Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-08-12 / 32. szám

új ifjúság 7 [ Augustin Buzura: FOLYÓPARTI PÁRBESZÉD — Te azt hiszed, hogy füvel-fával meg­csalom? Minden áldott nap? Még évente sem... De megcsalni vagy nem megcsalni, meg az ehhez hasonló apróságok primitív, kispolgári mentalitásra vallanak, nem erről van szó. Még ha mégis tudná, sohasem vetné a szemedre. — Az iránta érzett tiszteletem miatt... próbáltam kitérni. ■— Azt hiszed, én nem tisztelem? Ez nem befolyásolja a közöttetek kialakult viszonyt. Magasabbrendü szellem lévén, több mindent megért, mint gondolnád ... — Legyen — adtam meg magam. — Van viszont valami, amit semmiképpen sem tu­dok megérteni. Az az érzésem, hogy csak tréfa vagy kérészéletű fellobbanás. Miért éppen én? Látod, megismerkedtünk, nem is tudom, hogyan mondtam ...Mi van ben­nem rendkívüli? —> Miért ne lennél te? Nem a te véle­ményed érdekel önmagadról, hanem az enyém ... Én hiszek ezekben a boldog vé­letlenekben ... Meggyőződésem, hogy talál­koznunk kellett. Ennyi. Csak ennyit tudok. Vecchióhoz egy tárlatmegnyitón kerültem közel. Magabiztosnak láttam, feltűnt az ön­uralma, felülről nézte a világot. Legalábbis akkor ezt hittem. A képei viszont, szembe­tűnően ellentmondva külsejének, elképesz­tő magányt sugároztak. Biztos voltam abban, hogy sokkal többet tud az emberről, hogy valami megoldást talált, titkot fedezett }el... Ami pedig téged illet... Ha nem lett volna az az éjszaka, a volt férjem keze, amelynek emlékétől nem tudok sza­badulni ... Neked hasznodra lehetek. Néha elég egy emberTe ártatlan vagy, naiv, semmit sem tudsz. -..- Aztán meg, én sze­retette, bizalomra vágyom, nem érdekel.. -. S van még legalább egy okom, amelyet egyelőre nem árulok el. Talán elutazás­kor ... — Tehát két nap múlva — Ismételtem gépiesen —, két... — Nem, egy hét múlva, egy hónap múl­ván, amikor újra találkozunk,,, Ennyit megígérhetsz nekem, nem? — El fogod felejteni, biztos vagyok ben­ne. Egy vagy két hónap múlva te Mad- rasban vagy Lahotéban leszel, Siva, Visnu vagy Káli kőtekintete előtt egyedül pró­bálsz önmagadra találni, vagy megmenteni magad. — Voltam már. És sok más helyen is. ök győztek meg arról hogy ideje megvál­tanom magam.. -. Gyere velem! — java­solta hirtelen felragyogva, mint aki nagy felfedezést tett. — Szökjünk meg egy olyan tájra, ahol embernek nyomát sem leljük ... a fellahok rettegésével várjuk a termést, térjünk vissza oda, ahonnan elindultunk, haljunk meg és támadjunk fel a természet­tel vannak még ilyen helyek, vannak még fehér foltok,,, — Torkig vagyok a szerszámokkal, a pri­mitiv élettel, a termés várásával, a szün­telen élelembeszerzéssel válaszoltam saj­nálkozva. hogy le kell törnöm lelkesedését, kt kell ábrándítanom. — Gyűlölöm a nyo­mort, a koszt, az esőt, a szelet, az ösztö­nök szintjén élt életet, az olyan teremt­ményeket, akik miatt még nem sikerült egy nagy szellemi kalandba fognom. — Hát nem szellemi kalandot ajánlok fel? Nem azt, hogy önmagunk lehessünk?! Aztán miféle civilizáció?, Mi változott ekko­rát? Nem úgy érzed, hogy ma is állatok előtt borulunk térdre? Mtt adott neked mint egyénnek ez a mi szeretett civilizációnk? Vajon nem éppen ez a sokat dicsőített ha­ladás semmisítette meg kíméletlenül a bi­zonyosságokat? Felszabadított az egyetlen istenség hatalma alól, és helyi pótlékot adott helyette. Nem jutottunk-e ismét a többistenhithez? Talán szabadabb vagy, mint Spartacus társai? Nem pusztulsz-e el most is a köz szeme láttára, az ostobák örömére és megelégedésére? ök legalább egyszerre haltak saját hullájukkal, nem azelőtt. Nem veszed észre, hogy a világ legyőzötten, belenyugodva tér vissza saját gyermekkorának elhagyott szerszámaihoz? Es nemcsak a szerszámokhoz, hanem a hie­delmekhez is. Aztán meg az örökös élelem­keresés, pontosan, mint akkor. De vajon ma többet tudunk önmagunkról? Az a