Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-06-10 / 23. szám
új ifjúság 7 Eva Dusicková A SZERELEM IDEJE — Tamás nem főtt? Adélka hangja elárulta leplezetlen csalódottságát. — Beszedett szlovákból, egészen odavan ... — Szlovákból?! — rémüldözött Adélka, az újdonsült kismama. — Amandánál? — És aztán? Biztosan azért, mert örökké győtri az Idegeit... Szlovákból ötös, meg a fia születése ... Fontosság dolgában mégsem ugyanaz. Tamástól nem szép, hogy nem jött el. — A negyedikesek búcsúbullja pedig húszadikán lesz ... — Mill? — rémüldözött Ismét Adélka. Szemlátomást feldobta az új hír. Pillanatra feledve látszott csalódottsága is, amelyet Tamás okozott. Pedig nagyon szerette volna eldicsekedni, hogy a kicsi milyen aranyos, milyen édes gödröcske van az álián, hogy milyen ennivaló, mennyire szereti... Most azonban egész lényét más gond foglalkoztatja. — Lányok, hisz az alig egy hónapi Addig le sem fogyok annyit, hogy a ruhámba beleférjek ... Vagy azt hiszitek, igen? Az utolsó mondat szinte könyörgésként hangzott, hogy ők is bizonyítsák. — ... kérlek! Hisz tudod, hogy Bea is hét kilót fogyott egy hónap alatt. Neked annyit nem is kell. Adélka megkönnyebbülten sóhajtott. Nyomban másra terelődött a szó. Ahogy a látogatók elmentek, Adélka feltette a Wolkman-magnó fülhallgatóját, behunyta a szemét, s az arca sugárzott a boldogságtól. Mintha nem is ő lenne az, aki néhány'órával ezelőtt lett anya. Mintha nem is őt várnák az újszülöttel járó eddig ismeretlen gondok. Lélekben távol állt most mindentől, ami a jelent jelenné tette, s gondolatban olyan tájakon kalandozott, ami számára már visszavonhatatlanul a múlté. A körülötte fekvő kismamák Jelentőségteljes pillantásokat váltottak. Tizenhat éves anyuka — ez mégsem mindennapi jelenség. S ráadásul ha még naivitással párosul ...! — Adélka kisasszony! — szólalt meg a legkíváncsibb. — És mi lesz a neve a fiúcskának? — Tessék? — kérdezte, miközben gyakorlott mozdulattal letette a fülhallgatót. — Bocsánat, de nem hallottam, mit mondanak . . . — Mi lesz a gyerek neve? — ismételte még a kérdést az illető. — Természetesen az apjáé. Hisz pont olyan — mondta, és várta a további kérdéseket. — S a lagzi mikor lesz? — Azt a szülőkre bíztuk, egyezzenek meg ők. Nekünk mindegy. Ogyis csak formalitás az egész. — Ha úgy véli — mondta érezhető rosz- szaltással az illető, de nem tágított. — S van hol lakniuk? — Egyelőre nincs, de Tamás apja majd szerez lakást. Legkésőbb az év végéig. Ha nem, akkor egy időre kölcsönzi a sajátját. Tamás szülei ugyan elváltak, de jól megértik egymást, s egy ideig lakhatnának együtt. — Aha — örvendezett a szobatárs, hogy mégiscsak sikerült kielégíteni kíváncsiságát, és megtud valami pikantériát az ilyen felelőtlen gyermekek szüleinek magánéletéből. Mielőtt még újabb kérdést tehetett volna fel, nyílt az ajtó, és hófehér köpenyben aránylag még fiatal nő közeledett Adélka ágyához. — Mamii — kiáltott fel meglepetten Adélka, és hirtelen felült az ágyában, hogy belefájdult minden porcikája. — Hogy kerülsz ide? — Vera nénéd ... Ö találta ki ezt a maskarát, hogy téged, illetve benneteket megnézhesselek — mondta, az utolsó szavakat már egészen halkan, hogy a kíváncsi fülek ne hallhassák, látva, hogy körös-körül éberen figyelnek. — Kár, hogy nem előbb jöttél — sajnálkozott Adélka. — Csak nemrég vitték el a kisbabát. Láthattad volna őt is. Tudod, milyen aranyos? Adélka szájából csak úgy ömlöttek a szavak, de Anna szinte nem is hallotta. A kis ragyogó arcocskát nézte, amely inkább gyerekes még, mint nőies — s a szavak értelme elmosódott. Egyszeriben magát látta az ágyak egyikében az. újszülöttel, mint nézi ugyanezt az arcocskát tizenhat évvel ezelőtt. Egész teste mint sajog, sugárzik a boldogságtól, és gügyög annak az annyira óhajtott kis teremtésnek. S hallja, mintha ma lenne: „ .... érted mindent a világon ... mindenből a legjobbat... csak hogy boldog légy velünk!