Új Ifjúság, 1986. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)

1986-04-01 / 13. szám

új ifjúság 8 DÜDOR ISTVÁN festőművész purgalóriuma Minden va­lamirevaló művésznek megvan a maga pur- gatórluma. Örömei mel­lett könnyen saját tüzé­nek az áldo­zata Is lehet. Azaz: viszi, hordja, cipeli batyuját, és ml, akik találkozunk vele, a kortársai, akik nézzük a munkált, tűnödünk^a gon­dolatain, értékeljük az eredményeit, olykor még elviselhetetlenebbé tesz- szük különbejáratú poklát. Valójában azonban csak szemlélői vagyunk és lehetünk harcának, hiszen önnön küz^ delmét végsó soron neki kell meg­vívnia, s vagy kibírja purgatóriuma tüzét, vagy alulmarad. Mindezt természetesen nem vélet­lenül bocsátottam előre. Megnéztem ugyanis Komáromban (Komárno) Dú- dor István festőművész rajzklállítá- sát, amelyet az Ifjúsági Klub rende­zett, és úgy éreztem, hogy alkalmam nyílt bepillantani belső harcaiba. Dúdor István festőművészt a sors nagy adottsággal áldotta meg. Sőt, a sors kegyelméből sikerült Is kiemel­kednie környezetéből; élete csodája, hogy azzá lett, amivé lenni akart — festőművésszé, de a gyötrelem kín­jaitól nem mentesült. Sőt, sokkal sú­lyosabb terheket tett a vállára.. Neki végül Is nemcsak rajzolnia, festenie kell. Illetve adatott meg, hanem bel­ső biztonságérzetéért, tehát a művé­szetért Is újra és újra meg kell küz­denie. A sátán ott belül lakik, a pcf- kol tüze onnan belülről égeti legin­kább. Derűsebb, nyugodtabb pillana­taiban ecsettel, festékkel, festőálvány- nyal, vászonnal, papírral a hóna alatt kiballag a dereski határba vagy Gö- mör más szegletébe, és rajzol, fest. . Néhány vonással, Ideges mozdulattal papírra veti a látványt, éppúgy, mint Van Gogh, de amikor eltávolodik et­től az énjétől, elgondolkodik munká­ja értelmén, küldetésén és léte fö­Felhö lőtt, s kétségbeesve kérdi önmagá­tól: elég-e mindez? Mi Is a küldetése, amikor szuper- szónikus repülök, meg rakéták szá­guldoznak a fejünk fölött? Évezred- nyl múlttal, a művészet és az embe­riség történetének eddigi eredményei­vel és kudarcaival kérdi, vizsgálja saját sorsát, feladatát, küldetését. Rajzai gyors és Ideges vonásokkal, vázlatszerűen felvillantott kérdések, önmagát vallatja, de lehet, tőlünk Is kérdi, hogy ki ő. Festőművész, Ika­rusz, Don Quijote? Pegazus, vagy még Inkább a 16, amelyen ül, s amely már nem Is Izmos vagy csontra asszott lábakon száguldó állat, hanem kere­ken guruló — jellemzően korunkra — teremtmény. Hosszú megnyújtott nyaka egész az égbe ér, feje a nap füzében fürdik. Alakjai teli vannak, akárcsak maga a művész, vágyakkal, akarattal, s olykor furcsamód fogai­kat vlcsorltgatva, állkapcsukat csat­togtatva torkon ragadják magát a fes­tőt is. Vajon miért? Azért, mert nem Dúdor István festőművész képes tetten érni a látomásait, kife­jezni a mondanivalóját, megfesteni mindazt, amit lát és érzékel a világ­ból? A festő tehát nemcsak festő, nem­csak napba néző, vágyakozó Ikarusz, Don Quijote, hanem Pegazus Is. Ika- ruszként emelkedett ki környezetéből, de hiába vette célba a napot; a csil­lagokat, visszazuhant szülőföldjére, s a falu végén álldogáló áldozati szo­bor mellett fekszik összetörtén. Hiába