sok száz év hozzásegített-e ahhoz, hogy életbevágó kérdéseinkre feleletet kapjunk? Annak az éjszakának a vak szenvedélyé­vel beszélt, talán a fák bamba nyugalma és békéje is hatott rá, a napsütötte helye­ken magasra nőtt szelíd fű; és nem volt képes megérteni, miért nem fogadok el egy ilyen banális igazságot, miért nem ör- vendek egy ilyen rettenetesen egyszerű, de szükségszerű ajánlatnak? S minél inkább erőltette, minél határozottabban próbált meggyőzni, annál kevésbé tudtam elnyom­ni magamban a kánikulában vagy fagyban a szerszámok társaságában eltöltött napok emlékét, a hosszú éhezést, a földet, amely fenyegetően terjesztette kt nyugalmát, le­hangolt, taszított a maga némaságával. —- Mit tudok én a világról? — kérdeztem ma­gamtól. — Talán ha látnám, nekem egészen mást mondana. — Most itt az alkalom, hogy megismerjem, és nem merem vállalat, fé­lek, érzem, hogy nem szabad engednem a csábításnak, bármennyire is vonz. — Amikor már nem leszek naiv és ár­tatlan, mi történik akkor? — érdeklődtem, bár furcsamód abban a pillanatban undort éreztem e mániám miatt, hogy a lehető legkényelmetlenebb végre gondolok. — Miért foglalkoztat a jövő? Mondtam, hogy engem nem érdekel. Ki tudhatná elő­re? Lehet, hogy nem is létezik csend, nin­csenek új utak, a kór mindent ellepett, Es ez esetben visszatérünk kimerültén, le­győzötten a régi helyre, de elégedetten, hogy legalább megpróbáltuk -. -,3 — És a mesterséged? — kérdeztem, hogy időt nyerjek. — Kit tudsz meggyőzni? Még ha, ab­surdum, sikerülne is közvéleményt formál­ni, engem ki ment meg? Figyelem, jönnek a barbárok? Kinek van Ideje odafigyelni? Meddig kiálthat az ember, a pusztába? Es aztán velem mi lesz? Mi haszna tudni va­lamit, ha semmit sem kezdehetünk vele? S miért tennék valamit, ha ez szinte sen­kit sem érdekel? A vakságnak ez a beteg­sége ... — Sajnos, bármerre mennénk, minden­hová kénytelenek volnánk magunkkal vinni a világot, sehol sem lennénk igazán egye­dül, túl sok a nyomasztó élményünk, em­lékünk.-.-. —< Neked, egészen biztos, hasznodra le­hetnék, legalább ennyi.. > Es nekem ennyi elég, elegem van a forró pontokból. -. -. Mind­egyik egyforma-.ti Mindenütt félrevezetett emberek, csak a szavak mások — a sé­ma azonos... A tudatlanságnak, az obsku- ranttzmusnak, az aljasságnak tapsolni kény­szerűen lények. A megismerés előőrseihez tartozó őrizet alatt tartják, semmibe ve­szik, elszigetelik . ■. -. Nem akarom megérni azt az Időszakot, amikor szériákba oszta­nak, megszámoznak, amikor ellenőrizni fog­ják a gondolatainkat. Nem akarom végig­nézni a sötétség diadalát. Végső diadalát. Arra nem gondoltál, hogy talán mi vagyunk a földön az utolsó nemzedék? Vajon annyi kis fűzből nem lobban fel egy nagy tűz­vész? Szemét összehúzta, a nagyapám szenve­délyével és meggyőző erejével beszélt, s ha nem lettek volna tévelygő és rettegő pillanatai, másképpen, fenntartások nélkül nézek rá. — fól meggondoltad, vagy csak az utolsó pillanatban jutott eszedbe az ajánlat? — kérdeztem tőle. Eltökéltem, hogy máskorra halasztóm a vitát, de kitérő válaszaim elégedetlenséget váltottak ki belőle. —■ Látom, sokkal több minden választ el minket egymástól, mint gondoltam — jegyezte meg őszinte szomorúsággal« — Ha nem éppenséggel minden ,.. — Ellenkezőleg — hazudtam elterpesz­kedve egy fehér, szögletes kövön a víz kö­zepén, mintha boncolóasztalon feküdnék. — Most semmi sem választ el bennünket.., — Ebben a pillanatban nem — helyesbí­tett 6, miközben figyelte igyekezetemet, ho­gyan próbálok alkalmazkodni a kő ktszö- gelléseihez, hogy elviselhessem szúrásait a hátamon s a nyakszirtemen. Aztán lassan, szomorúan, enyhe sajnálattal a tekinteté­ben, levette farmernadrágját és trikóingét, gondosan a köre fektette, és meztelenül mellém ült, tekintetét a magas, fehér ég­boltra szögezte, ahol szüntelenül körözött két madár. — Itt és most senki