Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-01-28 / 4. szám

Amikor Légen (Lehnice) az idős elfekvő betegek intézetének orvosi szobájába belépek, a helyiségben Daniella LukáCová főorvosnőt, Irena Schubertová fiatal orvosnőt és Molnár Márta nővért találom.

— B. M„ 1916... Elég jól feljavult, bevált a gyógymód, folytatjuk. Egy-két hét múlva talán haza is mehet... — mondja a fiatal orvosnő.

— Nővérke, kérem, legyen szíves keresse meg a röntgenfelvételeket — kéri a főorvosnő Molnár Márta nővért.

Az előkeresi a kért celluloidlapot, felteszi a villanypanelre, felkattintja az égőt, és előttünk az Idős asszony kimerevített tüdőfelvétele.

— Azt hiszem, ez tényleg rendben lesz, köszönöm, elteheti a felvételt, nővérke — zárja le a rövid kis értekezést a főorvosasz- szony.

A következő beteg az 1924-es születésű V. T.

— Nagyon lefogyott, és mindenáron haza akart menni. Ezért végül engedtem a kérésének, és a hét végén megadtam neki a kimenőt, hazaengedtem. Ügy látszik, mintha kicsit megnyugodott volna. Lehet, most már egy kicsit könnyeb lesz vele. Már rendesen táplálkozik.

K. A., született 1918-ban. Tornázik, sokat sétál. Szokásos aggkori elváltozások. Itt a tüdején ez a folt egy háborús sebesülés nyoma... J. J., 1920, még senki sem volt őt meglátogatni. Sajnos, ő sem mutat semmi érdeklődést a többiek lránt, apatikus, nem Is értem, miért hozzánk utalták be, szerintem kórházba kellett volna vinni...

— A körzeti orvosnak nem sok eszköz áll a rendelkezésére.

— Igen, de a betegeket kórházban kellene gyógyítani, mi nem tudunk segíteni rajtuk, nincsenek hozzá eszközeink.

A rövid szakmai megbeszélés után egy matuzsálemi korú, 1891- ben született páciensük röntgen- felvételét teszik a panelra, és ekkor egyszeriben minden szinte megvilágosodik előttem. A fiatalabb betegek tüdejének röntgenfelvétele — számomra, a laikus számára — ezzel a képpel összehasonlítva, mintha új lenne. Tisztán kivehető a tüdő szöveteinek rajzolata, ezzel szemben a századunknál is idősebb asszony tüdejének rajza szakadozott pókhálóhoz hasonlít.

— Jó, hogy tud még egyáltalán lélegezni — mondom.

— Tud, de csak annyit, ameny- nyire szüksége van. Az idős ember megtanul takarékosan élni, kevesebbet mozog — válaszolja a tapasztalt orvosnő, és elmondja, hogy épp itt az ő feladatuk segíteni. Különben ez a megállapítás akár az egész szanatórium küldetését is kifejezi. Az említett esetek is mutatják, hogy miért van szükség az ilyen intézetekre. Az idős emberek egészségi állapota segítség nélkül sokkal rohamosabban romlik, s nemegyszer soksok fájdalommal is jár. Az intézetünkben dolgozó orvosok, nővérek munkájukkal ennek próbálják elejét venni.

A sok idős, olykor hónapokig bennlakó beteg közül — akik mind nagyon hálásak a gondoskodásért — legalább az egyik szavait hadd idézzem. Az idős asszony csak nagyon nehezen kapaszkodott fel az egyik emeletről a másikra. A liftet, mint mondta, nem szereti használni. Miután felért, lábára mutatva ezt mondja:

— Nézze, én mindig nagyon örülök, ha beutalnak az orvosok ide. Otthon egyedül vagyok már, sokszor még az udvarra sem tudok kimenni. Nem is tanácsos, hiszen könnyen eleshetnék. Itt meg gondoskodnak rólam Otthon egyedül még az ennivaló sem ízlik,

itt meg mindig felszedek néhány kilót, s amikorra ismét hazaengednek, mintha kicseréltek volna ...

Az idős betegeknek az évek folyamán nemcsak a tüdeje, lába, mája, szíve, az egész szervezete nagyon elhasználódik, így aztán az orvosoknak van mit csinálniuk, hogy olykor a szó szoros értelmében talpra állítsák őket.

— Milyen egy fiatal orvos helyzete az intézetben? — kérdem dr. Irena Schubertovát. — Nem érzi-e, hogy mellékvágányra került, hiszen a szakmai tudás helyett itt leginkább az emberségére van szükség?

— Közülünk, akik itt vagyunk,

itt dolgozom. Mielőtt felvettek az orvosi egyetemre, nővérként dolgoztam, úgyhogy én tudtam, mit akarok, mire számíthatok ... Különben, amióta itt vagyok, nagyon megszerettem ezeket az idős, olykor szinte magatehetetlen, máskor gyerekesen naiv embereket. Kedvesek, szeretetreméltóak, nem lehet nem megtenni értük mindent.