próbál újra meg újra felemelkedni, szü­lőföldje és a lélek átka nem engedi, hogy szárnyaljon, pedig hihetetlen nagy apparátust, óriási erőt vet be, hogy kiszakadhasson anteuszi földhöz láncoltságából. A festő és modellje egyszer egy csodálatosan üde, gyö­nyörű fiatal lány, máskor az előző munkáiból már Ismert tehénmenny- asszony a maga rútságával, Idomta- lanságával, de bölcsességével egye­temben. Dúdor István elődök sokaságát vi­szi magával. Bácskái Béla és Szabó Gyula, a két közvetlen Ihlető, az ugyancsak anteuszi láncokkal Gömör- höz, láncolt csodalények mellett a már említett Van Gogh-1 arcvonáso­kat Is felfedezni vélhetjük rajzain. Mellettük Csontváry Kosztka Tivadar, Derkovlts Gyula, Cyprlán Majernfk, Vajda Lajos, Gulácsy Lajos, Kondor Béla, Jakoby Gyula egy-egy motívu­ma, gondolata is felvillan rajzain. Te­hát a legnagyobbak, a különösek, az élhetetlenek — akik Inkább belepusz­tultak, mintsem föladták volna — nyomdokain halad. És az eredmény? Üjra meg újra csak a szárnyaló Ikarusz képzete. A Jellegzetes szögletes, mongoloid arc nemcsak Derkovlts Gyula, hanem Dú dór István vonásait Is felidézi ben­nünk. Közben ott száguld a feje fö­lött a rakéta, megelevenednek belső képzetei, de az Isteni színjáték, az élet megrázó jelenetei Is. A hegédű- mflvész, akinek az alakja újabban egyre gyakrabban megjelenik a ké­pein, aki játszik, csodálatos dallamo­kat varázsol elő a hangszeréből. Ját­szik annak ellenére, hogy a hadi- technika pusztításának a lehetősége Is fel felvillan körülötte. Az egyik rajzán például nagy romhalmaz a vi­lág. Miért? Azért, mert fél, vagy még inkább azért, mert épp ezzel szeret­né elűzni, lelkűnkbe, a világ tudatába sugallni, hogy az Ilyesminek nem sza badna bekövetkeznie. Hát íme a festőművész belső és külső poklának okai Küzd saját Iá tomásalval, pörkölődlk purgatóriuma tOzén, küzd festői létéért, hogy lka ruszként szárnyalhasson. Jó lenne hát hinni, hogy végül Is és végérvénye­sen neía kell és nem fog lezuhanni. Németh István Szinte nem is tudatosítjuk, hogy mindazok, akik ugyan részesei egy színházi eiőadásnak (vagy egyéb más színpadi produkciónak), de nem tar­toznak a színpadon tevékenykedő művészgárdához, sajátos szemszögből, a „nézőtér látószögéből“ Ítélik meg, értékelik a látottakat — természetesen kritikusan. Van azonban ennek a perspektívának fordítottja is, a kulisszák előtt és mögött tevékenykedők is kéPet alkotnak abból, amit „lentről lát­nak“. Az elkövetkezőkben ml is megkíséreljük a „színpadról nézve“ érzé­keltetni, hogy milyen kép tárul elénk ebből a perspektívából, most sem mellőzve a kritikus hangvételt. A SZiNPADRÖl NÉZVE, AVAGY A HOITIMEK Megszokott kép a művelődési há­zainkban. Megszólal a csengő, jelzi az előadás kezdetét. A húsz-harminc főnyi közönség „belódul“ a többszáz férőhelyes terembe, kényelmesen el­foglalja helyét (van hova). A műve­lődési intézmény vezetője (főnöke, 1- gazgatója, stb., stb.) udvarias, gya­korlott mosollyal végigpásztázza a termet, és visszafogott gesztussal int: kezdhetnek. A fények kialszanak, a függöny felgördül. A teremben lévő, kis számú, ám lelkes közönség nem hagyja szó nél­kül ezt az ürességet. Ki halkabban, ki