sem tilt meg neked semmit! — mondotta. — Próbálj megszabadulni magadtól, mtnt akkor, próbáld elképzelni, hogyan lehet­ne.,-. Gondolj arra, hogy valójában semmik vagyunk, semmit sem tehetünk. Két szeren­csétlen mindössze, akiknek nagyon nagy szükségük van egymásra, akik egy kis em­beri melegért epekednek .. . akik szeretné­nek szabadok lenni, és nincs hozzá bátor­ságuk ... Mi gátol ebben? — Talán nem akarok felejteni. Jó, ha az ember nem marad adósa senkinek ... Aztán meg, semmi áron nem szeretnélek elfelejte­ni téged, példának okáért.. -. igyekeztem enyhíteni kiábrándultságát, de másra akar­tam egyúttal tereint a beszélgetést. — Örvendenék, ha valóban őszintén be­szélnél! — mondta felém fordulva. — Lehet, hogy ez az egy, amiben biztos vagyok — súgtam, meleg, közeli leheleté­től felzaklatva. — Mennyire deformálódtál — kiáltott fel szomorúan, valamivel később. — Nem tu­dom elképzelni, mi lehet a te telkedben, amelyet a sok lehetséges szabály és kon­venció elkínzott -. -., Megesküdnék rá, hogy félsz tőlemin Pedig nem akarok rosszat neked. -. -. —Nem tudom megmagyarázni neked, nem tudom — mondtam. — Félsz ts, de öröm is, kimondhatatlan öröm. Még nem tudom pontosan, mit érzek. — Az az érzésem, hogy őrültnek nézel.,, ■— Nem .. -. ■— Akkor meg ml választ el bennünket? Az évek? A társadalmi helyzet? A nem­zetiség? — Nem. Egyik sem., -. A tapasztalat. Mostanáig én arra vágytam, amit te maka­csul visszautasítasz. De még gondolkozni akarok egy kicsit, meg akarom szokni a gondolatot — próbáltam leállítani további kérdéseit. — Mindig arról álmodoztam, hogy meg­ismerjem a világot, menjek, lássak, meg­ismertem önmagam, s íme, megjelentél te, ügy egyszerre, készen arra, hogy megva­lósítsd életem legabszurdabb álmát. Hihe­tetlennek tűnik, valami itt nincs rendben ~., —« Még ha erről álmodtál ts, valójában félsz a világtól, a megismeréstől, de inkább úgy teszel, mintha ezt nem tudnád. De nem én döntök. Valóban. -. , •— Pénzem annyi van, amennyit akarsz, ha,-., >— és később? Aztán? A régi házak, minden lehetséges kon­venció vár ránk, Nem ez lesz az első bal­sikerünk, nem ts az utolsó. A férjem élete a közönséghez, a nagyvilághoz kapcsoló­dik .. Ö a termektől függ, azoktól az em­berektől, akik képesek tovább éltetni az illúziót, biztosítani az égést. Nem lesz sem­mi baja, ellenkezőleg. Időre van szükségem — kértem, — Nézz körül, figyelj,., Elég, hogy egy kissé figyelmes légy, átéld ezt a különös csendet, és könnyen, azonnal tudsz döitte- ni,., —1 Időre van szükségem — ismételtem többször is. Minden zavarosnak, képtelen­nek, valószínűtlennek tűnt. Feléje fordul­tam, és az arcát a tenyerembe véve, bátor­ságot vettem, hogy hosszan, szótlanul néz­zem szemének íriszét, amely a röptűkben . elaludt madarakra összpontosított, messze a fehér hegycsúcsok fölött. Kántor, Erzsébet fordítása Mázik István: Túl az örömön. Túl a boldogságon. Cigarettázhatunk. Szólhatunk erről meg arról __ A szem pillái alól kileselkedik. Egymásba menekülhetünk egy kicsit; míg ajkunkat egymással falatva égbe repülünk egy pillanatra. Kiss Péntek József: Fényben villanó rajzok (D. I.) csillagszeplös kamasz-éjben macskaszem néz sárga fényben osztatlan — nem oszthatatlan: szétgurult gyöngysor a gazban kérnénk: ecsetjét szurokba ne tömje intenénk: lapjait a szélbe ne szórja társa volt e táj — merülne véle koporsószege lehetne fűszál szemfedele a város hajnali füstje fejfája lehetne parasztház gerendája őrzője ittlétünk ördögi legendája macskaszem néz kamasz-éjben csillagszeplős sárga fényben Hodossy Gyula: Kísérlet a lehetőség újraélesztésére Nagy Zoltán tusrajzat Mondhatnám, csukott ajtó mögül beszélek, mondhatnám, az ablak nyitva, mondhatnám, a rét szabad, mondhatnám, fel-fel, mondhatnám, szeretnek a lányok ... összpontosítok: érzés nincs, állapot nincs. Késik a reszuszcitáció.

Next

/
Thumbnails
Contents