Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-03-25 / 12. szám
1941 őszén, mikor Bennyt elvitték Európába, apja, Garber úgy döntött: ha már kénytelen katonának adni egyik fiát, hát menjen Benny, aki van annyira mamlasz, hogy ne dugja oda az orrát, ahová nem kell; Garberné azt gondolta, a fiú óvatos lesz, az én Bennym vigyázni fog magára; Abe, Benny bátyja pedig kijelentette: — Mire visszajön, lefogadom, hogy meglesz a saját műhelyem, pedig minden héten küldtek neki csomagot, telis-tele finom falatokkal — szalámival, sós heringgel meg rétessel —, a St. Urbaln Street-i fiúk kedvenceivel. A csomagok tartalma sose változott, s a leveleké — melyek Camp Bordenból, Aldershotból, Normandiából, Hollandiából jöttek — szintén mindig ugyanaz volt. Mind így kezdődött: „Remélem, mindnyájan jól vagytok“, és így végződött: „Ne aggódjatok, csókolok mindenkit, és köszönöm a csomagot.“ Mikor Benny megjött a frontról, Garberék nem csaptak akkora hűhót, mint Shaplróék, mikor az ő elsőszülött fiuk tért vissza. Persze Garberék is kimentek az állomásra, és vacsorával várták Bennyt. Abe nagyon örült Bennynek. — Ez igen! — hajtogatta egész este. — Ez igen, Bennyl — Ne menj vissza a gyárba — mondta neki Gabber. — Nem kell az a régi állás. Beállhatsz segédnek a bátyád műhelyébe. — Jó — felelte Benny. — Hagyjátok már, hadd pihenje ki magát — szólalt meg Garber. — Nem történik semmi, ha két hétig nem dolgozik. — Képzeld — mondta Abe —, Artie Segal azt mesélte, mikor hazajött, hogy Olaszországban bármit megkapsz egy kis fűért. Mondd csak, igaz ez, vagy Artle átvert? Bennyt nem azért szerelték le és küldték haza, mert véget ért a háború, hanem a srapnel miatt, ami a lábába fúródott. Nem sántított nagyon, és nem beszélt sem a sérüléséről, sem a frontról, így aztán eleinte senki se vette észre, hogy megváltozott. Senki, csak Bella, Myerson lánya. Myerson a St. Urbain Street-i kis bisztró tulajdonosa volt, s a hét bármely napján meg lehetett találni az üzletében: egy rozzant hokedlin ülve pókerezett a környékbeli férfiakkal. Fél szeme üvegből, s ha valamelyik kártyapartnere habozott a tétnél, Myerson kivette az üvegszemét, s műgonddal törölgetni kezdte: a tétovázó ettől mindig jobb belátásra tért. Bella, Myerson lánya a pult mögött állt. Dongalába volt és seszínű haja, itt-ott az arcán is akadt némi szőr, s noha még csak huszonhat éves múlt, mindenki bizonyosra vette, hogy vénlány marad. Bellának tűnt fel először, hogy Benny megváltozott. Mikor hazajövetele után a fiú legelőször tért he a Myer- son-blsztróba, s a lány megkérdezte: Mi a baj, Benny?. — Semmi — felelte a fiú. Benny alacsony volt és vékonydongájú, arca keskeny és hosszúkás, ajka puha és kissé biggyedt, szeme melegbarna. Feltűnő, nagy kezét legszívesebben zsebre dugta, hogy észrevétlen maradjon, s ha csak tehette, egy szék fedezékébe vagy a félhomályba húzódott, nehogy észrevegyék. Mikor a kilencedik osztályban megbukott, osztályfőnöke, bizonyos Perkins tanár úr ezzel az üzenettel küldte haza: „Benjáminnak nem való a tanulás, ellenben minden adottsága megvan ahhoz, hogy becsületes állampolgár váljék belőle. Az iskolában rendes, figyelmes és szorgalmas. Javaslom, hogy tanuljon mesterséget.“ Garber elolvasta a tanár sorait, s fejét ingatva összegyűrte a papírlapot. — Mesterséget? — nézett a fiára, s tovább ingatta a fejét. —■ Mesterséget? — A tiéd talán nem mesterség? — szólt közbe határozottan Garberné. — Shapiro fia orvos lesz — jegyezte meg Garber. Benny később visszaszerezte a cédulát, kisimította, zsebre tette, s ott őrizgette. Benny már másnap, hogy hazajött Mont- realba, megjelent Abe műhelyében, úgy döntött, hogy nem kell neki a két hét szabadság. Ez nagyon tetszett Abe-nek. — Látom, megemberedtél odakint a fronton — mondta neki. — Helyes, kell is az ebben a világban. Abe minden erejét megfeszítve