hangosabban nyilvánítja ki véle- mónyét. Persze, csak azért, mert a jámbor néző nem tudja, hogy téved, hogy csak optikai csalódás áldozata. Az a több száz üres hely, tudniillik egyáltalán nem üres, az mind foglalt, csak éppen a hely foglalói láthatat­lanok. Itt ülnek ugyanis a Holtlelkek (Gogol bizonyára megbocsát ezért a parafrázisért). Hogy hogyan „jönnek létre“ a Holt­lelkek? A recept pofon egyszerű. A színházi (komoly zenei. Irodalmi, stb., stb.) előadást megelőzően a művelő­dési intézmény vezetője (nagyobb in­tézményekben erre fizetett „toborzó“ áll rendelkezésre) meglátogatja a körzetébe eső üzemek, szövetkezetek, intézmények közönségszervezőit. Il­letve „kultúrosalt“. A „kultúros“ a torma kedvéért megpróbál ellenkez­ni, amikor az asztalára teszik a har­minc színházjegyet, de az ellenállás nem tart sokáig. Mert: Kisapám, vidd ezt a harminc jegyeti Ha nem, majd megnézheted magad, ha az LGT vagy az operettszínház jön, és verekedni fognak a jegyekért. Akkor majd tu­dod, mit kapsz... És a „kultúros“ viszi a harminc jegyet. Kifizeti (köz­pénzből), és az ügylet ezzel lénye­gében lezárult. Ha a kultúra felelőse lelkiismere­tesebb, kiosztja (rátukmálja munka­társaira) a jegyeket (szemtanúja vol­tam, amikor valaki a művelődési ház bejáratánál próbálta elsütni a két in­gyenjegyet). Tovább már ezután nincs semmi gond, és tulajdonképpen min­denki jól járt. A közönségszervező az évzáró konferencián ki tudja mutat­ni, milyen sokat tett az elmúlt évben munkatársai kulturális épüléséért (rá­adásul a legközelebbi rockhangver­senyre Is gondoskodott Jegyekről — az ismerősei számára). A művelődési háznál meg pláne minden rendben van, mert: a bevételi terv teljesítve, az anyagi dolgok egyenlegben van­nak, az évi kimutatásban rendben lesz a látogatottsági statisztika Is (ez lényeges, ezen is múlik a prémium)., Így azután az igazgató rámosolyoghat NÉZZÜK A FILMEÍ a kis számú, de lelkes közönségére, és beinthet a kezdésre. Sőt, még büszke is lehet, hiszen eljöttek (né- hányan). Az, persze, már meg sem fordul a fejében, hogy az itt levő emberek nem kíváncsiak az ő „mű­velésére“, mivel ők saját elhatározá­sukból, a művészet Iránti tiszteletből jönnek el minden előadásra. És az sem, hogy a legfőbb kötelessége (a jegyárusítás és belntés mellett) az a sok száz polgártársa „művelése“ len­ne, akik jelenleg csak Holtlelkekként vannak ott az előadáson. Hogy miért van így? KI tudja, talán azért, mert ahhoz, hogy az előadásokat ne Holtlelkek népesítsék be, legalább három do­logra lenne szükség: hozzáértésre, ügyszeretetre, és sok-sok munkára. Ez még nyilván sok helyen Isme­retlen fogalom. Addig Is, míg ezeket az „aprósá­gokat“ pótolják, talán néhány éssze­rűsítő javaslattal szolgálhatnánk a Holtlelkek gyarapodásának folyama­tához. Célszerű lenne talán, ha a mű­velődési intézmény elküldené az elő­adásért járó honoráriumot a színház­nak, és az előadást egyáltalán nem kellene megtartani. Eredmény: fűtés, világítás és a társulat szállítására fordított energiahordozók megtakarí­tása, no meg növekedik a színház dolgozóinak is a szabadideje. Azt a húsz-harminc rendszeres színházláto­gatót Igazán meg lehetne győzni, hogy