Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-07-08 / 27. szám

Karol Horváth:

A FŰZFA Nekifogtak, hogy rendbehozzák a tavat. Kivágták a százéves tölgyeket, letarolták a nádasokat, lecsapolták a vizet. Végül már csak a pusztaság és Józef, a zavaros pocsolyában rejtőzködő vízimanó maradt meg.

Nagy lett a felfordulás. A vízimanóra senki sem gondolt. A vízimanót sehol sem tartották nyilván. Ráadásul még az állatkertbe sem akarták befogadni, mondván egy zsiráf sokkalta attraktívabb állat.

Egy sereg sürgetés és a tó utolsó pocsolyájának a kiszáradása után az új lakótelepen a hetedik emeleten kiutaltak azámára is egy garzonlakást.

Nagy volt a sírhatnékja. A kedvelt ponty nyomtalanul eltűnt, és az autóbuszban is megirigyelte valaki a faze- kacskáiba rejtett szellemeket.

Végül ráköszöntött a hétköznapi élet. Egy vízimanó is megszokhatja a bitófát. Rendszeresen felmosta a lépcsőket, szidta a házkezelőséget és fülét a falra tapasztva hallgatta, miként súgja valakinek a szomszédasszonya:

— Oh, te drága bikácskám!

— Mégsem volt elégedett. „Az a fenséges csend, a szélben úszó labdák, az én egyetlen fűzfám, az én fűzfám!“ A város az összes hivatalával és valamennyi nagyokosa és bolondja számára létrehozott kocsmájával egyetemben sem tudta megajándékozni az ő egyetlen egy fűzfájával.

— Ne legyen olyan szomorú! — szólt hozzá egyszer a szomszédasszonya. — Mi lenne, ha virágokat nevelne?-— Virágokat? — lepődött meg, mert még soha sem nevelt virágokat. — Hiszen nagyon sok velük a munka!

— A, dehogy!

Másnap hozott a szomszédasszony egy hosszúkás ládácskát. Közösen kitették az ablakba és teleültették muskátlival. örült a virágnak. Sürgött-for- gott az öntözőkannácskával, és trágyát hajszolt. Végül a muskátli közé szoktak a cinegék. Okosan „közlekedtek“ az ágak között, úgy érezték magukat, mintha erdőben lennének. Aztán egyszer az egyik cinege a csőrében hozott egy magocskát.

A vízimanó nemsokára megállapította, hogy a muskátli között egy fűzfa nő. És akkor egyszeriben minden megváltozott. A lakótelep már nem volt szürke kőrengeteg, és szomorúnak sem találta. Ráadásul az emberek sem voltak kibírhatatlanok. Idővel a fűzfának haja nőtt, és ő minden este ott ült alatta. Az ablakból kilógatta hosszú vízimanő-lábát. Szájharmonikáján csupa víg nótát játszott. Az emberek közül a lakótelepen mindenki szívesen hallgatta, és azt mondogatták:

— Jő, ha az ember szomszédja vízimanó!

A fodrásznő, aki egy emelettel alatta lakott, a fűzfakoronán próbálta ki az összes új frizurát. Néha felsóhajtott:

— Kár, hogy mindig csöpög belőle a víz. Különben biztos beleszeretnék.

.Németh István fordítása

Csehszlovákiai ukrán (ruszin) nemzetiségű költők

Vaszil Grendzsa-Donszkij:

Számok és húrok

Számok, számok merev rovatokban be jó szolgálatot tettetek, mikor Idegen tájra sodródtam, ti adtatok munkát, kenyeret.

Csak félreteszlek — s megyek kilépve haza, de nem számvevőként már, a Múzsám jött hozzám vendégségbe, tegnap este 6ta reám vár.

Írni kezdek ... gondolat, történet — versbe fűzöm, sorokba szedem: ez ad szivemnek gyönyörűséget, balzsam-illat, gyógyír ez nekem.

Dallamok, versszakok — e világon nagyobb csodát nem Is Ismerek; általuk száll lelkem sólyomszárnyon, medreikben nyugalmat lelek.

