Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-01-02 / 1. szám
POOR JÖZSEF Misiké elfoglalta vendéglő az s ebből adódót^ m ionsofőrök vők, a tartók. Misiké, teáját: meleg i; helyem igazga — A hQgOtt: Szarok: — Ti arkang — Ez még ci olyan, : szóba sl szád... a sarokban. A jentén épült, csak kaik úton le- északnak k szokásos rcsölget'e a nyugodt rejtek- ukintély.es cirkusz töprengett, csak színház — do- lálkozásuk alkalmával es cirkusz igazgatója, udatosltom, hogy nem nyugtatta Misiké, zoroka. — Ön 6c. Különben Ível különben al, micsoda be. — Ha nem tetszik, hogy kültelekén szü- leffaC — keményeden meg a bohóc hangja. — Éppen ez tetszik, ez, amiképpen kompenzálta, a stílusa, a megjelenése, még meg sem szólal a porondon, s mér bomlik a közönség. — Igaz, csak kimegyek a kör közepére, s már röhögnek, pedig éppúgy megyek, mint például akkor, ha a muti elküld a henteshez. — Ez az — kulcsolta össze kezét Szoro- ka —, hiszen éppen ez az. Éppen úgy megy ki a kör közepére, mintha csak a húsért menne, mint aki már úgy is ^tudja, minek nézhet elébe. Misiké elgondolkodott, az igazgatóra tekintett, de nézése túlszaladt a pufók arcon, önmagának szólt. — Ezért fizetnek húsz koronát. Mi lenne, ha a húsz koronát egyszerűen leadnák csak ' a pénztárban, Vagy akár postán is elküld- hetnék, s Idejében hazatérnének. — Igazán nem szép, hogy velem bohóckodik. — Persze, hiszen maga engem tönkre is tehet. A bohóc örült, hogy rátalált erre a félreeső vendéglőre. Szokásos teája mellett ragyogó színpadi szerepekről álmodott, magában verset szavalt, prózát mondott, s gon- ' dolati felszabadultsága, amely viselkedéséből is kitűnt, mégiscsak az'adóit pillanatok adott tudati képét-állapotát igazolta,/ amit okkal vagy oktalanul a reménykedés itatott át. XXX — Miért olyan groteszk, értse meg, ha Juhász ezt zöldnek irta. maga ezt ne mondja nekem hupikékbe csomagolva — korholta Köpeckl Mihályt Kolozsi Tamás, a Kör- színpad neves rendezője. — Jelentkezzen egy év múlva, s tanuljon. Elsősorban élni. Mert az igencsak magára vall: Ki mint él, úgy ítél, s nemkülönben úgy is játszik. Misikének több se kellett. Annyit látott, hogy mindenki tágra nyílt szemmel figyeli- -követi, s fülét hegyezve hallgatja, hogy magába mélyedt és magányba vonult, hogy abszolút kizárja mások ráhatásait. Az év elt ajtaján. Mozdulataival üldözött ember benyomását keltette. Szoroka látta, hogy ez az utolsó alkalma, most még belémarkolhat a fuldokló ember hajába. XXX A fiatalember tekintete átsuhant az előkelő szálloda éttermén. — Miért éppen ide? Az igazgató jelentőségteljesen állt fel az asztaltól. teltével fölkereste a színház rendezőjét, aki három percet szentelt a fiatalemberre. — Kezdje — szólt Misire, és farkasszemet néztek. Goethét szavalt. A meghallgatásnak eredménye lett. — Köpecki, Köpecki — sóhajtott a rendező. — Az az igazság, hogy bámulok önre. Most még eredetibben mondja a hupikéket. Aztán csönd szakadt a két emberre. Misiké úgy állt, mint akiben rég nem érzett borzadály fojtja a szót. — Ne menjen — szólt a rendező a távozni készülő után. — Fogadja el a segítségemet. így lett Misiből bohóc. Néhány előadás után népszerű, közkedvelt nevettető. Hamarosan megindult a vadászat. A bohócra. Szoroka, a legkitartőbb üldöző idegesen ült személygépkocsijában. Rengeteg idejét rabolta el Misiké az örökös bújdo- sásával. Mert rejtekhelyeire még az agyafúrt ember is csak olykor szerencsével talált rá. Fél tizenegyet mutatott az igazgató órája, amikor a bohóc kilépett a vendéglő Nagy Zoltán rajza — Ma megegyezünk — mosolygott ünnepélyesen. — Mit szeretne elmondani a közönségnek? — Mit is? Gyerekkori teleimet. — Mindig meglep — törölt le egy alágördülő izzadságcsöppet a homlokáról Szoroka. — És még? Misiké premierje jól sikerült. Enyhén mondva a szenzáció erejével hatott. A Dávid és Góliát cirkusz egy nagyvárosi, élvonalbeli társulat volt, s az új tag megszerzésétől kezdve fokról fokra kiemelkedett a cirkuszok sorából. XXX Szoroka megtöröüe izzadságtól fényes homlokát, átlát, nyakát és odacsapott egy zümmögő légynek, bár szívesen odacsapott volna