Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)
1986-07-08 / 27. szám
új ifjúság 1 _ meséltem még Magának BruzsinszM kiről, a lengyelről. Vagy meséltem 11 már róla? Nem, a lengyelről még nem. Arról meséltem már többször, hogy szombat délutánonként, amikor befeleztük a munkát és felsöpörtük az asztalosmfi- helyt, mindig hoztunk egy üveg pálinkát, a gyalupadra vagy a félig kész székekre ültünk, csendben iszogattunk, és leginkább a tánciskoláról beszélgettünk, mert ilyenkor a tánciskolába készültünk valameny- nyien, nem azért, hogy táncolni tanuljunk, tudtunk mi táncolni, a lányokkal akartunk kicsit hetyegnl, akik még az első lépésekkel ügyetlenkedtek, tulajdonképpen nem is a tánciskoláról, hanem a lányokról beszélgettünk, kezdetben csöndesen, mire az üveg vége felé Jártunk, egyre hangosabban — Igen, erről már többször meséltem, mert szépek voltak ezek a szombat délutánok abban az enyvszagú műhelyben, de Bru- zsinszklröl még nem meséltem eddig Magának. Pedig Bruzslnszkl is ott Olt mindig, velünk együtt Itta a pálinkát, és ő Is szeretett a lányokról beszélni, bár a tánciskolát érthetően nem kedvelte túlságosan. Bru- zslnszki állítólag lengyel nemesi származék, és abban az időben még hat ujja volt a bal lábán. Sokszor elmondta nekünk, hogy ö lengyel nemesi családból származik, nem hencegett ezzel, sőt mintha bánkódott volna a dolog miatt, de én még így sem hittem neki. Ismertem az apját, Bruzslnszkl Miklósnak hívták, kocsis volt a Vécsey-macsetlő-botló párocskákat, amíg bele nem fáradt a tánclépésekbe és az ugrálásba, akkor Jöttünk mi, megforgattuk a lányokat, és nagyjából ennyiben is maradt minden, tekintettel, hogy a mamák ott sutyorogtak a fal mellett, és mitjdenre nagyon figyeltek, holmiféle helytelenkedésröl szó sem lehetett. Legfeljebb azzal a néhány lánynyal, akik mama nélkül jöttek el és már tudtak táncolni, ezekre ráhajtottuhk úgy éjféltájt, néha haza is kisértük liket, de ezek meg nem tetszettek túlságosan, elég lomposak és girhesek voltak... egy kivételével. Ezért az egyért megvesztünk minden szombat éjszaka. Formás, kemény húsú lány volt, az ember minden pillanatban azt várta, hogy széthasad rajta a ruha, vékony csíkokra szakad, különösen a melle táján, mert olyan mellei voltak, mint azok a barnára pácolt, szabályos gömbök a régimódi nyoszolyákon: olyan nagyok és olyan kemények; ha vele táncoltam, a szivem a gerincemhez lapult, és ki akart ugrani a hátamon. Hát emiatt érdemes volt eljárni a tánciskolába. Azazhogy érdemes lett volna, ha... Mert hiába szálltunk rá minden szombat éjszaka, táncolni szívesen táncolt bármelyikünkkel, de ha sétálni hívtuk, meg mit tudom én, hűvösen végignézett rajtunk, és mindig azt mondta: — Én táncolni jöttem és nem sétálni. Aztán egyedül ment haza, és azt hiszem, hogy holdvHágos éjszakákon még a kutyák is sóvárogva vonítottak utána. Így múltak el hetek, hónapok. És még a nevét sem Gion Nándor: HATODIK UJJ lomban, kegyetlenül verte a lovait, és o- lyan hangosa.n káromkodott, hogy megremegtek az ablakok, ha végighajtott az utcán, de nem lengyelül káromkodott, egy szót sem hallottam tőle soha lengyelül, pedig Jól ismertem, még a temetésére is elmentem; úgy halt meg, hogy a megkínzott Igásló agyonrúgta, amikor este az istrángot akasztotta ki. Szóval kocsis volt a Bruzslnszkl apja, a nagyapja meg talán még kocsis sem... Nem is értem, miért emlegette annyiszor a lengyel nemesi származását, hiszen semmi előnye nem származott ebből a hazugságból. Az viszont tény, hogy hat ujja volt a bal lábán. Két hüvelykujja vagyis nagyujja volt. egy rendes nagyujja és mellette egy másik, egy köröm nélküli csög, majdnem akkora, mint a rendes ujja, csak puhább és érzékenyebb annál, amolyan