Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-12-17 / 51. szám
Uj Illés Endre A FÉNYKÉP j,#ét hónapja szívta be őket ez a tár|C saság, a felesége barátai voltak, tulajdonképpen még alig ismerkedett meg velük. Amikor kibékültek Katussal, s ő visszaköltözött hozzá, már az asszony körül találta valamennyit. Volt köztük egy Zsiga, egy Pali, egy Balázs, a férfiakhoz természetesen nők is tartoztak, szorosabban, oldottabban, a katonás Bea, az apró fogú Gabi, egy Zsófi nevű sovány deszka, mások is voltak, összesen talán tízen-tizenketten, akadt köztük grafikus, ápolónő, mérnök. az egyik azt mondta magáról, hogy régész, a másik valamelyik könyvtárban dolgozott... Néha még összetévesztette őket. A társaság azzal szórakozott, hogy körbélakták egymást. Kéthetenként, háromhetenként mindenki átvonult egy másik lakásba, és úgy éltek az idegen szobákban, mintha a sajátjuk volna. Neki nemigen tetszett ez a kényelmetlen sétálgatás, azt mondta, az ötlet nyikorog — de Katus letorkolta: — Ásítoztunk, étvágytalanok voltunk, már annyira untuk egymást, hogy a fejünket is lecsavartuk ... Nem tagadhatod, ez érdekesebb! Igen, Katust érdekelte a sok idegen lakás.' Érdekelte, mert a társaság úgy határozott, hogy ki-ki otthon hagyja a holmiját, mindent otthagy a többieknek, és él a többiekével. A fiatal férfi kirakta karóráját egy alacsony asztalkára. A grafikuséknál voltak, ma költöztek ide. Katus két óra alatt feldúlta az idegen lakást — most éjfél volt, Katus már aludt a kis szobában. Neki még nem volt kedve lefeküdni, őt még szorították az ismeretlen falak, barátkozott az útjában álló barátságtalan bútorokkal. A könyvespolcon talált egy üveg lengyel vodkát, azt iszogatta. Később — a másik szobában — benyúlt a fe- hérneműs szekrénybe, és az idegen asz- szony kombinéi, sáljai mögül előkapart három porceláncserepet. Tenyerébe vette, nézegette: egy törött Fortuna-szob- rocska darabjai voltak. — Kicsi, kövér asszonyság... — gondolta. — Itt a bőségszaruja is! A három darabra tört istenasszonnyal visszatért az alacsony, kovácsoltvas asztalkához, a cserepeket karórája mellé helyezte. A vodkásüveg a földön állt, ivott, közben az idegen asszonyon járt az esze. — Három darabra tört a Szerencséje, és ő továbbra is őrzi... őrzi, mert mégis Fortuna. Nem meri kidobni, mert reménykedik ... De miben reménykedik? Ho^y összebütykölnek egy kocsit vagy egy víkendházat? Mindig így motyogott, ha többet ivott. Kíváncsh lett az asszonyra. Körülnézett, a fényképét kereste. A fali polcon egy női fénykép unatkozott — leemelte. Fiatal nő volt, kemény, kerek gombszemmel nézte őt. Visszatért vele az asztalkához. Ekkor fedezte fel, hogy az órája és a cserepek mellett egy könyv is fekszik. Belelapozott, vigyorogva olvasta a Karenina Anna első oldalát. Tovább lapozott. Majd megint lapozott. — Itt a Fortunád, itt a könyved is ... Felemelte a fényképét. Megszólította: — Ugye, tudod, mit olvastam? Nem a szerencsétlen Anna történetét, azt jól ismerem. Még Katus is tudja, hogy Anna meghal a végén. A te széljegyzeteid érdekeltek ... Mondd, miért huzigáltál alá bizonyos mondatokat? Például ezt: „Minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan“ — írja Tolsztoj. És a margón a te kérdőjeled belevigyorog Tolsztoj szakállas igazságába. Szóval tagadod. Az az idő elmúlt, mondja a te kérdőjeled, amikor minden család a maga módján volt boldogtalan. Lehajolt, ismét töltött a vodkából. — Talán igazad van ... Ezekben a vízcseppnyi szobákban, melyeket a kagylófoteles modernség és az alacsony mennyezet, a jó kereset és a rossz közérzet, a hivalkodó cinizmus és a megbújó penész olyan egyformára színez ... ezekben a szobákban, amelyek úgy hasonlítanak egymáshoz, mint a vízcsep- pek... hát igen, itt a boldogtalanság is csak olyan gyári termék, mint egy üveg vodka, vagy egy csomag külföldi cigaretta. Igazad van! Nincs testre szabott, külön-külön boldogtalanság, csak konfekció van ezekben a szobákban ... Megpöckölte a fényképet. — De te honnan tudod ezt? Átélted vagy csak megsejtetted? A fénykép nem felelt. — Titkolódzói? Azt hiszed, bölcs vagy, pedig csak pimasz kis nő vagy, aki pimasz illetlenséggel húzogatja Tolsztoj szakállát. Lapozott a könyvben. — Azt is aláhúztad, hogy a szerelmes Dolly arannyal hímzett szattyán papucsot készít hűtlen férjének ... 