Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)

1986-08-19 / 33. szám

új ifjúság 7 EZÜSTFENYŐ KIGYÖKIRÁLYNÉ Élt egyszer a Balti-tenger partján egy halász. Nagy családja volt: három lánya ás tizenkét fia. Egy ízben jürOdnt ment a három lány: Ahogy jönnek kijeié a vízből, látja ám a legkisebb, hogy egy nagy kígyó hever a ruhái közt, s emberi hangon így szólítja meg: ,fla megígéred, hogy hozzám jössz feleségül, visszaadom a ruhád. Ha nem, nem. iNővérei biztatására a leg­kisebb lány ráállt, amire a kígyó kérte — nem gondolta, hogy meg kell tartania a szavát .1> De néhány nappal később egész kígyó­had OzOnlötte el a halász házát: a meny­asszonyért jöttek- Megrémült a halászcsa­lád, s odaadták a lányt a kígyónak, akiről utóbb kiderült, hogy Zilvinas néven a kí­gyók királya, s a tenger fenekén levő pom­pás palotában uralkodik­Alighogy a lány megérkezett a palotába, Zilvinas ledobta kígyóbörét, és deli ifjú­vá változott-tt Teltek-mültak az évek. 'A királyné két fiúval és egy lánnyal ajándékozta meg ZllvlnasU Boldogságuk teljes lett volna, ha a királyné nem óhajtja oly nagyon látni idős szüleit, nővéreit-fivérelt, ha szívét nem gyótri a honvágy, Addl-addig kérlelte ki­rályi férjét, hogy engedné haza látogatóba, míg az beleegyezett, s a királyné gyerme­keivel együtt elindult szülőföldjére, a ha­lászfaluba. Zilvinas meghagyta neki, hogy amint vissza akar térni, álljon ki a tenger partjára, s kiáltson:. Zilvinas, 'én Zilvlnasoml Hogyha élsz még — tejhab forrjon. Hogyha nem élsz « vérJiab forrjon-., J Mikor aztán otthon a királyné minden régi Ismerőst végiglátogatott, megajándéko­zott, s már készült vissza Zilvlnashoz, fi­vérei az erdőbe hurcolták két fiát meg Iá- nyát,_ és vallatni kezdték őket: árulják el apjuk, a ktgyóktrály nevét, A két fiú ke­ményen tűrte a vallatást, egy szó se hagy-> ta el az ajkukat, a lány azonban, alighogy megpillantotta a kínzóeszközöket, mindent kibeszélt, A fivérek kiálltak a tenger partjára, s mikor hívó szavukra előjött a kígyókirály, kapávál-kaszával agyonverték Mikor a mit sem sejtő királyné is hívni kezdte férjeurát: „Zilvinas, én Zilvina- som , i.", vérhab tolult a lábához, s az asz- szony ebből tudta meg, mi történt, -., Szörnyű bánat fogta el szívét. Nem akart többé emberek között élni, gyermekeit sem ^ közöttük hagyni. Atka nyomán ő maga e- ' züstfenyővé változott, fiat pedig, akik nem adták be a derekukat, a legkeményebb fá­vá; tölggyé és jávorrá. Az áruló leányból pedig leveleit félősen rezegtető, minden fu­vallatra összeránduló nyárfa lett.,, MIUTÁN FÄVÄ változtak Hogy a bánattól sújtott Ezüstfenyő és három gyermeke fává változtak, először nem volt erejük felfogni, eltűnődni rajta, mi történt velük. Lassan süppedtek az er­dő fájdalomtalan, zöld nyugalmába, s egy­re világosabban érezték, hogy már soha senki nem várja őket, nincs miért igyekez­niük, nyugtalankodniuk, hogy az élet for­gatagában valakit akaratlanul megsértenek, , elárulnak, vagy türelmetlenül útjába akad­nak. Ha nevüket hallják, többé már nem rezzennek össze, nem találgatják, ki és miért szólítja őket.«i Imádott Zilvinasát Ezüstfenyő gyászolta a legtovább, aki azért is változott fenyővé, hogy soha ne ékítse élénk színű virág, hogy a szúrós tűlevelek és tobozának pik­kelyei Zllvlnasra, a kígyóklrályra emlékez­tessék. Most napszám azon tűnődött, miért is volt Zilvinas oly megértő és jó hozzá és gyermekeihez, emberibb és nemesebb sok másnál, míg a többi ember előtt csak kí­gyó alakban mutatkozott. Nemegyszer faggatta; ki és miért ölt meg, én Zilvlnasom? Zilvinas homloka ilyenkor nyomban elborult, s mintha a kérdés elöl akarna kitérni, mindjárt tenn,l-venni kez­dett: síró fiát kapja ki a bölcsőből, ke­nyeret szel az asztalnál.., És