Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-02-12 / 7. szám
H ana Zagorovát nemigen kell bemutatni olvasóinknak. Már évek óta tündöklik a népszerűség egén. Nemrégiben adtunk róla hírt, hogy ismét, immár hetedszer győztesként került ki a Mladá irónia és a Smena könnyűzenei népszerűségi ankétjából, s az énekesnők kategóriájában ő lett az Aranycsalogány. Ebből az alkalomból készült az alábbi beszélgetés. — Véleménye szerint mikor következett be az a törés, az a pillanat, amely önt a hazai popzene csúcsára vitte fel? — Ez egészen másképpen van. Nem volt ugyanis semmilyen pillanat. Mindaz, amit a zenekarral elértünk, kis előrelépések, minden ú] dal feletti órákig tartó elmélkedések eredménye. Es persze szükség volt egy kis szerencsére is. — Mit tenne ma másképpen és jobban, ha ez lehetséges lenne? — Meglehet, mindent... Csakhogy én nem vagyok „olyan“ típus, aki effajta kérdéseket tesz fel magának. Elvből nem sajnálom azokat a dolgokat, amelyek már megtörténtek, mert ha ma megmásítanám őket, elveszítenék eredeti légkörüket, a kor lehelletét. Az idő megszilárdít abban a meggyőződésemben, hogy mindenkor jól készüljek fel a fellépésemre, előtte úgy kell éreznem, hogy minden jól fog menni. Már csak azért is, mert mindmáig lámpalázas vagyok a színpadon. Ezért nemcsak „beénekelve“, hanem megnyugodva, felhangolva kell a színpadra lépnem. — Ezt hogy éri el? — Van egy szokásom: negyed órával a fellépés kezdete előtt elbújok mindenki elől, az öltözőbe vonulok. Itt lélekben átismétlem mindazt, ami vár rám, abszolút csendben koncentrálok. Csak így nyerek biztonságot, hogy minden rendben zajlik majd le. — Érdekelne, szeretne-e újból kezdeni a mai feltételek között? — Annakidején tulajdonképpen egy nap alatt nyílt meg előttem az út. Az ostravai Tátrán csarnokban bonyolították le a „Tehetségeket keresünk“ elnevezésű versenyt. Azért jelentkeztem, mert a gimnáziumban rábeszéltek az iskolatársaim. így minden elő. CSEREPEK készület nélkül Gustáv Brom zenekara előtt találtam magam. A karmester az előadás után elbeszélgetett az é- desapámmal, míg engem a nézőtéren Frantiäek Trnka zenei szerkesztő, zeneszerző vett vallatás alá. — Ezt most miért emlegeti? — Azért, mert az én időmben minden művelődési ház igyekezett különböző versenyeket, élő rendezvényeket szervezni, azért, s az az érzésem, abból a célból, hogy odacsalja a közönséget, meg hogy legyen egy kis vicc is. A legtöbb városban két-három konkurrens színjátszó együttes meg egyéb műkedvelő csoport is keletkezett. Itt lehetőségük nyílt a kezdőknek kipróbálni erejüket, lemérni tehetségüket. Már a nézők reagálásán is látta az ember, mennyit ér. Ma az élő zenekarok helyett mindenütt a gépzenés diszkók dívnak. Ezért sokkal nehezebb ma a kezdőknek. — Ezzel azt akarja mondani, ha nincs az a verseny, akkor Hana Za- gorovából mérnök lesz, ahogy azt a szülei akarták? — Ez így egy kicsit leegyszerűsítve hangzik. A verseny ugyan valóban hozzásegített, hogy bejussak a rádió stúdiójába, de ott jött azután a nagy csalódás. Nem volt abban az időben otthon magnetofonom, és így ott hallottam először viszont magamat. Nekem ugyan nagyon tetszett, de a többieknek annál kevésbé. FrantiSek Trnka azonnal megállapította, hogy problémáim vannak a sziszegő hangokkal. Így hát két évig logopédus segítségére szorultam, tulajdonképpen újból tanultam beszélni. Az ő segítségévei sikerült azután bejutnom a Zeneművészeti Akadémiára. Ha nincs ez a szerencsés véletlen, sosem lettem volna a között az öt boldog között, akiket a