Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)

1986-07-22 / 29. szám

Ul ifjúságj] Csáky Károly: Színjáték A hegyek csúcsaira csillagot aggat a derült ég: éjszaka születik. Nem érdem ez, ezért nincs Itt hivalkodás. Csak varrnak magasságok, ha kell, meghajolnak, és fölemelkedhet a felszín, nyújtózhat a mély. Most minden összebújt, ölelkezik. Micsoda szerelem ez! Lassan kibomlik belőle a reggel hogy felsírjon újra a táj, Párbeszéd A gyökér sorsa a merülés meg a megbékülés. így növekszik alulról a felszín, és lesz fényért 8 sötét. Látod, a mozdulatlanság látszat csupán. Tudunk-a mi Is (eltűnés nélkül növekedni, kapaszkodni s szaporodni Jövö-ldönkért? Gügyögés 6 mondd a szó már mire jő ha hallgatsz mikor haldoklik a hang csitt csak a néma nem csalódik cstvtteltk a csacskák halotti beszéd helyett ég és föld között egyik'szárnyat kapott röpítették lebegett és földrezuhant a másiknak ■szárnyát szegték föl se szállt csak tollasodott a harmadik már óvatos lett szárnya nem nőtt de emelkedett vihar előtt nesztelenül közénk csúszott s jelen lett ö itt is ott is E z már történelem. Az adott, pe­riférikus szoba. Könnyű kerti asztalaival. A sejlö falak közt, mintha egyéb bútorzat sem lenne. Ám 8 k|t faalkalmatosság konkrét vilá­gában érezni a szoba lakályosságát. E bura még őrzi a nemrégi irt tolon- gók jámborka vérmérsékletét. Helyét kap múlt és Jövö. A visszavonhatatlan tisztaságban, akárha Ünnepre készítették volna fel az asztalokat. Kék kockás, daröc-ab- roszok. Az ember nem érinti — nem érintem őket, mégis érzem a mosás utáni Odeséget. A hajtások. A szegé­lyezések: súlyosak. Egyszeriek. Mind­annyian tudjuk, hogy spontánul Jött tétre ez a statikusnak tűnő állapot. Túl a terítéseken. Túl a megtérítések lehetőségén. Túl az asztalok elhelyezésén. A szoba megválasztásán. Három órakor: midőn a helyiség — a helyiségek már telítettek a nem­rég még itt tolongók illatával. S az ú] illatokkal, melyeljiet a frissen dí­szített alkalmatosságok árasztanak. Délutánonként, úgy három órakor: minden parányi létben visszaáll a csalóka aranyegyensúly amelyet rögvest megbont valaki, vagy valami. S ez már a történelem tárgy­köréhez tartozik. Például ebbe a hat szögélyű helyiségbe fiatal, puha lép­tű, laza mozgású nő lép be. Érzem Az egyik asztal ablakközelben. Arasz­nyira és párhuzamosan a faltól. A helyiség különben L-alakú. Így a má­sik asztal: kissé távolabb, az ötödik és hatodik sarok közé pányvázva. Fél­homályban. Langyoskás, puha fényű délután­ban. Ügy három óra körül. Adott a délutáni időpont. A szoba talányos békéje. A fények egyszerl- sége. Gombostűn pihen a morbldnak látszó Idő. S ezen túl, szinte semmi sem tör­ténik már. Az asztalon egy-egy alma. Valaki önkényesen Ide hozza őket. A szálló pillanat még őrzi — a gyümölcsök; őrzik a bársonyos kéz puha érintéséi. A spontaneitás kút- jából kunkorodik a mélytudati gon­dosság. Almák. S velük együtt az: amit történe­lemnek neveznek Magain sem tudom, hogy miért; ez az első kép. És az illatok: mert a történelemnek -Illatai vannak. Ha átlókat vonnék az ablakközel­ben lévő asztallapra: megbizonyosod­hatnék arról, hogy a gyümölcs — bármennyire Is hiszi: sem mivoltával, sem pedig árnyékával nem érinti a metszési pontot. Az ablakon túli fény- nyaláb, esése 68 tok. Ez csepüll, riasztja az árnyékot. Az alma azért tűnik parányibbnak a társától. A má­sik: viszont szakállas félhomályba cseppent. Az Idö — legalábbis így érzi: tökéletesen ellene van. Ne, ne, ne szavazzatok senkire, és semralrel Ara tudjuk AZT IS, HOGY MINDIG UGYANAZ történik. Igen. Délután háromkor már minden túl­zottan nyilvánvaló. A dolgok a végkifejlethez közelí­tenek. Délután. Három órakor. a testének illatát. Köpenye alatt sza­bad a teste. Jön. Tesz-vesz. Majd tá­vozik. S mikorra ismételten tizenöt órára érik az Idő, a frissen vetett abroszokon az almák alapállása más. Lám, a fénynyalábok esésl szöge is módosult. A periféria. A szoba. A nő. Az asztalok. Az elhelyezés. A fénynyalábok. A gyümölcsök. S mind ez: mind ez már történe­lem. És amíg megfigyeléseimet vég­zem: egyre közelebbi viszonyba kerü­lök a növel. Jócskán a délutáni Idő­pont előtt sustorgósan megjelenik. Rá­érősen, laza mozdulatokkal tevékeny­kedik. Loncsos léptei egyre inkább a birtokomba kerülnek. A papucskák hangjait is áhítom. Szinte ihletett „szerelemmel“ elmozdít ezt vagy azt: és mielőtt feje tetejére állna az elő­ző napi ábra, távozik. Mennyi, mennyi óra, nap és hónap. Tarlós Idötenger: míg a megfigye­lésekkel bíbelődsz. Áttetsző, kék köpenyében a nő. Mintha csak azt akarta volna mon­dani, hogy: — Munkám csak annyi: hogy szín- ,re lépek, jövök és új hangulatokat, létezési alapheiyíeteket teremtek. — Variál... — Igen. Varíálgatok. — Ám ne feledje: minden villánál, perc, óra, nap és hónap: az előb­bieknek újabb, és kiszámíthatatlan variációja... Tehát: nincs új a nap alatt. — És a léthelyzetek. — Persze. — Az almák. — Ügy­— A fénynyalábok. — Egyszer majd azt mondom: töb­bé nem jövök. És az Is történelem lesz ... Itt vagyok ebben a különös és ré­szemre ismeretlen föladatot szolgáló szobában. S amig az almák, az asz­talok, a fénynyalábok geometriai, ér­telmezési lehetőségei lenyűgöznek, arra gondolok: hogy nem, nem csu­pán erről'van szó. S a visszalopako­dó mélaság is vezet, sőt sodródik valahová. Figyelek. De, mintha agyam nem lenne képes a teljesség befo­gadására. Alig várom a színre lépő nőt, hogy azt mondjam: — Volt egy japán tudós... A hölgy három lépésnyi távolság­ból kacag. Húsos szájából öblös hang fordul ki. — ö, ne mondja ... Párnás kezeit kulcsolja: kis této­vázás. — Vagyis.., — Vagyis... Mondja... Mondja csak... — Akadt egy japán tudós, ki hu­szonöt teljes éven át ült a szobájá­ban és ugyanazt végezte, mit most ön... Kacag? ' — Mi mást tehetnék? — Két könnyű kertiasztalt helye­zett el. És naponta cserélte a térítő­két, s az almákat.,. — Megfeledkezik valamiről uram... Az ön tudósa az asztalokat, a sző­nyeget, de még az ablaküveget is kicserélte ... Igen ... Huszonöt tel­jes esztendőn át figyelte a cserélen­dő dolgok állását... A mértani el­helyezését ... És mindent nagy gond­dal egy kék irkába lejegyzett... Al­mák, fénynyalábok, ablaküvegek, asz­tallapok ... Csupán az időpont és a falak, csupán az ajtó és az ablak­keretek nem változtak ... S a vég­eredmény ... A végeredmény: „Ká- Dé:ká...