Az intézet rehabilitációs osztályán nagy-nagy csend és nyugalom fogad. Hegedűs Ildikó gyógytornász magatartásával tudatosan arra törekszik, hogy mindig megnyugtató benyomást keltsen az emberekben. Sohasem siet, és betegeit sem sürgeti, mert tudja, hogy a gyógyuláshoz, felépülésÉletkedvet adnak

s

gyógyítanak

vüket. Ä gyógyszerek általában már megtették a magukét, de azok sem képesek minden betegséget egyaránt meggyógyítani. Ezért vagyunk mi, gyógytornászok, rehabilitációs nővérek, hogy segítsünk. Az apró sikerek is sikerek. Hihetetlen nagy dolog, ha egy bénult paciensnek megmozdul a keze, lába, ha fel tudja tenni a poharat a polcra, ha képes magát ellátni. A mankóra, tolókocsira szoruló embertől természetesen nem akarjuk azt, hogy azonnal fusson. A fél testére megbénult ember már nem virgonckodhat soha, de azért a különböző fürdők, masszázsok segítenek, ha barátsággal, türelemmel, megértéssel párosítjuk a kezelést. Még az aggkori szervezet is csodákra képes, és az idős emberek néha még jobban tudnak ezeknek a kis sikereknek örülni, mint a fiatalabbak. Számunkra pedig nagy eredmény, elhihetik nekem, ha egy ilyen beteg, aki már magában sem bízott, öt-hat vagy még ennél is több éven keresztül tünetmentesen él — mondja Hegedűs Ildikó, és közben sorban megmutatja az osztály termeit, fürdőit, a hideg- melegvizes masszírozőgépeiket. Hiányzik még sok minden, de megvan az első bordásfal, a szőnyegek, és főleg a sok-sok türelem, amelyre itt a legnagyobb szükség van.

Németh István

Illusztrációs kép

Az intézetben dolgozó ápolónőket mindenütt dicsérik. Ottjár- tamkor Molnár Márta és Ágoston Erika voltak szolgálatban.

— Nem könnyű itt a nővérek munkája — mondja Erika, aki tizenegy éve dolgozik már itt. Az ágyneműcserénél a magatehetetlen emberekkel van sok gondunk. Más-más betegséggel vannak nálunk, de egy idő után megszeretjük és nagyon sajnáljuk őket, állandóan követelik hozzátartozóikat, szeretnének hazamenni, sajnos, nem lehet, mert állandó orvosi felügyeletet igényel az állapotuk. Bármilyen nehéz is itt a munka, nincs szívünk itthagyni ezeket az elesett embereket.

Búcsúzóul megállók még Daniella Lukácová főorvosnőnél.

— Csak gazdag, fejlett társadalmak gondoskodhatnak ilyen színvonalon az öregekről. Én jártam külföldön Is, Hollandiában például, ahol mindent megadnak az idős embereknek. Elmondhatom, hogy az ottani és a mi intézeteink között kevés a különbség, talán csak az, hogy ott földszintes épületekben helyezik el az idős embereket. Itt nálunk a tervezők többemeletes, lifttel ellátott épületet terveztek, de az idős emberek általában idegenkednek, félnek, ha csak egy gombot is meg kell nyomniuk. Persze, mindez nem olcsó mulatság, sok pénzbe kerül. Minket itt Légen melegít az a tudat, hogy nemes ügyet szolgálunk. Szeretjük ezeket az idős embereket, nekik pedig nagy szükségük van a szeretetünkre, gondozásunkra, s ők ezt. meg is érdemlik. Csak mi, orvosok tudjuk igazán, hogy mit is jelent az öregség. Tudjuk és valljuk, hogy nem feltétlenül kell fájdalommal, megpróbáltatásokkal járnia. Még akkor sem, ha néha egy-egy ember olyan állapotban kerül hozzánk, hogy már senki sem bízik felépülésében, aztán elég néhány nap, hét, s nemcsak meggyógyul, az életkedve is visszatér, jól érzi magát, elmúlnak a fájdalmai... Sajnos, gyakran találkozunk hlé- nizmussal is. így nevezzük azt a tünetet, amikor a hozzátartozók pontosan tudják, mikor hozza a postás a betegeink nyugdíját, visz- szaélnek az idős emberek szere- tetével, bizalmával. Ezt a legnehezebb itt elnézni...

