Új Ifjúság, 1986. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)
1986-04-22 / 16. szám
■BffS Új ifjúság 1 4 ion a csütörtöki napon minden villámgyorsan történt. A férfi mindennap elment érte a gimnázium elé, 'hogy hazavigye a leányotthonba. Aztán egy csütörtök délután elfőtt a leányotthon elé. És a lányt elvitte a fekete autón. Csólenben történt. Atellenben a kínai negyedet a városközponttal összekötő bulvárokkal, ezekkel az amerikai módra épített, széles sugárutakkál, amelyeken villamosok, riksakulik, autóbuszok rohannak. Kora délután. A kislány megszökött a sétáról, pedig ez kötelező a leányotthon lakóinak. Legénylakás a város déli részén. A helyiség divatosan van berendezve, de mintha a bútorokat sebtében szedték volna össze, búr a modern style ízlésfegyei szerint. A férfi azt mondja: a bútorokat nem én választottam. A lakásban félhomály, de a lány nem szól a férfinak, hogy nyissa ki a zsa- lugátereket. Nincsen benne semmi különleges érzelem, nem érez gyűlöletet, de irtózást sem, akkor ez már a vágy, biztosan az. Ha az is, nem tud róla. A férfi előző este hívta meg magához, ő pedig azonnal igent mondott, és most ott van, ahol lennie kell, bár nem találja helyét. Egy kicsit meg van illetödve. Nemcsak hajszálra így képzelt el mindent, de mintha ez az egész csak ővele történhetett volna meg, senki mással. Feszülten figyel mindenre, a fényre, a városnak a szobán áthullámzó lármájára. A férfi reszket. Először úgy néz a lányra, mintha tőle várná, hogy megtörje a csöndet, de a lány hallgat. Így a férfi se mozdul, nem vetközteti le, azt mondja, őrülten szereti, ezt szinte suttogva mondja. Aztán elhallgat. A lány nem válaszol. Mondhatná, hogy ő nem szereti a férfit. De hallgat. Hirtelen átvillan rajta, hogy a férfi nem ismeri, hogy sohase fogja megismerni, hogy a férfi el se tud képzelni ennyi romlottságot. Bármilyen fondorlatoson próbálná is magához kötni a lányt, sohase fog neki sikerülni. Ezt elég, ha ő, a lány tudja. És tudja is. A férfi tudatlansága pedig ráébreszti: a férfi már a kompon megtetszett neki. Tetszik neki a férfi, így csak rajta áll a dolog, egyedül. A lány azt mondja: nekem az volna jobb, ha nem szeretne. Még ha szeret is, bánjon csak úgy velem, ahogyan a többi nővel. A férfi ránéz, elborzadva, aztán megkérdezi: csak ennyi a kívánsága? A lány azt mondja, ennyi. A férfi szenvedése ott kezdődött, abban a szobában, ezt már nem színleli, először az életében. Azt mondjú, már érzi, hogy a lány sohase fogja szeretni. A lány ráhagyja. Először azt mondja, még nem tudja. Aztán ráhagyja. A férfi azt mondja, egyedül van, iszonyatosan egyedül van ebben a szerelemben. A lány erre azt mondja, hogy ö is. De nem mondja meg, hogy miért. A férfi azt mondja: ahogyan idejött velem, akárkivel elment volna. A lány azt válaszolja, nem tudja, még soha senkinek nem ment jel a lakására. Azt mondja a férfinak, hogy nem akar vele beszélgetni, bánjon csak úgy vele, ahogyan a többi nővel, akiket felütsz magához. Könyörög a férfinak, hogy úgy bánjon vele, ahogyan a többi nővel. A férfi letépi a ruhát, eldobja, letépi a fehér vászonbugyit, és a meztelen lányt odaviszi az ágyhoz. Es akkor a férfi hátat fordít neki, és sírva fakad. Es a lány, lassan, türelmesen maga felé fordítja a férfit, és vetkőztetni kezdi. Behunyja a szemét, úgy vetközteti. Lassan. A férfi segíteni akar neki. A lány rászól, hogy maradjon veszteg. Hagyd, majd én. Azt mondja, egyedül akarja csinálni, Csinálja is. Levetkőzteti a férfit. 