Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-03-18 / 11. szám
új ifjúság 7] I I Josef Kadlec: A KÉT UNOKANŐVÉR F erdlnándi Eszter és Monsieur Jean Calmette esküvői meghívóját a Magyar Posta 1982. május 19-én kézbesítette. A címzettek valamennyien táviratilag fejezték ki jókívánságaikat az Ifjú párnak, senki sem jelent meg közülük két nap múlva Párizsban a XIV. kerületi elöljáróságon (place Ferdinand Brúnót), Illetve a hozzá közel eső St.Pierre-du-Pet.-Montrouge templomban (88. av. du. Gl.-Leclerc). Elhagyott barátnőink fbarátaink) révbe Jutása már-már családapai (családanyai) érzéseket ébreszt bennünk. Nem csoda, hogy dr. Krómer Géza megkönnyebbül a francia- országi örömhírtől. Aztán kissé megkeseredett a szája íze: hiába, hétévi szerelem még a legegészségesebb szervezetben sem szívódik fel nyomtalanul. Ferdlnándi Eszter gyönyörű lány volt, abból a fajtából, akikért pályájuk delelőjére ért családapák bolondulnak meg, s kezdenek korai Infarktusba torkolló, lázas, új életet. Szép volt iskolaköpenyben, melegítőben, lázasan, csöpögő orral, párnák között; sőt, még az igazolványképe Is szép volt. A hibátlan test erős lelket kívánt, hézségei kötötték le. Eszter nem vette komolyan ezeket a figyelmeztetéseket, hiszen szerelme ölelései szenvedélyesebbek voltak, mint valaha. Bízott benne, hogy mint eddig, most Is legyőzi a felmerülő nehézségeket, s 1980 szeptemberének második hetében, közvetlenül a diplomaosztás után helyére illesztheti mérnöki pontossággal felépített kapcsolata zárókövét. Am ez év húsvét vasárnapján Krómer Géza váratlanul közölte Ferdlnándi Eszterrel, hdgy bár továbbra Is szereti, nem veheti feleségül. Ha szülei révén lakása, pesti állása lenne, magyarázta, percig sem habozna, s vele állna az anyakönyvvezető elé. Ezek hiányában azonban választania kell az ideggyógyászat és a szerelem között. Nyomban kiderült az Is, hogy a végzős orvos a tudományra ezúttal nem elvont fogalomként hivatkozott: a neurológiát évfolyamtanárnője, egy enyhén járáshibás leányzó testesítette meg a számára, akinek édesapja — Ilyenek a véletlenek! — az egyik egyetemi klinika Igazgató professzora volt. Miután Ferdlnándi Eszternek ahhoz már nem volt kitartása, hogy újabb hét évet I * ^osszú fehér asztal, az asztalon te- u: j mérdek étel, sülthúsok, sütemé- * & nyék, vajastorták, mindenféle finomság, és mindehhez rengeteg beszéd, végtelen vidám zsibongás, sőt időnként még énekszó is hallható, véletlenszerűen hangzik fel az asztal végén, hullámként csap át a túlsó oldalra, hogy az erős hangok szinte dübörgésként hatnak az alacsony, gerendás mennyezetű szobában ... Az asztal alól az abrosz széle mellett- csupán lábak láthatók, női és férfilábak, fiataloké és öregeké, különféle lábbelikbe, egész- cipőbe, félcipőbe, körömcipőbe bújtatva, valamennyi ragyogóra fényesítve, és ünnepélyes, mint amilyen ünnepélyes az asztal fölött uralkodó hangulat Is. Ezek a lábak nyugtalanok, nem bírják ki egy helyen, a saját, független életüket élik... így fest egy vidéki lakodalom egy négyéves kisfiú szemében, aki éppen az asztal alatt talált magának helyet, ahonnét minden történés nagyszerűen figyelemmel követhető, az 6 fogékony korának a szintjén. Tíz évvel később hasonló mulatságon már mindent egészen más szemmel néz, a vidéki lakodalom már az ő számára is az asztal fölött zajlik, figyeli az arcokat, a szemek villanását, a jóhiszemű mosolyokat, maga Is mosolyog, énekel a többiekkel, osztozik a kellemes élményeken ... Az ő figyelmét Is magára vonja két városi leány, akik mintha nem tartoznának ide, túlságosan ki vannak pingálva, Illatosak, kokettek, a helybeli ízléshez képest túlságosan merész a dekoltázsuk. Egészen az asztal túlsó végén ül, szüntelenül rajtuk legelteti a szemét, nem tudja kiszakítani magát a bűvöletükből. E tekintetben biztos, hogy nincs egyedül, a két lány kihívó viselkedésével már elkápráztatta a férfiak többségét. Ha lehetséges lenne, mint tíz évvel ezelőtt, a legszívesebben