senki sem érzi ezt. Már az egyetemi tanulmányaink alatt is foglalkoztunk az idős emberek gyógyításával. Aztán később, ,az első gyakorlatok alkalmával sem mindig fiatal, könnyen gyógyuló betegeket gyógyítottunk. A tehetetlenség érzete, természetesen, nagyon lesújtó, s mit tehet az orvos, ha olykor szinte hatványozottan találkozik a betegségek sokaságával. Az egyik paciensünknél ösz- szeszámoltuk, tizennégy betegség is jelentkezett egyszerre. De ez is jő valamire. Az ilyen intézetben az orvos olyan gyakorlatra tesz szert, amilyenre sehol máshol. Én készülök a szakvizsgáimra, ebből a szempontból is jó, hogy éppen

hez idő kell. Persze, a nyugalom, mint ahogy maga is vallja, csak látszat:

— Éveken keresztül a pozsony- püspöki (Pod. Biskupice) kórház (amelynek ez a szanatórium egy kihelyezett részlege) rehabilitációs osztályán dolgoztam. Aztán kineveztek ebbe az intézetbe vezetőnek. Sok gondom volt a berendezés beszerzésével, minden bútordarabnak, kádnak, lámpának külön története van, de lassan ezen is túl leszek. A munkám a fontos. A hosszan tartó betegségekben szenvedő idős emberek gyógyítását azzal kezdjük, hogy hagyjuk, beszéljenek, mondják el az egész életüket, öntsék ki szíI ngm*

Új formák

Beszélgetés Hám Ilonával, a SZISZ Trebisovi Járási Bizottsága titkárával

Lassan félidejéhez érkezik ä SZISZ 1908—87-es éve, így részben már összehasonlíthatjuk az elmúlt évfolyammal. A TrebiSovi járás viszonylatában halljunk most erről Hám Ilonától, a SZISZ jb ideológiai titkárától:

— Milyen volt az elmúlt oktatási év, amelyet a járási ideológiai konferencián értékeltetek?

— Említhetnék jó, de rossz tapasztalatokat is. A múltban, de most is az oktatás új, érdeklődésre számot tartó formál után kutatunk, hogy a hallgatók ne unják magukat, hanem hozzászólásaikkal, aktivitásukkal bizonyítsák érdeklődésüket a témák iránt. A kiegészítő formákkal elégedettek voltunk, gondolok Itt a beszélgetésekre, filmvetítésekre, vetélkedőkre. Pozitívan értékeljük a CSKP, történetével foglalkozó járási vetélkedőt és azt a találkozót, a- melyre meghívtuk a járási pártbizottság vezető titkárát, Michal Nízkyt, a XVII. pártkongresszus küldöttjét. Emlékezetes marad az Ágcsernyői (Cierna nad Tisou) Vasúti Szakmunkásképző fiataljainak hálafutása, amelynek 25 résztvevője egy hét alatt tette meg az Ágcsernyő — Prága közötti távolságot. Magukkal vitték az Iskola SZISZ-bziottságának kötelezettségvállalását. Jól sikerült a tehetségkutató versenyünk is, amelyet a fiatal vers- és prózaírók, publicisták és grafikusok részére hirdettünk a tanuló- és a munkás- ifjúöág között. Persze nem mindennel voltunk elégedettek. Például csak kismértékben vettek részt az oktatásban a nem SZISZ- tagok, az átlagos részvétel ts csak 74 százalék körül mozgott. Hiba volt az is, hogy a középiskolákban osztályfőnöki órákon igyekeztek „letudni“ az oktatást. Mindebből levontuk a következtetést, és megtettük a kellő intézkedéseket.

— Miben tükröződik ez most?

— Nagy gondot fordítottunk az oktatás előkészítésére. Az alap- szervezetek elnökeit és az eszmei-nevelő munkáért felelős személyeket felkészítettük, és különösen ügyeltünk arra, hogy minden alapszervezet a körülményeinek megfelelő oktatási formába legyen besorolva. A lenini körök számát 13-ról 32-re növeltük. A SZISZ jb mellett egy hűsztagú lektorcsoportot alakítottunk, ezek a fiatalok ellenőrző, módszertani és előadói munkát is végeznek. Először szerveztük meg az ifjúsági mozgalom tisztségviselőinek iskoláját, amelyet főleg a politikai oktatás felelősei látogatnak. Ez alapjaiban hasonlít a párttagok esti egyeteméhez. Januárban megkezdjük a szabadidő szervezőinek, a kultúr- és sportfelelősök továbbképzését.

— Az oktatási év félidejéhez közeledik, a kalendáriumi év viszont éppen csak elkezdődött. Mit vársz az új évtől?

— Munkámat olyan Jelentős esemény motiválja, mint a SZISZ IV. kongresszusa, továbbá az Emlékidéző útján és a Méta 90 mozgalom. Ebben az évben is a politikai oktatás legfőbb célja a hatékonyság és a minőség további javítása.

Polgári László

(A szerző felvétele)