bőrrel bevont porcogó. Nem volt kellemes látvány ez a hatodik ujj, Bruzslnszkl nagyon szerencsétlennek érezte magát miatta, igyekezett is elrejteni, de ahhoz, hogy elrejtse, sokkal szélesebb cipőt kellett csináltatnia a bal lábára, mint a Jobb lábára, és az ormótlan cipőben kissé bicegve, kaszálva járt. — őseid bűneiért vezekelsz —- szokta mondogatni Bruzslnszkinak Dosztán Feri szombat délutánonként, amikor már betermeltük a pálinka javát. Ez a Dosztán Feri néha nagyon okosan beszélt, de néha úgy viselkedett, mint egy faragatlan tuskó. — Degenerált, naplopó őseid hagyták rád a hatodik ujjat. Csak munkával szabadulhatsz meg tőle, rengeteg munkával. A beteges csökevőnyeket csak munkával lehet eltüntetni. Bruzslnszkl Ilyenkor elkeseredetten bólogatott, ormótlan bal cipőjét nézte, és azt mondta: — Nem tehetek róla, hogy lengyel nemesek voltak az őseim. — Mi az, hogy nem tehetsz róla?l — handabandázott Dosztán Feri. — Bizonyítsd be, hogy nem tehetsz rólal Munkával! — Szamárságokat beszélsz — szóltam közbe, mert nem akartam, hogy Dosztán Feri elrontsa a szombat délutánt. Bruzslnszkinak meg azt mondtam; — Legjobb lenne, ha levágatnád' az ujjadat. Menj el a kórházba. — Az nem megoldás — szájait Dosztán Feri, de akkor már beavatkozott Szilágyi és Korhanecz Is. — Vágasd le azt a csögöt — biztatták Bruzslnszklt. — Meddig akarsz még kínlódni vele? — Lehet, hogy Igazatok van — mondta Bruzslnszkl. — Azt hiszem, be fogok feküdni a kórházba. De nem feküdt be a kórházba. Majdnem minden szombaton megígérte, hogy elmegy a kórházba, aztán mégsem ment el. Talán félt..., ne tudom. Mindenesetre nagyon szomorúan vált el tőlünk szombat délutánonként. A tánciskolába ő nem Jött velünk. Nem mintha sokat veszített volna. Mi is csak azért Jártunk oda, mert Jobb hely nem adódott. Az Iparosotthonban volt a tánciskola, egy nagy hodályban. Lázár, a Szabados utcai pék volt a tánctanár, vékony bajuszú, fürge kis ember, ö irányította a tudtuk meg. Tehetetlen dühünkben Bögyes Marosának neveztük egymás között, és trágár megjegyzéseket tettünk rá, különösen szombat délutánokon, amikor leültünk pá- linkáznl a kitakarított műhelyben. Ha jobban visszagondolok, nem is a tánciskoláról, nem is a lányokról, hanem erről a lányról beszélgettünk leginkább, és ezzel együtt voltak szépek a szombat délutánok. Annyit beszéltünk róla. Jiogy még Bru-; zsinszfti'ls begerjedt, és'egy sziűmbaton, a- mikor Dosztán Feri véletlenül nem emlegette a hatodik ujját és a degenerált, bűnös ősöket, Bruzslnszkl is eljött velünk a tánciskolába. Eljött, persze nem táncolt. Leült a sutyorgó öregasszonyok mellé, és nézett bennünket. Aztán az egyik szünetben felkelt, és odament Bögyes Marcsához, bal lábával feltűnően kaszált, mint máskor. Megálltak egymással szemben, beszélgettek. Ml újra táncolni kezdtünk, ök még mindig beszélgettek, a lány időnként lopva lenézett Bruzsinszki ormótlan bal cipőjére. Aztán elmentek sétálni. Egyszerre megsavanyodott az egész tánciskola. Nem. nem irigykedtünk Bruzsinszkl- ra. Én legalábbis nem irigykedtem rá. Sajnáltam Bruzsinszkit, hogy olyan szerencsétlen a hatodik ujja miatt, és még majdnem örültem is, hogy neki sikerült felcsípnie azt a lányt. Csakhogy valami végérvényesen eltűnt a tánciskolából, méghozzá érthetetlen módon. Épen Bruzslnkszkl, a lengyel nemesi származék a hat ujjávall És ha azt hiszi, hogy Bruzsinszki ettől boldog lett, hát nagyon téved. Hétfőn bánatosabban Jelent meg a műhelyben, mint bármikor azelőtt. Lógatta az orrát, téblá- bolt a gyalupad körül, reggelinél pedig kijelentette: — Holnap, befekszem a kórházba! Bámultunk rá, és bámultunk egymásra. — Bögyes Marosának nem tetszik a lábujjad? — kérdezte Dosztán Feri. — Miért ment el veled, ha nem tetszik a lábujjad? — Nem erről van szó — lógatta az orrát Bruzslnszkl. — Mi a fenét akarsz? — kérdezte idegesen Szilágyi. — Felcsipted elölünk azt a lányt. Mit akarsz? Én már hónapok óta reszketek utána. Néha már majdnem nyávogni kezdtem, mint a kandúr macskák. BizTsten a tetőgerincre is felmásztam volna érte. Mint a kandúr macskák februárban. Mit akarsz? Lehet, hogy éppen a hatodik ujjad tetszik neki. — Nem erről van szó — mondta Bruzsinszki. — Hát miről van szó? — kérdeztem. 1- gyekeztem nyugodt maradni. — Rendben van, levágatod az ujjadat. Már régóta mondjuk, hogy feküdj be a kórházba, te meg csak ígérgeted, ígérgeted. Most, amikor kiderült. hogy nem is olyan nagy baj, ha az embernek hat ujja van — én a te helyedben örömömben lerágnám a gyalupad szélét —, megjelensz itt lekonyulva, mintha összedőlt volna a világ. — Az ember ne különbözzön a többiektől — mondta Bruzsinszki. — He? — Nem Jő az, ha az ember különbözik a többiektől. — Erre most Jöttél rá? — kérdezte Dosztán Feri. •— Amíg Bögyes Marosával sétál gattál? — Régóta rájöttem — mondta Bruzsinszki — Nem jó az, ha az embernek vaiamlbó több van, mint másoknak. Nem jó. ha egy gyei több ujja van, vagy ha sokkal erő sebb, mint mások, vagy okosabb.... Más képp látja a világo.t Más nyelven beszél Időnként más nyelven beszél, és az embe rek, mivel nem értik, kinézik maguk közül Nekem elhihetitek. Eggyel több ujjara van — Mi sohasem néztünk ki magunk közül — mondta Szilágyi. Bruzslnszkl felemelte a tejét, ránk bámult, és azt hittem, hogy mindjárt meg fog szólalni lengyelül. Akkor elhittem volna, hogy lengyel nemesi ősöktől származik. De nem szólalt meg lengyelül, és nem bizonyított be semmit. Viszont bevonult a kórházba. és szombatig nem láttuk. Szombaton délután éppen végeztünk a takarítással, amikor ismét megjelent Bruzsinszki, két üveg pálinkát hozott, és bal lábán a régi, ormótlan cipő volt. — Nem vágták le? — kérdeztük csalódottan. — Nem — mondta dühösen Brúzsinszkt. — Csak megvizsgálták, Szurkálták, vizsgálták, röntgenezték ... — És? — Nem fogják levágni. — Nem? Miért? — Nem akarják levágni az orvosok. -Azt mondják, hogy nem lehet levágni. — Feküd] be egy másik kórházba. — Nem ér az semmit — károgott Dosztán Feri. — Megmondtam én. Ezen csak a munka segít, semmi más. — Igyunk — mondta Bruzsinszki. és át- nyújtotla az egyik pálinkásüyeget. A másikat magánál tartotta. Kissé feszelegve ültünk fel a gyalupadra, és kinyitottuk az üveget. Bruzsinszki a szerszámládához ment, kivett egy baltát, ujjaival kipróbálta az élét. Aztán levett a polcról egy reszelőt. kerített magának egv alacsony széket, leült, a pálinkás üveget a földre tette, és a reszelövel élesíteni kezdte a baltát. Csöndben figyeltük a gya- lupádról, most nem beszélgettünk sem a tánciskoláról, sem a lányokról, sem Bögyes Marcsáról. Csak néztük Bruzsinszkit, és az egész dolog nagyon nem tetszett nekünk. Jó sokáig élesítette azt az átok baltát, néha meghúzta a pállnkásüveget. Később a gyalupad alól elökotort egy gerendavéget, a székhez vitte, és letakarta egy fehér rongydarabbal. Visszaült a székre, bal lábáról levetette a cipőjét és a zokniját, a lábát felrakta a gerendavégre, és ráöntött vagy negyed liter pálinkát. Aztán meglocsolta a pálinkával a balta élét is. Db akkor már leugráltünk a gyalupadról, körbe fogtuk Bruzsinszkit. — Mit akarsz? Ml a fenét akarsz?! — ordítoztunk. — Levágom — jelentette ki halálos nyugalommal. — Megörültél?! — förmedtem rá, és hozzáléptem. — Add ide azt a baltát. Fenyegetően felemelte a baltát, és azt mondta: — Menj Innen, mert beléd vágom. Ijedten hátrahőköltem. Ordítozva ugráltunk körülötte, mindenféle rongyokat szorítottunk a lábára és