összekuporodna és befészkelné magát az asztal alá, és onnét ítélné meg a vendégeket, a lábuk szerint... Az egyik lány fekete hajú, a másik szőke, mindkettőjüknek csillogó a szeme, amelyet nem sütnek le senki és semmi előtt, úgy tizenhat évesek lehetnek, talán tizennyolc, talán húsz, az első pillantásra nyilvánvaló, hogy mindketten azért születtek e világra, hogy élvezzék annak minden felkínált örömét ... Mindketten magas vékony hangon énekelnek, hangjuk túlszárnyalja mindenki más hangját, ök, kérem, az én unokanővéreim. Amikor később délután céltalanul őgyelgek a tisztára söpört udvaron, és a szélesre tárt ajtón bebámulok a csűrbe, ahova a deszkák közötti réseken át beszüremllk a fény, megpillantom őket, amint az üres lajtorjás szekérnek támaszkodva vihorásznak, valamiféle szigorúan őrzött titkokat sugdosva egymás fülébe, kézen fogva feszengenék, s úgy egymáshoz bújnak, hogy éppen csak össze nem ölelkeznek. Mindketten ajzottak, talán a túlzásba vitt ivástól, s amikor megjelenek előttük, nyomban rám vetik magukat, és két oldalról hozzám simulnak. Valamivel kisebb vagyok náluk, így hát játszadozni kezdenek velem, akár egy kisgyerekkel, öcsikémnek szólítanak, és a legkisebb szégyenkezés nélkül csókolgatnak, hogy szinte elvesztem a fejem a túlzásba vitt, mohó babusgatásuktól. Az egész világ forog velem, forog a pajta a napjárta szénatartóval, az elhagyott létrásszekérrel, az udvar felé sarkig kitárt csfirajtóval együtt, érzem, amint a fejembe szökik a vér, és életemben először döbbenek rá, hogy valamiféle zavaros vihar támad a bensőmben, furcsa nyugtalanság, mely csakhamar nem is sejtett vágyakozássá változik bennem, melyről ez Ideig semmit sem tudtam. A mosolyfelhő szétfoszlik körülöttem, az izgató érintéseknek végük szakad, az unokanővéreim nevetve szaladnak tőlem. Egymás kezét fogják, és áttetsző ruhájukban egyre távolabb úsznak i az udvar tág térségében, s amint futnak, mindketten különös módon oldalt dobálják lakk körömcipőbe bújtatott gyönyörű hosszú lábukat. Nyilván fülig beléjük szerettem, reménytelen kamaszszerelemmel, ám máig sem tudom, hogy melyikükbe jobban. Az egyiket Emmának hívták, és fekete hajú volt, a másikat Elának, neki szalmasárga haja volt, mindketten szépek voltak, egyikük szebb, mint a másik, ugyanakkor elérhetőeknek tetszettek számomra, s oly csábítóak voltak, mintha valamilyen képes hetilapból ollóztam volna ki őket... Ha később bármikor összetalálkoztam velük, mohó és türelmetlen pillantásokat vetettem rájuk. Ám semmi ahhoz hasonló, mint akkor ott a lajtorjás szekér mellett már sohasem ismétlődött meg, az idő múláséval inkább már a férjhezmenetelre gondoltak, s idősebb-udvarlók kedvéért festették ki magukat. Néha, amint egymás mellett haladva véletlenül összekoccant a te&- tünk, pajkosan mosolyogva azt mondták: — Micsoda kedves fiú vagy tel Emma ügyesen megfricskázta az orromat, és tréfálkozva ellátott jó tanáccsal. — Jól nézz, hogy Jól láss! £s ez volt minden. Talán hogy érdekesebbek, feltűnőbbek, kihívóbbak legyenek, és magukra vonják mindenki figyelmét, vásároltak egy nagy Ariel védjegyű motorkerékpárt, amelyen hivalkodóan száguldoztak, elbűvölve a nagyváros elővárosát, ahol laktak, és a külvároshoz tapadó falut, ahol én laktam. Néhányszor volt alkalmam látni őket, amint végigrobogtak a falunk poros főutcáján, szinte egymásra tapadva, miközben gyönyörű lábuk egészen a combjuk tövéig meztelenül tündökölt. Arieljükön a forró nyári napokon időnként a mi halastavunk partján is megjelentek, mondhatom, nagy riadalmat okozva, a férfiak többsége úgy bámulta őket, hogy majd kiesett a szemük. Egy alkalommal arra lettem figyelmes, amint odasompolyog hozzájuk Pilz gyógyszerész, aki köztudomásúan nagy ínyenc volt, és az egyiküknek élvezettel megsimogatta a farát. Azt persze már nem tudom, hogy jutott-e velük valamire. Az a benyomásom, hogy mindkét lány többet ígért, mint adott. Azután történt az a szerencsétlen eset, éppen ott, a mi halastavunk