“ — Igen. „KáDé:ká ...“ — Kimondani Is restellem. — Huszonöt év ... — .... munkája csupán ennyi e- redményt hozott... Egyetlen mondat­nyi felismerést... Egy teljes életnyl tevékenység, uram, lázas cselekvés­láncolat, uram ... Persze, az én hely­zetem más, uram ... Mások a kertek szépségeivel törődnek, megint mások: fákat ültetnek az utak szegélyeire... S ha jövök, ha változtatok a teg­napi dolgokon, ne feledje, hogy ez itt tökéletesen másért történik... És egyszer majd én sem ígérkezem ... De mielőtt utoljára távoznék: azt mondán, természetesen: ez is törté­nelem. Pontosabban: EZ TÖRTÉNE­LEM. Jan Neruda: A Három liliomhoz címzett vendéglő Azt hiszem, hogy akkor egy kicsit megtébolyodlam. Minden ér remegett bennem, pezsgett, zubogott a vérem. Meleg és sötét nyáréjszaka volt. Az utóbbj napok kénszagú, mocca­natlan, szinte halált árasztó levegő­je végre összegöngyölödött fekete fellegekké. Estefelé feltámadt a szél, s maga előtt hajszolta, kergette, őket, azután mennydörgés kíséretében, ha­talmas vihar kerekedett, s nagysze- mű zápor söpört végig az utcákon. Bs a záporesö késő éjszakáig tartott. A Három liliomhoz címzett vendéglő, akkortájt mindig csak vasárnap telt meg látogatókkal, ilyenkor a kis sza­lonban zongoraszóra mulattak és tán­coltak a kadétok s a tizedesek. Ma éppen vasárnap volt. Az árkádok a- latt egy szál magamban üldögéltem az asztalnál, közel az ablakhoz. A villámok szinte egymás után haso­gatták ketté az eget, dörgött az ég, a heves zápor hangosan dobolt a cse­réptetőn a fejem fölött, a víz ször- csögő patakokban zúdult alá a föld­re a házfalak mentén. A szalonban játszó zongorista csak egészen rövid szüneteket tartott, alig hallgatott el, mindjárt újra és újra megszólalt a zongora. A nyitott ablakon át időn­ként egy-egy pillantást vetettem a forgó, nevető párokra, néha ki-kipil- lantottam a vendéglő koromsötét kertjébe. Időnként, amikor erősebb volt a villámjény, a kert falánál és az árdákok végén fehér emberi csont­halmot láttam. Hajdanán egy kiste­mető volt itt a szomszédságban, és éppen ezen a héten klhahtoltak a földből jónéhány csontvázat, hogy máshol temessék el őket. Még össze- ■vissza volt turkálva a föld, a sírok nyitottan ástioztak. En mindig csak egy rövid időre bírtam az asztalomnál maradni. Hi-' szén újra meg újra felugrottam a he­lyemről és egy pillanatra, oda-odalép- tem a sarkig kitárt ajtóhoz, hogy kö­zelebbről szemügyre vegyem a sza­lon parkettjén táncoló párokat. Rend­kívül vonzott egy gyönyörű, tizen­nyolc éves forma leány. Karcsú ter­met, telt, meleg Idomok, szabadon a vállára omló fekete hajzuhatag, sima bőrű' kerekded arc, világos szem — egyszóval gyönyörű leány. Főként a szeme csábított elmondhatatlanul. A- kár a kristálytiszta víz, akár a moz­dulatlan titokzatos víztükör, vágykel- tő, mohó tekintet, mely azonnyom- ban efféle szavakat sugall az ember­nek: „Hamarabb betelik a tűz fával, és a tenger a vizekkel, mint a gyö­nyörűséges szemű lány betelik a fér­fiakkal.