Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-08-12 / 32. szám
új ifjúság 7 [ Augustin Buzura: FOLYÓPARTI PÁRBESZÉD — Te azt hiszed, hogy füvel-fával megcsalom? Minden áldott nap? Még évente sem... De megcsalni vagy nem megcsalni, meg az ehhez hasonló apróságok primitív, kispolgári mentalitásra vallanak, nem erről van szó. Még ha mégis tudná, sohasem vetné a szemedre. — Az iránta érzett tiszteletem miatt... próbáltam kitérni. ■— Azt hiszed, én nem tisztelem? Ez nem befolyásolja a közöttetek kialakult viszonyt. Magasabbrendü szellem lévén, több mindent megért, mint gondolnád ... — Legyen — adtam meg magam. — Van viszont valami, amit semmiképpen sem tudok megérteni. Az az érzésem, hogy csak tréfa vagy kérészéletű fellobbanás. Miért éppen én? Látod, megismerkedtünk, nem is tudom, hogyan mondtam ...Mi van bennem rendkívüli? —> Miért ne lennél te? Nem a te véleményed érdekel önmagadról, hanem az enyém ... Én hiszek ezekben a boldog véletlenekben ... Meggyőződésem, hogy találkoznunk kellett. Ennyi. Csak ennyit tudok. Vecchióhoz egy tárlatmegnyitón kerültem közel. Magabiztosnak láttam, feltűnt az önuralma, felülről nézte a világot. Legalábbis akkor ezt hittem. A képei viszont, szembetűnően ellentmondva külsejének, elképesztő magányt sugároztak. Biztos voltam abban, hogy sokkal többet tud az emberről, hogy valami megoldást talált, titkot fedezett }el... Ami pedig téged illet... Ha nem lett volna az az éjszaka, a volt férjem keze, amelynek emlékétől nem tudok szabadulni ... Neked hasznodra lehetek. Néha elég egy emberTe ártatlan vagy, naiv, semmit sem tudsz. -..- Aztán meg, én szeretette, bizalomra vágyom, nem érdekel.. -. S van még legalább egy okom, amelyet egyelőre nem árulok el. Talán elutazáskor ... — Tehát két nap múlva — Ismételtem gépiesen —, két... — Nem, egy hét múlva, egy hónap múlván, amikor újra találkozunk,,, Ennyit megígérhetsz nekem, nem? — El fogod felejteni, biztos vagyok benne. Egy vagy két hónap múlva te Mad- rasban vagy Lahotéban leszel, Siva, Visnu vagy Káli kőtekintete előtt egyedül próbálsz önmagadra találni, vagy megmenteni magad. — Voltam már. És sok más helyen is. ök győztek meg arról hogy ideje megváltanom magam.. -. Gyere velem! — javasolta hirtelen felragyogva, mint aki nagy felfedezést tett. — Szökjünk meg egy olyan tájra, ahol embernek nyomát sem leljük ... a fellahok rettegésével várjuk a termést, térjünk vissza oda, ahonnan elindultunk, haljunk meg és támadjunk fel a természettel vannak még ilyen helyek, vannak még fehér foltok,,, — Torkig vagyok a szerszámokkal, a primitiv élettel, a termés várásával, a szüntelen élelembeszerzéssel válaszoltam sajnálkozva. hogy le kell törnöm lelkesedését, kt kell ábrándítanom. — Gyűlölöm a nyomort, a koszt, az esőt, a szelet, az ösztönök szintjén élt életet, az olyan teremtményeket, akik miatt még nem sikerült egy nagy szellemi kalandba fognom. — Hát nem szellemi kalandot ajánlok fel? Nem azt, hogy önmagunk lehessünk?! Aztán miféle civilizáció?, Mi változott ekkorát? Nem úgy érzed, hogy ma is állatok előtt borulunk térdre? Mtt adott neked mint egyénnek ez a mi szeretett civilizációnk? Vajon nem éppen ez a sokat dicsőített haladás semmisítette meg kíméletlenül a bizonyosságokat? Felszabadított az egyetlen istenség hatalma alól, és helyi pótlékot adott helyette. Nem jutottunk-e ismét a többistenhithez? Talán szabadabb vagy, mint Spartacus társai? Nem pusztulsz-e el most is a köz szeme láttára, az ostobák örömére és megelégedésére? ök legalább egyszerre haltak saját hullájukkal, nem azelőtt. Nem veszed észre, hogy a világ legyőzötten, belenyugodva tér vissza saját gyermekkorának elhagyott szerszámaihoz? Es nemcsak a szerszámokhoz, hanem a hiedelmekhez is. Aztán meg az örökös élelemkeresés, pontosan, mint akkor. De vajon ma többet tudunk önmagunkról? Az a sok száz év hozzásegített-e ahhoz, hogy életbevágó kérdéseinkre feleletet kapjunk? Annak az éjszakának a vak szenvedélyével beszélt, talán a fák bamba nyugalma és békéje is hatott rá, a napsütötte helyeken magasra nőtt szelíd fű; és nem volt képes megérteni, miért nem fogadok el egy ilyen banális igazságot, miért nem ör- vendek egy ilyen rettenetesen egyszerű, de szükségszerű ajánlatnak? S minél inkább erőltette, minél határozottabban próbált meggyőzni, annál kevésbé tudtam elnyomni magamban a kánikulában vagy fagyban a szerszámok társaságában eltöltött napok emlékét, a hosszú éhezést, a földet, amely fenyegetően terjesztette kt nyugalmát, lehangolt, taszított a maga némaságával. —- Mit tudok én a világról? — kérdeztem magamtól. — Talán ha látnám, nekem egészen mást mondana. — Most itt az alkalom, hogy megismerjem, és nem merem vállalat, félek, érzem, hogy nem szabad engednem a csábításnak, bármennyire is vonz. — Amikor már nem leszek naiv és ártatlan, mi történik akkor? — érdeklődtem, bár furcsamód abban a pillanatban undort éreztem e mániám miatt, hogy a lehető legkényelmetlenebb végre gondolok. — Miért foglalkoztat a jövő? Mondtam, hogy engem nem érdekel. Ki tudhatná előre? Lehet, hogy nem is létezik csend, nincsenek új utak, a kór mindent ellepett, Es ez esetben visszatérünk kimerültén, legyőzötten a régi helyre, de elégedetten, hogy legalább megpróbáltuk -. -,3 — És a mesterséged? — kérdeztem, hogy időt nyerjek. — Kit tudsz meggyőzni? Még ha, absurdum, sikerülne is közvéleményt formálni, engem ki ment meg? Figyelem, jönnek a barbárok? Kinek van Ideje odafigyelni? Meddig kiálthat az ember, a pusztába? Es aztán velem mi lesz? Mi haszna tudni valamit, ha semmit sem kezdehetünk vele? S miért tennék valamit, ha ez szinte senkit sem érdekel? A vakságnak ez a betegsége ... — Sajnos, bármerre mennénk, mindenhová kénytelenek volnánk magunkkal vinni a világot, sehol sem lennénk igazán egyedül, túl sok a nyomasztó élményünk, emlékünk.-.-. —< Neked, egészen biztos, hasznodra lehetnék, legalább ennyi.. > Es nekem ennyi elég, elegem van a forró pontokból. -. -. Mindegyik egyforma-.ti Mindenütt félrevezetett emberek, csak a szavak mások — a séma azonos... A tudatlanságnak, az obsku- ranttzmusnak, az aljasságnak tapsolni kényszerűen lények. A megismerés előőrseihez tartozó őrizet alatt tartják, semmibe veszik, elszigetelik . ■. -. Nem akarom megérni azt az Időszakot, amikor szériákba osztanak, megszámoznak, amikor ellenőrizni fogják a gondolatainkat. Nem akarom végignézni a sötétség diadalát. Végső diadalát. Arra nem gondoltál, hogy talán mi vagyunk a földön az utolsó nemzedék? Vajon annyi kis fűzből nem lobban fel egy nagy tűzvész? Szemét összehúzta, a nagyapám szenvedélyével és meggyőző erejével beszélt, s ha nem lettek volna tévelygő és rettegő pillanatai, másképpen, fenntartások nélkül nézek rá. — fól meggondoltad, vagy csak az utolsó pillanatban jutott eszedbe az ajánlat? — kérdeztem tőle. Eltökéltem, hogy máskorra halasztóm a vitát, de kitérő válaszaim elégedetlenséget váltottak ki belőle. —■ Látom, sokkal több minden választ el minket egymástól, mint gondoltam — jegyezte meg őszinte szomorúsággal« — Ha nem éppenséggel minden ,.. — Ellenkezőleg — hazudtam elterpeszkedve egy fehér, szögletes kövön a víz közepén, mintha boncolóasztalon feküdnék. — Most semmi sem választ el bennünket.., — Ebben a pillanatban nem — helyesbített 6, miközben figyelte igyekezetemet, hogyan próbálok alkalmazkodni a kő ktszö- gelléseihez, hogy elviselhessem szúrásait a hátamon s a nyakszirtemen. Aztán lassan, szomorúan, enyhe sajnálattal a tekintetében, levette farmernadrágját és trikóingét, gondosan a köre fektette, és meztelenül mellém ült, tekintetét a magas, fehér égboltra szögezte, ahol szüntelenül körözött két madár. — Itt és most senki sem tilt meg neked semmit! — mondotta. — Próbálj megszabadulni magadtól, mtnt akkor, próbáld elképzelni, hogyan lehetne.,-. Gondolj arra, hogy valójában semmik vagyunk, semmit sem tehetünk. Két szerencsétlen mindössze, akiknek nagyon nagy szükségük van egymásra, akik egy kis emberi melegért epekednek .. . akik szeretnének szabadok lenni, és nincs hozzá bátorságuk ... Mi gátol ebben? — Talán nem akarok felejteni. Jó, ha az ember nem marad adósa senkinek ... Aztán meg, semmi áron nem szeretnélek elfelejteni téged, példának okáért.. -. igyekeztem enyhíteni kiábrándultságát, de másra akartam egyúttal tereint a beszélgetést. — Örvendenék, ha valóban őszintén beszélnél! — mondta felém fordulva. — Lehet, hogy ez az egy, amiben biztos vagyok — súgtam, meleg, közeli leheletétől felzaklatva. — Mennyire deformálódtál — kiáltott fel szomorúan, valamivel később. — Nem tudom elképzelni, mi lehet a te telkedben, amelyet a sok lehetséges szabály és konvenció elkínzott -. -., Megesküdnék rá, hogy félsz tőlemin Pedig nem akarok rosszat neked. -. -. —Nem tudom megmagyarázni neked, nem tudom — mondtam. — Félsz ts, de öröm is, kimondhatatlan öröm. Még nem tudom pontosan, mit érzek. — Az az érzésem, hogy őrültnek nézel.,, ■— Nem .. -. ■— Akkor meg ml választ el bennünket? Az évek? A társadalmi helyzet? A nemzetiség? — Nem. Egyik sem., -. A tapasztalat. Mostanáig én arra vágytam, amit te makacsul visszautasítasz. De még gondolkozni akarok egy kicsit, meg akarom szokni a gondolatot — próbáltam leállítani további kérdéseit. — Mindig arról álmodoztam, hogy megismerjem a világot, menjek, lássak, megismertem önmagam, s íme, megjelentél te, ügy egyszerre, készen arra, hogy megvalósítsd életem legabszurdabb álmát. Hihetetlennek tűnik, valami itt nincs rendben ~., —« Még ha erről álmodtál ts, valójában félsz a világtól, a megismeréstől, de inkább úgy teszel, mintha ezt nem tudnád. De nem én döntök. Valóban. -. , •— Pénzem annyi van, amennyit akarsz, ha,-., >— és később? Aztán? A régi házak, minden lehetséges konvenció vár ránk, Nem ez lesz az első balsikerünk, nem ts az utolsó. A férjem élete a közönséghez, a nagyvilághoz kapcsolódik .. Ö a termektől függ, azoktól az emberektől, akik képesek tovább éltetni az illúziót, biztosítani az égést. Nem lesz semmi baja, ellenkezőleg. Időre van szükségem — kértem, — Nézz körül, figyelj,., Elég, hogy egy kissé figyelmes légy, átéld ezt a különös csendet, és könnyen, azonnal tudsz döitte- ni,., —1 Időre van szükségem — ismételtem többször is. Minden zavarosnak, képtelennek, valószínűtlennek tűnt. Feléje fordultam, és az arcát a tenyerembe véve, bátorságot vettem, hogy hosszan, szótlanul nézzem szemének íriszét, amely a röptűkben . elaludt madarakra összpontosított, messze a fehér hegycsúcsok fölött. Kántor, Erzsébet fordítása Mázik István: Túl az örömön. Túl a boldogságon. Cigarettázhatunk. Szólhatunk erről meg arról __ A szem pillái alól kileselkedik. Egymásba menekülhetünk egy kicsit; míg ajkunkat egymással falatva égbe repülünk egy pillanatra. Kiss Péntek József: Fényben villanó rajzok (D. I.) csillagszeplös kamasz-éjben macskaszem néz sárga fényben osztatlan — nem oszthatatlan: szétgurult gyöngysor a gazban kérnénk: ecsetjét szurokba ne tömje intenénk: lapjait a szélbe ne szórja társa volt e táj — merülne véle koporsószege lehetne fűszál szemfedele a város hajnali füstje fejfája lehetne parasztház gerendája őrzője ittlétünk ördögi legendája macskaszem néz kamasz-éjben csillagszeplős sárga fényben Hodossy Gyula: Kísérlet a lehetőség újraélesztésére Nagy Zoltán tusrajzat Mondhatnám, csukott ajtó mögül beszélek, mondhatnám, az ablak nyitva, mondhatnám, a rét szabad, mondhatnám, fel-fel, mondhatnám, szeretnek a lányok ... összpontosítok: érzés nincs, állapot nincs. Késik a reszuszcitáció.