“ Az a csecsemő, a lánya, öt évre rá lőtt a világra, hogy együtt éltek Viktorral. Amikor már nem reménykedtek abban, hogy valaha is lesz gyermekük. Anna megtartotta fogadalmát. A kislánynak megvolt mindene, ami csak az eszébe jutott. Az elkényez- tetésről szőlő prédikációkat egyszerűen figyelemre sem méltatta. „Kinek adjak, ha nem az egyetlen gyermekemnek?“ — volt a valasza az esetleges szemrehányó sza- vakra. !gy hát • nem csoda, hogy Adélka „végzetes botlása“ tán őt lepte meg leginkább. A gyerek gyereket szült. Alig lépte túl a negyvenet, s nagymama lett. Ahogy megtudta, eléggé „odavolt“, úgy tűnt, hogy végül mégiscsak kijózanodik. De hát az tényleg csak úgy tűnt. Ahogy megbarátkozott az új helyzettel, minden visszazökkent a régi kerékvágásba. És mo9t ismét úgy nézi a lánya arcát, mint sok évvel ezelőtt. — Mami, figyelsz rám egyáltalán? — zökkentette ki gondolataiból a lánya hangja, akire már hosszabb ideje egyáltalán nem figyelt. — Igen, csak mondd! — próbáld hirtelen visszatérni a jelenbe. — Na látod, igazam volt. Azt sem tudod, mit kérdeztem tőled. Igen, bár nem figyelt oda, pontosan tud- ta, mit tudakolt tőle Adélka. Hisz tulaj- donképpen azért is jött. De hogy adja tudtára ... Hogy időt nyerjen, szemügyre vette a környező ágyakat, majd szorosan odaült Adélka mellé. — Tudod — kezdte lassan, a megfelelő, kevésbé fájdalmas szavakat keresve. De hogy lehetne ilyen hírrel, ennyire egyértelművel fájdalmai nem okozni. Esküvő nem lesz. Tamás anyja hallani sem akar róla ... „Nem engedem!“ — látta maga előtt ismét azt a mindenre elszánt, még fiatal, elegáns és nagyon energikus asszonyt. — A világért sem engedem, hogy az én egyetlen drága fiacskám így tönkretegye az ále- tétl“ Akkor a legszívesebben úgy istenigazából belesújtott volna abba az ápolt, szép arcába ... És ordítani szeretett volna. Tele tüdőből kiordítani a keserűségét, a magáét meg Adélkáét. Ehelyett szó nélkül felállt és távozott, anélkül, hogy visszapillantott volna a hang irányába, amely békítőleg ígérgette: „De ne aggódjék, fizetni azért fogunk...“ Csak az utcán érezte, hogy e találkozás után tulajdonképpen megkönnyebbült. A kellemetlen kötelesség teljesítésének a súlyától szabadult meg. A kör bezárult. Igen, megkönnyebbült, és kicsit boldogította is az a tudat, hogy minden marad a régiben. Hogy ez az „értelmetlen kötelék“ — ahogy a kiskorú gyermekek remélhető házasságát jellemezte Viktor — nem valósul meg. Adélka szertelen, örökké zavart, kitérő tekintetű Tamáskáját különben sem kedvelte soha. S ő volt az első, aki ellenezte ezt a megalázó «egyezkedést. — Na, mi van, mami? — térítette vissza a jelenbe Adélka hangja. — Még nem egyeztetek meg? — Nem — füllentette gépiesen, de nyomban észbe kapott. — Tulajdonképpen igen. S hidd el, így lesz a legjobb... — Mami...! Ebben a szóban szemrehányás meg könyörgés is volt egyszerre. Adélka megértette. Szikrázó kék szeme hirtelen elsötétült. Mielőtt még legördültek volna orcáján az első könnycseppek, Anna már határozott. — Ne sírj, aranyoskám, ezt most nem szabad — csitítgatta. — Apáddal már mindent átgondoltunk — füllentett újra, abban a hitben, hogy minden úgy lesz, ahogy most Adélkának megígéri. Azt mégsem hagyhatja, hogy egyetlen gyermeke boldogtalan legyen. Viktort könnyen meggyőzi. Hiszen ha Adélkával szemben néha szigorúbb volt is, csupán azért, hogy kettejük közül legalább egyikük ne kényeztesse, így is a kedvence volt. Na és aztán! Felnevelnek még egy gyereket, legalább tovább maradnak fiatalok... És javasolni fogja Viktornak, hogy arra a jugoszláviai szabadságra ők ketten r menjenek Adélkával. Neki most jobban szüksége lesz rá. Ö majd azalatt gendoskodik az apróságról. Igen, tulajdonképpen már előre örül neki. El sem tudta képzelni ugyanis, hogy az ő Adélkája éjjeleken át virrasszon az ordító kisbaba fölött. Nem tudná elviselni, hogy lányát álmosnak, fáradtnak lássa. Anna elég