'Amikor a lány megkéri rá, a férfi arrább teszi a lány testét, de csak egy arasznyit, könnyedén, mintha nem akarná felébreszteni. A bőr pazar bársonya. A test. A test sovány, erőtlen, vézna, mintha beteg lett volna, és m<$st lábadoznék, az arc szőrleien, a nemi szerven kívül nincs rajta semmi férfias, csupa gyöngeséq, csupa kiszolgáltatottság, gyötrődés. A lány nem néz a férfi szemébe. Nem nézi a férfit. Csak megérinti. Megérinti a nemi szerv, a bőr simaságát, az aranysárga bőrt simogatja, az ismeretlen újdonságot. A férfi nyöszörög, sír. Neki kibírhatatlan ez a szerelem. És sírva merül el benne. Először a fájdalomban. Aztán ezt is magáévá teszt, a fájdalom átalakul, lassan kiszakad a lányból, és az élvezet felé sodródik, a lánnyal egybefonódva. A tenger, formátlanul, semmihez se ha- sonlíthatón. A kép már a kompon, még mielőtt eljött volna az órája, részese a pillanatnak, A foltozott harisnyás asszony képe hirtelen átlebbent a szobán. Végül, mint a gyerek, úgy bukkan fel előtte. A fiúk már tudták. Ö még nem. Sohase fognak beszélni egymásnak az anyjukról, a titokról, amely a két bátyját végképp elválasztja tőle, arról a mély, sorsukat megpecsételő titokról, a- mely nem egyéb, mint az anyjuk gyerme- tegsége. Az anyja nem ismerte az élvezetet. Nem tudtam, hogy ilyenkor vérzik az ember. Megkérdezi, hogy fájt-e, mondom, nem, azt mondja, örül neki. Letörli a vért, megmosdat. Hagyom, hadd csinálja. Nesztelenül visszajön, újra megkívánom. Nem is tudom, hogyan lehetett bennem annyi erő, hogy megszegjem az anyám felállította tilalmat. Ennyi nyugalommal, ennyi eltökéltséggel. Hogyan tudtam „tettre váltani a gondolatot“. Nézzük egymást. Magához öleli a testemet. Megkérdezi, hogy miért jöttem el. Azt mondom, muszájból, valami kötelességérzet kívánta így. Most beszélgetünk egymással először. Beszélek a két bátyámról. Elmondom, milyen szegények vagyunk. Mást nem. A nagyobbik testvéri ő is ismeri, a helybeli ópiumbarlangban találkozott vele. Elmondom, hogy meglopja anyámat, csak hogy szenvedélyének élhessen, meglopja a cselédeket, sőt, az is megesik, hogy az ópiumbarlangok bérlői anyámon akarják behajtani a tartozását. Beszélek a védőgátról. Azt mondom, hogy anyám ezt nem fogja sokáig bírni, ez így nem mehet tovább. Hogy anyám közeli haiála összefügg azzal, ami ma velem történt. Átvillan rajtam, hogy kívánom ezt a férIttMegesik rajtam a szíve, azt mondom, nem, engem nem kell sajnálni, senkit se kell sajnálnia, csak anyámat. Azt mondja: azért jöttél el, mert gazdag vagyok. Azt mondom, hogy őt a pénzével együtt kívánom, hogy amikor ' először láttam, már akkor az autójában ült, benne a pénzében, és hogy fogalmam sincsen, mit csinálok, ha történetesen másképpen lett volna. Azt keseredésében rám veti magát, gyerek- mellemet