Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)

1986-09-23 / 38. szám

rrr.

Oldfich Valebracb, <füi Aero Vo- docbody repülőgépgyár katonai berepülőpilótfija barnjlncbat év alatt 6S00 órát töltött a pilótakabinban, és ez már magában véve is tiszteletet parancsoló teljesítmény. De talán még ennél is tiszteletreméltóbb, bogy páratlan repülős pályafutása alatt ezerszámra tanította meg a pilótajelölteket repülni. 1974-ig ugyanis repülőoktató volt.

Ezután lett berepülő pilóta. A- zért esett rá a választás, mert kiválóan értett a mesterséghez, ráadásul évek hosszú során át azt is elleste, hogy a „repülötanoncok“ mit várnak az Aero gyártmányaitól, az L — 29 típusjelzésű gépektől, amelyen a csehszlovák repülők oktatása folyik. Arról volt szó, hogy a próbarepülő ne csak a géphez értsen, hanem azt Is tudja, hogy amit a mérnökök kitalálnak, jó lesz-e a leendő harci repülőknek.

Adós maradtam azonban annak a leírásával, hogyan lett repülő. Mint minden fiú, kamaszkorában ő is arról ábrándozott, hogy repülő lesz. Jobban mondva nemcsak ábrándozott, hanem tizennyolc éves korában jelentkezett a repülők gternberkl előkészítő iskolájába,

^ Kemény kiképzést kaptunk — emlékszik vissza pályafutása kezdetére. — Aki Sternberkből nem szökött meg, abból jó pilóta lett. Az alapos „gyalogos“ kiképzés mellett sujkolták belénk az elméletet, hogy Olomoucban aztán végre-valahára a levegőbe emelkedhessünk. Az első „lépéseket“ a Bücker — 181 típusú gépeken tettem meg. Aztán következtek a jó öreg Aradók, amelyeket nagyon szerettek a pilóták, mert megbízhatók és szófogadók voltak. Közben kiszemeltek a repülőoktató-iskolába. Amíg repülni két év alatt tűrhetően megtanultam, a repülőoktatás elsajátítása már nem ment ilyen könnyen.

Pdntosati abbáö'’'’aií'Id'Őbén; a- mikor Vodochodyb'ól kikerültek az első L — 29 Delfin típusú csehszlovák konstrukciójú Iskolagépek, tehát 1962-ben, Oldfich Va- lehrach repülőrajában új módszerrel kísérleteztek, amely szorosan összefüggött ezekkel a gépekkel. Az egyik rajnál azzal próbálkoztak, hogy kiiktassák a légcsavaros gépeken folyó kiképzést, és a jelöltek rögtön az említett sugár- hajtású gépeken sajátítsák el a repülés tudományát. A kiképzés iránt élénken érdeklődtek a többi szocialista országban is. A katonák az L — 29-esen kívül szovjet Jakokat és lengyel Jiskrákat is használtak. A csehszlovák gép vált be leginkább, s azóta szinte kizárólagosan ezeket használják Iskolagépként az egész Varsói Szerződésben.

Körülbelül tíz évvel később haA berepülő pilóta

sonlő kísérletet folytattak a gép tökéletesített változatával, az L — 39 Albatros típussal. - Ehhez az időszakhoz fűződik pályafutásának egyik, vérfagyasztó epizódja. Most is úgy emlékszik rá, mintha tegnap történt volna, pedig régen volt, 1973. február 20-án.

Rossz időjárási és látási viszonyok között végzett gyakorló repülést. Harminc kilométerre lehetett a repülőtértől, amikor a motor felmondta a szolgálatot. Parancsot kapott, hogy katapultáljon. Egyre csökkent a gép magassága. Pillanatok alatt kellett döntenie, mit tegyen. A kényszer- leszállás mellett döntött. Sikerült a gépét egész a repülőtérre irányítania. Megmentette a „harminckilencest“, amelyből akkor még csak néhány kísérleti példány volt.

— Nem mondom, hogy szeretem a veszélyhelyzeteket — mondja, —, de az az igazság, hogy egyenesen sem szerettem repülni kezdettől fogva. Szívesen végeztem a különféle orsókat, csavarokat, bukórepüléseket. Ezért amikor azt a feladatot kaptuk, hogy hozzunk létre egy műrepülő-, akrobatacsoportot, szívesen vállaltam. A szlovák nemzeti felkelés 20. évfordulóján mutatkoztunk be Zvolenban, óriási sikerrel. A nagy ünneplés

egy kicsit a csehszlovák tervezőknek, a csehszlovák repülőgépeknek is szólt. Tetszett az embereknek, hogy kis sugárhajtású gépeinkkel egész idő alatt a repülőtér légterében maradtunk. Mindent úgy láttak, mint a képernyőn. E- lőször hármasban repültünk, majd négyen folytattuk, végül hatos csoportnál állapodtunk meg. Tíz évig jártuk együtt a repülőnapokat. Miután oktató lettem, kedvemre bukfencezhettem. A pilótakiképzés közben ugyanis nagyon lényeges dolog, hogy a jelölt különféle helyzetekben repüljön, hogy megszokja a térbeli tájékozódást minden körülmények között. Bukfenceztem akkor is, amikor nem akartam, s amikor a legkevésbé vártam, ha a gyakorló repülő zavarba jött.