kétszáz felvételizőből kiválasztottak. — Az ének már akkor az eljövendő hivatását jelentette, vagy még mindig csak hobbinak tekintette? — Ezt kérdezték a szüleim is, akik attól féltek, hogy nem tudom befejezni a tanulmányaimat. De én hősiesen mindent elvégeztem, letettem a vizsgákat, elkészítettem a szakdolgozatot és „letudtam“ az abszolvensi hangversenyt. Azután jött a meghívás Jirí Staidltól, aki az Apollo Színházba hívott szereplésre. Ezután költöztem Prágába. — Szívesen? — Több mint fél évig tartott, amíg megszoktam a nagyvárost. Megnyugtatom, ez ugyan kedves város, de az „újonchoz“ nagyon mostoha tud lenni. Ne feledje, egy kis faluból származom, és előtte Észak-Morvaorszá- gon és Brnón kívül nem nagyon ismertem mást. Ezért előbb zsörtölődtem Prágára, de később megszerettem. Ma már nem tévedek el, úgy ismerem, mint a tenyeremet. Érdekes, ha azt mondom, otthon, már nem a falum, hanem Prága jut az eszembe. — Mi a véleménye az utazásról, hiszen foglalkozása mindennap az utazásra „ítéli“? — Az állandó utazás, hurcolkodás a legborzasztóbb a foglalkozásomban. Ügy érzem, ezzel vezekelem le mindazt a szépet, amelyet hivatásomtól kapok. Ehhez még hozzájárul az is, hogy így szinte állandóan egy kis embercsoportban mozgok, és ezért a beszélgetések témája is erősen beszűkül. Ezért nem tartom szükségesnek mindennap hanagversenyezni. Szeretek néha kikapcsolódni, olvasni, színházba járni, emberek közé kerülni. Sőt néha még azt is megengedem magamnak, hogy papucsban a televízió elé ülök. — Mi van az olyan utakkal, amelyekre ezt szokták mondani: utazás a hétköznapok határai mögé? — Hivatásom folytán megfordulhattam olyan helyeken, ahová egyébként nemigen jutottam volna el, bár szerettem volna. De az élmény nagyon viszonylagos. Befolyásolja ezt a munkámból eredő feszültség, a fellépések. Azért sohasem feledem el Kairót, Alexandriát, Memfist és e- gész Egyiptomot. A piramisok előtt o- lyan érzés fogott el, ez frázisnak is tűnhet, hogy szemtől szemben állok a történelemmel, szinte megtapinthattam a múltat. — El szokott gondolkodni afölött, hogy mi várja még az életben? — Tudom, ez nem vall szép jellemre, de sohasem szoktam tervezni. Nem nagyon érdekel, mi lesz két-há- rom év múlva. Lehet, ez azért van, mert megszoktam szorgalmasnak lenni, már csak azért is, mert szívesen énekelek, továbbá írok és dolgozok fel forgatókönyveket. Persze megtörténhet, hogy egy napon úgy érzem majd, ez volt az utolsó hangverseny, hogy annak a következőnek már nem szabad lennie. De ez a nap egyelőre még a messze távolban van. Ma még nagyon ragaszkodom ahhoz, amit csinálok. A napokban jelenik meg az Osvetí Könyvkiadó gondozásában az első szí nes fotóalbum a Csallóközről. Az alkotó, Tóthpál Gyula neve sokak előtt ismert, hiszen számtalanszor láthatta az újságolvasó a sajtóban közölt riportfotók és művészi alkotások alá írva. Képanyaga eddig leginkább fekete-fehérben mutatta be a fotóművész eddigi munkásságát. Ezért is lész érdekes a Csallóközről megjelenő színes fotőkönyv. Megkérem a szerzőt, hogy mondjon néhány szót a megjelenés előtt álló könyvről. >— Mióta ismered a Csallóközt? •— A hatvanas évek elején jártam e- lőször a Csallóközben. Mint bodrogközi születésű, már az első találkozás alkalmával otthon éreztem magam a rokon tájban. Később is, mint hivatásos riporter, sokat jártam a Csallóközben, és a táj, az ott élő emberek mindjobban a szívemhez nőttek. Már annak idején megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy erről a csodálatosan szép tájról jó lenne