töltésén. Eső után volt, a nap újra kisütött, és meredeken tűzve a tóba, megcsillogtatta a víztükröt. Az unokanővéreim bemutatót tartottak, fürdőruhában köröztek Arieljükön a tó körül. Miközben lefelé haladtak a töltésről a sáros mezei útra, alighanem nekiütközhettek egy fának, motorkerékpárjuk megcsúszott, és a halastó zsilipjénél teljes sebességgel lezuhant. Ott találták meg azután mindkettőjüket, ömlött belőlük a vér. Akkor is Emma vezetett, s nem élte túl a balesetet, az a hír járta, hogy belső sérüléseibe halt bele. jó ideig Ela Is mankóval járt, végül férjhez ment valahová Morvaországba, isten tudja, ml történt később vele. Néha szoktam tőle kapni újévi üdvözletét, de mindig feladó nélkül. Az emlékek: megsárgult levelek az emlékezetben. Néha elég könnyedén megérinteni egyet közülük, s az mindjárt életre kel. Újra hallom az Arief motorkerékpár szabálytalan pufogását, és lelki szemeim előtt megjelenik a két életrevaló gyönyörű lány könnyű nyári ruhában, szép hosszú lábukon magasra csúszik a szoknya, amint köröznek a falu közepén, és magukra vonják a Járókelők tekintetét. A fekete hajú Emma a motorkerékpár nyergében ül, s miközben elrobog mellettem, visszapillant, és kipirult arccal csintalanul oda- ' kiáltja nekem: — Jól nézz, hogy jól láss! számomra oly kedves unokanővéreim az emlékeimben Is teljesen szabadok, egyikből átrobognak a másikba — tetszésük szerint... Kövesd! János fordítása Ismert cseh novellista, 1919-ben született Plzeöben. Pelle János: ÖRÖMHÍR s a jövendő Mme Calmette ennek sem volt híjával. Látva, hogy egyetlen mosolya szerelmi vallomások özönét zúdítja rá, már bakfis korától rideg és elutasító volt a férfiakkal. Tekintete annyi elszántságot és akaraterőt sugárzott, mint a békekölcsön- kötvények nemükről elfeledkezett nőalakjaié. Ezzel adta tudtára a világnak, hogy rendületlenül kitart egy fiú mellett, akit az 1970-es évek elején, tizenhét éves korában ismert meg egy balatoni szórakozóhelyen. Krómer Géza, a szerencsés kiválasztott, azon a nyáron tudta meg, hogy elutasították jelntkezését az orvosi egyetemre Ferdlnándi Eszter, aki akkor végezte el kitünően a közgazdasági szakközépiskola harmadik osztályát, átérezte a fiú elkeseredését, s elhatározta, hogy lelket önt beléje. Néhány napi csókolózás után az övé lett egy sátorponyva alatt, azzal a kikötéssel, hogy újra nekigyűrkőzik a felvételi vizsgának. Attól kezdve Eszter olyan teljesítményekre sarkallta szerelmét, melyre a legsanyar- gatóbb aszkézis sem lett volna képes. Amikor Krómer Géza a nyolcórai beteghordás után nekiült tanulni, tudta, hogy csak sikeres példamegoldások tucatjaival szolgálhatja meg a szeretkezést, s a legkisebb hanyagság is hetekig tartó önmegtartóztatáshoz vezethet. Valósággal szárnyakat kapott a természetbeni ösztönzéstől, s magas szinten sajátította el a felvételi fizika- és kémiaianyagot. Előrehaladásának bizonyítéka volt az a küret, melyet Ferdlnándi Eszter az érettségije előtt három héttel végeztetett el abban a kórházban, ahol a fiú dolgozott. 1975-ben Krómer Gézát felvették az orvosi egyetemre, lrodagépmúszerész apja és boltvezető anyja legnagyobb megrökönyödésére. Egyidejűleg Ferdlnándi Eszter leérettségizett, s már július elsejével elhelyezkedett bonyolítóként az első útjába eső impexnél, mely történetesen fa- és papíripari termékek exportiával foglalkozott. Itt lépett be az életébe Holzlnger Mária, a többszörös kiváló címet elnyert vállalat főosztályvezetője, aki végül Monsieur Calmette karjaiba taszította beosztottját. A hetvenes évek második fele derűs légkörében, a megfeszített tanulás és a szüntelen beosztás jegyében telt el: Ferdlnándi Eszter immár elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy miközben vőlegényét újabb eredményekre buzdította, maga is felsőfokú nyelvvizsgát tegyen, előbb németből, majd franciából és angolból Is. Közben levelező tagozaton elvégezte a külkereskedelmi főiskolát, ami különösen akkor figyelemre méltó teljesítmény, ha