harapdálja, ordít, sérteget. Lehunyom a szememet, annyira jólesik. Erre gondolok: már megszokta, mármint a szeretkezést, semmi mást nem csinál az életben, csak ezt. A simogatásán érződik a tapasztalat, olyan nagyszerű, olyan tökéletes. Óriást a szerencsém, nem vitás, mint egy szakma, a kisujjában van az egész, olyan pontosan tudja, bár ösztönösen, mikor mit kell csinálni, mit kell mondani. Le- kurváz, ocsmány kis nő vagyok, az ő e- gyetlen szerelme, és így is van rendjén, mindenki ezen a hangon beszél, amikor önállósul a szó, és önállósul a lest is, és azt csinálja, azt keresi-kutatja, találja és veszi el, amihez kedve van, ilyenkor minden tökéletes, nincsen selejt, a selejíet eltakarja, viharos örvényébe rántja a vágy. A város morajlása olyan közel, szinte karnyújtásnyira, hogy hallani, amint nekicsapódik a zsalugáter deszkáinak. Ügy hallani, mintha átzubogna a szobán. Ebben a zajban, ebben a jövés-menésben simogatom a testét. A tenger, a végtelenség összesűrűsö- 'i’k. eltávolodik, visszatér. Marguerite Duras: A SZERETŐ (Részlet) mondja: szeretnélek magammal vinni, elutazni veled. Azt mondom, még nem hagyhatom el anyámat, ezt nem tudnám túlélni. Azt mondja, hiába, velem nincs szerencséje, de ne nyugtalankodjam, pénzt azért kapok tőle. Megint leheveredik mellém. Megint hallgatunk. A város morajlása olyan erős az emlékezetemben, mint egy film teljes hangerőre csavart, fülsiketítő háttérzaja. Világosan emlékszem, egyikünk se szól egy szót sem, a sötét szobát körülnyaldossák, felemelik és magukkal sodorják a nagyváros lármájának egyenletes hullámai. Áz ablakok nincsenek beüvegezve, csak redőny meg zsalugáter van rajtuk. A redőnyre rávetődnek a járókelők árnyal, amit elmennek előtte a napfényes járdán. Itt mindig hatalmas a tömeg. Az árnyékokat szabályos csikókra szabdálják a zsalugáter hézagai. Az odakint csattogó facipők a fejemen kop- pannak, a hangok a dobhártyámat hasogatják, kínaiul csak ordítva lehet beszélni, ahogyan, mindig úgy képzeltem, a sivatagi nyelveken is, ez a nyelv hihetetlenül idegen. Odakint alkonyodik, ezt a hangokból tudja meg az ember, és abból, hogy a járókelők egyre nagyobb, egyre vegyesebb csoportokban haladnak el az ablak előtt. Ebben a szórakozónegyedben éjszaka zajlik csak igazán az élet. És most a naplementével kezdődik az éjszaka. Az ágyat csak a rácsosán lécezett zsalugáter meg a vászonredőny választja el a várostól. Semmiféle szilárd anyag nem választ el bennünket a kinti sokadalomtól. Ok semmit sem tudnak az életünkről. De mi látunk valamit az övékből, látjuk a mozdulataikat, halljuk a szavaikból dagadó hangzavart, amelyen olyan, mint egy sziréna megtört, szomorú, visszhangtalan jajkiáltása. Az égett cukor illata szivárog a szobába, a pörkölt földimogyoró, a kinai levesek, pecsenyék, füvek, a jázmin, a por, a tömjén meg a parázsló faszén szaga, mert a tüzet is kosarakban hozzák-viszik, árulják utcahosszat, a város szaga olyan, mint a vadonban megbúvó falvaké, az erdőé. Amikor ismét ránéztem, már fekete fürdőköpenyben volt. Ott ült, pohár whiskyvel a kezében, cigarettázva. Azt mondta, amíg aludtam, egy kicsit lezuhanyozott. Nem is éreztem, hogy