dolgozott, dolgozott éjjel és nappal, s úgy vélte, ha Benny mellette van, még inkább föllendül az üzlet. — Az öcsém, Benny — tnondosággal. Sokáig ágyban maradt hát, aztán meg Myerson bisztrója tájékán őgyelgett. — Nem tetszik ez nekem, Bella — mondta Myerson. — Mint a púp a hátamra, úgy kell nekem ide ez a fiú. — Valami nincs nála rendben — kockáztatta meg az egyik kártyázó. Bella azonban szemlátomást örült Bennynek, s egy idő után Myerson is felhagyott a panaszkodással. — Lehet, hogy a fiúnak komolyak a szándékai. És hát Bella igazán nem nagyon válogathat— ismerte be —, a dongalábával meg ezzel az ábrázattal. A fiú különben nem szélhámos Mint mondjuk a Huberman gyerek. — Ezt szívd vissza. A Huberman gyereknek egyszerűen pechje volt. Egy idegen Mordecai Richler: BENNY gáttá a taxisoknak. — Négy évet nyomott le a tüzéreknél, ebből kettőt a fronton. Kemény manusz, azt meg- kell hagyni. Az első hetekben Abe elégedett volt Ben- .nyvel. — Lassú ugyan — számolt be apjuknak —, és nem valami nagy műszaki zseni, de az ügyfelek szeretik, és majd csak beletanul. — Később feltűnt neki egy s más. Ha gyér volt a forgalom, Benny — ahelyett, hogy a nyugalmat kihasználva nekiállt volna fölseperni a műhelyt — beku- corodott egy sötét sarokba, ölében szorosan összekulcsolta a kezét, s reszketve gubbasztott. Mikor Abe először talált rá így, megkérdezte: — Mi baj, Megfáztál? — Nem. Semmi bajom. — Nem akarsz hazamenni? — Nem. Ha esett, s ezen a tavaszon gyakran esett, Benny eltűnt a műhelyből. Ez bőszítette Abe-t. Egyik nap aztán, zivatar idején Abe be akart menni a vécébe, de kiderült, hogy be van zárva. — Benny — kiáltott be —, gyere ki. Tudom, hogy odabent vagy. Benny nem felelt, Abe tehát kulcsot hozott. A sarokba kuporodva talált rá Benny- re: fejőt két térde közé húzva reszketett, s bár hideg volt, patakokban folyt arcáról a verejték. — Esik — mondta. — Kelj föl, Benny. Mi a baj? — Eredj innét. Esik. — Hívok orvost. *— Ne. Eredj innét. Abe, kérlek! — De Benny ... Bennyt iszonyú reszketés fogta el. Mintha ostorral vernék belülről. Mikor reszketőse állt, kábán fölnézett Abe-re, s elnyíló száján csak annyi bújt ki: — Esik. Abe másnap reggel elment apjához, s azt mondta: — Nem tudom, mit csináljak vele. — Megártott neki a frontszolgálat — szólalt meg Garberné. — Más fiúk is megjárták a frontot — jegyezte meg Abe. — Shapiro fia tiszt volt — mondta Garber. — Shapiro fia — ismételte Garberné. — Küldd szabadságra, Abe. Akár akarja, akár nem. Benny jó fiú. Nagyon jó. Benny nem tudott mit kezdeni a szabadbőröndjére vigyázott, egy totál idegenére, mikor beköptek a levesébe a zsaruk. Bella és Benny nem sokat beszélgettek, ha együtt voltak. A lány kötött, a fiú cigarettázott. Benny szótlanul figyelte Bellát, aki föl-alá bicegett az üzletben, figyelte szótlan és dermedt vággyal. Zsebében Perkins tanár úr levele. Bella időnként felnézett a kötésből. — Innál egy kávét? — Szívesen. öt óra tájt^Benny fölkelt, Bella kijött a pult mögül, s odaadott a fiúnak egy kö- teg képes újságot. Otthon, éjszaka majd az első betűtől az utolsóig elolvassa, s másnap reggel olyan tisztán hozza vissza, mintha ki se nyitotta volna. Délelőtt aztán megint csak üldögélnek, s Benny vagy a földre vagy a kezére szögezi tekintetét. Egyik délután ötkor Benny nem hazafelé indult, hanem föl az emeletre, Bella után. Myerson figyelte őket, és elmosolyodott. Shubhoz fordult: — A saját fiam se lehetne jobb Bennynél. — Csak várd ki a végét. Benny szabadsága több hetesre nyúlt. A fiú minden reggel leült a bisztró pultjához, s minden este fölment Bella után. Ahogy áthaladtak az asztalok között, úgy tett, mintha nem hallaná a kártyázók élceit. Egyik délután, épp egy leosztás kellős közepén Bella felhívta Myersont az emeletre. — Úgy határoztunk, hogy összeházasodunk — közölte apjával. — Semmi kifogásom — jelentette ki