Ki olvassa majd? Nem olvasottan belepi ókét lassan a por?

Mindegy nekem, csak vérezzen toliam: ereimből árad minden sor.

Verseim körülbástyáznak engem, velem járnak harcom útjain; jó barátaim hőseim egyben, csak hozzájuk szólnak szavaim.

Múzsám, örök hűséget ígérek, s így apám útját Is követem; szárnyalj, ezüstharang-hangú ének, szólalj, zendűlj húros hangszerem.

Nem hagyom el az írást, a tollat, legszentebb mesterség ez nekem; a halál a szívemig hatolhat, kezemből akkor sem engedem.

Számok, számok ... lélekölő járom, ám a testnek étel kell, kenyér; ezüsthűrok aranytamburémon — nekem testtel, lélekkel felér.

Szél - testvér

Szilaj szél nyargal napkeletnek, jől ismer, azért szólított meg, tudja, hogy itt hervaszt a bánat;

— Mit üzensz a szép szülőtájnak?

— Szél-testvér, egy a kívánságom, vidd el egy dalom erős szárnyon, súgd meg az erdőknek, a fáknak: „Gondolatai ide szállnak ,..“

A fennsíkra is, kérlek, nézz fel, beszélgess el a berkenyékkel, add üdvözletem a Tiszának, a csőkom egy apró fenyőfának.

Viktor Gajnij:

A Múzsához

Múzsám, minden reményem, oh, add meg énnekem, hogy vágyaim hevében csendüljön énekem, s akár a bőditő bor, ha öntik a kancsóbői és csobog a kehelyben: versemben erő zengjen.

Emeld dalomat szárnyra, íveljen magasságba, harangzúgásként szálljon végig a szülőtájon, ezer visszhangot keltsen a termékeny szívekben, tetők taraján járjon, falvakba eltaláljon, legyen társa a fénynek: derűs emberi ének.

Csupán így élhetek értelmes életet, így teljesülhet vágyam: hogy hasznos alkotásban győzzek magam felett.

Petrik József fordításai

Tétovázásomat néhány gyönyörű hal látványa döntötte meg. Olyan kilő körüli vörös szárnyú keszegek voltak, és ott lebzseltek a szélessé vált folyó felszíne alatt. Kenyérdarabokat úsztattam fölélik, kettő is rávágott az tngyenlakomára.

— Átlábalunk, vagy átviszlek, Tia mély

— határoztam el, és hogy kitapasztaljam az átkelés lehetőségeit, a köznapi ruhaként is használt klottgatyában becsúsztam a vízbe. Selymes, finom homok feküdt a talpam alatt, a víz, a szegélvben csak combtölg ért, beljebb azonban meredeken mélyült, ám a közepén ts, bár plptskedve, de éreztem a medret.

Hogy félelmét legyőzzem, viharos vízigyakorlatokba kezdtem, háton, mellen és gyorsan is bemutattam a tudományom, majd megálltam előtte, és reménykedve vártam a választ. Zavartan álldogált a parton, már azt hittem, hogy a félelme erősebb, amikor pirulva bevallotta, hogy otthon felejtette a fürdőruhát. Bosszússá tett az újabb akadály, eszembe se jutott, hogy azon az ismeretlen, gyönyörű parton másnap ts végigmehetünk, hiszen tizennégy éves kamaszka voltam, akinek bölcs várakozásra természetesen nincs idele.

— Rendben van, akkor most hazamegyünk — mondtam elkeseredetten —, de holnaptól már nem lőhetsz velem ...!

Kimásztam a partra, és dühösen tekertem fel a botra a zsinórt, de Anna nem mozdult. Nem tudom, hogy engem sajnált-e, vagy a másnaptól már elmaradó közös kirándulásokat, de az aranybarna szem egy- egy lassan lepergő gyöngyszemet termett. Meg is sajnáltam, és suta, gyakorlatlan kamaszmozdulattal meg Is simogattam. Talán ez a kedveskedés tette, talán az elvesző- nek látszó közös holnapok félelme, de váratlanul elmosolyodott, aztán szinte gátlások nélkül vetkőzni kezdett. A könnyű nyári ruha pillanatok alatt a füvön hevert, aztán lehúzta az apró, hófehér bugyit Is.

Most már átvihetsz .. .1 — mosolygott felém, de bennem a látványtól megbillent a föld, ma sem tudom, hogyan is másztam akkor a vízbe. Bár nagyon meleg volt, dideregni kezdtem, a szivem még a fülemben Is riadtan dobolt és Időbe telt, amikorra kinyújtottam felé a kezem, hogy a folyóba lépését megkönnyftsem.

— Vigyázz ráml — inkább suttogta, mint mondta, miközben átölelte nyakamat, és én 8 szelíd, langyos vízben könnyűvé váló leánvtestet karjaimba vettem.

Hogy meddig tartott az az út, azt sem tudom. Én meztelen nőt addig a napig legfeljebb óvodás korúként láttam, most meg két feszes mellet simogatott a vfz az orrom előtt tgézve figyeltem a bimbók barna pettyét: lentebb még finom, aranybarna szőrzet mozdult a lassú vízi áramlásra. El fs szégyelltem magam, hiszen — bár azonos korúak voltunk — nála már gyönyörű háromszög takarta a semmit, nálam meg — Jóllehet, váratlanul erélyesen meglódult — tudtam, hogy teljesen csupasz még a valami.

Annát egészen a másik part szegélyéig

Zabos Gáza:

ANNÁCSKA

vittem, megvártam azt Is, amíg felkapaszkodik, azután vlsszaüsztam, hogy a ruhát, botot, egyéb cókmókunkat is átcipeljem. A holmit még a vízben állva raktam ki a fűre, de nem segített, tűnődő mosollyal állt a j] parton, hol rám nézett, hol a messzeségbe, aztán önmagát vizsgálta, hogy megszáradt-e már. Riasztó érzések örvénylettek bennem, tenni akartam ezt ts, meg azt Is, de abban a kusza, egész testemben zajló kavargásban belém bénult minden mozdulat. Anna rövidesen megelégelte a szárít- kozást, szeméből elszállt az a csillogó mosoly, és hideg megfontoltsággal öltözködni kezdett.

Arra is gondoltam, amíg kimásztam a vízből, hogy most valami vidámat vagy kedveset kéne mondani, de belém fulladtak a szavak is, erőmből mindössze egy keserves sóhajtásra telt. Aztán letekertem I a botról a zsinórt, a horogra új gilisztát fűztem, el ts Indultunk a szélesebbé vált folyó mellett, de az úszó figyelése helyett önmagámban az előbbi Annát néztem, és azon tögrengtem, hogy valami csodálatos dolog történt meg velem. Bár nem fogalmaztam meg, de tisztán éreztem, hogy Anna, az addig csak ügyetlen társként megtűrt Anna, szétáradt bennem, mint tűző napon a fény melege, és azt az előbbi csodálatos képet életem végéig hordozni fogom. Legszívesebben mellé léptem volna, hogy megfogjam a kezét, vagy átöleljem, vagy — amint néhány film befejezéseként

már láttam — megcsókoljam, de nem jutottam tovább a gondolatnál, ő meg nem közeledett. Később eszembe jutott, hogy hazafelé a patakon újból át kell vinnem, e gondolattól vidámabb lettem és elhatároztam, hogy majd akkor, ott, a patak közepén, ahol talán védekezni se mer, Igaziból megcsókolom.

Hogy Anna mire gondolt, nem tudom. Néhány lépéssel úgy jött mögöttem, mint addig annyiszor, fel is fűzte az olykor mégis kirántott kis halat, de éreztem, hogy önmagában mással foglalkozik ő Is, mert a megszokott csacsogás helyett konok komolysággal hallgatott.

Mivel egyre mélyebb és riasztóbb lett közöttünk a csend, rádöbbentem, hogy nekem kell megtörnöm valamivel, nehogy most már végleges legyen.

— Nem féltél? — kérdeztem ezért, de idegenül csengett a hangom önmagámnak is.

Az aranybarna szempárban hideg közöny úszott.

— Megkérlek — mondta kedvetlenül —, hogy erről ne beszéljünk sohasem.

A válasz meghökkentett, de tudomásul vettem, hallgattunk is tovább becsületesen. Az úszót lassú sétával követtük a partszegélyen, néha kikaptam egy-egy halat is, és már éppen azon gondolkodtam, hogy visszafordulunk, amikor egy kanyar mögött megpillantottam azt a később annyiszor elátkozott öreg tahidat.

SSzIkaíkiteÍ! &atjee werafs#

Annácskában vidám öröm ébredt.

— Ha azon átmegyünk, a másik oldalon akadály nélkül hazajuthatunk ...

Tudta, és én is tudtam, hogy Igaza van.

A hídon feltekertem a botra a zsinórt, mert megelégeltem már a horgászatot. A túloldalon szántóföldet őrzött a nyár, így annak lábánál, a folyót követő dülőúton indultunk el hazafelé. Lépéseink nyomán könnyű por repült, egymás mellett mentünk, ki-ki a maga szekérnyomán, hallgatagon, mint két öreg cseléd, akik már elmondtak egymásnak minden elmondhatót. A tarlókon búzakereszteket pirított a nap, és én egyre szomorúbban azt éreztem, hogy ezt a kislányt, aki mellettem baktat, nem tudom, mi okból, de elvesztettem, és ez egyre jobban fájt nekem.

Már a falu közelébe értünk, amikor észrevettem egy művelésből kimaradt csücsköt a szántóföld sarkában. Rajta búzavirág- és pipacserdőt simogatott a délutáni szél, gondoltam, egy csokornyl szép lesz belőle és megteszi kedveskedésnek Is.

Annácska közömbösen nézte ügyködésem.

— Szép.. .1 — mondta azért, amikor átadtam neki, de úgy lóbálta, mintha kóró lenne, piros pipacsszlrmok hulltak a porba és a búzavirág kékje szürke lett.

— Kár, hogy ilyen hamar tönkrement... — bírálgatta aztán a falu alatti hídon, ás könnyedén a folyóba dobta.

Másnap korábban keltem a megszokottnál, nehogy miattam kelljen várakoznia, de óránál is többet áccsorogtam, mégse jött. Mintha a világ minden fájdalmát én cipelném, azon a reggelen úgy Indultam el, bármerre néztem, Annácskát láttam, feszes, barna gombos keblét, meg azt a háromszöget. tmmel-ámma! horgásztam délig, akkor, mert valaki egyszer mesélt róla, eszembe jutott, hogy valahol messze, túl a tegnapi, meztelen csodát termő átkelőhelyen, nagyon sok tündérrózsát őriz egy öreg mocsár.

Nem tudom, mivel és mit vétettem, de kiengesztelem... határoztam el és nekivágtam.

A patakon túl satnya kukoricát érlelő futőhomokon botladoztam, királydinnyék szurkálták talpamat. Három-négy újabb kilométert is megtehettem, amikor végre észrevettem a homokdomb tövén azt a sötétzöld színű mocsarat. Oszlopszerü zsombék- sor őrizte, takarta a vizet, és a tükörre feküdt levelek között valóban nagyon sok tündérrózsára mosolygott a nap. Piócák hadával viaskodtam, amíg megszedtem egv csokorravalót, könnyű ügetésben Indultam vissza, hogy Annácska a virágot épségben kapja meg. De már a patakon való átkelésnél láttam, hogy ebből a tervből semmi se lehet, hiszen a tűző napon a virágszárakban az élet megbicsaklott és a hófehér szirmok meggyötörtén néztek a föld felé. Haza egy szálat se vittem belőlük, egyenként szórtam el valamennyit a réten, bár hiába is vittem volna, hiszen Annácska — mondták, nem jól érezte magát — már jóval korábban aludni tért.

i

1