elnyom az álom. Meggyújtotta a lámpát az alacsony asztalon. Hirtelen eszembe jut, biztosan olyan férfi, akinek megvannak a szokásai, és hogy elég sűrűn járhat ebbe a lakásba, biztosan sokat szeretkezik, valami félelem motoszkál benne, és azért szeretkezik sokat, hogy védekezzék ellene. Azt mondom, nekem nem is olyan ellenszenves a gondolat, hogy annyi barátnője van, és hogy be kell álí- nom a sorba, a többi közé. Nézzük egymást. Érti, hogy mit mondtam. A tekintete egyszerre elváltozik, képmutatás lesz, a fájdalom foglya, a halálé. Azt mondom, feküdjön mellém, megint övé akarok lenni. Odajön. Érződik rajta az angol cigaretta, a drága kölni; bőrének méz- és selyemszaga van, mintha magába itta volna a selyemtusszor gyümölcsös illatát, az aranyát, ellenállhatatlan. Megmondom neki, hogy kívánom. Azt mondja, még várjak. Beszél, azt mondja, rögtön tudta, már ott a kompon, hogy ilyen leszek az első szeretkezésem után, hogy szeretni fogom a szerelmet, azt mondja, most már tisztában van vele, hogy meg fogom csalni, hogy nem lesz mellettem férfi, akit meg ne csalnék. Ami őt illeti, csak önnön balsorsának eszköze. Örülök a jóslatának, meg is mondom neki. Erre elveszti a fejét, elMegkértem, hogy kezdje újra, még és még. Hogy csinálja még egyszer. Megtette. A csatakos vérben. Ezt nem lehetett túlélni. Csak belehalni lehetett. Rágyújtott egy cigarettára, és ideadta. És suttogva beszélni kezdett, szája az ajkamat súrolta. Mivel 6 maga nem tud róla, az ő érdekében nekem kell elmondani, őhelyette, hogy van benne valami vérbeli előkelőség, ezt az ő érdekében mondom. Én is suttogva beszéltem. Ez már az este. Azt mondja, sohase fogom elfelejteni ezt a délutánt, akkor is emlékezni fogok rá, amikor őneki az arcát zs meg a nevét is rég elfelejtettem. Azon tűnődöm, vajon a házra emlékezni fogok-e. Azt mondja: nézd meg jól. Megnézem. Azt mondom, nincs rajta semmi különös. Azt mondja, igen, mindig így van. Még mindig látom az arcot és emlékszem a névre. Még mindig látom a kimeszelt falakat, a vászonredönyt a katlanra nyíló ablakon, meg a félköríves ajtót, amelyen át egy másik szobán keresztül a belső kertbe vezetett, a virágok rég elszáradtak a hőségben, a kertet éppen úgy kék mellvéd fogta körül, mint a sadeki villa Me- kongra néző, lépcsőzetes teraszait. A gyötrődés és a magány tanyája. Kéri, áruljam el, mire gondolok. Azt mondom, anyámra, meg fog ölni, ha megtudja az i- gazságot. Látom, amint erőt vesz magán, hogy beszélni tudjon, azt mondja, tudja, mi járhat anyám fejében, és ki is mondja: a szégyen. Azt mondja, házasságban ennek még a gondolatát se tudná elviselni. Ránézek. Ö is rám néz, önérzetesen mentegetőzik. Azt mondja: kínai vagyok. Elmosolyodunk. Megkérdezem, gyakori-e, hogy olyan szomorú az ember, mint mi most. Azt mondja, azért, mert nappal szeretkeztünk, amikor legnagyobb a meleg. Azt mondja, ilyenkor mindig rettenetes utána. Elmosolyodik. Azt mondja: akár van szerelem, akár nincs, ilyenkor mindig rettenetes. Azt mondja, éjszaka el fog múlni, elmúlik, mihelyt' besötétedik. Azt mondom, hogy nincs igaza, hogy nemcsak a nappal miatt van, és hogy előre vártam ezt