0, te felvilágosult, te felszabadult, te független 'hölgy, bezzeg te nem hímzel többé papucsot a tisztelt férjednek, te csak eltűröd, hogy pofon üssön, kihasználjon, és fél év múlva elváljon tőled. A fényképen a nő megcsóválta a fejét. — Nevetsz? Törött Fortunákat őrzői a kombinéid alatt, és kinevetsz? Számaimat vagy, buta vagy! Az a bajotok, hogy végül mindig megalkusztok... cserepekért. A fénykép komolyan néz a férfira, ö is megkomolyodott. — Különben ez a Fortuna talán még-- sem bolondság. Nekem is volt egy kalandom a tisztelt asszonysággal... megengeded, hogy elmondjam? A fénykép bólintott. — Gergely Gyurival kezdődik ... Gyuri az évfolyamtársam volt az egyetemen, a gépgyártási szakon. Pénzük, kocsijuk, Duna-parti lakásuk, mindenük volt ezeknek a Gergelyéknek ... tudnod kell, hogy az apja szabó volt, de nem akármilyen szabó, jóformán csak a követségi nőknek dolgozott, tele volt munkával. Én meg a kollégiumban laktam, ruhám, pénzem jóformán semmi, mégis nagyon összebarátkoztunk Gyurival, és egy nyáron meghívott, tartsak velük Olaszországba, kocsin mennek, van hely, az apja is szívesen lát... Bejártuk azon a nyáron a Dolomitokat. a tavakat, a tengerpartot, minden éjszaka máshol aludtunk, és naponta egy-egy olasz városkát nyeltünk le reggelire, ebédre és vacsorára. Én egyiket sem ismertem, de mindegyik csodálatos volt. Az egyik ilyen szikrázó kőrakásban találkoztam aztán a magam Fortunájával... Ezt akarom most elmondani neked! ... A zöldségpiac közepén állt, kőbe faragva és mégis toprongyosan, olyan szerencsétlen volt, mint egy koldusasszony ... Pedig ő volt, Fortuna, a neve ott díszelgett a talapzaton. Mintha az előző félórában fosztották volna ki mindenéből, nem maradt semmije, kétségbeesetten, elgyötörtén meredt felfelé, a magasba... rajta már csak valamilyen égi szerencse segíthet. Tudod, nagyon furcsa volt... Jól megnéztem azt a szobrot, és megértettem — hát ilyen a szerencse! Tömény szerencsétlenség, mélypont, a nyomorúság pokla! ... Érted? ... Ennyi a szerencse! ... Mélypont! ... Azt példázza — olyan komisz az életed, hogy holnap már csak jobb lehet... A fénykép nem felelt. — Még mindig hallgatsz? ... Pedig kényszeríthetnélek, hogy megszólalj! Meghajlította a fényképet, ide-oda hajlítgatta. — A játékszerem vagy! Hirtelen ötlettel ledobta az asztalkára. Erélyesen rászólt: — Játszani fogunk!... Ismételd: „Mi ketten most beszélgetni fogunk.“ — Mi ketten most beszélgetni fogunk — mondta váratlanul a fénykép. A fiatal férfi tűnődött. — Kezdjük talán azzal, hogy azt mondod nekem: „Gyáva vagy!“ A fénykép megismételte: — Gyáva vagy. — Mondd a szemembe: „Töröld meg az orrod, kisfiú!“ — Töröld meg az orrod, kisfiú! — Most hosszú szöveg következik, figyelj! Kezdhetem? — Kezdheted — mondta a fénykép. — Tehát kezdem: „Hülyén élek, gyáván élek, visszahúzódva élek. Semmire sem érek rá, és nem hiszek semmiben.“ Ismételd el, de tegezve ismételd! A fénykép folyékonyan, színtelenül, tegezve ismételte: — Hülyén élsz, gyáván élsz ... Nem érsz rá semmire, és nem hiszel semmiben. — Nem igaz! — legyintett a férfi. Majd zavartan bővítette a mondatot. — Nem egészen így igaz. Csak kényelmes vagyok ... , — Csak kényelmes vagy ... — mondta a fénykép is. — Különben hagyjuk, ne ismételd tovább, amit mondok. Elég ezt egyszer is hallani... Inkább bemutatkozom neked, hogy egészen ismerj... — Hosz- szan, el-elakadva gondolkodott. — Hát igen, rólam legelőször azt kell tudnod, hogy kényelmes vagyok, és csak képzeletben egyenesítem ki a világ elferdült tengelyét. — Nézté az idegen asz- szonty. — Azt hiszem, ezt nem értetted ... Elmondhatom egyszerűbben is. A világ tele van pimasz hülyékkel, akik hivatalban, társaságban, mindenütt orron fricskáznak ... Neked most bevallom, hogy ezeknek a pimaszoknak én csak a lépcsőházban tudok visszavágni szellemesen és pimaszul. És rájöttem, hogy ez a lépcsőházi életforma megnyugtatóbb, mint a leghatásosabb csillapítószerek ... Ha valamilyen igazságtalanság ér, valami nem úgy alakul, ahogyan szeretném, csak hátrálok, néhány lépést, lehunyom a szemem ... és odakint a „lépcsőházban“ megtorlóm a sérelmeket. Mondd azt, „értem“. De ne röhögj! A fénykép nem röhögött. Mosolyta- lanul ismételte: — Értem. — Azelőtt, amikor még gyakorlatlan voltam, hazavittem a sérelmeket, és csak az otthoni gondolatokban pofoztam meg, aki megbántott. Ma már ü- gyesebb vagyok. Csak lehunyom a szemem, és ott helyben osztom az igazságot. — Felcsattant a hangja. — Miért nem kérdezed: „Beteg vagy?