtől egy egy „alkotó jellegű séta“ után ugyanígy feltöltődhet széllé mileg az ember. A nyolcvanas évek legeljén egy mosolygó szemű magas fiatalember kopogtatott a dramaturgiái részleg ajtaján. Nem sokat szaporította a szót. rögvest rátért a lényegre: — Könyveket szeretnék kölcsönözni, mert úgy döntöttem, hogy színész leszek. Leültünk beszélgetni. Kiderült, hogy tulajdonképpen ismerem Tibort, csak éppenséggel nem ismertem fel. —. Hát persze, hogy nem — öltött szót a felismerés —, hiszen a színpadon néha teljesen más az ember, mint a magánéletben, a „civilben“. Tibor ugyanis tagja volt annak' az egykor híres szőgyéni (Svodín) alapiskolás színjátszó csoportnak, amelyik több ízben is országus sikert aratott a Duna Menti Tavaszon Juhász Mária vezetésével A nézők számára sokáig emlékezetes marad „A Pál utcai fiúk“ c. előadásuk, amelyet hol Molnár Ferenc szövegével, hol a maguk szavaival adtak elő — a lehető legtermészetesebb módon, mintha a szöveg is, a játék is ott születne a színpadon, abban a pillanatban ... Tibor az első négyszemközti találkozás után még évekig járt könyvet kölcsönözni a „dramaturgiára“ és — bizony — jól megtanulta a leckét. A gimnázium sikeres elvégzése után a Magyar Területi Színházhoz került „színészbojtár“-nak. Igaz, ezt a tevékenységét félbe kellett szakítania, mert besorozták katonának. A színházba akkor is belátogatott, amikor haía engedték eltávozásra, vagy szabadságra. A katonaidő nagy részét Prágában töltötte, így alkalomadtán arra is módja volt, hogy megnézzen egy-egy „felvillanyozó“ fővárosi előadást. A katonaság- " tói még inkább „megemberesedve“ tért haza, azaz a Matesz kassai (Kosice) Thália Színpadához. Itt egy ideig a „Szőgyéni“ művésznevet viselte — illetve viseltették vele —, de csakhamar megállapodott a saját nevénél. A Thália Színpadon már színészboj- tárkodása idején volt egy kiugró sikere. ö játszotta Mészáros László hazai magyar írónk „Egy tanú idézése“ c. színjátékéban európai rangú írónk-esz- tétánk, Fábry Zoltán szerepét. — Ez a szerep tudatosította velem először — mondja mosolyogva Tibor —, hogy a színészi munkához rengeteg erőre van szükség: lelkire és fizikaira egyaránt ... Skronka Tibor utolsó éves színihallgató Fábry-szerepe révén megkedvelte őt a kelet- és közép-szlovákiai közönség, s most „egy szabad ember“ szerepében bizonyítani szeretne a nyugatszlovákiai nézők előtt is ... — Mikor is? — Október 9-étől, a bemutató napjától mindaddig, míg csak le nem kerül a műsorról a darab. — Kívánjuk, hogy sikerüljön a helytállás! Kmeczkó Mihály Az utóbbi időben mindig egy kis szorongással indultam a nyárasdi (Topofníky) képzőművészeti alkotótáborba. Most még erősebb volt bennem ez az érzés, hiszen a hosszantartó esőzések aligha késztettek bárkit is arra, hogy vegye a hátizsákját, vállára a sátrat, festőállványt és elinduljon a Kis-Duna partjára festeni. A táborba vezető út is sáros-vizes, el hagyatott volt Nagy sokára tűnt csak fel egy „vándor“, Marián Polonsky volt az, a nemzetközi pírű keramikus. Rajta a háti zsákon kívül még egy fényképezőgép és messzelátó is lógott. Ö ugyanis azon ritka emberek közé tartozik, akit a táj, a madarak, az állatok, de különösen a bogarak, a lepkék meg tudnak babonázni. Ezért jár mindenüvé gyalog és mindig útítársa az említett fényképezőgép és távcső is. Marián Polonskyt a természet babonázza meg, ő pédig a táborlakókkal tette ugyan ezt. Mert aki csak eljött — és kellemes meglepetésemre nem is voltak kevesen — gyúrta, formálta az agyagot, majd nagy várakozással égette a tábor közepén a tűz ben Mint valami őskori lelet — mondta aztán mindenki, amikor kikotorták a parázsból a legkülönbözőbb formájú és színű vázákat, hamutartókat, amuletteket. — Ezt így is lehet? Ennyi tűz is elég a kerámia kiégetéséhez? — De mennyire, hogy elég! Az ősembernek sem volt más és jobb eszköze, tüzel Az elsó bátortalan kísérletek után következtek az újabb munkák, KraScenic Alex festőművész és nagyobbik, kilencéves fia még este, villanyfénynél is folytatták a munkát, Az előbbi egy telt idomú — mintha a képeiből lépett volna ki valamelyik modellje — hölgy furcsa alakját formázta meg, fia pedig egy cápát gyúrt az agyagból. A kész „műveket“ a tűzhely és a nagy katlanok fölött szárítgatták, nehogy a tűzben a gyors száradástól megrepedezzenek Alex mellett barátja, Ján Kelemen festőművész