a szomorúságot, csakis belőlem fakad. Hogy mindig is szomorú voltam. Hogy ezt a szomorúságot már azokon a fényképeken is látom, amelyeken még kicsi vagyok. És hogy ma is ráismerek, ez az én szomorúságom, mindig is az enyém volt, a nevemet is neki adhatnám, annyira hasonlít rám. Elmondom, hogy ma milyen kellemes érzés ez a szomorúság, hogy végre-valahára megesett a baj, amelyet anyám százszor is megjósolt, életének sivatagában jajveszékelve. Ázt mondom: nem nagyon értem, amit anyám mond, csak azt tudom, hogy ez az a szoba, amelyre mindig is vártam. Csak beszélek, nem várok választ. Elmondom, hogy anyám úgy kiabálja vélt igazát, mint a próféták. Azt kiabálja, soha semmit sem szabad várni senkitől, se embertől, se államtól, se istentől. Miközben beszélek, egyre néz, nem veszi le rólam a tekintetét, nézi a szájamat, miközben beszélek, meztelen vagyok, megsimo- gat, lehet, hogy oda se figyel, nem tudom. Azt mondom, ami megtörtént, én nem csinálok nagy ügyet belőle. Elmesélem, milyen nehéz előteremteni a kenyérrevalót, öltözködni, egyszóval élni pusztán az anyám fizetéséből. Egyre nehezebben beszélek. Azt mondja: hogyan próbáltok kimászni a csávából? Azt mondom, az utcán élünk, a nyomor földig rombolta az otthon falait, és egyik napról a másikra a szabad ég alatt találtuk magunkat, ki-ki úgy él, ahogyan tud. Züllöttek vagyunk, mindnyájan. Ezért vagyok itt veled. Rám fekszik, még egyszer, magamba fogadom. így maradunk, egymás-^ ba fonódva, nyöszörögve a város odakintl lármájában. Még mindig halljuk. Aztán nem halljuk többé. A testre adott csókoktól sírhatnékja td-i mad az embernek. Azt mondják, megvigasz-' tatnak. Otthon sohase sírok. Azon a napon, és ott a szobában, a könnyek megvlgasztaU nak a múltért, és még a jövőért is. Elmon-* dóm, hogy ott fogom hagyni az anyámat, hogy egyszer csak nem fogok érezni iránta semmi szeretetet. Sirok. Vállamra hajtja fejét, és a sírásom láttán ő is sírva fakad. Azt mondom, hogy gyermekkoromban anyám balsorsa foglalta el az álmok helyét. Hogy anyám volt az álom, sohase a karácsonyfa, csak anyám, semmi más, hol kint a nyoma-' rúságtól kínpadra vont anya, hol mint a másik, aki 'magából kikelve beszél a sU vatagban, vagy aki ennivalóért lót-fut, vagy aki vége-hossza nélkül meséli, hogy ővele ml történt, vele. Marié Leqrand de Row balx-vel, és beszél, egyre beszél, árfatlaw ságáról, megtakarított pénzéről, reményei-' ről. A zsalugátereken át beszivárgott az este, A lárma felerősödött. Élesebb is, már nem olyan tompa. Felgyulladtak a vörösen izzó utcalámpák. Kimentünk az utcára. Ojra- felvettem d fekete szalaggal díszített férfikalapot, a brokátcipőt, a selyemruhát, sötétpirosra festettem a számat. Megöregedtem. Egy-' szerre belémhasít a felismerés. Észreveszi, ezt mondja: fáradt vagy. A járdán a minden irányban mozgó tö-' meg, ki lassan, ki sietősen tör utat magá-' nak a sokaságban, amely rühes, rriint a gaz-' dálián kutya, vak, mint a koldus, ezt a kínai nyüzsgést még a mostani jólét képein is látom, ahogyan az emberek egy nyájban járnak-kelnek, és mégse türelmet-' lenek, nem érzik magukat egyedül a tö-' megben, nem boldogok, meglehet, de