Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-06-03 / 22. szám

1 új ifjúság 5 ATANYÉR­AJKÜ INDIÁNOK FÖLDJEN AZ ŐSKOR ÉS A XX SZAZAD NINCS MESSZE EGYMÁSTÓL. A FÖLDNEK MA IS VANNAK ELDUGOTT PONTJAI, AHOL - ÚGY TETSZIK - NÉHÁNY EZER ÉVE MEGÁLLT AZ ÉLET. A GEO MAGAZIN VÁLLALKOZÓ KEDVŰ RIPORTEREI ELŐSZERETETTEL KUTATJÁK FEL EZEKET A VIDÉKEKET. ROLF BÖKEMEIER ÉS MICHAEL FRIEDEN ÍGY JUTOTTAK EL A TÁNYÉRAJKÚ INDIÁNOK FÖLDJÉRE. A BRAZÍLIAI ŐSERDŐ KELLŐS KÖZEPÉRŐL, A XINGU FOLYÓ SZERPENTIN-KANYARJAI TÁJÉKÁRÓL HOZOTT BESZÁMOLÓJUK KÜLÖNÖS VILÁGOT TÁR ELÉNK. I----:----------------------— Az őserdőben mintha égő sebek hú­zódnának. A telepesek erdőirtó tüzei falják a dzsungelt. Az erdőt, amely az indiánok hazája. A helybeli telepesek csak kaiapónak hívják őket. És ret­tegnek tőlük. Űk Brazília legkegyetle­nebb Indiánjai — tartják a Xlngu-partl kis településen, Sao Jósé do Xinguban, amelyet errefelé senki sem említ hi­vatalos nevén, Bangi-bangi a becsüle­tes elnevezése — világosít fel bennün­ket Astrogildo, a katonai rendőrség őr­mestere, miközben Jót húz sörösüve­géből. — Itt Bangi-bangiban senki sem rez­zen össze, ha revolverlövést hall. Hoz­zátartozik az élethez az emberhalál. De a kaiapóktől mindenki úgy fél, mint a pokoltól. Legyetek boldogok, hogy nem halljátok harci éneküket — düny- nyögi sötét mosollyal. A kaiapo konyhanév. Az itteniek azt a néhány száz indiánt jelölik ezzel a névvel, aki a tucatnyi különböző törzs közül a legvadabbhoz tartozik. A Xingu- rezervátumban él négyezer indián, vagy másfél ezren közülük mélyen benn az őserdőben, a „civilizációval“ máig alig érintkezve. A Bangi-bangit és a kör­nyező ültetvényeket rettegésben tartó kaiapók egyetlen kicsiny törzsecske gyermekei. A civilizáció hódításaival makacsul szembeszegülő txucarramae- indiánok törzse az, amely az elmúlt másfél évtizedben újra és újra lecsa­pott az ültetvényekre, a fakitermelők­re. Rémregényeket terjesztettek a hely­beliek olyan esetekről, amikor a hatal­masra kinyújtott alsó ajkú, fekete-kék színűre mázolt indiánok kitörnek az erdőből, és hatalmas bunkóikkal lemé­szárolják az útjukba kerülő telepese­ket. A Belgiumnál nagyobb területen fek­vő rezervátumban élő néhány ezer in­dián közül mi éppen ezeket a véreng­ző hírű txucarramaékat akarjuk fel­keresni. Megveszekedett őrültnek is tartanak bennünket az itteniek, élükön az őrmesterrel. Még Chico, azaz Fran­cisco de Assis da Silva is merésznek, sőt, őrültnek tekinti vállalkozásunkat, pedig mint a Xingu-rezervátum igaz­gatója, ő ismeri a legjobban az indiá­nokat. A kaiapo rettegett nevét meg­alapozó bunkós-tányérajkúak törzsét is. — Nem lehetnek többen kétszáz-két- százhúsznál. — mondja. — Békében éltek, amíg 1970-ben ki nem erősza­kolták azt az utat, amely keresztbe­vágta a rezervátumot, éppen a txucar- ramaék vadászterületén. Raoni, a törzs­főnök engem is árulónak tart, pedig én itt az indiánokért élek. De hát az út bevitte az őserdőbe a civilizáció rombolását: az alkoholt, a kábítószert, a fegyvereket. Jöttek a fakitermelők, a kalandorok, pusztult az erdő. 1980 nyarán volt az eddigi legna­gyobb összecsapás. Raoni ultimátumot intézett a brazíliai Indiánvédő Alaphoz, a rezervátum gazdájához: vagy eltaka­rodnak a telepesek, vagy kitör a há­ború. Raoni törzsének falujában estén­ként harci tüzek égtek. Chico nekiin­dult Bangi-bangiból, hogy megpróbál­ja jobb belátásra bírni a törzsfőnököt. Raoni azonban hajthatatlan volt. Rá akart rohanni a fakitermelő munká­sokra. Chico csak nehezen győzte meg