Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-07-22 / 29. szám

új ifjúság 4

Kiss József mérnök ifjú tanítványai a számítógépen zenét is komponáltak.

neveljük, tanítjuk őket, hogy nem elég a lelkesedés, amely már néha a fanatizmus .határát is súrolja, szükség van a matematikai alapokra is, meg kell tanulni gondolkodni. Sok helyen a BASIC programozási nyelvvel kezdik a számítástechnikával való ismerkedést, és ez hiba, mert ezen nem lehet tanulni programozni. Mi itt a „Karel“-lel és a „Zof- ká“-val kezdünk, ami kézenfekvőbb is, egyszerűbb is, meg ez adja azokat az alapokat, amelyekre aztán lehet építeni. Olyan ez, mintha valaki a zongorán egy ujjal gyorsan pötyögtetve játszana, és ebben tökéletesedne, vagy pedig először az ujjrendet tanulja meg, ami később összetettebb művek játszásában is hasznára válik. A vizsgán mind a három programozási nyelvre sor került, és örömmel nyugtázhatom, hogy nem töltötték Itt feleslegesen a két hetet fiatal barátaink.

Elismeréssel szólt

a kéthetes találkozóról a megbízott vezető is:

— Nem véletlen, hogy itt Losoncon zajlott tizenhat évvel ezelőtt az első

Közelebb a gyakorlathoz

Készül a kremnicai Peter MiSík plasztikus modellje.

Megtalálni a tudományban a szórakozást, a forró júliusi napok közepette játszva tanulni a hűs tantermekben, hódolni a hobbinak, kellemesen tölteni a szünidőt — ez volt Marián Keökés vezető szerint a fiatal technikusok szlovákiai találkozójának az egyik célja.

Szlovákia minden tájáról és persze a fővárosból, Bratislavából 141 pionír érkezett Losoncra (LuCenec), hogy részt vegyen a kéthetes táborozáson, ahol egyúttal az is eldőlt, ki mennyire mestere szakmájának, és mert alapisko- lásokről lévén szó, ki mennyire érzi magát otthon kedvenc szakágazatában. Az ifjú technikusok közül szlovákiai bajnokokat is avattak. Mindamellett honvédelmi nap, sportolimpia, tanulmányi kirándulások, ismerkedési est, videózás, mozilátogatás és egyéb formában teret kapott a játék és a sport is.

Körről körre

járva mindenütt barátokra leltem, akik nemcsak a kéthetes együttlét folytán váltak pajtásokká, hanem összetartotta őket a közös kedvtelés is. Hét szakágazatban figyelhettem meg a gyerekek önfeledt munkáját, mérhettem le tudásuk színvonalát a versenyeken. Az ügyes kezű modellezők munkája nyomán napról napra teljesebb volt a kép, alakult a repülő-, hajó-, autó-, rakétamodell, hogy aztán a próbatétel napján bizonyítsák a kis gépecske működőképességét. A modellezők kéthetes foglalkozása három részből állt: elkészítették egy modellt, amely aztán a versenyen állt rajthoz, elméleti felkészültségükről is számot kellett adniuk, majd sor került a versenyre, ahol már az elmés berendezés és fiatal Irányítójának ösz- szehangoll munkája volt döntő. A végső rangsorolásnál a? összesített pontszám volt a mérvadó, fgy avattak szlovákiai bajnokot a repülő- és rakétamodellezőknél, akik a közeli repülőtéren mérték össze tudásukat. A hajómodellezők a város határában lévő víztároló

vizét használták küzdőtérül. Az autómodellezők már kisebb helyen is elfértek, nem kevésbé a plasztikus repülő- modellek hívei, akik amolyan kis kiállítást rendeztek otthonról hozott márkás gépeikből. A két hét folyamán ezekhez hasonló modellt kellett elkészíteniük, hogy bebizonyítsák az otthoni is saját kezűleg készült. Az ifjú elektrotechnikusok egy bonyolult nyomtatott áramkörrel bíbelődtek, mígnem végül is ezt használták a kapcsolási rajz gyakorlati kivitelezéséhez. Az ifjú programozók kétheti igyekezete némileg eltért a többiekétől.

