Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-04-15 / 15. szám

újjúság 4

M

ár legalább tíz perce nézegetem poharam fenekének piszok térképét. Mielőtt a kólát beletöl- töttem volna, ki akartam cserélni, de nemigen hiszem, hogy találtam volna tisztábbat, e kisvárosi presszónak (cukrászdának?) nem erénye a tisztaság.

Árpáddal háromra beszéltük meg a találkát.

Az ablak mellett ülök. A kora tavaszi napfény minden járókelő arcára vidámságot csal, én se vagyok türelmetlen a várakozás miatt. Végre megpillantom Árpádot. Magas, barna, huszonkilenc esztendős férfi. Elegáns szürke átmeneti kabátja kigombolva, kezében fekete aktatáska. Mérnök.

„Kulcsot adott az anyósomnak“

— Ne haragudj! — telepedik mellém. — A főnököm hívatott, nem tudtam korábban szabadulni. Mit iszol? — kérdezi.

Ekkor jut csak eszembe, hogy nekem illett volna rendelnem, hiszen én hívtam ide. Megelőzött.

tunk össze — szerelemből. Én még mindig szeretem a férjemet, nem akarok válni. Sajnálom, hogy összevesztünk. Az anyagiakon ugrottunk össze.

— ö azt mondta, hogy te még azután sem adtál pénzt a háztartásba, miután munkába álltái.

— Egy évig valóban nem dolgoztam, mert nem kaptam munkát, illetve kaptam volna, csak nem a szakmámban. Hivatalnok lehettem volna, ilyen helyet ajánlottak. Nem fogadtam el. Egy év után végre találtam állást. Természetes, hogy miután dolgozni kezdtem, ügyelnem kellett az öltözködésemre, nem járhattam úgy, mint otthon.

— Óvónő vagy, szereted a gyerekeket. Árpád szerint mégsem akartad, hogy nektek is legyen.

— Ez nem igaz. Egyszerűen nem sikerült. Hogy kinek a hibájából, azt nem tudom.

— Téhát te visszamennél a férjedhez?

— Mondtam már, hogy nem akarok válni!

— De ő igen. Sőt azt állítja, hogy már új ismeretséget is kötött.

— Igen, tudok arról a nőről. Ez nem

AZ ANYAGIAKON UGROTTUNK ÖSSZE...

— Kólát — mondom, s közben nyugtatom a lelkiismeretemet: legközelebb én fizetek.

— Tegnap megkaptam a kerületi bíróság végzését — kezdi Árpád. Tudja, miről akarok beszélgetni, s úgy látszik, minél hamarabb túl akar rajta esni. — Elutasították a fellebbezésemet, megerősítették a járásbíróság ítéletét. Tehát nem válók. De mi értelme van ennek, hisz a házasságunk már úgyis elromlott.

— Szeretném, ha elmesélnéd...

— Az elejétől? Rendben van, ele azért majd kérdezd meg a feleségemet Is.

— Mikor házasodtatok össze?

— Nyolcvanháromban. Lakásunk nem volt, egy évig Kati szüleinél laktunk. Szerintem már ott kezdődtek a bajok. Nem volt magánéletünk. Az anyósom mindenbe beleszólt. Sokszor ez nem is látszott, mert mondani nem mondta, hogy ez vagy az nem tétszik neki... De ha nem azt tettem, amit ő akart, akkor úgy tudott nézni.. .1 És a feleségemet is befolyásolta.

Még ugyanabban az évben meghalt a nagybátyám. Mivel nem volt örököse, a háza anyámra maradt. Neki nem kellett, a bátyám is szép nagy családi házat épített már, így felajánlották, hogy költözzünk be Katival. Régi parasztház volt, még a nagyapám építette, központi fűtés, vízvezeték nélkül. De kis munkával egész kényelmessé lehetett volna varázsolni. Én el is kezdtem, de a feleségem nem akart költözni. Azt állította, hogy nemsokára háromszobás állami lakást kap, az igénylését már régen beadta. De ha nem kapna is, az anyjánál ellakhatunk, hisz ötszobás házuk van a városban. Ezen összevesztünk, én mindenesetre munkaidő után naponta dolgoztam nagybátyám házán.

— Az anyósod mit szólt ehhez?

— Nekem nem szólt semmit, de látszott rajta, hogy nem örül. Kati nővére harminc kilométerre lakik tőlük. Azt hiszem, az anyósom félt, hogy egyedül marad. Pedig ettől nem kellett volna tartania, hisz a nagybátyám háza mindössze öt kilométernyire van a várostól.

— Szóval, kezdted lakályossá tenni az örökölt házat, és azzal számoltál, hogy feleséged majd csak megbékél a költözés gondolatával.

— Igen. De ugyanabban az évben a feleségem nővéréék is építkezni kezdtek, ott is sokat dolgoztam. Esténként holtfáradtan értem haza, s néha ezt Katinak is elpanaszoltam, ö ezen megsértődött: miért hánytorgatom fel, hogy segítek a nővérééknek. Annyira megharagudott, hogy hosszú ideig nem is főzött nekem. Az anyósom kosztját meg nem akartam elfogadni, így magam főztem, vagy hideg ételeket ettem. De ez már nyolcvannégy nyarának végén volt, és addigra elkészültem a házzal. Volt egy kis megtakarított pénzem, meg felvettük a fiatal házasok kamatmentes kölcsönét, így a házat sikerült úgy-ahogy berendeznünk. Ezt már a feleségemmel együtt csináltuk, mert miután elkészültem, mégis rá tudtam beszélni őt arra, hogy költözzünk oda. Reméltem, hogy valami pénzzel is hozzá tud járulni, mert a házasságunk

előtt mindig a szülei által neki félretett pénzt emlegette, de abból a mai napig nem láttam egy fillért se ... Sőt! No de ennek hosszabb története van.

A feleségem képesített óvónő. A házasságkötésünk után azonban egy évig nem dolgozott, állítólag nem kapott munkahelyet. De miután munkába állt, se adott a háztartásba meg a közös takarékkönyvünkbe semmit. Mindent magára költött. Én a fizetésemből 800 koronát a takarékba raktam, 300 korona volt a kölcsöntörlesztés, a maradékból éltünk.

1985 márciusában ki akartam venni a takarékból 1000 koronát, hogy kifizessem a „C“ kategóriájú gépkocsivezetői jogosítványt. Csak a pénztárnál jöttem rá, hogy takarékkönyvünkön mindössze 300 korona van. A feleségem a tudtomon kívül kivett 72Q0 koronát. Állítólag, az , anyjának tartozott *,,

— Ekkor már majdnem három éve házasok voltatok. Gyerekre nem gondoltatok közben?

— Dehogynem! Én nagyon szerettem volna. Az talán megoldott volna mindent. Kati is mindig azt mondta, hogy akar, de úgy vettem észre, nem igazán. Amikor félévi együttlét után még mindig nem lett terhes, kezdett engem gyanúsítgatni. Mindketten elmentünk orvoshoz, s megállapították, hogy képesek vagyunk utódok nemzésére. A feleségem nem sokkal ezután teherbe esett, de elvetélt. Szerintem az ő felelőtlensége miatt. Most meg mindenkinek azt híreszteli, hogy impotens vagyok.

— Nekem azt Is mondta, hogy kizártad őt a lakásból.

— Ez nem egészen így van. Nyolcvanhat nyarán rájöttem, hogy Kati kulcsot adott a lakásunktól az anyósomnak. Én ezen nagyon feldühödtem. Még anyámnak sincs kulcsa hozzá. Mérgemben feleségem tudta nélkül kicseréltem a bejárati ajtó zárját. Kati hatósággal törette fel az ajtót, merthogy én állítólag kizártam. Fogta magát, és elköltözött az anyjához, még a bútorok nagy részét is elvitte. Mire hazaértem, majdnem üresen találtam a lakást. Elmentem hozzá, próbáltam őt meggyőzril, hogy jöjjön vissza, vagy ha ide nem akar, költözzünk a fővárosba, de hajthatatlan maradt. Egy idő elteltével, miután mindent megfontoltam, úgy döntöttem, hogy elválok. Ezt a döntésemet az is elősegítette, hogy nyolcvanhat elején találkoztam diákköri szerelmemmel, aki jelenleg férjnél van, két gyermek anyja. Kiderült, hogy az ő házassága is tönkrement, válni akar. Lehet, hogy összeköltözünk.

„Én nem akarok válni“

Szürke, emeletes, palatetős családi ház, közel a városközponthoz. Kapuján tábla figyelmeztet a harapós kutyára. Szerencsére megtalálom a csengőt. Kati jön elém. Csinos, szőke, huszonnégy éves asszony.

— Anyámék nincsenek Itthon, csak egy óra múlva jönnek — mondja.

Á bevezető csevegés lassan feloldja a feszültséget. Kati a házasságáról

kezd beszélni:

— Kétévi ismeretség után házaso'dúj, diákkorukban három évig együtt jártak. Egy éve a férjem kabátzsebében megtaláltam a levelét. Ebből tudtam meg, hogy tavaly januárban véletlenül összefutottak, s felújították a régi kapcsolatot. Azt is megtudtam a levélből, hogy ez a nő lefeküdt vele, ami végtelenül rosszul esett nekem, sírtam. Nagyon összevesztünk, férjem nem tagadta a viszony létezését... Nem sokkal ezután kizárt a lakásunkból, csak a hatóság segítségével tudtam bejutni, és ezzel betelt a pohár. Elköltöztem. Többször járt nálunk, próbált kibékíteni. Azt hajtogatta, hogy mindennek anyám az oka, költözzünk el innen jó messzire, menjünk a fővárosba, de én tudom, hogy csak a miatt a nő miatt akart odamenni. Miután látta, hogy nem tud meggyőzni, megmakacsolta magát, és kijelentette, hogy elválik. Beádta a válókeresetet. Én még mindig szeretem, nem akarok válni! — Kati torkát sírás szorongatja, amikor kintről léptek zaja hallatszik.

Negyvenöt év körüli hölgy lép be az ajtón. Elmagyarázom ittlétem okát, s próbálok belőle is kiszedni valamit, de nem nagyon sikerül. Azt mondja, ő Árpádról nem nyilatkozik.

„Azóta nem láttam, nem is érdekel“

A válóperi tárgyalásra tanúként beidézték Árpád diákköri szerelmét. Eszter barna, huszonöt éves nő, a bíróságon a férjével együtt jelent meg.

— Árpáddal három évig jártunk — mondja. — Egy kollégiumban laktunk, sokat találkoztunk, szerettük egymást. Ö azután főiskolára ment egy másik városba, s megismerkedett egy lánnyal. Egymásba szerettek. Én búcsúlevelet kaptam tőle. Azóta, egészen tavalyig, nem találkoztunk. Véletlenül összefutottunk egy kiállításon, de ez csak baráti találkozás volt. Elmondta, hogy megromlott a házassága, s célozgatott arra is, hogy újítsuk fel a kapcsolatunkat. De én szeretem a férjemet és a gyermekeimet, a házasságom rendezett, nem akarok válni. Nem tagadom, az a találkozás eléggé felkavart, de Árpádot azóta nem láttam, és nem is érdekel.

Eszter férje mindehhez még ennyit fűz hozzá:

— Nyolcvanhat elején észrevettem, hogy a feleségem furcsán viselkedik, feldúltnak látszott. Végül elmondta, hogy találkozott diákköri szerelmével, s ez felkavarta. Azt is elmondta, hogy Árpád szeretné felújítani a kapcsolatot, de ő, vagyis Eszter ezt nem akarja. Szeretném tudni, hogy Árpád minek alapján állítja azt, hogy Eszter válni akar tőlem. A házasságunk rendezett, annak ellenére, hogy az a találkozás a feleségemmel kisebb konfliktust okozott közöttünk.

A férj válni akar, a feleség nem. Ismerjük az érveiket, igazságot tenni azonban nagyon nehéz. A bíróság — egyelőre — nem mondta ki a házasság felbontását. Klinko Róbert

Illusztrációs kép Fotó: Helexa

SIKKES KÖZÖNY

Hajlamosak vagyunk pózból, divatból, sikkből felvenni olyan tulajdonságokat, a- melyek valójában távol állnak emberi természetünktől.

Kiindulásként szögezzünk le egy alapigazságot: az ember társas lény. Ez így ridegen hangzik, de ha felbontjuk, vagy lefordítjuk, mindjárt szebb: egymásra vagyunk utalva! Az, hogy egyáltalán élünk, létezünk, világok pusztulását kibírjuk és világok építésére képesek vagyunk: együttes erőnk érdeme, nem egyéni hőstett.

Mégis. Egyre inkább hangoztatunk ilyen mondatokat: „Én már húsz éve lakom ebben a házban, de nem Ismerek senkit.“ „Én már tíz éve dolgozom a vállalatnál, de senkiről semmit nem tudok.“ „Nyolc éve, hogy a szomszédomban laknak, de fogalmam sincs, hogy kicsodák.“

Hát elég baj! Hogy húsz év alatt senkinek nem volt rá szüksége a házban, hogy húsz év alatt meg tudott tagadni minden közös vállalást; ezzel nincs mit hencegni. Azzal sem, hogy tíz év alatt soha nem ment hozzá a kolléganője egy kölcsön százasért, és nem mesélte el neki, miért köl- tekezte ki magát, mennyi a kosztpénz, mi marad fodrászra, mi megy a dugiba. Nem dicsőség az sem, hogy a szomszéd még soha népi csengetett be egy lázcsillapítóért a gyereknek, egy főzet kávéért a váratlan vendégnek. Az, hogy a környezetünk nem talált bennünk egyetlen olyan emberi vonást sem, ami érdemessé tett volna minket arra, hogy kérjenek tőlünk, vagy kérdezzenek, hogy adjanak, vagy válaszoljanak: szánandó szegénység.

Ez a divatozó önként-elvonulás, ez a mindenkit elutasító magatartás antihumá- nus, közösségellenes. Két dolog határozza meg létünk fontosságát: mennyire van ránk szüksége másoknak, és mennyire van nekünk másokra. Ez életünknek olyan ösz- szefonódott, kettős lényege, ami nélkül nem létezhetünk.

A világ még talán. De ml...?

V. A.

REPÜLNI!

Marcel Pagnol francia drámaírót egyszer megkérdezték: miért fél átrepülni az óceán fölött, és miért nem fél hajón átkelni rajta. — Mert úszni megtanítottak gyermekkoromban, de repülni nem — hangzott a válasz.

Tény, hogy rengeteg ember szorongva száll fel a repülőgépre, s ahelyett, hogy élvezné a repülést, végigizgulja az időt. Persze akadnak olyanok is, akik éppen fordítva vannak ezzel. Közéjük tartozik beszélgetőpartnerem, Krúg György repülőmérnök is. Gyerekként ült először repülőgépre, és annyira lenyűgözte őt a magasság, a repülés, hogy elhatározta, olyan hivatást választ magának, amely kapcsolatban yan a repüléssel. Érettségi után így került a Rigai Repülőmérnöki Főiskolára.

— Még mielőtt a munkádról kezdenénk beszélgetni, hadd tegyek fel egy kérdést: mit jelentett számodra a Szovjetunióban töltött öt év, milyen érzéssel mentél el itthonról?

— Először hajtott a kíváncsiság. Később, amikor már nem a nagy ismeretlenbe mentem, korántsem olyan jó érzéssel indultam útnak, mint legelőször. Hogy mit adott számomra az az öt év? Mindenekelőtt tökéletesen megtanultam oroszul, remek barátokat szereztem magamnak. Igaz, rengeteget kellett tanulnom, de azért néha a szórakozásra is tudtam időt szakítani.

— A tanárok enlézőbbek voltak a külföldi diákokkal szemben?

— Az első évben néhány tanár elnézőbb volt, a felsőbb évfolyamokban viszont már tőlünk is elvárták, hogy annyit tudjunk, mint a hazai diákok.

— A főiskola befejezése után a bratisla- vai repülőtérre kerültél. Teljesült a gyermekkori vágyad. Nekem úgy tűnik, hogy számodra ez nagyon simán ment.

— Pedig amit elértem, nagyon meg kellett érte dolgoznom. Először azért, hogy felvegyenek a főiskolára, aztán azért, hogy lépést tartsak csoporttársaimmal, ne hozzak szégyent hazámra. Utolsóéves Voltam a főiskolán, amikor levelet kaptam az iskolaügyi minisztériumból, hogy a tanulmányaim befejezésével lépjek munkába a Csehszlovák Államvasutaknál. Én Rigában a fedélzeti rádiótechnikai műszerekkel és berendezésekkel foglalkoztam, ezért is lepődtem meg a levél tartalmán. Később kiderült, hogy tévedésről van szó. Valaki elnézte a szakomat. Már diákkoromban is dolgoztam a repülőtéren, így viszonylag elég könnyen bekerültem a repülőtér ellenőrzési osztályára. Itt a rádió adó-vevők, rádiónavigációs berendezések, radarok és földi navigációs berendezések ellenőrzése’ a feladatunk. Legnagyobb vágyam, hogy repülőgépre kerüljek mint navigátor. Minden évben nyílik navigátorképző tanfolyam. Én éppen most kaptam elutasító választ arra a kérvényemre, amelyben kértem, hogy soroljanak be az idei tanfolyamba. Egyelőre tanulmányozom a szakirodalmat. A jelenlegi munkám jó alkalom arra, hogy aprólékosabban megismerjem a földi irányítást, Idegen nyelvet tanulok, és jövőre ismét megpróbálom.

Kamoncza Márta