arról, hogy a munkások nem tehetnek semmiről — ők gazdáik, a gazdag te­lepesek parancsait teljesítik. Raoni és harcostársai végül a telepeseket támad­ták meg. Ott azonban automata pus­kák, sőt, gépfegyverek Is voltak — a bunkók ellen. Az indiánok megfuta­modtak. Azóta tekinti Raoni főnök áru­lónak az igazgatót, aki pedig valóban mindent megtesz a rezervátum indián­jaiért. A telepesek, kalandkeresők be­áramlása ellen azonban mit sem tehet. Hát ezért tartják oyan eszeveszett ötletnek a txucarramae-törzs felkere­sését Segítségre senkitől sem számít­hatunk. De szerencsénk van Néhány napja lehetünk Bangi-bangiban amikor váratlanul feltűnnek a tányérajkúak. Maga Raoni jön tárgyalni Chicóval. Igen hidegen üdvözlik egymást, a fő­nök minden mozdulatán érződik a meg­vetés. Chico mégis megpróbál beajánlani. — Ajándékot hoztak — szól a döntő érv, és ez hathatott, mert két órával később már a törzsfőnök kenujában ülünk Egynapos az út felfelé a Xin- gun, Kretirátg, a txucarramaék falu­jáig. Van időnk szemügyre venni Rao- nit. A meghatározhatatlan korú férfi arcának fő ékessége a hatalmas, kis­tányér átmérőjű alsó ajak: két fala­pocska feszíti ki. Ez az egész arcot uraló „szájmfl“ — hitük szerint — az ember és az állat megkülönböztetője. Kretirában az indiánok feltűnő kö­zönnyel fogadnak, nem úgy, mint más törzseknél, ahol már jártunk, s min­denütt kedvesen, szinte barátsággal kö­zeledtek hozzánk. Raoni és hallgatag kísérői elvezet­nek minket a falu közepére, ahol tu­catnyi öreg indián várja a főnököt. Va­lamennyi tarka tornanadrágban, sötét színekre kifestve. Raoni rögtön háti­zsákjainkra mutat: az ajándékok. Gyor­san kicsomagolunk. Horgok, horgász­zsinórok, ólomnehezékek, cigaretta, gyufa, üveggyöngyök, szappan — eze­ket ajánlották az Indiánvédő Alap em­berei. No meg egy futball-labda pum­pával — ez a törzsfőnöké, mert erre­felé ez nagy érték. Az indián törzsek­nél — hiába, ez Brazília — a férfiak napi játéka a foci. Vajon elég- lesz-e mindez? — aggó­dunk. Raoni hamar felvilágosít. — És a huszonkettesek? Meg a harmincnyol­casok? — Csodálkozunk. — Hát a fegy­vereinkbe lőszer. Puskánk van, piszto­lyunk is, de az utolsó golyót a múlt héten lőttem ki. Nem, lőszert nem hoztunk. Az indiá­nok rezervátumába szigorúan tilos fegy­vert és lőszert bevinni, erre azonnal figyelmeztettek az Alapnál. Az öreg indiánok érdeklődése gyor­san alábbhagy. A főnök kisebb cso­mókba rendezi az ajándékokat, min­denki viszi a magáét. Raoni elosztásá­val láthatóan elégedettek. De barátsá­gos mosolynak változatlanul nyoma sincs. Beesteledik. Megvetjük vackunkat. Közben eszünkbe jut Chico története az amerikairól, aki a txucarramaék ét­kezési szokásait jött ide tanulmányoz­ni. Ezeknek az indiánoknak a fő ele­delük a maniókagyökér, amely mérges valami, ha nem készítik ki alaposan. Bonyolult ősi eljárással teszik lehető­vé az Indián asszonyok a különben mérgező gyökeret. — Ki tudja — mondta Chico —, az amerikai a méreg hatását akarta ma­gán kipróbálni, vagy az elkészítés so­rán követett el valamilyen hibát? Min­denesetre a mainókától súlyosan meg­betegedett. Görcsei, hallucinációi vol­tak, napokon át kínlódott. Orvos ott nincs, s az indián varázslók semmiért sem kezelnének fehér embert. Végül az egyik harcos vetett véget szenve­déseinek — bunkójával agyonütötte. Ezt az indiánt aztán a törzs kiközösí­tette, mert részvétet mutatott egy fe­hér ember iránt. Itt történt ez, ahol mi most alszunk, a törzs „vendégházában“. Nyugtalanul aludtunk, de háborítatlanul, míg haj­nalban két fiú fel nem ébresztett, s a főnökhöz nem kísért. Raoni most ba­rátságosabb. mint tegnap. Népének sor­sáról kezd beszélni. — Ez a mi országunk. Mindenütt er­dő. A mi erdőnk. Szükségünk van rá. Itt van elég fa a bunkóinkhoz, kagyló a nyakláncainkhoz. A telepesek ellop­ták a földünket. A kormány megszegte a velünk kötött szerződést. A fehér em­ber erőszakára csak erőszakkal vála­szolhatunk. Ez a mi történelmünk ta­nulsága. Harcolunk a földünkért, mert ez az egyetlen, amink van. Szégyelljük magunkat a civilizáció nevében. Hiszen voltaképpen igaza van. A txucarramaék itt élnek emberemlé­kezet óta. Az ültetvények azonban mind jobban terjeszkednek. Raoni törzse min­dig ellenállt a civilizáció pusztító be­hatolásának. Gerillaháborút folytattak — országukért. Bunkókkal a lőfegyve­rek ellen. Persze akadtak indiánbará­tok, akik megpróbálták megmenteni az ősi törzsek életét. 1953-ban sikerült először békeszer­ződést kötni a törzzsel. Két testvér, Claudio és Orlano Villas Boas, egy gazdag Sao Paulo-i család idealista gyermekei életüket az indiánok megvé­désének szentelték. Brazília őslakói kö­zött máig olyan a hírük, hogy ők iga­zi apái voltak az indiánoknak. A kor­mány ezt akarta kihasználni, amikor az ötvenes években őket küldte tár­gyalni a kaiapókhoz. 1961-ben jött lét­re a rezervátum. Az indiánoknak ga­rantálták, hogy békében élhetnek föld­jeiken. 1970-ben azonban a kormány megszegte a szerződést, amikor utat építtetett a rezervátumon keresztül. S az úton jöttek a telepesek. — De mi sohasem leszünk telepesek, mi vadászok vagyunk — mondja kese­rű rezignációval Raoni. Közben a hajnali nap első sugarai­nál feltűnnek az asszonyok. A reggeli táncra. Meztelenül, feketére, kékre má­zolva járnak körbe, egymás kezét fog­va, néhányuknak kis gyerekük is a karján. Ősidők óta így köszöntik a na­pot. Ez a mitikus eredetű naptánc a felkészülés a fárasztó munkanapra. A munkát a Xlngu környéki indiánoknál az asszonyok végzik. A legnehezebbet is. A tánc talán segíti a testet és a lelket jobban elviselni a nehézségeket. A férfiak csak a harccal és a vadá­szattal vannak elfoglalva. Az ő táncuk este következik. A közös bennük a rit­mus és a hangok — a sikító szoprán­tól a melankolikus altig. Meg a szí­nek, a fekete és kék festék, amelynek a mitikus jelentőségén túl alighanem fizikai haszna is van: a hosszú, száraz évszakban nedvesen tartja a bőrt. Fé­lelmetes légkör. Pedig nincs okunk fé­lelemre. Nem barátkoznak velünk, de nem Is bántanak. — Sohasem kellett félnem. Nyolc év alatt egyetlenegy indián sem közele­dett bántón felém — mondja Maria Louisa, egy brazil ápolónő, az egyetlen „bennszülött“ fehér Kretirában. Évek óta él a txucarramaék között, és soha nem is akar elmenni. Pedig átélte a legutóbbi háborút, amikor Raoni a szomszédos törzsekből is toborozva har­cosokat, rárontott bunkós hadával né­hány ültetvényre. Az indiánok nem tudták tovább el­viselni, hogy egyre többen jönnek, pusz­títják az erdőt, a telepek egyre tere­bélyesednek. Chico is azt mondta, hogy a gerillaháború voltaképpen évek óta tart a rezervátumban élő txucarramaék és a telepesek között, akkor is, ha hosz- szú ideig nem kerül sor összecsapásra. Csoda hát, hogy minket is hűvösen fogadtak? S az egyik napról a másikra a türelmük is elfogyott. Megéreztük, hogy elegük van a fehér idegenekből, pedig nem bántottak. Csónakba száll­tunk, és elindultunk a folyón lefelé. A tányérajkú kaiapók ott maradtak ős­erdejükben. Amely ki tudja, meddig az övék még!?

Next

/
Thumbnails
Contents