Új Ifjúság, 1986. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)
1986-05-13 / 19. szám
új ífjíJságTl M ’ost már mindegy, most már megtör^ ténhet bárhogyan és bármi, a dolgok folytonossága egyszerűen kényszerít, nem maradhatok tovább, téged sem kényszerííhetlek arra, hogy így maradj, már ki tudja, mennyi ideje tart ez az egész, nem, nem vállalhatom a felelősséget, egyszerűen el sem tudod képzelni, milyen nehezemre esik elviselni ezt az állapotot, melybe ezzel a hosszú ideje tartó rejtélyességgel — talán nem is ez a megfelelő kifejezés a dolog néven nevezéséhez —, sokkal inkább e kételyekkel, tégedet, de elsősorban jómagámat sodortam. Egyszer végre le kell ülni, nem moralizálni akarok, de tisztáznunk kell a dolgokat, tisztázni mindazt, amit tudja a magas ég, mióta már, tisztáznunk kellene. Mert egyszerűen fuldoklók éjjel, és fuldoklók a nap bármely szakaszában, helytől és időtől függellenül, jelentől és múlttól függetlenül, tőled és önmagámtól függetlenül, kékre-zöldre-sár- gára-pirosra mázolt kerti törpékkel álmodom, álmomban rohamra indulnak, megcsú- szok rikító színű sapkájukon, hasra vágódom előttük, nyálkásak egytől egyig, talán hónapok óta nem néztem tükörbe, félek, az orrom vészesen megnőtt és krumplivá vált, félek a szakállam itt-ott gnlamhszínű meg méregzöld meg villogó, félek, az arcom ragadna, ha megtapintanám, félek, félek, odakapnék a tükörhöz, bele akarnék kapaszkodni abba, aki szembenéz velem, vagy éppen át akarnám lépni a szinte nem is látható határi köztem és közte, feltűnnek a háttérben olyan dolgok, amelyekre nem emlékszem, sohasem láttam őket. pedig érdekelnek. Nem, semmk rendkívüli sincs e- zekben a dolgokban, játékok, kis műanyag lovak, kerekeken guruló jcitromsárga-piros kombinációk fehér kerekekkel f, a lovak fején nem látok piros sapkát, a lovasén igen, krumpliorrán drótkeretes szemüveg. Megcsillan a sapkáján valami fényesség, legyintek. A fürdőszoba csapján sápadtan csörgő víz alatt próbálom magam tisztára mosni tőlük, igen, a látványuktól, melytől magam is már nyálkásodni érzem magam. jól mondtad egyszer, a tükröket mindenkorra össze kellene törni, nem szabadna megtűrni ilyesmit a lakásban, ezenkívül megannyi mást is szemétbe kellene dobnunk, úgy hiszem elsősorban bútort kellene cserélni, tudom, mindenki azt csinálja, tartsuk meg hát őket, ragasszuk tele a szekrények ajtajúit valamivel, papirmada- rakkal, nem bírom már ezt a ragadós fényt rajtuk, szeretném, ha minden matt lenne körülöttem, mintha vékony rétegben kréta- port vittünk volna rá az egészre. Mint a kerti törpék arcán szüzeskedö rózsaszín pír. Tükrök helyett esetleg valami sápadt szövetdarabokat akaszthatnánk a falra, hogy megőrizzük régi egyensúlyát a széles felületeknek (milyen visszatetsző volna, ha hirtelen csak a csupasz íalakat látnánk magunk körül l, a fényességet nem bírom, Olvasszuk föl az ablaküveget is, tegyünk a helyébe valamit, ami nem fénylik annyira, talán valami zsír papír szerű dolog lenne a legelőnyösebb. Beretka Ferenc: VAKTÜKÖRBEN Aztán már nem is maradna más hátra, mint az, hogy lehalkisuk azt a monoton zenét, ami évek óta szüntelenül hallatszik körülöttünk, olykor