“ Csaknem szüntelenül táncolt. Am egyáltalán nem kerülte el a figyel- rnét, hogy vonzza a tekintetemét. A- mikor az ajtó mellett táncolt, mely között álltam, mindig rám meresztet­te sugárzó szemét, s miután tovább- pördült a szalon belseje felé, láttam, és éreztem, hogy a tekintete minden fordulatnál rám tapad. Reményeket keltett bennem, hogy szinte senkivel sem váltott egy szót sem. Egyszer csak megint ott álltam az ajtó között. Tekintetünk azonnal ösz- szefonódott, noha a lány a legutolsó volt a sorban. A négyes tánc vége felé közeledett, vége lett az ötödik körnek, ekkor egy másik lány várat­lanul lélekszakadva és egészen átáz­va beszaladt a terembe. Atverekedte magát a táncosokon egészen a szép­szemű lányig. A zenekar éppen rá­zendített a hatodik körre. Az első lánc között a szép szeműhöz megér­kezett idegen valamit odasúgott ne­ki, mire a szép szemű némán rábó­lintott. A hatodik kör egy kicsit hosz- szabban tartott, egy fürge kadét kom- mandírozta a zongoristát. Miután vé­get ért a tánc, a szép szemű lány még egy pillantást vetett a kerti ajtó felé, majd sietősen nekilendült a ki­járat ajtaja felé. Még láttam, amint felső ruháját fején keresztül magára ölti, azután hirtelen eltűnt. Elindultam és leültem ismét a he­lyemre. Újra kezdett feltámadni a vi­har, mintha eleddig még nem is hal­latott volna magáról, a vihar új erő­vel sivított, csattogtak a villámok, Eelindultan hallgattam a vihar tom- bolását, ám közben a karcsú lányra gondoltam, a csodálatosan szép sze­mére. Arra úgysem lehetett még gon­dolni sem, hogy haza induljak. Ügy egy negyedóra elteltével a kis szalon ajtaja felé fordítottam a fe­jem. Meglepetésemre ott állt az ajtó­ban ismét a szép szemű lány. Szél- cibálta, esöáztatta ruháját igazgattá, tprölgette elnedvesedett haját, mind­ebben egy általam eddig nem látott idősebb társnője segédkezett. — Dehát miért mentél haza ebben az ítéletidőben? — kérdezte társnő­— Értem főtt a húgom. — A'íosf hallottam első ízben a hangját. Sely­mes lágy volt, kellemesen csengő. — Történt valami odahaza? Meghalt az édesanyánk. Megrerriegtem. A szép szemű lány megfordult és kilépett az ajtón egymagában. Mel­lettem állt, rajtam pihentette tekin­tetét, a magam reszkető keze mellett éreztem az ő kezét is. Nem tudom, honnét szállt belém hirtelen oly nagy bátorság, váratlanul megfogtam a ke­zét, mely olyannyira finom és puha volt... Szótlanul vonszoltam tovább és to­vább magam után a lányt az árká­dok alá, s a lány ellenkezés nélkül követett. A vihar most tetőfokára hágott. A szél úgy nyargalt, mint a pusztító ár­víz, az ég és a föld jajgatott, fejünk fölött villámok cikáztak, körülöttünk pedig mintha orditozásba kezdtek vol­na a sírokból kiásott halottak. A lány szorosan hozzám simult, é- reztem, amint mellkasomhoz hozzá­tapadt átnedvesedett ruhája, éreztem egész puha testét, meleg, fújtató le­heletét — oly rettentően éreztem ma­gamat, mintha fel kellett volna hör- pintenem a leány elaljasuít lelkét! Kövesdl János fordítása Vajkai Miklós: ALMÄK: ÉS NŐ...

Next

/
Thumbnails
Contents