sikerült elkapnunk Bruzslnszklt, amikor lefordult a székről. Hívtuk a mentőket, és a mentők bevitték a kórházba. Hónapok múltán Jött ki a kórházból. Bal lábát térdből levágták. Mert amikor lecsapta a hatodik ujját, az idegek meg az inak összeugrottak a lábában, mint az elpattant rugó. Ezért mondták az orvosok, hogy nem szabad levágni azt a porcogós ujjat. — Végre olyan vagyok, mint a többi ember — mondta vigyorogva. — Hát nem egészen — néztünk rá szánakozva. — A láb az nem számít — legyintett. — Kapok majd műlábat, és akkor olyan leszek, mint a többi ember. Az a fontos, hogy már nincs hat ujjam. így beszélt, és boldog volt a mankóival. Sokszor bejött a műhelybe, néha Bögyes Marcsa Is elkísérte a kapuig. Később műlábat kapott Bruzsinszki, Bögyes Marcsa meg faképnél hagyta, hozzáment egy köszörűshöz, akinek akkora anyajegy volt az arcán, mint egy szétlapított egér. Ügy látszik, az ilyen férfiak tetszettek neki, Bruzsinszki is csak addig kellett neki, amíg hat ujja Volt, később faképnél hagyta. De Bruzsinszki még azt sem bánta. Boldog volt 8 műlábával. és portás lett nálunk. Még most is portás. És nagyon megváltozott. Lármás, nevető ember lett belőle. És pöffeszkedő. Azelőtt, amíg hat ujja volt, mindig szerényen, kedvesen viselkedett. A műlábával egy pöffesz- kedö marha lett. Sokat piszkoskodik velünk. Mindig alaposan átnézi a táskáinkat, amikor Indulunk haza. Mintha mi tolvajok volnánk. Nem mondom, néha hazaviszünk egy-két szerszámot, az ember hét végén bütykölget otthon valamit, de leginkább visszahozzuk a szerszámokat. Nem vagyunk ml tolvajok. De Bruzsinszki mégis piszkoskodik velünk, és nagyon büszke a műlábára. B evallom Magának, sokkal Jobban kedveltem Bruzsinszkit, amíg hat ujja volt. Mondhatnám úgy is, hogy most már egyáltalán nem kedvelem. Nem lett volna szabad levágnia azt a hatodik ujját. Hodossy Gyula versei: Ünnep, gyilkossággal Nem akartam bevallani, vagy tán beszélni róla, de most, hogy ünnepel, e szédítően hangos és nagy, szívemnél mégis apróbb világ, mesélni fogok: Cirkuszban vagyunk. Hegedülni szeretnék, de a bohócot kinevetik, hegedülni szeretnék, ' de a bohócot seggbe rúgják, hegedülni szeretnék, de kacag, e hatalmas, szívemnél mégis apróbb világ. A lelátó: harangfal, és ütik, verik, én belül, hegedülni szeretnék nektek, de mily' ostoba, aki hiszi, túlzengheti a harangszót. belülről de mégis, kezemben hegedű, a fájdalom egy idő után megszűnik. Most, hogy ünnepelnek, már nem hallok semmit. Észre se veszem, amikor szívembe fojtom e cirkuszi sátrat. Körcikk Kiindulópont nincs, mert az is kiindult valahonnan, hogy kiindulópont lehessen, de a valahonnan sem lehet igazi kiindulópont, annál a parányi oknál fogva, hogy a valahonnan, akárhol, és akármikor megtörténtetet, ami kézzelfoghatóan jelzi, mármint a megtörétnhetett két t-]e, hogy múlt Időről van szó, és aminek múltja van, annak előzménye Is, persze az előzmény sem kiindulópont pont Királyosdi Örák hosszat tudok játszani mondjuk királyt mert annak hálóslpkája és saját bohóca van Csak az a bökkenő, hogy most épp nincs hálósipkám pedig ha benne tükör elé ülnék este a legszebbnek nevezne hazudna de jólesne bohóc sem kellene a tükörben már ott nevetne A királyok királya lennék mert az enyémnél sajátabb bohóca egyiknek sem lenne A kiút Ha bemégy, bent rekedsz, ha nem, már bent vagy. Közöm a halálhoz A halál van-e túl közel hozzám, vagy az élet túl távol, nem tudom. Együtt járok a halállal, mint a májusi szerelmesek, tán kéz a kézben. Egymáshoz tartozunk, mint fához a levél, szerelemhez a nász, zöldhöz a virág. Tán kéz a kézben járunk, így ha páromnak játékból, vagy a tréfa kedvéért, valakibe hipp-hcpp belebújni van kedve, kezemet is magával rántja.