elgyengülőn, olykor fel- felerösödőn, de állandóan, időnként lúd- börössé tesz rosszul hangolt gitárjainak disszonanciája, kiszorítjuk még a bent rekedt legyet, szúnyogot, darazsat és egyéb zümmögöt, s. valahogy az abszolút csend közelébe kerülünk, a makulátlanság illúziójába, igen, igen, a lehetőségeket is igyekeznünk kell kiküszöbölni, még ma le jogom szerelni az ajtócsengöi, a telefont pedig egyszerűen kihúzzuk. Lórin egy szusszanásnyi időre abbahagyta. Ezalatt elgondolkozott azon, mit kellene még lennie. Igen, a számtalan óramű, melyek kínzó ketyegéssel nyekergik tova, a mulandót, amerre csak néz, mindenütt lát belőlük kettőt-hármat, maga sem tudja e- gészen pontosan, hány órát tartanak a lakásban, Idának talán nyolc darab órája is volt, kezdve az ébresztőóráktól egy nyakba akasztható parányi remekig, no meg nagyok is, most valahogy mind előkerüli, nem tudni pontosan, honnan és hogyan. Igen, ezekkel mindenképpen kellene csinálni, ezek nem maradhatnak itt. Lórin egyrészt igyekszik tagadni annak valószínűségét, hogy e kényszerítő tények közül egyik épp az. hogy nem akarja a maga közelében látni Ida egyetlen holmiját sem, megpróbál mindenféle magyarázatot kiötölni, de legöszin- tébhen szeretné elfelejteni, hogy itt zakatolnak mellette. Nem valószínű, hogy hamarabb talál egy elfogadható magyarázatot, mintsem eltüntetné őket egy időre a láthatárról. Ennek az időszaknak a terjedelmén még gondolkodik valamennyit, annak eshetőségeit, latolgatja, hogy a dolgokat ö- rökre a feledés tárgyává devalválja-e vagy pedig csak ideiglenes megoldást keres eltüntetésükre. Most talán szükséges lenne mégis egy tükörre, ha belenézne, egész biztosan döntene, ha nem is vállalná a két lehetőség valamelyikét, átmeneti megoldásra bizonyára futná erejéből. Azonban ezek után kénytelen nélkülözni az előbb teljes joggal Idegesiiő tényezőknek kikiáltott, s ebből eredően következetesen eltávolított eszközök -segítségét, az órák kérdése ennélfogva egy ideig még nyitva marad. Ha a szemétbe tenném őket, tűnődött Lórin, akkor is egyszer oda kellene mennem, a nagy süllyesztő követelt, hogy miként valaha divatos szóval mondták, odadobnak valamit az enyészetnek, s aztán mindig, valahányszor csak felnyitnám a bűzös kukát, nem, megoldásnak ez sem jó. Esetleg beágyazhatnám, a párnák tolla megtelne ketyegéssel, nem (kerti törpék menetelését látta hirtelenségében, amint meglódulnak az óramű ütemes zakatolására, mindegyik egy- egy mutató idétlenkedö ugrabugrálását juttatta eszébe]. Lórin megragadott egy órát, még egyet, ha tíz kezem lenne — mondta —, akkor sem. Talán háromórás kénytelen küzdelem után végre megszűnt a lakásban az idegtépő ketyegés. Á zsírpapírral fedett ablakokon tompa fény szűrődött be, a falakon lőgotf. a sok szövetdarab, egy-egy tetszetős fali- kárpit — gondolta Lórin. Idát egy időre eltakarta minden. Vájkált egy ideig csendben, kereső tekintetével még egyszer körüljárta a lakást, a szekrények fényes tábláin csendességbe fojtott madarak díszelegtek, tapadócímkék egy lesarasodó légifényképen, Lórin a vadászpuska söréttekin- íetével lőtt közéjük, nem rebbentek szét egy pillantra sem. Lórin