szó-' morúság sincs bennük, és nincs bennük kU váncsiság sem, nem látszik rajtuk, hogy mennek, úgy vonulnak, mintha ide keve-' redtek, egyedül és a tömegben, de sohase önmagukban magányosan, mindig a tömeg-' ben egyedül. Belépünk az egyik emeletes kínai vendége lőbe, ezek az éttermek sokszor egész bér-' házat is elfoglalnak, mint a nagyáruházak, olyan nagyok, valóságos laktanyák, a vá-' rosra néző erkélyekkel és teraszokkal. Ew répában el se tudják képzelni a hangzavart, amely kihallatszik ezekből az épületekből, a pincérek ordítva adják tovább a. rende-' léseket, amelyeket a szakácsok, szintén ordítva, újra megismételnek. Ezekben az ét-' termekben lehetetlen a beszélgetés. A te-' raszokon kínai zenekarok játszanak. A leg-' csöndesebb ..emeletre megyünk, az európai-' ak közé, az étlap itt is ugyanaz, csak az ordítozás elviselhetőbb. Van szellöztetőbe- rendeiés, és nehéz függönyök védenek a zajtól. AÉegkérem, mesélje el, mekkora az apja fwi vagyona, és milyen természetű. Azt mondja, nem szeret pénzről beszélni, de ha annyira akarom, azért elmondja, amit tud róla. Minden Csólenban kezdődött, a bennszülötteknek szánt lakófülkékkel. Az ap-' ja háromszáz ilyen lakófülkét építtetetU Több utca teljes egészében az övé. A férfi egy kicsit erőltetett párizsi akcentussal beszél franciául, a pénzről őszinte fesztelew séggel beszél. Volt az apjának néhány bér-' háza, de eladta, hogy Csólentól délre ház-' telkeket vásároljon. Ázt hiszi, hogy az apja a sadeki rizsföldeket is eladta. A járványok felől faggatom. Elmondom, egész utcasoro-' kát láttam, az összes lakást lezárták, be-' szögezték az ablakokat, meg az ajtókat, a pestisjárvány miatt. Azt mondja, a patkány- irtás elterjedtebb lévén, a járvány errefelé nem olyan gyakori, mint a vadonban. Hirtelen valóságos regényt kerekít a lakófül-' kékről. Sokkal olcsóbb, mint a bérházak vagy a családi házak, és sokkal jobban meg-' felelnek a szegénynegyedek szükségletei-' nek, mint az egymástól elkülönített lakd-' sok. Itt az emberek szeretnek együtt lew ni, főleg a falvakból jött szegények, ők az utcán, a szabad ég alatt is jól elvannakt Tiszteletben kell tartani a szegények szokásait. Az apja egész sor lakófülkét épitte-' tett, az utcára nyíló fedett folusóval. Így az utcák is világosabbak, tetszetősek. Az emberek egész napjukat a nyitott folyosón töltik. Amikor nagy a meleg, ott is alsza- nak. Azt mondom, egy időben én is szerettem volna ilyen nyitott folyosón lakni, gyerekkoromban az volt minden vágyam, hogy a szabad ég alatt aludhassam. Egyszerre elfog a rosszullét. Csak tompán ér-' zem, alig-alig. Mintha nem a helyén dobog-' na a szivem, hanem a még eleven és friss seben, amelyet feltépett bennem, ő, aki be-' szél hozzám, aki élvezet volt a mai dél-' után. Már nem hallom, mit mond, nem fi-' gyelek oda. Észreveszi, elhallnat. Azt mondom, beszéljen még. Beszél. Ojra figyelek, Azt mondja, gyakran eszébe jut Párizs. Szerinte egy cseppet se hasonlítok a párizsi nőkhöz, nem vagyok olyan kedves, mint ők. Azt mondom, hogy ez a lakóhVkeüzlet azért nem lehet annyira kifizetődő. Erre már nem válaszol. AdAM Péter fordítása