erős, kibír mindent... Csak már látná, hogy minden rendbejöttl Csak látná már Adélkát újra mosolyogni! Hisz gondja- baja lehet még az életben éppen elég, s mily kevés idő Is jut a szerelemre...! — Mami — szólalt meg félénken Adélka — és most milyen nevet adunk neki? — ez volt most a legfőbb gondja. — Én ügy gondoltam, hogy legyen az apjáé... Tamás — tette hozzá, és rémülten nézett körül, nem hallgatódzik-e valaki. Anna kis Ideig töprengett, majd az ösz- szeesküvők módján odahajolt Adélkához. Amit mosolyogva a fülébe súgott, attól felragyogott a lány arca. Ahogy másnap megérkezett az anyakönyvvezető, hogy összeírja az újszülöttek nevét, feszült várakozás telepedett a szobára. Amikor azt kérdezték, hogy hívják majd a kisfiát, minden .kíváncsi szem Adóikéra szegeződött. — Természetesen mint az apámat, Viktornak. Hisz neki is ugyanilyen gödröcske van az ál Ián ... És örömmel szorította a mellére a karjában tartott kis élő csomagocskát. Vércse Miklós fordítása Negyvenéves volt, férj és családapa — unakozott. Négy pompás kölyök és egy feddhetetlen feleség: a vegytiszta rossz lelkiismeret. Egy tavaszi estén a Szent Mihály-híd és a Pont au Double között őgyel- gett, nem tartotta sürgősnek, hogy beüljön a Notre-Dame előtt parkoló autójába, és a messzi peremvárosban ráleljen otthonának sivár nyugalmára. A Viviani téren, a Bucherie teraszán néhány cimborája és Ismerőse szólította meg, csúfondárosan. Fiúk és lányok, akik filmmel, újságírással és képzőművészettel foglalkoznak, éppen csak hogy ismerik őt, és nagyrészt fiatalabbak nála, unszolták, hogy üljön az asztalukhoz. Már tülekedtek is, hogy még egy széket kerítsenek. Azonnal fölfedezte a leányt a többiek között. Tizenhat-tizenhét éves. karcsú, mint egy amerikai kosarasnő, világosszőke haj, egészen rövid kefefrizura, az arca inkább kerek — lucernakék, nagy szem. Ha ez a lány nincs ott, hajlandó lett volna megosztani estéjét a fiatalokkal. Rögtönzött, nagyon gyorsan és nagyon jól, harminc másodperc alatt — élete legjobb pillanatai. Az óramutató járásának irányában üdvözölte az asztaltársaságot, kezet fogott velük ... A leány legalább a negyedik volt, derűs arckifejezéssel egyenesen maga elé nézett, mintha a férfi ott sem volna, szokatlan szépség sugárzott róla itt, Párizs szívében, izmos és sima, mint egy vidéki leány, már el is nevezte Fanchonnak. Ezalatt ment körben, kézfogásról kézfogásra. Elnézést kért, sajnos, nem tud közöttük maradni az este, el van foglalva. Amikor a leány elé ért, mélyen a szemébe nézett. és nagyon tagolva ezt mondta: — Még egyszer elnézést kérek, barátaim, de tíz perc múlva találkám van a Notre-Dame-nál életem nagy szerelmével. A leány nem mozdult, a férfi végzett' a kézfogásokkal és elment. Öt perccel később a kocsija volánjánál ült. Nem látta megérkezni a leányt. Az utasoldalon kinyílt az ajtó. A leány beszállt, leült, egyetlen sző, egyetlen pillantás nélkül. A férfi, in- f dított. Most már nem emlékszik rá, hogy hová vitte Fanchont az első alkalommal. Természetesen nem az otthonába, sem a leány anyjához. Talán a Bizsu- Szállóba, a Crémieux utcában, a Lyon- pályaudvar mellett, itt szállt meg néha ebben a korszakában, amikor kifogyott az időből. Viszont tökéletesen emlékezett a szobába érkezésükre. Fan- chon előrement, mialatt ő a küszöbön borravalót adott a szobalánynak. Azután becsukta, majd reteszre zárta az ajtót. Megfordult: a leány meztelen volt. Még mindig nem váltottak egyetlen szót, egyetlen pillantást sem. Előbb szeretkeztek. Még a leány hangja színét sem ismerte, de minden rendben volt közöttük, a folytatás ezt bizonyította. Azt mondta a leánynak: — Fanchonnak foglak hívni. Ö meg azt válaszolta: — Fanchon vagyok. . A teste kétségkívül nem volt tökéletes, a medencéje egy kissé széles, a , bokája kissé vastag — mintha Maillol állította volna föl egy öbölben. Fanchon olyan gyorsan és teljesen átadta magát neki, hogy a férfi