Új Ifjúság, 1986. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)

1986-06-17 / 24. szám

új ifjúság 7

F

áradt vagyok — panaszkodott Davies a fizika 'tanszék ablakában ácsorogva — és álmos. Elmúlt tizenegy 6rá. Ez már a negyedik éjszaka, amikor fönn maradok, hogy lássam a maga ú) csillagát, de az utolsó. Hiszen annak az izének már három héttel ezelőtt meg kellett volna jelennie.

— Maga is fáradt. Miss Wardour? — kérdezte Eastwood.

A lány pirulva pillantott föl, és taga- dólag mormogott.

Eastwood ismét megállapította, hogy a lány nyilván rettenetesen szégyenlős. A lány majdnem olyan jelentéktelen volt, mint amilyen szégyenlős, bár a haja rendkívül szép volt, finom, akár a selyem, a színe meg akár a halvány tűzé.

Valószínűleg okos is volt, Eastwood gyakran látta rendkívül komoly könyveket olvasni, de szórakozni nem szokott, és kevés dolog érdekelte. Naponta eljárt dolgozni a Képzőművészeti Főiskolások Szövetségébe, és egy házban lakott Eastwooddal, aki azért Is hívta meg a Davies házaspárral együtt, hogy a Fennsíkon álló laboratórium ablakából lessék az új csillagot.

Eastwood egy kis távcsövet állított az egyik ablakba, és odalent látszottak New York fényei, hallatszott a város szinte dallamos lüktetése. Az utcákon nyüzsgött a nép, ahogy minden éjjel ötödiké óta, amikor Is, az új csillagnak vagy napnak meg kellett volna jelennie.

Valami hiba csúszott a számításokba, bár ahogy Eastwood mondta, a csillagászok már huszonöt éve dolgoztak rajtuk.

Valójában immár negyven év telt el azóta, hogy Adolphe Bernier professzor először hozta nyilvánosságra a véges világ- egyetemről szóló elméletét a párizsi nemzetközi tudóskongresszuson, ahol az egészet alig tekintették valamivel többnek, mint a fantázia szép szüleményének.

A prlncetonl Burnside professzor által fölfedezett és a tokiói Taneka professzor által továbbfejlesztett új tételek segítségével a csillagászok kiszámították a Nap Űrbéli mozgásának ívét és annak viszonyát a bolygók pályájához. Ezen az alapon már követni lehetett az egyre táguló kört, az égitestek egymást kővető rendszereit és mozgásukat.

Bernier professzor elmélete beigazolódott. Bebizonyították, hogy valóban létezik egy hatalmas, izzó anyagtömeg, mely — akár a mindenség központja, akár nem — láthatólag mozdulatlan.

Miután az új nap súlyát és távolságát megközelítőleg kiszámították, a fény sebességének ismeretében könnyű volt kiszámítani, hogy mikor fogják a sugarai elérni a Földet.

Akkoriban úgy becsülték, hogy a sugarak huszonhat év alatt érik el a Földet, és ez huszonhat éve történt. Három hét telt el azóta, hogy az új égttestnek meg kellett volna jelennie, és még mindig nem jelent meg.

A számtalan újságcikk hatására a közérdeklődés a csúcsára hágott, az utcákon éjszakánként Izgatott tömegek tolongtak látcsövekkel, és csillagtérképekkel fölfegyver- kezve, és szinte minden sarkon fölállította háromlábú műszerét egy-egy távcsöves ember, akinél öt centbe került egy kukkan- tás.

Hasonló jelenetek zajlottak le a Föld minden civilizált városában.

— Elegem van ebböli — 'pillantott ismét az órájára Davis. — Menjünk, Grace? Nem tudom, nincs valahogy melegebb?

Kemény februári nap volt, de a hőmérséklet kétségkívül emelkedett. A tetőkről és az ablakokat keretező jégcsapokből víz csöpögött, mintha hirtelen meleg hullám tört volna be. i

— Mi az a fény ott? — kérdezte hirtelen Alice Wardour, aki az ablaknál álldogált.

— Biztosan a Hold kel föl — mondta Eastwood, bár a láthatár olyan világos volt, mintha pirkadt volna.

Davies is elfelejtette, hogy menni akart, és nézték az egyre világosodó, plrosló keleti égboltot mindaddig, míg egy ragyogó fehér korong emelkedett a látóhatár fölé.

— Jó ég, ez már csakugyan az új csillag! — mondta nyugtalanul Davis.

— Nem, csak a Hold. Most kell följönnie — válaszolta Eastwood, aki rájött a jelenség okára. — De az új nap nyilván megjelent a Föld túlsó oldalán. Annak a fényétől ragyog így a Hold. És az új nap rövidesen itt is meg fog jelenni. Fényesebb lesz, mint amire számítottunk, és forróbb is — tette hozzá kissé nyugtalanul.

— Nem érzik, hogy egyre melegebb lesz? — mondta Mrs. Davis, és kigombolta a kabátját. — Nem tudná egy kissé elzárni a fűtőtestet?

Fél órán át egyre csak az ablakban álltak, és alig-allg beszélgettek, míg . odalent az utca feketéllt az emberektől és fehérlett a fölfelé fordított arcoktól.

Eastwood éjfél után pillantotta meg a felhők vörös szegélyét a keleti égbolt alján, és föl Is hívta rá társai figyelmét.

— Az lesz az végrel — kiáltott föl.

A fény gyorsan nőtt.

— Istenemre, egyre vörösebbi — kiáltotta Davis.

Az égbolt még mindig ezernyi színárnyalatban lángolt, míg végül az egészet elborította a tüzes kemence izzása.

Mrs. Davis hirtelen fölsikoltott. A magas épület tetején levő rúdjáról hirtelen lángolva zuhant alá az amerikai zászló.

A keleti látóhatár alján egyre terjedt az eleven tűzcsík, amit hunyorgó, könnyező szemmel bámultak.

Zavaros kiáltozás és csörömpölés hallatszott, és amikor a különös új nap fénye elérte az ablakot, a várakozók hátraugrottak, mintha kemencét nyitottak volna ki az orruk előtt.

Az üveg széttört, és lezuhant a szobába. Valami a Naphoz hasonló, de ötvenszer akkora és olyan forró emelkedett az óceán fölé. Az ablak mellett álló fémasztalka füstölögni kezdett, és csípős lakkszagot árasztott.

— Mi az ördög ez, Eastwood? — kiáltotta vádolóan Davis.

Az utcákról hirtelen a félelem és fájdalom kiáltása hallatszott, milliónyi torok együttes kiáltása, amit a pánikszerű menekülés robaja követett.

A Central Parkon túl több helyről füst szállt föl, és néhány templom harangja té- bolyodottan kongott.

— MeneküljünkI — ordította Davis, megragadva a felesége karját, és az ajtó felé vonszolva az asszonyt. — Rögtön kigyullad a szobai

Ea.stwoodot az ütés a földre sújtotta, de amikor magához tért, még mindig ott volt a riasztóan megdőlt lépcsőfordulóban, ösz- szekuszálódott acélrudak és vezetékek tömege lógott a feje fölött, és egy hatalmas acélgerenda zuhant pörögve föntről lefelé, szétzúzva mindent, ami az útjába került.

Alice Is fölült egy lépésnyire tőle, automatikusan letörölte arcáról a sarat és a vizet, láthatólag sértetlen volt. A romos épület résein meleg víz áradt be hullámokban, bár odakint nem esett az eső.

A forgószelet kitartó, erőteljes szél követte, ami némi hűvösséget hozott. East- wood gépiesen Alice hogyléte felől érdeklődött, bár a dolog a legkisebb mértékben sem érdekelte. Az együttérzésre való képessége valahogy megbénult.

— Nem tudom. Azt hittem... azt hittem, hogy valamennyien meghaltunki — suttogta kábultan a lány. — Mi volt ez? Vége mindennek?

— Azt hiszem, ez még csak a kezdet — mondta tompán Eastwood.

A s7'’ további felhőket hozott, és a felhők > agon elborították a fehéren izzó égbolloi. Hirtelen zuhogni kezdett a forró

— Megálljonl Nem mehetnek le az utcá- ral — kiáltotta Eastwood, és megpróbálta megállítani őket. — Ebben az épületben semmi éghető nincs. Miss Wardour — mondta, amilyen nyugodtan csak tudta. — Jobb, ha egyelőre itt maradunk. A kinti pánik a biztos pusztulás. Figyelje csaki

A kikötőből sötét füstfelhő szállt föl, nyilván tüzet fogtak a hajók, és valahonnan Iszonyatos robbanás hallatszott. Fél perccel később tucatnyi tűz lobbant föl a város alsó részén, és gomolygó füstjük vékony köddé vált a vakító ragyogásban.

— Azt teszem, amit maga mond — mondta Alice, aki holtsápadt, de meglepően fegyelmezett volt. Eastwoodot még ebben a pillanatban is megbűvölte a lány sápadt arcát keretező, halványan lángoló haj ragyogó szépsége. — De itt nem maradhatunk, ugye?

— Nem — mondta Eastwood, aki megpróbált legjobb képességei szerint szembenézni a természeti katasztrófával. — Azt hiszem, jobb, ha lemegyünk az alagsorba.

Az alagsor mély pincéi, amelyek a finomabb műszerek tárolására szolgáltak, egy Időre menedéket nyújtanak. Eastwood arra gondolt, hogy az Ideiglenes biztonság volt a legtöbb, amire most a Föld valamennyi élőlénye számíthatott.

De azért mutatta az utat lefelé a lépcsőn. Hat vagy hét fordulót tettek meg. amikor megkönnyebbülve látták, hogy az égbolt elborult.

Szinte hűvös lett, az eget kifényesített, áttüzesített ezüsthöz hasonlatos felhők borították.

Délkele't felöl mély, távoli moraj hallatszott, és ők megálltak a második emeleten, hogy az ablakból nézzék, mi történik.

Hatalmas, fekete tömeg emelkedett a tengertől az égig, és a város felé száguldott, talán a kikötő felől — gondolta Eastwood —, de olyan sebesen, hogy pillanatról pillanatra növekedni látszott.

— Forgószél... és vízoszlop! — motyogta rémülten Eastwood.

Eastwood azt Is látta, hogy a sötétlő víz- oszlopot hirtelen tucatnyi fölvlllanó fény világítja meg, amit nehézágyűk fülsiketítő detonációja követ.

— Gyorsan! Ez az épület össze fog dőlnll — kiáltotta Eastwood. .

Még egy emeletnyit rohantak lefelé, mikor meghallották a városra zúduló szörnyeteg robaját. Mintha egy víztározó tartalma zúdult volna az utcára, és a víz gőzölgőén forró volt.

Leomló falak robaja hallatszott, és egy pillanattal később a fizika tanszéket akárha egy hatalmas kéz csavarta volna ki a tövéből. A falak leomlottak, és az egész épület kaotikus masszává változott.

De a keményacél váz gyakorlatilag törhetetlen volt, és az épület felső része inkább ráhajolt az alsóra, szinte lehányta róla a vakolatot és díszítéseket.

eső, de mihelyt a sziszegve izzó utcára ért, rögtön vissza is párolgott a levegőbe.

Három percen belül minden fuldoklóit a forró párában, és az utcák olyanok voltak, akár a dübörögve rohanó folyók.

Aztán ismét lezúdult az eső, mint a vízesés, mintha a föld vizei ingáznának a tenger és az ég között. A föld egy darabja fülsiketítő robajjal a Hudsonba csúszott.

Az erős szél úgy elárasztotta a romos épületet, forró párával, hogy már hihetetlennek tetszett, hogy emberi tüdő életet szívjon a levegőt helyettesítő félig folyékony valamitől, de ők ketten még éltek.

Több órai párolódás után az eső csöndesedet!, és amikor a felhők oszlanl kezdtek, Eastwood megpillantott valami ismerős dolgot az égbolton. A Nap volt az, a régi Nap, amely kicsinek és nyirkosnak látszott. De az Intenzív forróság és fényesség azt tanúsította, hogy a hatalmas új nap még mindig ott ragyog a felhők mögött. Az eső most már végleg elállt, és az égbolt kemény, vakító fehérsége gyorsan forrósodott.

Az épület romhalmal elrejtették a két menekültet az új nap közvetlen sugarai elöl, de nem a levegő mindenen áthatoló forrósága elöl. A test azonban szinte mindent elvisel, ami egy picivel is kevesebb a darabokra tépésnél, legalábbis egy ideig, a finomabb Idegrendszer viszont annál jobban szenved. Alice arccal lefelé feküdt a téglák között, sóhajtozott és nyögött. East- wood agyában lüktetett a vér, és a szeme előtt a legkülönösebb látomások villantak föl.

Időnként súlyos kábulatba esett, hogy aztán a kínos valóságra ébredjen. Világos pillanataiban tudta, hogy ez nem tarthat örökké, és megpróbált visszaemlékezni, hogy mekkora hőség okoz halált.

Egy órával a szakadó eső után már lázasan szomjas volt, és úgy érezte, hogy egész testéről szint® lehámlik a bőr.

Ez a lázas Iszonyat addig tartott, míg végül már arra sem emlékezett, hogy valaha Is másként lett volna; de akkor végre vörösödül kezdett a nyugati égbolt, és a lángoló nap lement. A megszokott bolygó azonban az égbolton maradt, és nem lett a szokásosnál korábban sötét, bár a hőmérséklet kissé csökkent.

Az éjszaka aztán életet adó hűvös-séget hozott, mert bár még mindig nagy volt a hőség, a korábbihoz hasonlítva Igencsak mérsékeltnek tetszett. A jótét sötétség pedig fátylat borított a nap kataklizmás felbolydulására.

— Huh! Ez menneyll — mondta East- wood, és mélyeket lélegzett, érezte, ahogy teste és lelke újjáéled a sötétben.

— Nem fog sokáig tartani — mondta Alice, és hangja meglepően nyugodtnak hangzott a sötétben. — Újra megjön a hőség is, amikor néhány óra múlva fölkel á nap.

— Közben jobb helyet Is találhatunk, egy mélyebb pincét, vagy lemehetünk a földalattiba — javasolta Eastwood.

— Semmi értelme. Nem érti? Mindent végiggondoltam. Ezután az új nap már mindörökké sütni fog, és mi még egy na^ pót sem bírnánk ki. A hőhullám körüljárja a forgó Földet, és néhány órán belül a Föld teljesen kiég. Igen valószínű, hogy már csak mi ketten vagyunk életben New Yorkban vagy talán egész Amerikában.

A lány úgy látszik, szellemi ösztönzést kapott, és magabiztos beszéde szinte megdöbbentette a férfit.

— Lennie kell másoknak is — mondta némi gondolkodás után Eastwood. — Mások is találhattak menedéket, vagy a bányászok, vagy a föld alatt tartózkodó emberek.

— Megfulladhattak az esőben. Mindenesetre holnap estére senki sem lesz életben. Gondolja csak el — folytatta álmodozva —, ez a tűzhullám évezredeken át száguldott felénk, míg az élet oly boldogan fejlődött a Földön, és mit sem sejtett arról, hogy a Föld eleve pusztulásra van í- télve. És most vége az életnek.

— Nem tudom — mondta lassan East- wood. — Lehet, hogy vége az emberi életnek, de lenniük kell más formáknak, S'" melyek életben maradnak, talán mikroorganizmusok, amelyek képesek elviselni a hőséget, ha más nem Is. Az élet magva megmarad, és ez a lényeg. Az evolúció újrakezdődik, és a megváltozott körülményeknek megfelelő, új típusokat produkál. Bárcsak láthatnám, milyen teremtvények fognak itt élni néhány évezred múlva! De képtelen vagyok megérteni azt az egészet! — kiáltott föl szenvedélyesen, egy kis szünet után. — Igaz ez? Vagy valamennyien megj tébolyodtunk. Olyan az egész mint egy rossz álom.

Miközben beszélt, újra eleredt az eső, és a föld párolgott, bár a kipárolgás nem volt olyan sűrű, mint nappal. A vizek órákon át fürdették forró hullámaikkal a földet, míg az utcák habzó, sárga folyókká váltak, melyeket az épületek romjai eltorlaszoltak.

Az eső csöndesedett. majd elállt, nem sokkal azután, hogy a Hold árasztani kezdte fátyolos, de vakító fényét a felhők közül.

Ugyanakkor világosodni kezdett keleten, és ezúttal már nem volt kétséges, hogy mi következik.

Alice közelebb kúszott a férfihoz, miközben a szürke fény kezdett áthatolni a nedves levegőn.

— Csókolj megi — suttogta hirtelen, és átkarolta a férfi nyakát. Eastwood érezte, hogy a lány reszket. — Mondd, hogy szeretsz, végy a karodbal Csak egy óránk van,

—■ Ne félj. Próbálj meg bátor lenni — dadogta Eastwood.

— Nem félek, nem félem ... a halált. De sohasem éltem. Mindig félénk és nyomorult és gyáva voltam, féltem beszélni, és szinte jobban vágytam a szenvedést és a nyomorúságot vagy bármit, mint hogy olyan ostoba és néma és halott legyek, amilyen mindig is voltam. Soha senkinek nem mertem elmondani, hogy ki vagyok, hogy mit akarok. Egész életemben féltem, de most nem félek. Sohasem éltem, sohasem voltam boldog, és most együtt kell meghalnunkl

Eastwood úgy érezte, hogy egy pusztulö világ végső kiáltását hallja. A karjába szorította a lányt, és megcsókolta az arcához szorított, nyirkos, reszkető arcát.

Szinte észre sem vették, hogy elmúlt á hajnal. Az égbolt már kék volt, a bíbor lángok a zenitre hágtak, és Ismét nőttön- nött a hőség.

— Ez már a vég, Alice — mondta East- wood, és a hangja remegett.

A lány ránézett, a szeme földöntúli fénnyel ragyogott, aztán arcát kelet felé fordította.

És ott, bíbor- és narancsfényben ragyogott az utolsó hajnal, amit emberi szem látott.

Gálvölgyi Judit fordítása

Frank Lillie Pollack