fotópublikációt készíteni... <— Mikor nyílt lehetőséged elképzelésedet megvalósítani? — A gondolat valóra váltásához csak akkor kezdhettem hozzá, amikor szabadfoglalkozású fotóművész lettem, így kerülhetett sor arra, hogy a duna- szerdahelyi járásról készíthettem el az első fotókönyvemet. Azután fogtam hozzá a közeljövőben megjelenő, a Csallóközt mint tájegységet bemutató könyv elkészítéséhez. Martinba az Osveta kiadóhoz küldtem el javaslatomat. A kiadó elfogadta, és én örömmel láttam hozzá a munkához. i—. Mik voltak az elképzeléseid >— Az eredeti elgondolásom az volt, hogy fele-fele arányban fekete-fehér és színes képekből álljon össze a könyv. Amikor a kiadóba a kész anyagot bevittem, a szerkesztő bizottság úgy döntött, hogy a megjelenő könyv teljes képanyaga színes legyen. Ebben a kiadót megerősítették dr. Ester Plicková, a tudományok kandidásusa és dr. Rácz Olivér érdemes művész lektori véleménye is. Jómagam is izgalommal és kíváncsian várom a könyv megjelenését, és örömmel tölt el az az érzés, hogy a csallóköziek gazdagon terített asztalára letehetem a könyvet... A fotóalbum időközben megjelent, s az olvasók bizonyára szívesen lapozzák majd. S. A. A szerző felvétele LIMAHL A MATESZ Thálía Színpada két nehézséggel küzd: kevés a színésze és érdektelen a közönsége. Legalábbis eddig így tudtam. Most, a legutóbbi bemutató némi bizakodásra adott lehetőséget. Ügy tetszik, megszűnt a szükségállapot, s a pályakezdő Horváth Lajos személyében ismét van állandó rendezője a színháznak. A Gellérthegyi álmok kitűnő darab, olyan, amelyet bármely színház, bármely időpontban bízvást sikerre vihet, ha van rá két megfelelő és gazdag színházi tapasztalatokkal rendelkező színésze. A kassai (KoSice) társulat rendezője ezúttal fiatalokra bízta a feladatot, s a kettős szereposztás második változatát két színészjelöltre bízta. Karinthy Ferenc kitűnő dramaturgiai érzékkel szerkesztett darabjának különösen a második felvonásában teremt sokszínű játéklehetőséget a színésznek. Kétszereplős Játékában következetesen megvalósítva azt a drámaépítő elvet, hogy nem csupán nagy hősök állhatnak egy drámai kompozíció középpontjában, hanem'az ilyenfajta „kisemberek“ is. Éppen sorsuk különössége teszi alkalmassá őket arra, hogy a háború borzalmaitól menekülve egy elhagyatott villában legyenek sokunk rejtett álmainak kifejezői. A bemutatón a lányt Danyi Irén, a fiút Pólós Árpád alakította. Ha nem sikerült is minden esetben megbirkózniuk a feladattal, s helyenként é- rezni lehetett a „mesterségbeli“ hiányosságot is, a fiatalságukból eredő spontán játékossággal ezt feledtetni tudták. A második szereposztásben is {Pesti Ildikó és Bajcsi Lajos) hiánytalan élményt kapott a közönség, amely jobbára középiskolásokból verbuválódott, és azért válhatott számukra a történet hitelessé, az élMOZDÍTÓ IGÉNYŰ TETT mény igazán közvetlenné, hogy saját korosztályukat látták viszont a színpadon. A színészi alakításokról szólva elsősorban Danyi Irént kell kiemelni, aki először kapott lehetőséget a bizonyításra. Sokszínűsége éppen a lány nagyszerű megformálásával vált nyilvánvalóvá. Műfajérzékenysége, érett tehetsége a legjobbak közé emeli őt. Mellette Pólós Árpád jelesen kelti é- letre a fiút. Kár, hogy nem tudta megfelelő ritmusváltásokkal ellensúlyozni az egyes álomképekben kreált figurákat, s hogy modoros beszéde az izgalommal párosulva helyenként érthetetlenné vált. Pesti Ildikó is bizonyította tehetségét, de nála felszínre jött az is, hogy fizikailag még nem bírja a legnagyobb