meggondoljuk, hogy rendszeresen különmunkát is vállalt, melynek jövedelméből diszkréten bár, de támogatta a medikust. Elfoglaltságai közepette nem ért rá tűnődni azon, hol lakik majd szíve választottjával, ha azt végre orvossá avatják. Pontosabban azzal nyugtatta magát, hogy Géza bizonyára kap majd egy tágas szolgálati lakást valahol vidéken, ahová gyors egymásutánban két gyereket — egy fiút és egy lányt — szülhet. Sajnos, Ferdlnándi Eszter ezúttal hibásan számított, Krómer Géza az egyetemen tehetségesebbnek bizonyult, mint azt 6 valaha is képzelte. Negyedéven, amikor egy neurológiai témájú TDK-dolgozatával díjat nyert, már célzott rá, hogy nem kíván eltemetkezni egy vidéki körzetben, s feltett szándéka, hogy ideggyógyász lesz. A medikus ekkoriban már kevesebbet beszélt a házasságról, figyelmét Inkább az állásszerzés nenun várjon dr. Krómer Géza minden valószínű ség szerint bekövetkező válására, összeszorított foggal tudomásul vette a megváltoz- tathatatlant, s belevetette magát a fa- és papíripari termékek exportjába. Eddig sem hanyagolta el a külkereskedelemnek ezt a fontos ágazatát, ami abból is kitűnik, hogy közben üzletkötőnek nevezték ki. De nem törte magát, hogy személyesen is kiutazzon a gondjaira bízott piacokra, megelégedett azzal, hogy mintaszerűen előkészített Informatív anyagokat szállított az üzletfeleivel személyesen tárgyaló Holzlnger Mária főosztályvezetőnek. Ferdlnándi Eszter a szakítás után elhatározta, hogy legalább egy évig nem enged férfit a közelébe s minden energiáját a munkájának szenteli. Az önmegtartóztatás nem esett nehezére: öleléseiben mindig több volt a cél- és kötelességtudat, mint az asz- szonyi szenvedély. 1982. február 21-én délben a menetrend- szerű MALÉV gép leszállt az Orly repülőtéren, fedélzetén egy kéttagú külkereskedelmi delegációval, Holzlnger Mária és Fer- dinándi Eszter bejelentkeztek az üzletfeleknél, majd városnéző sétára indultak Párizsban. A negyvenöt éves, rövidre vágott hajú főosztályvezető mindenben igyekezett beosztottja kedvében járni, s este meghívta egy szállodájukhoz közeli kínai étterembe. Vacsora közben, talán mert az addig sohasem kóstolt rizsbor fejébe szállt, s az ismeretlen környezet feloldotta a tartózkodását, elmesélte esetét Krómer Gézával. Holzlnger Mária azzal vigasztalta, hogy szépségét dicsérte. A lány ennek őszintén örült is, hiszen csak férfiak részéről sejtett álnok szándékot a bókok mögött. Amikor harmadosztályú szállodájuk felé botorkáltak, s Mária átkarolta a vállát, ebben az érintésben még az együttérzés nyomait lehetett felfedezni. Ferdlnándi Eszter akkor dermedt meg, mikor a főosztályvezető a szobájukba érve hirtelen szájon csókolta, s lehúzta az ágyra. — Ne feszítsd meg magad, mint a fel- ajlott fj... nem lehetsz fából, hagyd, hogy sodorjanak a vágyaid... — súgta Eszter fülébe. Soha nem jött rá, miért hagyta cserben ezen az éjszakán az akaratereje. Csak any- nyit tudott, hogy életében először kóstolta meg a gyönyört, amit mélységesen szégyellt, s megvetette magát miatta. Kora reggel kapkodva öltözködött, teletömte a bőröndjét. — Visszajárunk majd ebbe a szállodába Pestről, ne félj, édesem... — ébredezett Holzlnger Mária, de mire kinyitotta a szemét, Ferdlnándi Eszter már eltűnt. Egyenesen a menekültek ügyeiben illetékes rendőrhatóság épületébe ment, s a portán kapott tájékoztatás alapján benyitott a 692. számú ajtón. Odabenn, az íróasztal mögött Monsieur jean Calmette ült, s éppen manikűrözött. A testes, negyvenkét éves, elvált fogalmazó szíve hevesen verni kezdett, amikor az adatok felvételekor megtudta, hogy elbűvölő ügyfele hajadon, és semmilyen rokoni vagy baráti kapcsolata nincs Franciaországban. — Három hónapon belül férjhez kellene mennie egy franciához, ez lenne a legjobb megoldás, kisasszony. — ön nős? — kérdezte Ferdlnándi Eszter. A z esküvő és a nászút után pontosan tíz hónappal Madame Calmette fiút szült. Rá egy évre pedig egy kislányt, úgy, ahogy megtervezte.