“ — Beteg vagy? — kérdezte a fénykép. — Nem vagyok beteg! Csak unom és kerülöm a felesleges vitákat... — A fiatal férfi gúnyosan elhúzta a száját. — Erre persze megjegyezheted: ugyan mikor és kivel vitatkoztál annyit, hogy belefáradtál? — Ugyan mikor és kivel... A férfi félbeszakította a fényképet. — Pedig így volt! A kollégiumban még annyit vitatkoztunk, hogy végül teljesen befulladtunk. De azóta ... — De azóta? Ingerülten felelte: — Miről vitatkozzam? Akik előttem állnak, még nem értek rá meghallgatni engem ... Hogy miért nem kezdem én a dialógust? — Igen, miért nem kezded el? — Mert kiszorított vagyok. Hogy miből szorítottak ki? Az életstílusukból. — Hát milyen stílus a tied? — kérdezte a fénykép. — Ehhez buta vagy, de azért elmondom ... A magamfajta kezdő senki sokféle stílus között válogathat. Például, kesereghet azon is, hol a forradalom, és miért nem lehet forradalmár? De lehet fölényes és cinikus is, lehet okos és tárgyilagos, lehet anarchista ... Mérgezheti is magát ezzel meg azzal... De akármilyen maszkot tart maga elé, a legfontosabb, hogy jól fésült legyen, és tisztára kefélt ruhában intse csendre azt, aki hangosabban beszél... Csak az a fontos, az az egy nagyon fontos, hogy már saját kocsiból, saját horgásztanyáról intse csendre a mindenséget! — Ez az ő stílusuk? — Igen, az övék. — Irigy vagy? — Talán irigy is vagyok, mert élni szeretnék. — Most talán nem élsz? — Nem élek, csak vagyok. Mindent belefojtani a szükségszerűségbe, ennyi az életünk. — És te is belefojtod? — Magamba! Most már érted? Magamba fojtom bele... De nem adom fel magamat! Van egy világom, ahol mégiscsak az lehetek, aki vagyok ... A fénykép hallgatott. — Miért hallgattál el? — kérdezte a férfi. — Talán megbántottalak? Persze ... Ti már „odaát“ vagytok. Ebben a kétszemélyes paradicsomban minden holmitok a szemembe vigyorogja: odaát vagytok! De akkor miért őrizgetted kegyelettel ezt a törött nénikét, ezt a szerencsétlen, kövér Fortunát? Ingerülten a földre söpörte a fényképet. F él perc múlva lehajolt, hogy felemelje. És csak akkor olvasta el a fénykép hátlapját: az új csillaggal, a divatos, fiatal táncdalénekes- nő fényképével társalgott. Kedvetlenül, részegen nézte. Kalász László Az ég szélostora rám pattint lazul s rátekeredik a fákra kibomlik megcéloz megint az ég s ostorát visszarántja új lendület újabb ütés s visszasuhog a levegőben cikáz az istenverte kéz csépel vallat jajszót belőlem U iassy József Megvess as isten hidege Varjakkal a város tele: megvesz az isten hidege, megvesz az isten hidege! Nem kék az ég, hanem fakó, s miként a csont, ropog a hó, miként a csont, ropog a hó. Fákon, pucér bokrok alatt rigók gyászolják a nyarat, rigók gyászolják a nyarat, Szomorúak, búsak, némák: csak a telet vészelnék át, csak a telet vészelnék át, Csak e jégvirágos telet: aztán zenghet a kikelet! Ugye, kis cinegék, verebek? Magyari Lajos Decemberi Mintha csak maga a patyolat tisztaság mintha csak fertőtlen sebkötés min át nem üt se kín se vér mert nem foszlik-szakad rajta rés Ilyen rajtam e fehér fájdalmas tisztaság burkán pólyáján nem üt át \ mi lüktet alatta s fölsajog j egy kezdődő élet és vén világ Ó, csak szép indulás legyen e tisztaság i éltető s óvó a hűs oxigén | csurogjon égi meleg anyatej s ne bántson ápoljon a fény Fagyban kezdődik minden itt: a virágzás és hite az új tavasznak hatalmas hit és győztes türelem hogy a kikelet nedvei mégis fölfakadnak Nincs legyőzetés nincs nem lehet jöjjenek el az ifjú boldogok kiáltsák szét harsonás tüdővel: enyém e világ A világ én vagyok' raMMBii *