Myerson. — Legalább minden jót kívánhatnál — jegyezte meg a lány. — A te életed — felelte az apa. Nagyon egyszerű esküvőt rendeztek: a kis zsinagógában még beszéd se volt, s mikor vége lett a szertartásnak, Abe hátba veregette öccsét: — Ez igen, Benny! Ez igen! — Visszajöhetek a műhelybe? De Benny észrevette, hogy apjának nem nagyon van ínyére ez a házasság. Valahányszor egy cimborája gratulált neki, Garber vállat vont, s odavetette: — Shapiro fia a Segal családba nősült. — Shapiro fia — ismételte meg ilyenkor Garberné. Benny visszament a műhelybe, s most nagyon nekidurálta magát a munkának. Abe el volt ragadtatva. — Ez ám az én kls- öcsém — büszkélkedett a taxisdknak. — Még csak hat hete nős, de máris jön a kigsi. Nem sokat teketóriázik, igaz, ami igaz! Benny nemcsak szorgalmasan dolgozott, de néha még el is nevette magát, s Bella segítségével tervezgetni kezdte a jövőt. Ám Időnként — jobbára olyankor, ha lanyhult a forgalom a műhelyben — némaságba merevedett, és behúzódott egy sötét sarokba. Három-négy hónapja dolgozhatott, amikor Bella elment Abe-hez. Diadalmas arccal, kipirulva érkezett haza a St. Urbain Street-i lakásba. — Jó hírem van — újságolta Bennynek. — Abe még egy műhelyt nyit a Mount Royalon. Te fogod vezetni. — De én nem akarom. Azt se tudom, hogy kell. — Az új műhelyben én leszek a társad. — Inkább Abe-bel maradnék. Bella megmagyarázta Bennynek, hogy gondolniuk kell a gyerekük jövőjére is. Az 6 fiuk, esküszik, nem egy bisztróban fog felnőni, ahol még zuhanyozó sincsl Hűtőszekrényt akar. És ha takarékoskodnak, autóra is telik majd. Jövőre, ha meglesz a gyerek, reméli, félre tudnak tenni annyit, hogy átmehessen az Egyesült Államokba, ős megoperáltassa a lábát egy klinikán. — Tegnap voltam Shapiro doktornál, és megnyugtatott, hogy van egy klinika Bostonban, ahol csodákat művelnek. — Megvizsgált? — kérdezte Benny. — Nagyon-nagyon kedvesen bánt velem. Egyáltalán nem lekezelően. Érted, ugye, mit akarok ezzel mondani? — Emlékezett rá, hogy velem járt iskolába? — Nem — felelt Bella. Hajnali háromkor Bella arra ébredt, hogy Benny a földön kuporog a sötét sarokban, fejét két térde közé húzza és reszket. — Esik — mondta. — Vihar van. — Aki megjárta a frontot, az nem félhet ennyire egy kis esőtől. — Jaj, Bella! Bella! Bella! Bella megpróbálta megsimogatni a fejét, de Benny hevesen elhúzódott tőle. — Hívjak orvost? — Talán a Shapiro fiút? — kérdezte Benny, és vihogott. — Miért ne? — Bella — hajtogatta Benny. — Bella! Bellái — Átmegyek Idelsohnékhoz, telefonálok orvosért. Te csak maradj nyugton. De mire Bella visszatért, Benny eltűnt a hálószobából. Myerson reggel nyolckor jött át. Vele volt Garber és Garberné is. — Meghalt? — kérdezte Bella. — A Shapiro fiú, az orvos, azt mondta, hirtelen történt. — A Shapiro fiú — ismételte Garberné. — Nem a sofőr tehetett róla — mondta Myerson. — Tudom — mondta Bella. Nemes Anna fordítása Mordecai Richler kanadai íré 1931-ben született; a montreali Sir George Williams egyetemre Járt, de a diploma megszerzése előtt abbahagyta tanulmányait, és átköltözött Európába. Egy ideig Párizsban, majd Londonban élt, újságiróskodott, rádió- és televíziós játékokat irt. Regényei nagy részét is külföldön irta. parasztember ott ült a tikkadt hőA ségben a folyóparton. Lábát a víz fölé lógatta. Március volt, de az erőszakos tavasz vastag lfödprémet csikart a szemközti partszegély árterére. A víz csöndes lassúsággal egy rönköt úsztatott mind távolabbra. A paraszt- ember bütykös keze hol ide, hol oda kúszott a sarjadó fűben. Ügy ült ott az epedő televényben, úgy kornyadozott, mintha másutt sem lett volna helye a világban. Később, amikor fölállt, hogy elinduljon a közeli falu felé, váratlanul megszólalt: — No, az én kicsi fiamra is sor került... Arcát megmerítette a fényben. Ügy: ahogyan a gúnárok csinálják a folyószegélyekben tavaszonként. — A