szorgoskodott. — Látom, felhagysz nemcsak a grafikával, hanem még a festészettel is! — vetem neki oda, és magam is gyúrnám már az agyagot. — Nem, azt azért nem — mondja —, de nem árt egy kicsit elkalandozni. Felfrissül az ember. Különben is: mi -mást csinálhatnánk? Állandóan esik az eső. — Bizony! — toldja meg rendezőként a járási népművelési központ szakelőadója, a tábor titkára, Rácz László. — Még jó, hogy épp az idén hívtuk meg a Mestert, aki megígérte, hogy jövőre is eljön és segít. Most is többször előfordult, hogy amikor a többiek már rég aludtak, ő még éltette a tüzet, hogy reggelre egyenletesen száradjanak ki a munkák. , Rácz László egyébként elégedett a tábor „termésével“. Büszkén hívott meg a falu Stefan Rabina rajzol sportcsarnokába a kiállításra. Nem sok munka került a falakra és az előcsarnokban álló tárlóra, de ez nem ment a kiállítás színvonalának rovására. Nekem egyébként Petrla Ferenc két festménye (a három közül) és Szűcs Jenő önarckép-sorozata tetszett leginkább. Az előbbi képein látszik ugyan, hogy KreSőeníC Alex a mestere, de az alkatához mért témákat meg tudja oldani. Mestere azonban nem egészen elégedett. — Ne idealizáljuk, dicsőítsük az átlagosat, a középszerűt — monőja. — Különben jól meg van festve a kép, a kompozíciója sem rossz, elfogadható, csak az a baj, hogy Petrla keveset dolgozik, és ez látszik meg a munkákon. A sok ismert rutinmegoldás az újszerű, egyéni megoldások helyett. Én mégis, örülök Petrla Ferenc képeinek. Én ugyanis emlékszem az első „táborban“ készült képeire, és tudom, hogy az elmúlt nyolc év alatt, amióta kijár ide, sokat fejlődött, sokat érett művészete Szűcs Jenő három fotója, jobban mondva trükkfelvétele azért tetszik, mert úi a megoldás és érdekes a mondanivalója. A mozgalmas-ág, az önmarcangolás, amit a képek sugallnak, alkotójukra is jellemző. A kiállításon nem szerepelt minden táborlakó festménye, rajza, mégha egy-egy munka művészi értéke legalább olyan volt, mint a kiállított alkotásoké. Ilyen tusrajzai voltak többek között Kovács Zsuzsának. — Mik ezek, fotógrafikák? — kérdem föle. amikor néhányat elökoior a sátor mélyéből. — Nem, dehogy! Csak fotópapírra rajzoltam és ez ilyen érdekes alkotást eredményez Egy fotós barátomtól kaptam az ötletet. -Ha az ember meghúz egy vonalat tussal ezen a papíron, majd megpróbálja kitörölni, megmaradnak a körvonalak így lehet érzékeltetni a távolságot, a piélységet — magyarázza a színes tusrajzot mutatva. Tényleg érdekes, hatásos a kép. Mintha egy kicsit a híres kínai és japán tusrajzokra emlékeztetnének egyszerűségükkel és szűkszavúságukkal. ' • A táborlakók az említetteken kívül sokat foglalkoznak a grafikával és a textillel Is. Kraáőeniő Alex ugyanis a grafika rejtelmeibe vezette be az érdeklődőket, Stefan Rabina pedig textilezni tanította őket. U- gyanakkor a mesterek is dolgoztak: Kras- cenic egy triptichont festett. A lehajló szomorúfűzek, mint a századelő szecessziós képeinek fái, különös hangulatukkal ragadták meg a szemlélőt. Stefan Rabina a hét végére befejezte szőnyegét, aztán Petrla Ferenc, Tihanyi József, Varga Emőke és mások társaságában ő is rajzolt. Mintha Kovács Zsuzsa grafikáinak a témája ragadta volna meg a képzeletét. Persze, míg Zsuzsa finom vonalakkal próbálta megfogni a témát, addig Rabina határozott, kemény, férfias mozdulatokkal róttá papírra elképzeléseit Eleinte úgy nézett ki, mintha csak firkálna ... — Szőnyegterv? — kérdem. — Az is, meg nem is! Csak lerajzoltam magamnak, hogy el ne felejtsem, de lehet, hogy tényleg szőnyeg lesz — mondja a művész. — Csupa feketéből készül majd a szőnyeg? — Nem, dehogy! Azokból a zöldekből, barnákból, sárgákból, amelyeket mindig is használok, amilyenből az itt készült szőnyegem is van. Nos, mit mondjak? Sokat esett az eső, néhányan kénytelenek voltak hazamenni száraz ruhát hozni, de aztán, a végére kisütött a nap. s amikor egy hét után sátrat bontottak a táborlakók, elmondhatták: jó volt, mégis érdemes volt kijönni Hiszen beszélgethettek az életről, a művészetről, dolgozhattak is Jövőre biztosan újra itt lesznek, mert akármilyen Is az Idő. mindig jó újra együtt lenni, egy ilyen alkotó légkörben, közösségben. Németh István (A szerző felvételei) Skronka Tibor „Fábry Zoltán“ szerepében. A képen még Danyi Irén (katonai nővér) és Lengyel Ferenc érdemes művész (író) látható.