elégedetten simított végig a homlokán. Nos, most már ez is megvan, elnyújtózhat az ágyon, hogy halomba gyűjtse a szavakat, mert a dolgot tisztázni kellene, egyszerűen nem tud már megmaradni ezek közt a ronda kételyek között, kerti törpék és undorító gnómok társaságában, megfojtja dohos szaguk, a puszta jelenlétük, a nyál- kájuk, a rengeteg átélt szorongás, a nappalok zagyvaságo, az éjszakák tűnődései, hogy Idát kiebrudalta magából, az órai ketyegéseitől most már megszabadult, az, hogy itt- ott átkúszik egy-egy árnyék a jalon, semmi jelentőséggel nem bír. hisz az ablaktáblák helyét, kellemesen tompa fényű zsírpanir foglalta el. Jó, hogy most már fent van, frászt kapna, ha újra kellene kezdeni a csörömpölést, eszébe jutott, hogy egyszer stúdiótechnikusnak hívták a televízióhoz, de a rengeteg celofáncsörgést nem élné túl. Nyújtózott egyet az ágyon, s úgy döntött, okvetlenül össze kell gyűjtenie a mondanivalóját, szavakat a dolog tisztázásához, ez a körvonalazhatatlan állapot nem maradhat fenn sokáig, le kell rántani a leplet a rejtélyekről, s rá kell dobni másokra. A kételyek erdejében gombaként tenyészni egyszer szintén terhessé válhat: Lórin pince- ágyásokba kívánkozott, ahol a vastagra rakott televénybe fúródni oly jól esne. Tisztázni kell végre mindent, s dönteni, ha lehet, a megszólalás bátorságát kell még összeszedni, de talán sok mást is, szavakat. mondatokat, kiáltja Lórin, kimondani kéne valahogyan. Beletúr a hajába, egyet-kettőt rándul is tán közben az ágyon, áramütéstől rángó érzéketlen test. viqyázzt kiáltana a szavaknak, jobbra igazodj!, menetoszlop, in-dulji, egy-kettö, egy-kettő, kavargó összevisszaság, kerti törpék és divatszabók serege, tiltakoznak a meddő zsákvarrás, mindennapos művelete ellen. Lórin erőnek erejével rendet próbál teremteni, még egyszer vigyáxzi vezényel, hangja elveszik a na'gy morajban, valahonnan föntről puha púder vagy inkább krétapor hullik a fejére, egyszer Ida kiáU tását hallja, megpróbál a hang után nézni, sehol semmi, csak rengeteg krumpliorr, drótkeretes szemüveg. Fellélegzik, ezt megúszta. Meddig kell még magamban tartanom —< kérdezte Lórin ~, úgy érzem, szétfeszít, bedugott fecskendő vagyok, duzzadó tömlő, ha még és még, hát én sem feszülhetek a végtelenségig. Meg kell beszélnünk a dolgot, nem elég önmagámmal erőszakoskodnom, szigorúan kettőnkre van szükség, ezért a zsirpapírszűrö az ablakon, csak ez az átkozott menetelés, e gnómok és kísértetek rusnyasága, seperhetném bár ki őket innen, nekik megyek még egyszer, de tudom, hiába. Ida hangja erősebb, vezényszavai áttörik a morajt, hangjára olykor felkettyennek az elrejtett óramüvek is, valahogy talán mégis kiebrudalom majd, párnákat dobok az aj-“ tóra, itt egy dunna is, ezt odapréselem, ha kell, ahonnan jönnek, de úgyis ki... A gnómok kara zsolozsmázik. Lórin fellápászkodik a heverőjéröl, megroggyanva, négykézláb indul a szőnyegen körül a szobában. Benéz a bútorok alá, mélyen a földre ereszkedik, hogy a szekré-‘ nyék alá is belásson, kutat, keres, az előszobáig is eljut, akkor veszi észre a telefont, egyetlen mozdulat kell csak, kihúzza a dugót, egyszerre rázuhan a csend a szobára. Lórin most már érzi, hogy végképp itt az ideje a megszólalásnak, el kell kezdeni, gyere, mondja, ülj ide mellém, ide közel, gyere. Néhányszor ellsmétli még önmegnyugtatásul, mert tudja, most már végképp itt az ideje, hogy elmondják őszintén, egymás szemébe, kertelés és köntörfalazás nélkül, logikai zsákutcák és kerülök, kitérők és vakvágányok nélkül, konkrétan, nevén nevezve, leleplezve, azonosítva, ujjal rámutatva, kipellengérezve, semmi álcázás, végső ideje, hogy a valóság megmutassa.igazi arcát, s ha úgy tetszik, megmutassa a hátulját is. Szenvedéllyel mondja végig magában e- zeket a szavakat, az elszántság hevéveU Mint aki most az egyszer, de csak egyetlenegyszer megteszi végre. A félhomályos szoba csendje visszahőkölti Lórin meglepődött, erre nem várt. felkelt, odavonszolta magát a falhoz. Oda a tükör helye elé. Megállt a zöldesdrapp lepel előtt, belebámult, kellemesen hatott rá a bizonyára puha tapintású kelme látványa. Még egyszer körülnézett, ellenőrzött szemével mindent, aztán, amikor már jól meggyőződött arról, amire kiváncsi volt még, ismét a kelmére szegezte a tekintetét. Ajkai megmozdultak. Egy kísérlet'. Kutatás a szavak raktárában. Még egy kísérlet, egy harmadik, alig hallható megszólalás: — Te Ida .. < r 'ompa, száraz torokköszörülés a félhomályos szobában. Üres reszelés. Szemrehányó-számon kérő tekintet vaktükörben. S zép, modern épület volt a pályaudvar épülete. Azt is mondhatnánk, az egyik legmodernebb a köztársaságban. Nem Is az idő vastoga tudta Ilyen alaposan kikezdeni, hanem inkább az utasok, akik az évek során megfordultak benne. Az elején voltak a szép fogadkozások. Valószóniíleg ebből az optimista időszakból származtak azok a feliratok is, amelyek a várótermek fölött függtek, jelezve, milyen embercsoport melyik váróteremben várakozhat. Hiába kerestek egy csöndes sarkot, ahol nyugodtan leülhettek volna a tizenegy órai vonatozás után. Két- három helyiségben is fiatalokat találtak, akik kártyázással és természetesen ehhez Illő szóhasználattal i- gyekeztek bizonyítani felnőttségüket és rátermettségüket. Beléptek hát a „kultúrhelyiségbe“. Három asztalka összetolva, körülöttük vagy hét szék. Jankó Felírnak népes családja éppen Plzenböl tartott hazafelé, lakodalomból. Az asztalka közepén, egy darab papíron felszeletelt szalámi feküdt, úgy két kilónyi. A másik papíron kenyér és egy doboz mustár. Valamennyien jó étvággyal falatoztak, kivéve egy öregurat, aki csak úgy, ültében békésen szundikált. Előtte üres vadászpálinkás üveg állt. A másik, a félig üres a család többi tagja között vándorolt, kézről kézre. — Gyüjjön, kisasszonka, vegyék. Ne szégyenkezzen — szólította meg a legidősebb nő a három közül, valószínűleg az anyjuk, úgy féllg-meddlg „urasan“ öltözve, fején tuzexi kendő, dagadt lába, mint a Őuda. Mellettük a cipők, kioldva. — Plzeűből gyüvünk, lakodalombó. Nem értük el az esti buszt, most mán várhatunk reggelig. Oszt’ bizony é- hesek vagyunk, mert ott még enni se adtak. Mindenkinek két szelet kenyér, ezzel-azzal megrakva meg két virsli, oszt' mehettek, ahonnét gyűltetek. Oszt' mink meg éhesen egész nap, ahogyan elmentünk. Én ugyan Milka Zimková: HAZAFELÉ mondtam reggel, mondok, mennyünk be a büfébe enni valamit, de mind ellene vót, hogy bírja mán ki, ma- mus, lagziba megyünk, majd ott e- szünk ... Hát, ott vótunk ebbe a lagziba’, kisjányom, de bíz’ a rosszabb vót, mint egy tor. Én, amikor a legnagyobbat férjhez adtam, két disznót levágtam, egy bikát, kétszáz liter, pá- jinka vót. abbó öfven tu?exi. Minek szaporícesam, kisjányom, mindenbö annyi vót', egy héttel a lagzi utón az egész felvégbe’ tortát ettek a disznók moslék helyett. Az apjuk nem is bír magához gyünni. Szegény, megivott a vonatba’ egy kis pájinkát, oszt’ el is alutt a szomorűságtó’... — No csak, ßoda. aggy a klsasz- szonkának pájinkát — fordult az ö- regasszony a fiához, aki szintén nem látszott valami józannak. Nem tudni, miért volt vörös a szeme, a keserűség miatt-6 vagy valami más okból — keményen szorította a pálinkásüveget a térde között. A kisasszony, inkább csak úgy, szimbolikusan, a szájához emelte az üveget, majd továbbadta a kíséretében levő férfinak. — Emmeg az apja? , — Nem, ő ... ő az én .... — Ne haragudjon hölgyem, de tíz fiaskó pilzenivel meg egy stampedli pálinkával elütni egy lagzlt — kiabálta bele a terem csöndjébe a vadászpálinkától nekitüzesedve Doda, aki egyébként csöndés. olyan húsz év körüli fiatalember lehetett. — Tudja, hölgyem, nem is erről van szó. Hisz van az embernek otthon is mit ennie. Pájinkát is vehet, islókuccse. Ha Jo2ko nem lenné a testvérem. Jifina meg a sógornőm, úgy röpködtek volna Plzeű körül, mint a koszos alsónemű. Istókuccse. — No csak, isten nevét hiába ne vedd! — szólt rá teli szájjal az anyja. — Maga legyék csöndbe’, mamii Istókuccse, megmutattam vóna nekik, a pepíkek npndenit. De tudja, az ember kulturált, oszt’ inkább a nyelvibe harap. — Ha mán a seggibe nem tud — fejezte be Felimakné. — No, egészségünkre! Igyanak még. Aggyanak apának is. — Oszt’ képzeljék el, hogy ott senki még a pofáját se nyitotta ki, senki nem dalolt, az a vén szamár, a Ji- fina apja, a lemezeket rakta egymás után, pedig én, a^ én Stefimmel oly szívesen danolgatok. Összeveszünk, verekedünk, oszt’ danolunk egy sort. Igaz-e, Stefko? — Ezt a Felírnak legidősebb lánya mondta, egy buja, nem túl intelligens arcú fiatalasszony, de láthatóan életrevaló menyecske- E- gyik karján egyéves forma gyereket tartott, ruhája alatt szemmel láthatóan dudorodott szerelmük második gyümölcse. Másik karjával elmélázó, aktívnak biztosan nem mondható férjét tapogatta. Annál meglepőbb volt, amikor az említett férfi, se sző. se beszéd, rázendített erős. tiszta hangon egy vontatott, keleti népdalra: „Zahraj cigafl. fras ce trime. bo Se mojej mile] drime. Hej, totu, totu, raojej milej notu ...“ Gyönyörűen é- nekelt. magas hangon, szinte beleremegett a pályaudvar. S miközben Felimakné a népes c.saládot traktálta, Felimaknak is sikerült vagy háromszor felkiáltania álmából: — A má- rlátokat, ahányan vattok! Gyertek el hozzám, meglássátok, hogy kell lagzit csapni... Egyszer csak, amikor valamennyien szinte elfeledték, miért ütnek ott, a hangosbeszélőben felhangzott a bemondónő kokettáló hangja, s a maga helyi tájszólásával sorolni kezdte az első buszjáratokat. „Elgyühetnél már megmutatni az uradat“ — írta neki az anyja a levélben. Hisz ha olyan fiatal lenne, ahogyan az az ö elképzeléseiknek megfelel, legalább olyanforma, mint Jo2ko Keresztes, aki tőlük lejjebb lakik, s aki a fogaival felemeli az asztalt, már régen bemutatta volna nekik. így Is elég munkájába került a professzor, úrnak megmagyaráznia, hogy öfeléjük a fiatal nem csak a kor szerinti fiatalt jelenti, hanem az is fiatalnak számít, aki éppen nősül. Egyszerűen: vőlegény. És azt sem lehetett csak úgy figyelmen kívül hagyni, hogy az anyja minden rokoni vagy családi egyenetlenséget azzal magyarázott, hogy emmind azé van, mer’ ilyen vén szivarral élek. Ha janko Prlbulához mentem vóna férjbe’, aki hozzám való vót. úgy járhattam vóna, mint egy kisasszonka. De én nem, nekem az öregebb kellett, ha mlngyár tizenhárom évvel is öregebb, legalább az nyugodtabb lesz, okosabb, oszt’ itt van e. Sose nyughat a vén ördög, mindig töri a frász. Én nem tudom, ezek a férfiak sose vénűnek meg vagy, mi a ménkű...I S most ö, az egyetlen lányuk, olyan legényt visz haza, aki egy évvel Idősebb az apjánál. Senki sem mondaná, ugyan annyinak, de ez az igazság. Ügy első pillantásra kész kamasz, mint a barátnője mondta. S biztosan nemcsak a sűrű fekete haja teszi, inkább a szeme, a járása s az az optimista életszemlélet, alíógyan igyekszik mindent eltűrni, s nem látni problémát ott, ahol nem muszáj. Ez néha még őt is meglepi. Eleinte, amikor megismerkedtek, azt hitte, ez valamiféle gyöngeség vagy tehetetlenség, de aztán rájött, hogy ez valójában bölcsesség, amit az évek hoznak. S most itt vannak, ebben a váróteremben. Míg őbenne minden lázad, még ha a földijeiről van is sző, vagy talán éppen azért, a férje leplezetlen érdeklődéssel hallgatja a Felírnak há- za.sságl históriáját. Volt ugyan még Idejük az autóbusz induláséig, de már nem volt kedve bent maradni. Kimentek a folysőra. Rájött, hogy nagyon zavarja az egész, s bosszantja, főleg a férfi miatt. Amaz megérezte, mi játszódik le benne, s nyugtatni próbálta, hogy ezt az egészet nem úgy kell elfogadni, s az ilyen kis árnyalatok csak szinesebhé teszik az illető vidék emberi arculatát. Nyugodtan és higgadtan védte volna ezeket az embereket, akik végképp nem érdemelték, ki tudja, meddig, ha egyszerre eléjük nem áll egy beszívott suhanc. Egy pillanatig vigyorogva nézte őket, majd felkiáltott, teleordítva az egész állomást: — Ahá, te szakállas Ijesztő ... Közben megjött az autóbusz. Közvetlenül az ajtó mellé ültek. A vezető jegyet adott, s úgy látszott, már indulnak is, amikor loholva “megérkezett és fellódult az autóbuszba az előbbi suhanc. Galléron ragadta a professzor urat, kicsit megemelte, s kíméletes mozdulattal az autóbusz másik végébe lódította. — Egy órája gondókodok, honnét Ismerlek, haver. Csak most gyűltem rá. Tőlem nem lógsz megi Épp tegnap kerestek egy ilyet a televízióba’... ' Az autóbuszban nagy kavarodás támadt. Ebben a pillanatban egy hároméves kislány szörnyű sírásba kezdett. Az anyja csltftgatta: — Ne ríj, kicsikém, ne ríj, nem téged ütnek. Csak azt a szakállas bácsit verik, nyughass mán, téged nem bánt senki... Kövesd! Károly fordítása