— Talán ez az Iskola tehet róla, hogy egyeszeriben Vodochody- ban találtam magam. Nagy változást hozott életembe, hogy repülő pilóta lettem. Két-három évbe tellett, amíg azt mondhattam, hogy sikerült beférkőznöm a szakma rejtelmeibe. A próbarepülő munkája rendkívül érdekes, felelősségteljes és igényes, nem hiányzik belőle egy kis feszültség, izgalom. Nincs egyetlen próbarepülés, amely simán zajlik. Akárhányszor felszállónk, mindig fel kell készülni valamilyen meglepetésre. Végső soron ezért végzik a próba- repüléseket. A gyárban van ugyan egész sereg diagnosztizáló berendezés, amely képes „letapogatni“ a gép összes tulajdonságait. Más azonban a gép a földön, és másképp viselkedik a levegőben. I- dőnként csak a levegőben derülnek ki azok a rejtett hibák, tökéletlenségek, amelyek a tervező- asztalon vagy a műhelyben nem láthatók. Csak amikor az ember szándékosan kritikus helyzeteket teremt vagy a határértékekig fokozza a gép teljesítőképességét, akkor tudja meg, hogy mire képes és mire nem. A tervezők és technikusok aztán együttes erővel tá- volítják el az észlelt hibákat, a- melyekről tulajdonképpen senki sem tehet, és voltaképpen nem is hibák.

— Nehéz a berepülőpilóta munkája. Meg lehet tanulni, meg lehet szokni. Egyet azonban nem szabad elfelejteni, hogy mindig van mit tanulni. Egy pilóta sohasem ringathatja magát abban a hitben, hogy már mindent tud, majdhogynem tökéletes, mert minden ilyen önelégültség veszélyes lehet. Én változatlanul úgy érzem, hogy folyton van mit tanulnom. Sokat köszönhetek a feleségemnek, aki szintén repülőoktató volt, s csak akkor hagyott fel a szakmával, amikor a nyakába szakadt a család gondja. Lehet, hogy ezért olyan megértő velem szemben. Roppant jó pedagógus és pszichológus egyúttal, amikor egy kemény nap után holtfáradtan térek haza.

S mit csinálok, ha éppen nem röpködök a levegőben? Valaki horgászik, én a szabadidőm nagy részét a garázsban töltöm. Nem autókat bütykölök, egy eszterga- padot próbálok életre kelteni. E- redeti foglalkozásomra nézve esztergályos vagyok, lassan nyugdíjazás előtt állok, gondolni kell arra Is, hogy mivel sjórakozok majd, ha nyugdíjas leszek.

Oldfich Valehrach kétségkívül a csehszlovák légierő egyik legjobb repülője. Számtalan kitüntetés viselője. Többek között négy ország

I. osztályú pilótájának becsületbeli jelvényével büszkélkedhet. A repülés számára ma is a legszebb hivatás, a legkedvesebb időtöltés.

S mit kívánhat még?

— Van négy unokám. Egylket- máslkat bizonyára megtanítom repülni. Viszont paradoxon, de azt kívánom, hogy a harci repülőgépeket a Jövőben sohasem használják arra, amire a küldetésük szól. Inkább minden pilóta csillogtassa képességeit a látványos légiparádékon.

Favei Sumbera

A Szajka család két fiatal tagja: Éva és Irénke

Márciustól novemberig

Búcsú. Forognak a körhinták, szállnak a hajóhinták, a lövöldék előtt vállalkozó szellemű kisfiúk és nagyfiúk, csodálják a külföldi rágógumikat, papírrózsákat és a megannyi mütyürkét. A gyerekek nagy örömmel pattannak fel egy- egy forgó ló, teve, hattyú hátára, vagy ülnek be egy harsány színűre pingált terepjáróba, traktorra vagy motorkerékpárra.

A legnagyobb forgalom a kis, tulipán formájú gyermekkörhintán van. Fiam is ide kéredzkedik a legtöbbször, s le nem veszi a szemét a körhinta kezelőjéről, a kedves, nagyapás, mackómozgású Szajka Oszkárról, aki körbe-körbe jár a gyerekek közt, s hol egyiküket, hol másikukat pörgeti meg. Látni rajta, nem csak a bevétel érdekli: együtt szórakozik a gye- rekekkél, örül a Jó kedvüknek.

Oszl0r bácsi az édesapjától örökölte ezt a mesterséget, aki szintén az édesapját követte. A nagyapának az 1910-es években cirkusza volt, később csak a körhintázás maradt. Akkor a kocsikra felrakott kellékeket kis pónik húzták, a zenét verkli szolgáltatta. A körhintát a délután folyamán vagy maga a tulajdonos, vagy a szegény gyerekek hajtották, este pedig a legények pörgették a lányokat. A fizetség nem mindig pénz volt, hozhattak lóeledelt vagy tojást is a hintázni vágyók. Oszkár bácsi derűsen meséli, hányszor jöttek utána a szülök panaszkodva, mert az ebadta kölykök kilopták a tyúk alól a tojást, csak

hogy felülhessenek a körhintára. Régebben volt egy ún. jelentkező könyvük, amely a háború alatt eltűnt. Ebben a könyvben volt a falvak bírálnak a pecsétje, amely azt tanúsította, hogy engedélyezik a búcsún a körhinták, lövöldék felállítását. Oszkár bácsiók heten vannak testvérek, hárman választották életpályájuknak a szórakoztató ipart. A Szajka családnak Is hét gyermeke van. A legidősebb, Feri, körhlntakezelő, a tizenhat éves Róbert fia állandó segítője jóllehet a szülök kívánságára autószerelőnek tanul. Róbert ikertestvére, Szilvia a lövöldékről gondoskodik, de közben a szakács- mesterséget tanulja. Gábor, Oszkár bácsi legfiatalabb fia a nagy körhintát vette gondjaiba, lányai, Éva és Irénke pedig „anyagbeszerzők“. Ök látják el áruval a lövöldéket. Márciustól novemberig Már- ton-naplg állandóan úton vannak. Kényelmes, komfortos, traktor vontatta lakókocsikban laknak, rendes havi fizetést vállalatuktól, a Nltral Szabadidőközponttól kapnak. A téli hónapokat lévai lakásukban töltik. Ilyenkor karbantartással, javításokkal foglalkoznak.

Nem biztos, hogy életmódjuk mindenkinek tetszik, egy azonban valóban irigylésre méltó a Szajka dinasztia életében: az, hogy az év nagy részében együtt a család, a három generáció, s azt hiszem, erre ma már csak nagyon keveseknek van lehetősége.

B. Kiss Mária Fotó: Szajka J.

Pályaválasztási „tanács”

Tizenöt éves elsős középiskolás lányom a nyári szünidőben egy önkiszolgáló drogériában dolgozott. Az első naptól kezdve ugyanazt a munkát végezte, mint az üzlet állandó dolgozói. Feltöltötte a polcokat áruval, kiszolgált az il- latszerespult mögött, cipelte a kartondobozokat, ha áru érkezett az üzletbe, eligazította a tanácstalan vásárlókat. Természetesen nem értett azonnar minden munkához, de így, hogy bedobták a mély vízbe, nagyon gyorsan megismerte az üzlet áruválasztékát, mi hol található, két-három nap múlva olyan szakkifejezésekkel gyarapította a család szókészletét, amelyeket addig egyáltalán nem használtak. Egyértelműen tetszett neki a munka, pedig ott megállás nem volt, a tízóraiját is csak állva tudta elfogyasztani. És lehet, hogy épp ezért tetszett a munkahelye. Elégedett és boldog volt, hiszen nagyon sok vásárlónak a- dott tanácsot, segített eligazodni a sokféle festékáru, mosópor között — és az utolsó nap boldogan újságolta, hogy az üzletvezetőnő kérte, jövőre ismét jelentkezzen.

Mindez rendben lenne. Ez eddig így nem egy jegyzettéma. Egy szombaton zárás után lányom az egyik fiatal elárusítóval ottmaradt lemosni az üzlet poros kirakatüvegét. Miközben dolgoztak, hallották, hogy egy arra sétáló fiatal anyuka így „neveli“ Iskoláskorú fiát:

— Látod Romanko, ha nem fogsz tanulni, te is így végzel, é- leted végéig moshatod a kirakatok ablakait...

Viszont ha szorgalmas leszel, tudós, író, sőt színész is lehet belőled, és akkor esetleg megúszod munka nélkül, mert dolgozniuk csak azoknak kell, akik nem tanulnak ... — a mondat, vagy inkább a furcsa nevelési elv kibővítése természetesen a jegyzetírótól származik.

Mindenképpen kár, hogy a művelteknek vélt felnőttek munkájukat, szerető és kedvvel végző fiatalok jelenlétében látják el csemetéiket nem éppen hízelgő pálya- választási tanácsokkal.

s— s —■