nézzen Inkább tévét, vagy menjen el egy rumos kávéra. Legfeljebb egy-egy Jeggyel több kerülne a kultúrosok asztalára, hogy az anyagi egyensúly se boruljon fel. De tovább is léphetünk. Ml lenne, ha egyenesen a közönségszervezők. Illetve „kultúrfelelősök“ küldenék el a jegyárat a színháznak? Így az em­lített megtakarításhoz még munkaerő is felszabadulna. Hiszen néhány mű­velődési Intézmény dolgozóját adott­ságainak megfelelőbb munkahelyre lehetne irányítani. A becsületesség diktálja megje­gyezni, hogy bár a vázolt jelenség, sajnos, eléggé elterjedt, nem általá­nos. Vannak azért olyan intézmények Is, ahol a népművelők — lelkiisme­retes és értő hozzáállással — ízlg- vérlg nézőkkel töltik meg termeiket, minden előadásra. Ezeket csak hála és elismerés Illeti a „színpadról“. Sőt, még azt Is megkockáztatjuk, hogy példaképül állítjuk őket az említett „népművelők“ elé. (Következnek a Nagyokosok.) Horváth Rezső REDl EZREDES KONTRA MEPHISTO Szabó István filmjét a dolgozók té­li filmfesztiválján tekinthetik meg a nézők. Az Oscar-díjas filmrendező ebben az alkotásában ismét egy kar­riertörténetet bont ki. A világsikerű Mephisto hőse, Henrich Höfgen, a színész, a fasiszta masinéria bábál­dozata lett. Redl pedig a monarchiáé. Ha azonban elemző párhuzamot akar­nánk vonni e két tragédiába torkolló életpálya között, s fel akarnánk fed­ni azokat a belső (pszichés) és kül­ső (társadalmi) motivációkat, ame­lyek a filmbeli egyéniségek sorsának alakulását meghatározták, arra nem elég egy jegyzet, csak egy több fe­jezetből álló tanulmány adhatna te­ret. A néző óhatatlanul latolgatni kez­di — látva mindkét remek fijmet —, vajon melyikre tenné a voksát. Mivel törvényszerű már, hogy egy csúcs- filmet megismételni nem lehet — legalábbis nem tudok rá példát a filmtörténetből —, én a Mephisto mellett szavazok. Ogy tűnik. Szabó István ezzel a filmmel megpróbált újra feljutni a Mephistóban elért csúcsra. Az effajta hasonlftgatás ter­mészetesen sántít, mégis elkerülhe­tetlen. Egy bizonyos: a Redl a maga ne­mében nagyon nagy mozil S a Me­phistóban bravúrosat alakító Klaus- Maria Brandauer Ismét bebizonyít­hatta: „istenáldotta“ tehetség, zseniá­lis színész. Van ebben a filmben né­hány olyan jelenet, amely lélektani­lag motiváltnak látszik (talán való­ban az Is), az ember úgy érzi, hogy képeivel, beállításban a fllmdivat kí­vánalmaihoz Igazodik. (így parányi „Hollywood“?) A Mephlstót nézve 1- lyesml eszembe sem jutott. Koltal Lajos munkája most Is re­meklés. Színei, árny- fény kompozí­ciói klasszikusok festményeit juttatják az eszembe. Végezetül — véletlenül akadtam rá — hadd idézzek egy részletet a film egyik kritikájából, amelynek már a címe Is beszédes: „Mephisto ezredes“ S az Idézet: „Szabó megnyitotta sa játos arcképcsarnokát, a rosszfiúk galériáját, akik megbuktak a törté nelml sorsfordulók etikai rostavlzs gáján.“ Ogy érzem, ez a megjegyzés teli találat, s nem minősíti sértően Sza bó új (1985-ben befejezett) fllmalko tását, amelynek megtekintését a fesz tivál keretében minden mozinézö fi gyeimébe ajánlhatom: Ismét egy film, amelyet látni kell. Kiss Péntek József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents