Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)
1986-07-01 / 26. szám
új ifjúság 7 S zombat volt, délelőtt tíz óra lehetett. Zsuzsa a nagy fényességre ébredt fel. Hát persze, már megint felház- ta a rolót, hogy ne tudjak aludni, gondolta magában. Lustán, unottan belepislogott a fénybe, keze fejével kidörzsölte nagy, barna szeméből az álom morzsáit, s hangosan ásított. Fáradtnak érezte magát, pedig nem volt miben kifáradnia, hiszen tavasz óta, amióta otthagyta a gimnáziumot, semmittevéssel és céltalan csavargással töltötte el az idejét. Volt is mit hallgatnia az anyjától. Az az igazság, hogy az utóbbi egy-két év alatt nagyon megromlott a kettejük viszonya. Hogy miért, aligha lehetne világosan megfogalmazni. Hirtelen olyan éhséget érzett, mintha egy álló hétig koplalt volna. Feltápászkodott, nagyot nyüjtózotf, s a konyha felé indult, amikor anyja lépett be a szobába. — Felébredt a kisasszony?. — kérdezte maró gúnnyal. Már megint kezdődik, gondolta magában Zsuzsa, s szinte betéve tudta a folytatást. Visszahuppant a heverőre, s lusta mozdulattal kotort elő egy cigarettát és rágyújtOtti i—I Ezerszer megmondtam már, hogy ne füstöld tele a lakásti —< szólt az anya dorgáló hangon. — Kívánom “ vonta meg Zsuzsa a vállát, s kifejezéstelen arccal fújta maga elé a füstöt. Bezzeg a tanulást meg a munkát nem kívánod... Három napja töltötted be a tizenhatodikat, felnőttél.., <— Gyerek vagyok rhég mondta Zsuzsa makacsul, — Az már nem gyerek, akt naponta elszív egy doboz cigarettát, késő éjszakákig csavarog, s nemegyszer telehányja a vécékagylót... Mondd, mit csináljak veled, fojtsalak meg!? — kérdezte az anya keseregve, s teleszaladt a szeme könnyel, ■— Hát fojts! i— húzta fel a vállát Zsuzsa, —> 'Az lesz a vége. Isten látja a telkemet.a En ezt nem bírom sokáig idegekkel. Volt már elég bajom életemben, a csavargó a- páddal is, at úgy elhagyott, mintha soha itt sem lett volna, most meg veled esz a méreg.., Zsuzsa rettenetesen unta már a százszor elismételt kesergéseket. — Azt hagyják el, akt megérdemli i—i mondta csípősen. — Aki megérdemli? *-i kapta fel fejét az anya. — Es ezt pontosan te veted a szememre, te, aki miatt nem mentem újra férjhez, pedig megtehettem volna?! — Szíves-örömest mentél volna bárkihez, de nem kellettél senkinek — nyelvelt Zsuzsa ellenségesen. — En kértelek rá, hogy megszülj?.^ Te akartál, tt akartatok, hát most itt vagyok, törődj velem... Éhes vagyok, enni akarok! I— Ezt tudod hajtani.., *— Fizeti apám a tartásdíjat, abból kosztolhatsz. — Uram-lsten! — csapta össze tenyerét az anya. — Mintha nem is anya szült volna erre a rohadt világra! Hát a ruhd, a cipő, a cigi, a fagyi meg a szórakozás, meg a-lakás fenntartása? Talán az égből hull rá a pénz?... En gürcölök, kuporgatom a koronákat, hiszen magamra alig köttök valamit. Mit kívánsz még tőlem? Tudom, azért haragszol rám, mert folyton szekállak: miért nem tanulsz, vagy ha már tanulni nem akarsz, miért nem dolgozol. — Fillérekért gürizzek? — vetett Zsuzsa kegyetlen pillantást az anyjára. — Menjek mosogatni, takarítani, újságot kihordani? Azzal nyüjem el a fiatal életemet? Azt akarod? — Hát mit akarsz csinálni?..-. Az én nyakamon akarsz élősködni egész életemben? S egyáltalán, ml a terved, hogyan képzeled el a jövődet? — kérdezte az anya csendes szelídséggel, pedig valahol a lelke mélyén fájdalmas indulatok feszültek. — Nem fogok a nyakadon élősködni. ■— Hát mit fogsz csinálni? ^ Ne félts, nem fogok éhen haint. De én féltelek. •— Felesleges önsanyargatás. Törődj te csak magaddal. Majd én intézem a saját sorsomat. — A nagy hős!... Eddig is Jól intézted. Semmit sem tudsz, semmihez sem értesz, még egy vacak tojásrántottát sem tudsz elkészíteni magadnak.^ Talán a város szajhája akarsz lenni? Z i-suzsa újabb cigarettára gyújtott, s mosolygott. Rám tartozik, egyedül csak rám — felelte később. Anyja a gombolygó füstön át nézte, úgy látta, úgy érezte, hogy nagyon távolra e- sett tőle a lánya. Mintha távoli, ködös tájakba mosódott volna az alakja, pedig 6 mindent elkövetett érte, hogy rendes emberré váljék. ^ Szó se róla, a szajhasághoz minden kelléked megvan — mondta az anya keserű arckifejezéssel, bólogatva. — A hozzád hasonló teremtésekre mondják, hogy ,Jbom- bajó csirke“, s minden pénzt mégér. Azt akarod csinálni? — Miért ne? Szívesebben, mint mosogatni vagy takarítani... — Igent? De úieddig, meddig, kislányom!? — A „kislányom" szó akaratlanul csúszott ki az anya száján. Mióta megromlott a kettejük viszonya, egyszer sem. Pedig nem is olyan régen még maid minden második szava aranyos kislányom, egyetlen kislányom, gyönyörű kislányom volt, most meg, mintha megrettent volna a kimondott szótól. Mintha mély kútba hullt volna minden hasonló szó, s mintha hideg hangon kiabálna fel rá az irdatlan mélységből. — Ne törődj velem, mondtam már.., — Rendben van — keményedéit meg az anya. — Felőlem csinálhatsz, amit akarsz, de vedd tudomásul: ha szajhaságra adod a fejed, úgy kirúglak innen, hogy lábad sem éri a földet. Az én lakásomba nem fogod behurcolni a világ mocskát. Hát ehhez Zsuzsa leült, kólát rendelt, rágyújtott és szemlélődött, de tekintete minduntalan az ismerős asztalhoz vándorolt. Vajon ki lehet az a rendkívül előkelőnek látszó hölgy, s vajon mi közük lehet egymáshoz, mert látta, hogy nagyon bizalmasan beszélgetnek. Néhány perc múlva a hölgy felállt, elköszönt és elsietett. Párduc pedig nyomban átült Zsuzsához. — Szia, Kismadár! — mondta rriosoly- ban fürdő arccal. — Engem kerestél, vagy véletlenül jöttél ide? — Véletlenül... — lódított Zsuzsa —, de örülök, hogy látlak... — Valóban? — Komolyan... — Nem kérsz egy pohárka töményét? — Most a kólát kívánom... — Te tudod — hagyta rá Párduc. — Ki volt az a hölgy? — Nem érdekes... bár azt "is mondhatnám, hogy szintén ügyfél, persze fordított értelemben. — Nem értem — nyílt kerekre Zsuzsa szeme. LOVICSEK BÉLA A kamaszlány kalandja tartsd magad! •— Indult kifele, de valamivel szelídebben még visszaszólt. — ■ Asztalon a reggelid.., — Köszönöm, már elment az étvágyam — felelte Zsuzsa bántó gunyorossággal, s valóban nem nyúlt a reggelihez. S okáig pancsolt a fürdőszobában, majd a „legklasszabb cuccát" öltötte magára. Valóban vonzó, kívánatos teremtés volt. Formás alakja, szabadjára e- resztett, keményen rúgódzó mellének halmai, dús hajkoronája, szemének parazsa, arcának hamvassága mind-mind az érintetlenségét sugározta. Jártában-keltében minden férfiszem megakadt rajta. Zsuzsa mindezt nagyon jól tudta és érezte, s talán ebből táplálozott a rátartisága és büszkesége, ami még vonzóbbá, kívánatosabbá tette. Egy óvatlan pillanatban a szekrényből, a vasált ruhák alól elcsent egy százast és a vállra akasztható kézitáskájába csúsztatta. Ezt már egyszer-kétszer megtette az utóbbi időben, s mivel az anyja nem kérte számon — pedig észrevette, de balga fejjel nem akarta még jobban elmérgesíteni a helyzetet —, újra elkövette, s még csak lel- kitsmeret-furdalást sem érzett miatta. Mikor elkészült, szó nélkül becsapta maga mögött az ajtót, hogy nyakába vegye a várost. Az anyja bánatosan és fájdalommal síí- vében nézett utána. Magába roskadva, fáradtan ült, míg végül eleredt a könnye, és véglgpatákzott az arcán. Hangtalanul sírt, pedig üvOlteni tudott volna kínjában, Zsuzsa nem céltalanul ment a városba, mindenképpen találkozni akart Párduccal, aki két hete olyan ajánlatot tett neki, hogy sok pénzt kereshet, ha van egy kts esze,' és hajlandó belemenni olyan játékba, ami érdekes is meg hasznos Is. Akkor nem vette komolyan az ajánlatot, azóta azonban gyakran elgondolkodott rajta, s most már véglegesen eldöntötte, bármiről legyen is szó, belemegy a játékba. Miért ne, ha egyszer sok pénzt lehet vele keresni! r ulajdonképpen közelebbről nem Ismerte az ajánlatot tevő fiatalembert, azt sem tudta, ml az igazi neve, csak azt tudta róla, hogy harminc év körüli, rendkívül elegánsan öltöző, csupa illat, csupa gyűrű, s hogy Párducnak becézik. jó estefeléig bolyongott, de nem volt szerencséje, nem és nem találta Párducot, pedig bekukkantott minden valamire való kávéházba, presszóba. Már-már lemondott a kereséséről, amikor összetalálkozott a bandából egy fiúval, akitől megtudta, hogy Párduc a Dongó presszóban iddogál egy él- tesebb, de nagyon elegáns hölggyel. Nyomban odasietett. Belépve a presszóba körülnézett, s azonnal megpillantotta a fiatalembert, akt szintén észrevette öt, rá is mosolygott, és egy üres asztál felé mutatott, hogy foglaljon helyet, s mintha még azt is mondta volna a tekintetével, hogy nemsokára átül hozzá. — 'Az nem baj. Kismadár, ha nem érted, egyáltalán nem baj, nem Is fontos,^ hogy értsd. Zsuzsa újabb cigarettára gyújtott. — Mintha azt mondtad volna, hogy szintén ügyjél. Hogyhogy szintén? — Tudod, Kismadár, abban reménykedem, hogy elgondolkodtál az ajánlatomon, s az ügyfelem leszel. Nos...? Zsuzsa hosszan, eltűnődve fürkészte a fiatalember arcát. A szeme sem rebbent. — Mondd, ki vagy, mi vagy te tulajdonképpen? Orvos, netán jogász... — Az egyáltalán nem fontos. Inkább azt mondd meg, benne vagy-e a játékban. — Azt sem tudom, miről van szó. Hogy mondhatnék azonnal igent vagy nemet. Milyen játékról van szó tulajdonképpen? — Előbb én kérdezek valamit, jó? t— Tessék, kérdezz! — Szűz vagy? — nézett Párduc mereven Zsuzsa szemébe. — Igen. — Biztos? 1— Nem szoktam mellébeszélni. — A bandából egyik taknyossal sem feküdtél le? t —' Nerti vagyok hülye — mondta Zsuzsa támadó hangsúllyal. — De miért fontos ez? — Fontos... Anélkül nincs ujáték, nincs pénz... nagy pénz. Kismadár, érted? — A lényeget szeretném hallani — ma-' kacskodott Zsuzsa. — Nos: van egy finom „úriember“, túl jár a hatvanon, de jiénzeszsák. Neki kellenél... játszótársnak. Olyan vénembernek? ■— kérdezte Zsuzsa csodálkozva. —■ Az benne a pláne. Kismadár! Vénember Ide, vénember oda, de a bőre alatt is pénz van, s neked, illetve nekünk az a fontos, nem?... Elviszlek hozzá, bemutatlak neki, a többi aztán már jön magától, — Micsoda? fc- A pénz meg az osztozás, — Kivel kell osztoznom? Hát velem. Kismadár.., A jó üzlettár-' sak mindig felefele alapon dolgoznak, ez csak természetes, nem?.„ Hidd el, szépségem, mindketten jól járunk. Ilyen egyszerű az egész? ■— bámult Zsuzsa naiv értetlenséggel a fiatalemberre. — Igen, ilyen pofonegyszerű... Ellenben volna egy kikötésem, illetve feltételem — mondta Párduc elkomolyodva. — Történjék bármi, engem te nem ismersz, soha nem is láttál, azt sem tudod, hogy a világon vagyok. Világos? — Mi történhet? — Semmi, semmi nem történhet, de sosem lehet tudni. Szóval: benne vagy? — Benne... — felelte Zsuzsa habozás nélkül, bár az iménti feltétel kissé megzavarta, szöget ütött a fejébe. — Rendben van, ^Kismadár, nem jogod megbánni — mondta az illatos fiatalember csillogó szemmel. — Megyek és felhívom telefonon a papát, aztán mehetünk is, ha nincs ellene kifogásod. Menjek telefonálni? — Menj! f él órán belül a domboldali villa előtt állt meg velük a taxi. Zsuzsában szorongás és fetemás érzések szala- 'doztak. Nem tudta, még csak nem is sej-' tette, hogy mi vár rá a következő órákban, nem is érdekelte, nem törődött vele. Szorult helyzetében számára most mindent a pénz jelentett. Megmutatja az anyjának meg az egész világnak, hogy „belevaló“ teremtés, s hogy minden ajnárotás nélkül megáll a saját lábán. A villát gondozott pázsitjü övezte, ezüstfenyők díszítették, s rengeteg virág tarka-' barkasága tette varázslatossá. A „finom úriember“ egy ősz' hajú, kissé hajlott hátú, lópojájú férfi volt, szemén sötét szemüveggel, s láthatóan remegett a feje, mint víz jelen a nád az enyhe fuvallat-' ban. Párduc elment, ők pedig magukra máradtak. A jinom úriember egy ideig szótlanul kerülgette, mustrálgatta a ‘gyönyörű, fiatal teremtést, mint vásáron a portékát szokás, végül megkérdezte. — Iszol valamit? — Szokatlanul mély és kissé rekedtes volt a hangja. Mintha mély veremből bújt volna elő. Zsuzsa még mindig a gondtalan jólétet sugárzó, pazar berendezés láttának a hatása alatt állt, jóformán nem is jutott el tudatáig a vénember kérdése. Amikor azonban harmadszor is elhangzott a kérdés, qsz- szerezzenve válaszolt. , — Nem, nem, köszönöm, nem kérek semmit — mondta gépiesen, pedig elkelt volna neki egy kis bátorító itóka. — Remélem, érintetlen vagy, kislányom?, t— Igen, hogyne, természetesen... — Helyes, nagyon helyes... Hát akkor vet-' kőzz le... — A vénember akkor már a nagy-' öblű fotelban ült, szinte belesüppedt. A szája szegletében kaján mosoly, s a szemében furcsa, vágyakozás ült, amit azonban Zsuzsa nem láthatott a szemüveg miatt. — Vetkezz hát, kicsikém... Bár a falakon kívül senki sem lát minket, szégyenkezhetsz, úgy még érdekesebb lesz a vetközés... Ne siess, ne kapkodj, időnk van bőven, messzi még a hajnal.' V alósággal megdermedt Zsuzsa, mozdulni is alig tudott, mégis valami megmagyarázhatatlan kényszertől 'hajtva vetkezni kßzdett. — Nagyon jó... nagyon helyes... szórd szét a ruhadarabjaidat... hadd repüljenek, szánjanak, mint a pillangók... Zsuzsa úgy érezte magát, mintha kirakatban állna és minden járókelő őt figyelné. Mégis vetkezett. Mikor már teljesen csupaszon állt a pazarul berendezett szoba közepén, nagyon szerencsétlennek, kiszolgáltatottnak és megalázottnak érezte magát, s még a süppedő szőnyeg is izzó parázsként égette a talpát. Legszívesebben kifutott volna a világból. —' Most pedig sétálgass... járj fel s alá..t úgy... nagyon jó... gyönyörű vagy... A sétálgatás után a vénember a tágas fürdőszobába „vezényelte" be Zsuzsát. A fáradt rózsaszínű csempézés, s a kékesen csillogó víztükör a medencében teljesen elkápráztatta Zsuzsát. Ilyet csak filmeken lehet látni, gondolta. — Lépj bele... hempergödz... úgy r..na- gyon jó... most pocskolj... még jobban... és most lebegj, mint a sellő ...csoda vagy... Fürdőzés után a vénember, bolyhos törülközővel felitatta Zsuzsa testéről a vizet, de olyan kéjesen csinálta, hogy undorodni lehetett tőle. A művelet után szembeült a lánnyal. — Látod kezemben ezt a sokágú korbácsot? ■ Igen.., >— Hajnalig háromszor elverlek vele... Neked verés közben az a feladatod, hogy fet- rengj, nyüszíts, sikoltozz... A verések közt csókolgatsz és fürge ujjaiddal a hajamban kotorászol... Reggel aztán kapsz tőlem e- zer koronát, és minden szombaton annyit adok, mikor eljössz, de érintetlennek kell maradnod, megértetted!? Zsuzsa torkán nem jött ki hang. Menekült volna, de hova, merre? H ajnalodott, mikor kilépett a villából. Harmat csillogott a pázsltfüvön, s a virágszirmokon. Csendes és tiszta volt a hajnal. A lombok között ébredező madarak füttyükkel a felkelő napot, vagy- ts az új nap kezdetét köszöntötték, ami látszólag mindig egyforma, mégis mindig más. Es abban a nagy, tiszta csendességben Zsuzsa úgy érezte, valami új kezdődik az életében, valami egészen más, mint ami eddig volt, mert mosogatóronggyal a kezében is megőrizheti valaki az emberi méltóságát és függetlenségét, ami mindennél többet ér, többet a pénznél és a csillogásnál...