igénybevételt. Megoldásokban is feltűnően jó, s életkora szerint is erre a szerepre predesztinálták Bajcsi Lajost, aki természetességben és ízekben gazdag alakítást nyújtott. Minden bizonnyal ez az a szerep, a- mely teljes mértékben adja a Karinthy által megírt elképzeléseket. A díszlet- és a jelmeztervek Platzner Tibor munkái, és ezúttal szögezzük le: része van a sikerben. Bár laza ház volt a Thálía bemutatóján, a közönség így is gazdagon honorálta elismerésével a fiatal és debütáns színészeket. Szándékosan nem szóltam eddig a rendező, Horváth Lajos munkájáról. Az ő teljesítményét nem lehet csupán a látottak alapján megítélni. Nézetem szerint érkezésével ismét élet költözött a Tháliába. Példamutató munkabírása nemcsak a próbákon, hanem az önkéntes stúdiókban, művészi-pedagógiai munkájában is megmutatkozik. Igazi színházat akar, s ebben fáradhatatlan mindaddig, amíg a kollégák is becsülettel részt vállalnak a többletmunkából. A megfiatalodott együttes pedig szükségét érzi ennek. Bizakodón, várakozással tekintek a Thália eljövendő bemutatói elé. A Gellérthegyi álmok bemutatója még számos kívánnivalót hagyott maga után, de hogy sor került rá, mozdító igényű tettként könyvelem el. Havasi Péter Kevesen tudják, hogy a népszerű pop-idol, Limahl tizennyolc éves koráig mint Chris Hammil élte a világát. Ekkor választott művésznevet, mégpedig úgy, hogy vezetéknevét egyszerűen megfordította, s hogy sikkesebb legyen, némileg változtatott rajta. Tette ezt akkor, amikor a Kaja- GooGoo nevű zenekar énekesévé lett. Innen kezdve a szemünk előtt játszódik a sündisznófrizurájú szőke legény karriertörténete. A Too Shy (Túl szégyenlős) című dal volt az, amelyik égy csapásra népszerűvé tette a csapatot, s természetesen szólistáját is. Az újonnan szerzett hívei azonban hiába várták a következő bombaslágert, helyette egy bombahír terjedt el: Limahl megválik a KajaGooGootól! Az ok, mint az az interjúkból kiderült, eltérő zenei ízlésükben keresendő. Az Only for Love (Csak a szerelemért) című dallal kezdődött szólóénekesi pályája, s ugyanennek a dalnak köszönheti, hogy részt vett azon a tokiói fesztiválon, amelynek a zsűrijében ott ült a sikeres zeneszerző- producer, Giorgio Moroder, aki néhány héttel később felkérte őt a Ne- verending Story (Végtelen történet) című film központi dalának elének- lésére. Ekkor már a listákon tanyázott második slágere, a Too Much Trouble (Túl sok zűr) is, ám erre jócskán ráduplázott a filmbéli dal sikere. Tavaly szeptemberben Don’t Suppose (Ne gondold) címmel megjelent Limahl első albuma, s ennek egyik listára felkapaszkodott dala apropójaként érdemes felidézni korábban elhangzott mondatait: „Ügy döntöttem, hogy szakítok a múltammal, ezentúl csak a szerelemről énekelek. Az emberiség problémáiról már eleget daloltam a KajaGooGoo korszakomban, most visszatérek az örök témához, a szerelemhez.“ Ha belehallgatunk a Tar Beach (Kátrányos tengerpart) című dalba, hamar rájövünk, az énekes nem elég következetes, mert az említett nótába jó adag társadalombírálat is jutott. Egyébként a nagylemez számai részben keményebb stílusú, részben funkys dalok, a maradék pedig érzelmes, lassú hangvételű muzsika. Az újságírók tőle sem felejtették el megkérdezni: Högy népszerűségét fokozza, kacsingat-e a filmezés felé? Elmondotta, hogy tisztában van a film népszerűsítő hatásával, s a- jánlatban se volna hiány, ám ö elsősorban zenésznek érzi magát. Legfontosabb számára, hogy a muzsikáját elfogadtassa a közönségével. Somorjai S. Sándor Fotóalbum a Csallóközről