Korban is, tudásban is

különbözőek az itt összegyűlt gyerkőcök — kezdte Andrej Blaho szakvezető a magyarázatot. — Sajnos, az alapiskolákban még napjainkban sem szentelnek kellő figyelmet a számítástechnikának, így a tanulók különböző számítás- technikai szakköröket látogatnak, ahol különbözőképpen közelítik meg a számítástechnikát. A mi tizenkilenc gyerekünk közül kettő pedig egyáltalán nem vesz részt szakköri oktatáson, mégsem maradtak el tudásban a többiektől. Két gyereknek van saját számítógépe, ami egy kicsit meglepett.

— Elsősorban nem azon múlik, hogy van-e valakinek élete hajnalán saját számítógépe — folytatta Kiss József mérnök, a másik oktató. — Ugyanis különbség programot írni és programozni. Mindenekelőtt a feladat megoldásához azt algoritmizálni kell, vagyis meg kell érteni, és rendszernyelvre kell átírni, ami aztán programnyelvre fordítva végül is megoldást jelent. A gyerekekből ez hiányzik, mert az iskolában a természettudományi tantárgyak keretén belül kevés az alkotó gondolkodásra serkentő tartalom. Vannak már személyi számítógépek az iskolákban, de sajnos a mai napig nincsenek tanító, módszertani programok, amelyeket mi úgy hívunk, pedagógiai software.

— Mint mondottam — vette át ismét a szót Andrej —, a gyerekek tudása különböző. Átlagtudásuk azonban jó, esetenként kiváló, és örvendetes az is, hogy a számítógépben nem a játszótársat látják, hanem a különböző problémák megoldásának eszközét. Mi itt arra

Az utolsó simftások következnek, és száguld hat az autó, jöhet a verseny.

ilyen összejövetel, sem az, hogy már ötödször jöttünk a városba. Ideálisak itt a feltételek, megértőek, segítőkészek az emberek, főleg a SZISZ járási bizottságának a dolgozói. Én azt hiszem, ezzel a két héttel is közelebb kerültek a gyerekek a gyakorlathoz. Mindamellett sok jóban és kellemesben volt részük, tehát a vakációjukat sem rövidítettük meg. Számunkra, vezetők, szervezők számára csupán egy árnyoldala volt a rendezvénynek. Érthetetlen okokból, indokolatlanul távolmaradt néhány rajvezető, holott jó előre írásban is megkapták jelölésüket, így aztán helybeli nevelőkkel kellett őket pótolnunk. A találkozó azonban így is elérte célját: szép élményekkel és hasznos tapasztalatokkal távozunk. Gyerekek és felnőttek, pedagógusok és tanítványok egyaránt örülünk a jövő évi viszontlátásnak, a tizenhetedik találkozónak.

POLGÁRILÄSZLÖ (A szerző felvételei)

Az ifjú programozók között lányok is voltak (balról Renáta Kiselicovát és Miriam Janőárovát láthatjuk).

„Ha maximálisan tudom adni önmagamat, célt értem”

— Biztos, hogy rólam akarsz Írni?

— Igen.

— De én nem vagyok érdekes ember.

—Ez nézőpont kérdése. Szerintem, minden emberi sors érdekes, csak nem mindegyik íródik meg — próbálom meggyőzni Németh Kálmánt, beszélgetőpartneremet. — Például az, hogy gyermekkorodban verseket írtál ez megkülönböztet. Vagy legalább abban az időben megkülönböztetett a többi gyerektől. Nem?

— Nem, mert nem is voltak azok igazán versek. Tanulás közben gyakran elkalandozott a gondolatom, és papírra vetettem mindazt, ami foglalkoztatott. Egyfajta belső kényszer hajtott, nem volt ez tudatos verselés, és nem is gondoltam komolyan az egészet.

— Ennek ellenére verseid megjelentek a Tábortűzben, tehát mégsem volt olyan komolytalan cselekvés.

— Az, hogy megjelentek. Császár Évának, az akkori magyar szakos tanítónőmnek köszönhettem. 0 biztatott és foglalkozott velem. Az alapiskola befejezése után Stúrovóba jártam gimnáziumba, reűlosz- tályba, így a verselés elmaradt, illetve diáktársaim szórakoztatására írtam, csak amolyan mókás verseket.

— Érettségi után hogyan alakult az életed?

— Sajnos, olyan családi körülmények között éltem, hogy nem tanulhattam tovább, pedig minden vágyam az volt, hogy újságíró legyek. Ezért is jelentkeztem gimnáziumba. Néhány cikkemet közölte is az érsekújvári járási lap. Na látod, az már tudatos cselekvés volt. De hát dolgoznom kellett, bérelszámoló voltam. Közben megnősültem, és anyagi okok miatt rákényszerültem. hogy olyan szakmát válasszak, amely megfelelő anyagi bázist nyújt Kitanultam a vízvezeték- és köznontifűtés-sze- relfí szakmát. Mint szakmunkás dolgoztam nyolc évig, és akármilyen messzire hívtak is dolgozni lakóhelyemtől. Inolyságtól (Salty), mentem. Bejártam egész Csehszlovákiát. Közben még tanultam, így lettem 79- ben szakképesített hegesztő.

— Ezek szerint szakmádban mindent elértél, amit lehet. Ezzel önmagadnak akartál bizonyítani?

— Én szeretem a százszázalékos munkát. Ameddig lehetet!, képeztem magam, szakmailag valóban eljutottam a felső határig. A továbblépést az jelentette számomra, amikor öt évvel ezelőtt itt, Ipolyságon kisegítő szaktanintézet nyílt, és szakoktató lettem. Azóta tévúton Trnavában elvégeztem a gyógypedagógiai szakot. Most tehát akkor bizonyítok, ha a tanítványaim megtanulják a szakmát, és megállják helyüket a munkában. Háromévenként új osztályt kapok, ilyenkor mindig megújulok, mint a fazekasok a még gyúratlnn anyag láttán. Teljesen azonosulok a munkámmal, a feladataimmal, mert úgy érzem, ha nem végezném azokat maxmális figyelemmel, akkor nem lenne értelme az egésznek.

— Elégedett ember vagy?

— Szeretem azt, amit csinálok, Ilyen szempontból elégedett vagyok. Igazán majd akkor leszek teljesen elégedett, ha a két fiam felnő, és megtalálják azt az utat, amit szeretnének.

— Ezt olyan hangsúllyal mondtad, mintha te mellékvágányra kerültél volna.

— Ha volt valami keserűség a hangomban, az csak azért volt, mert véleményem szerint nem mindig az ér célba, aki jél és becsületesen rajtolt. Ami pedig engem illet: én tizenöt éves koromban arról álmodtam, hogy újságíró leszek, és nem lettem, Mégsem érzem úgy, hogy mellékvágányra jutott volna sorsam. Az ember tizenévesen hajlamos a világmegváltó álmodozásra, harminc év körül azonban valós önmagára eszmél. Ma. harminchat évesen távolinak tűnik mindaz a vágyakozás, amit akkor éreztem. Annyi maradt meg, hogy a legtisztább felüdülést még mindig a versek adják. Véleményem szerint a legfontosabb az, hogy amit csinálsz. szfvvel-lé- lekkei tedd. s a végeredmény mindig valódi érték születése legven. Fontos, bogv nyújts valamit, amibe ünmagadhól tfis?;el egy ki« darabot, anélkül nem- megy És ha maximálisan tudom adni önmagamat, akkor célt értem.

— Ha most te kérdezhetnél...

— ... akkor megkérdezném: még most is az-e a véleményed, hogy minden ember érdekes, minden sors megírható?

BALÄZS ZSUZSA