azonnal féltékeny lett, hiszen nem ő volt az első. A leány a nőknek is tetszett. A kávézóban, amikor a férfi visszajött a vécéről, néha egy nőt talált Fanchon mellett ülve, és meg kellett vívnia a helyéért. Később megértette, hogy a ; leány értelmes és nagylelkű — ő nem í volt elég éleselméjű, hogy Fanchon vidéki szabadszájúsága mögött meglássa a nemes és gyöngéd személyiséget. Most már nem nagyon emlékszik rá, hogyan tudta magát megosztani a leány, az otthona és a foglalkozása között, de hetenként legalább két-három- szor találkoztak egy-két órára, különböző kis hotelekben vagy a kis Citroén hátsó ülésén; rendszerint lehetetlen időkben, az ő kötelezettségei miatt. Fanchon mindig ráért. Előfordult, hogy a férfi Párizstól száz kilométerre adott neki találkát, ffll Áfára. A leány jött az egyik vonattal, ment a másikkal, miután megölelték egymást a kocsiban, egy mélyúton az állomásépület mögött. A férfi természetesnek találta, a leány szintén. Fanchon egyébként sohasem mondta neki, hogy szereti. Egy este csak úgy odavetette: — Anyám szeretne veled beszélni. A férfi meghökkent. Keveset beszéltek a hozzátartozóikról, a férfi a feleségéről és gyermekeiről, a leány anyjáról és fivéreiről. — Anyád tud rólam? — Hát persze. Ne nyugtalankodj. Azt hiszem, jó lesz, hogy találkozol vele. — Vajon mit akarhat tőlem? — Nem tudom, de nem lesz semmi baj, majd meglátod. A találkozás a Vosges tér egyik sörözőjében zajlott le. Amikor a férfi megérkezett, ők már ott voltak, Fanchon- és az anyja, egy harminc év körüli sovány kis asszony, sötét ruhában. Bátortalanul köszöntötíék egymást, a férfi sört rendelt. Fanchon szinte rögtön fölkelt, azzal az ürüggyel, hogy telefonálnia kell, és magukra hagyta őket, négyszemközt, az anyját és a férfit. Elég hosszú szünet után a mama félénken megkérdezte: — Meg van elégedve? — Mivel? — Vele ... a leányommal. A férfi nem tudta, hányadán áll, tehát azonnal elmagyarázta a helyzetet: igen, Fanchon és ő tetszenek egymásnak, de megegyeztek, hogy aki előbb beleun, elmegy, és a másik készséggel ad neki egy búcsúcsókot. Ami a házasságot illeti, ö már nős. A szegény asszonynak könnyes lett a szeme. Megpróbálta félbeszakítani a férfit, de nem tudta. Amikor, szóhoz jutott, elnézést kért: — Istenem! Félreértett! Annyira szeretném, ha megtartaná a leányomat! Úgy, mint most, semmi több. Egészen átalakította nekem. Amióta együttjárnak, már majdnem jól alszom — én, uram! Újra elővette a könyvelt, énekel, még otthon-is Bolondozik az becseivel. Ezért én a magam részéről mindenre kész vagyok, hogy elégedett legyen vele. Lassan megértette ezt az asszonyt, aki magára maradt a gyermekeivel, nehezen kereste meg a kenyerét, és túlnőtt rajta a nagyleány, aki a maga életét éli. Azok a cimborák, akiktől ő rabolta el Fanchont a Bucherie teraszán, nem voltak a legjobbak ... Az asszony azt mormolta: — Ha néha nincs minden rendben maguk között, és úgy gondolja, én tudok tenni valamit, ne habozzék, szóljon nekem... Egészen hülyének érezte magát — hát érdemes volt annyi mindent megélnie? Azt kérdezte: — Asszonyom, megengedi, hogy megcsókoljam? Azután visszajött Fanchon. a kellő pillanatban. A Vosges tér járdáján váltak el egymástól. Fanchon és ő néha gyalog sétáltak, lehetőleg esőben, a Szent Lajos király szigete körül. Kalapot és fekete szemüveget tett föl, hogy meg ne ismerjék. Vásárolt egy nagy köpenyt, Fanchon befészkelte magát a karja alá. Olyanok voltak így, mint egy kétfejű és négylábú állat. Kitaláltak egy különös, kissé táncjárásmódot, némi bokázással, egymást nézték, nekiütköztek a járókelőknek. Este a férfi mindig hazament. Vidáman ült asztalhoz a feleségével és gyermekeivel. Jean-Pierre Chabrol francia regényíró 1915-ben született Chamborigaud- ban. Politikai elkötelezettségét, haladó nézeteit mai tárgyú és történeti regényeiben egyaránt kifejezi. Több műve magyarul is megjelent. Jean-Pierre Chabrol aaat&f.