csak egy­szer volt ügy, hogy majdnem megszólalt: „Magam vagyok a hibás.. “ Ezüstfenyő lánya, a kis Nyárfa sokáig csak csodálkozott: mi történt? Mintha még tegnap is ott szaladgált volna mezítláb a dombokon, nyalogatta volna az addig soha nem látott lépes mézet, és többször árra kérte anyját, fújja meg égő arcát, amelyet összecsókolgattak, sörtés szakállukkal fel­szántottak az ismeretlen, jókedvű bácsik, anya fivérei. És íme, most itt áll, fává vál­tozva, nem tudja, örüljön vagy szomorkod- jon, jó-e vagy rossz így mozdulatlanul né­zelődni és hagyni, hogy a szél körbefúj­ja... Azelőtt anyját egy kicsit bosszantotta, hogy-ilyen izgő-mozgó, cserjés, bajkeverő lánya van. Látnák csak most, hogy megko- molgodott, hogy megnötti Milyen szép zöld levelekbe öltözöW Ha igaz, hogy valami­képp minden változik, akkor nekünk nagy szerencsénk volt, gondolta Nyárfa, és ma­ga is csodálkozott, hogy megokosodott! .Hát anyának azok a szakállas fivérei... 'velük ból, s itt marad, az ő Ezüstfenyőjük gyer­mekeivel együtt, szülőföldjén, ott, ahol min­denki szereti, óvja... S ha elmesélte vol­na, hogy a Kígyó imádja öt, hogy neki jó vele, ugyan ki hitte volna el? Sóhajtozva fejüket csóválták volna: a kígyóvarázs meg- tgézte, szegényke nem tudja, mit beszél... a gonosz szavait, idegen szavakat hajtogat, mint akt nem ocsúdott még álmából... E- zért történhetett, hogy fivérei, akik a leg­jobban szánták, akik a legjobban örültek a , viszontlátásnak, épp ők mérték a ha­lálos csapást Zilvinasra. Hogyne sajnálná most őket? Lám, itt kó­borolnak, szikkadt makk az, étkük, fejüket lehajtják, tűlevelekkel teli a szakálluk ... Tudják-e, értik-e, mit tettek a szerencsét­lenek?. KAZYS SAJA: Ezüstfenyő kígyókirályné Dráma és mese: e két műfaj határai között mozognak a drámaíróként Is­mert litván Kazys Saja elbeszélései. Különleges, furcsa mesék ezek, melyek­ben egybevegyül fantázia és valóság, ahol ríyugodtan átsétálhatuhk az egyik világból a másikba: az ember kígyóvá, á fa csúszómászóvá változhat, a lány háromfelé osztódhat, a szerelem meldvetáncdltatóvá varázsolja a, kútásót és boszorkánnyá a szépasszonyt. Megannyi' Ismerős motívum, széreplö, cselekmény — mintha gyermekkori emlékeink kelnének életre —, de egyszer csak fel­. fedezzük az írói „csalást“: a népmese köntösébe bújtatott drámát... Miután fává változtak (Litván népmese) ml lett? Először milyen kedvesek voltak, házi kenyértől és haltól illatoztak... , S aztán? ... Azzal hitegették,, hogy meg­mutatják neki a lapátagancsú jávorszarvast, az erdőbe csalták, $ ott ostort, karót emel­tek rá, fenyegetően ordítozva, hogy az ő apja nem ember, hanem sárkány, neve sincs ... Ha meg van, akkor micsoda?! Mi? S hogyan szólítja elő az apját, ha már ki- vendégeskedte magát, és haza akar tér­ni? S. nem is csak az ostortól, hanem a bá­csik félelmetes színe változásától megré­mült Nyárfa azt felelte, keserű könnyeket hullatva azt zokogta, hogy az ő apja egyál­talán nem kígyó, nem szörny, hanem na­gyon ts jó, sokkal jobb náluk! S hogy Zil­vinas a neve, s anyja néha „én Zilvlna­som“-nak szólítja.. i Tölgyet az idősebb fiút nem kis büszke­séggel töltötte el az, hogy a bácsik égető ostorcsapása alatt sem ö, sem Jávor nem árulták el apjukat: nem mondták meg a nevét. Nem ítélte el a szerencsétlen Nyár­ját, csak azon kesergett módfelett, hogy anyjuk miért változtatta saját magát és őket is fává, m'egfosztve így fiait a bosszú le­hetőségétől. Miért, hogy azok, miután véres kaszáikat felakasztották, a fészerben, továbbra is nyu­godtan eszik a kenyeret, süttetik magukat a napon, és kivetik hálójukat a tengerbe, ahol ott úszik Zilvinas vérének habja? Miért nem változtak homokon .senyvedő szo­morúfűzzé, hullám mosta kővé, dögitúst csip- deső varjúvá? Fiatal, de már erős ágait nézegetve. Tölgy megfogadta, hogy ha kell, száz évet is vár, amíg a gyilkosok egyike a lelkiismeret-fur- dalástól űzve ellátogat hozzá, kötéllel a nyakában.. > De Ingerült türelmetlensége gyorsan, el­oszlott, mintha vastag, gOcsörtös kéreg nőt­te volna be, s Tölgy megértette, hogy 'akár­csak minden fa, ő is örök érvénnyel arra ítéltetett, hogy jót tegyen. Madárnak, négy­lábúnak vagy embernek — bárinikor és bár-• milyennek is — árnyékot, menedékei nyújt­son, fáját, lombját vagy egész magamagát odaadja... Az első télen, amikor Tölgy, Jávor és Nyár mély álomba merült, és a fák csu­pasz ágain át Ezüstfenyő megpillantotta szülőházának szalmatetejét, nemcsak hogy nem érzett fivérei iránt semmi gyűlöletet, de szinte sajnálta, hogy nem búcsúzott el tőlük, és soiia nem fogják megtudni, hová tűnt el ö gyermekeivel egyetemben. Szegény testvérei! Ügy vélték, kiszabadít­ják húgukat a fondorlatos Kígyó hatalmd­De hol van az igazi bűnös,.az a szörny, aki téged, én Zilvinasom, a te jó szívedet kigyógynyába bújtatta?! Hogy. hívnak, át­kozott? Nevedre bukkanva ki és mikor fog kaszával halálra szabdalni? A karcsú, sűrű ágú Jávort igen megked­velték a madarak. Az örömtől elnémult Ja félt akár egyetlen ágacskáját is megrezzen- teni, s érezte, hogy a meghatottság hogyan édesíti meg nedveit. A bácsiknál Jávor nap mint nap kisza­ladt az udvarra, s ha madárrajt pillantott meg, lába földbe gyökerezett, morzsákkal kinyújtott tenyerében várta, hogy legalább egy csiripelő veréb merjen a vállára tele­pedni. De ki bízik egy ilyen álnok terem­tésben ... Hisz nem véletlen, hogy a ken­der, az árpa között ts olyan madárijesztök állnak, melyek emberre hasonlítanak. Tél elmúltával azonban a bácsik háza, a lépes méz, az ostorcsapások. ■.. de még a lángoló, véres hab is, minden-minden fa­kuló álomnak tűnt Jávor szemében, Agat között most a távoli tájakról, hazatért ma­darak ugrándoztak, fütyörésztek. Egyikük, egy -sárga teremtmény — a rigó egész nyárra berendezkedett Jávor lombjai közt, szép kis fészket rakott magának, s estén- . ként zengő hangon könyörgött; „Istenem, adj esőt! Istenem, adj esőt Jávornak...!" És amikor egy ízben valóban alapos eső kerekedett. Jávor •— önmaga legnagyobb csodálkozására ■-— kivirágzott, rigósárga, szagos-fürtös virágot termett. Soha életében nem volt még ilyen bol­dog! Szívét, melyet most már inkább geszt­nek kellett volna nevezni, gyengédség és szeretet járta át a tenyerében megbúvó sok kedves madár, a virágjának nel^árt szür- csölO méhecske, pillangó, de még a pimasz komló iránt is, amely oly ügyesen fonta körül törzsét és ágait, és tört a magasba a nap felé. Jávor még soha nem tett ennyi jót, soha nem érezte magát ilyen hasznosnak — ha nem, virágzik ki, nem is lett volna soha boldog! Egy nap azonban nagy cslrregéssel-cser- regéssel egy rémült szatka szállt le ágai­ra. Vagy tán nem is 6 volt. rémült, mint inkább másokat akart megijeszteni. „Repül­jetek, fussatok, másszatok, ki merre lát!“ Miután egy darabig az ágon kuporgott, farkát megbillegette, aztán huss! — tovább­röppent. A fák, a madarak, elnémultak, füleltek, nézelődtek. Két őz csörtetett el Jávor mel­lett, s ekkor megpillantotta a vállán vil­logó fejszével lépdelő embert. Kocsirúdra volt szüksége, új kútdeszkára vagy bölcső­tartó fára, mindenesetre ügyet sem vetett az ágas-bogas, magas iucfenyöre. a vastag égerfákra, nyírfákra, hanem fiatal, sudár jácskákat keresgélt, olyat, mint jávor, mint Ezüstfenyő három gyermeke ... És ekkor jávor — talán mert még nem vesztette el minden emberi tulajdonságát, talán mert úgy szeretett élni — megrémült a maga sudár volta, szálja termete miatt, és próbál minden módon meggörnyedni, összetöpörödni, lekushadni. Csak ez a ret­tenetes jejszés ember rohanjon el mellette, kerüljön minél messzebb, minél távolabb...­Mielőtt a favágó, átgázolva a szederin­dákon, átlábolva a bozóton, odaért volna hozzá. Jávornak még volt érkezése lehaj­tani koronáját, s mint koldus á sapkáját, odatartotta az ember elé rigófészkes ágát. „Könyörülj... Nem'magam miatt, e nyo­morult fiókák miatt kérlek ...“ A többi fa. Jávor szomszédai büszkén, jé­lelem nélkül álltak, talán még egyeneseb­ben, mint ennek előtte. Épp olyanok vol­tak, amilyenre az embernek szüksége volt — kocslrúdnak, kútdeszkának vagy bölcső- tartó fának való ... Az ember megtapogatta Tölgyet, aztán nekiveselkedett, kivágta, majd arrább lök­te,,hogy a fa a gallyazáskor kényelmesen kéz alá feküdjön,, azon a kis tisztáson, ott, ni. De a Tölgy engedetlenül befészkelte ma­gát Ezüstfenyő és Nyárfa közé. Ekkor a favágó .felkapta a fejszét, s látta, milyen szép sunárrá növekedett Nyárja is... Meg­tetszett neki egyenes dereka, meg aztán Tölgy gallyazásában is gátolta volna, fogta hát, és kivágta Nyárfát is.-.t Mikor a favágó elvonszolta zsákmányát, és Jávor fellélegezve ki akart egyenesedni, érezte, hogy a rettegéstől egészen megme­revedett. Pattogott a *kérge, olyan görcsö­sen igyekezett kiegyenesíteni a derekát. De hasztalan. Ügy maradt görnyedten, megha­jolva, alázatosan előrenyújtva görbe, gö- csörtös ágát, tenyerén a mindenfelől jól látható fészekkel. . Hamarosan, újra megjelent a szarka, s miután körülnézett, komótosan hozzálátott, a tehetetlen rigófiókákhoz. A görnyedt Já­vor sóhajtozott, zokogott, pergette fonnyadt virágszirmait, de aztán az ügyetlen ruipt kezdte MLbáztgtaí, miért itt az emberek kö­zelében rakott fészekét... A fiókák össze­piszkították-Jávor leveleit, és szüleik egy­szer sem kértek bocsánatot... Ogyhogy já­vornak nincs miért gyászolnia, sajnálnia az ilyen lakókat. Maguk hozták fejükre a bajt! . A vérengző szarkát egy asszony ijesztette el, rözsét szedett — talán seprűnek, talán a kecskének vagy a veteményest elkeríteni a tyúkoktól... A fák alacsonyabb ágait sorra letördelte. Jávort újra nyugtalanság fogta el, megint görcsbe rándította a félelem. Hogyan védje meg ágait, most mit tegyen? Az ember Ezüstfenyő lábához hajította-vágta Tölgy és Nyárfa gallyait, ám ez a félnótás vénasz- szoTiy nem veszi észre. 0, ha Jávor rászólhatna: azt kapd föl, azt vidd a kecskéidnek... De sem meg­szólalni, sem lábujjhegyre állni már nem tud. Nincs más hátra, minél gyorsabban be kell- vetnie magát a. sűrűbe. Elmenekülni mindentől, be az áthatolhatatlan bozótba, a mocsarak közé! Elrejtőzni ezek elöl a mindenféle anyókák, az anyja. Ezüstfenyő és saját szégyene elöl...! Minden és min­denki elölt Minden és mindenki elől.., És Jávor maga ts alig érezte, hogy las­san kitépi gyökereit a földből. A vékonyab­bak elpattantak, mint a fűszál, a vastagab­bak azonban megfeszültek, tekeregtek, a szomszédos fákra akaszkodtak, és az erdő mélye, a sűrű felé vonszolták a rémült,.gö- esörtös törzset. Rég szét szakadozott már a szerencsétlen komló, majdhogynem fájdalom nélkül pat­tantak meg a gyökerek, s Jávornak egyre kevésbé esett nehezére a menekülés a kö­zelgő veszedelem elől. Csakhogy ez már nem Jávor volt. -., A morfondírozó anyóka az ölében levő Tőzsehalomtól nem látta a csodát, ahogy a virágzó, hatalmas fa a félelemtől csúszó­mászóvá változott, és surrogva eltűnt az avar, a hanga között. Este, mikor lebukott a nap. Tölgy és Nyárfa legallyazott ágai közé öles kígyó mászott, és berendezkedett éjszakára. A magára maradt Ezüstfenyő egész éjjel sírva sírt — az erdőt gyantaillat töltötte be, —, de az anyja lábához simuló kígyó nem ébredt jel egyszer sem. (Bojtár Endre fordítása)

Next

/
Thumbnails
Contents