fiú... — mondtam elgondolkozva. — Ismerem a fiát. Bólintott. — És most őt is elviszik két esztendőre... Hallgattam. — Ejh, hogy szerettem én mindég, ó, mennyire szerettem ezt a gyereket, uram — mondta. — Mennyire odavoltam én érette. És most őt is elviszik. — Éppen úgy megy el, mint az előző gyerekei — mondtam. — Ennek ez a rendje Az öregember sokáig hallgatott. Cső- kös ujjai rátekeredtek a görbebotra, a- melvet inkább csak megszokásból hozott magával, homályosan bámult a tébláb botlófasor felé, és hallgatott. Vaj kai Miklós: A parasztember — Látja: féltékeny vagyok a fiamra mondta később. — Bolond fejemmel féltékeny vagyok. A többi gyerekemet akár öt évre is elvihették volna, de ezt az egyet, ezt hagyták volna békességben ... Hallgattam. — Amióta a világon van, másra sem tudtam gondolni, csak reá. Más, más, mint a többi tizenegy. És ezt mindig magam előtt tartottam. Amikor elvégezte a kilenc osztályt, mondom: „Ne menjél te továbbtanulni, maradj csak idehaza“. Hiszen itthon is kellett a segítség. Érti? — torpant meg a paraszt- ember. Bólintottam. — Biztosan érti? — kérdezte. — önnek, uram, ezt kell értenie, mert amolyan fiskálisféle... — Féltékeny volt a jövendő útbaigazítóira, barátaira, szeretőire. — Jól mondja — ácsorgott az öreg. — Jól mondja ... — Másutt is előfordul az ilyesmi — igyekeztem lazítani. — Az öregember nem mozdult el. — Arra gondoltam, közbejöhet még valami, ami miatt nem kell, hogy elvigyék, de nem úgy történt. Hallgattam. Elnevette magát, öregesen, érzelemmel telten nevetett, elnyújtottan, ful- doklásszerűen. Nem tudhattam, hogy mi jutott az eszébe. A nap az erdő felől perzselte a tájat. Éppen az alatt a sudár akác alatt haladtunk el, amelynek csontos ágaira, ha arra jár, mindig fölpillant a falunkbeli, merthogy tíz ember is lógott rajta egy időben. — A kerge fejemmel egyszer majdhogynem kioltottam az életét — szólalt meg az öreg. — A lovaskocsi az udvaron maradt megrakottan. Én meg behúzódtam a konyhába. Ebédidő volt. Az én kicsi fiam meg akkor lehetett úgy nyolcesztendős, bebújott a széna közé, és elaludt. Fogom a villát, megyek a kocsira, és nekikezdek a munkának ... Ott mocorgott a gumicsizmám 'alatt... Hallgattam. — Magam sem tudom, hogy miért is rajongok érte annyira. Talán a szolidságáért szeretem. Bármit mond neki az ember, mindent sző nélkül elvégez. A- mikor nyúlni kezdett, vettem két szép igavonót. Fölfogtam itt a folyó menti kerteket, és elkezdtem így kocamód gazdálkodni. Szántottam, vetettem, arattam az én fiammal, egyszer csak jöttek az idősebbek, a Józsi, aki a Vasady Imre lányát vette el, meg a Béni, jöttek, látták, hogy veselkedünk a munkának, erre elkezdtek cudarul káromkodni, úgy dőlt belőlük a káromkodás, mint az égből a jég. No, mondom: „Söpörjétek el innen magatokat, de ripsz-rupszra ...“ Nem kellett nékem sohasem bámészkodó. Aztán így dolgozgattunk a kertekben. Annyi búzánk volt, annyi kukoricánk, hogy annyit még a világ sem látott. Jó föld van itt. Érteni kell hozzá. Megadni neki, amit kíván. Olyan ez a föld, mint az arany, csak dolgozni kell rajta. Amikor vetés alá került, oly apróra volt törve, oly finoman elkészítve, mint a hamu. Jól termett. Négyszer annyit kerestünk, mint a gyári munkás. És most mindennek vége. A kicsi fiamat elviszik, vége a gazdálkodásnak. A lovakat eladom. Tizenötezret, ha kapok értük... Van még két üszőm, egy tehenem, borjam. négy sertés az ólban. Mindent-mindent eladok, és befellegzett. A fiút, csak azt sajnálom. Nem a földért, a gazdálkodásért. Csak azt sajnálom, hogy kicsúszik a kezemből. Elmegy, és amikor visszatér, már nem lesz olyan az én kicsi fiam, mint eddig volt. Előbb-utóbb megházasodik, és más lesz. Olyan a természete, hogy ő semmit sem irányít majd, senkinek sem parancsol majd, de őt mindenki ide meg oda szúrja. Mindenki kutyája lesz az én kicsi kis fiam . 4,