Misikének is, aki kérlelhetetlenül a falhoz állította. Mert Misiké szenvedélyesen és ellenállha- tat anul pstromolta: A versnek, dirikém, psak sikere lehet. — Rendben van — bólintott a vérbeli szakember. — Szmoking, de az arca, Misiké, természetesen a bohóc festett arca... Ugyan. SZÄRAZ PÁL: A férfi makacskodon, hogy ő ismeri az utat, nem kell kérdezősködni. Az asszony félt, hogy eltévednek; szerette volna megszólítani az arrajárókat. Most már régóta nem találkoztak egy lélekkel sem. Végeérhetetlen utakon jártak, s távolban kéklő hegyek húzódtak. Az asszony bízott benne, hogy az országút, amelyről letértek, nem lehet messze, és remélte, hogy még legalább egy óra hosz- szat világos lesz. A férfi csökönyösen hajtogatta, hogy ezt a hegyet látták reggel a szobájuk ablakából. Az asszony tudni vélte, hogy nem ez a hegy volt az, de még uralkodott ingerültségén. A cipője azonban már szorítani kezdte a lábát, és ezt meg is mondta. A férfi csodálkozó és részvétteljes arcot vágott. — Ugye figyelmeztettelek, szivecském, hogy erős talpú cipőt húzzál! Az asszony szerette volna azt felelni: Igen, de azt nem mondtad, hogy órák hosz- szat kell gyalogolnom ezeken a köves ösvényeken. Nem, nem szabad idegeskednie. Csak nem fognak összeveszni tíz nappal az esküvőjük után. Újabb kilométernyi gyaloglás után egy 1jelzőtábla tűnt a szemükbe. A férfi szaladni kezdett, elfelejtvén, hogy felesége a fájós lábával nem tud lépést tartani vele. — Most már tudom, hol vagyunk... Legalábbis remélem, hogy tudom.. Nem lehetünk nagyon messze a szállodától, amíg ez a domb jobbra esik tőlünk.. Végigböngészte a jelzőtáblára festett neveket. — Az nincs rajta, hogy nekünk melyik irányba kell fordulnunk? — kérdezte keserű gúnnyal az asszony. — Nincs — ismerte be a férfi bizonytalanul. — Furcsa. Meg mertem volna esküdni, hogy... Az asszony nem tudta tovább türtőztetni magát. — Fogalmad sincs róla, hogy hol vagyunk. Kérdezősködni kellett volna. Ostobaság volt, hogy nem engedtél kérdezősködni. — Aztán hozzátette —: Nem bánod. ha leülök?, Nagyon fáradt vagyok. A férfi nyugtalanul forgolódott a jelzőtábla körül. — Azt hiszem, mégis erre kell menni — mondta gyáván. — Azt hiszed? — az asszony föl sem pillantott, nem érdekelte, hogy merrefelé mutat a férfi. Nem, nem fog bosszankodni, attól nem lesz kevésbé fáradt. De milyen utálatos ezzel a makacsságával, hogy mindig a saját feje után indul, és a világért meg nem kérdezne senkit. — Nem lehetünk messze, most már biztosan tudom. Legalább tizedszer ismételte meg ugyanezt az utolsó fél óra alatt, és közben a kezével leszorította szél borzolta haját. Zavart, könyörgő tekintettel nézett a feleségére. — Ügy sajnállak, szívem, hogy fáj a lábad... Mit szólnál hozzá, ha vinnélek egy kicsit? Az asszony nevetett. Hogy lehet ilyen ostobaságot kérdezni is?! — Köszönöm, elmegyek a magam lábán. Ami az én dolgom, azzal te ne törődj. A te dolgod az, hogy megtaláld a visszafelé vezető utat. Bn nem tudok tájékozódni. Kénytelen vagyok rád bízni magamat. — Azt hiszem, ez az az út... — mondta a férfi habozva. — fó. hát menjünk erre. De te menj elöl. A nap már lebukott a hegyek mögött. Csípős alkonyati szél kerekedett. Az út széles völgyben vezetett, sima vizű zöld patak mentén. Erre még nem jártak, de azért csak mentek tovább, abban a reményben, hogy megint találnak egy jelzőtáblát. A férfi időnként hátraszólt: — Nem lehetünk messze. Az ott a mi dombunk. Egyszer meg is állt, megvárta a feleségét, és kinyújtott karjával mutatta az ő dombjukat. — Nem vagyok fáradt. Ha meg fáradt vagyok, te vagy az oka. Menjünk, ne vesztegessük az időt. Mindjárt sötét lesz. Hallgatagon lépkedtek egymás mögött. A levegő nedves volt és a lekaszált fű illatától édes. Egy ember alakja bontakozott ki a homályból. — Gondolod...? — kezdte bátortalanul a férfi. — Igenis, gondolom, hogy ismerni fogja az utat. Legalábbis azt meg fogja tudni mondani, hogy merre van az országút. Az idegen nem lepődött meg, hogy ezen az elhagyatott helyen kirándulókkal találkozott. Hosszú hajú, napégette arcú fiú volt. Amikor látta, hogy megállnak, ö is megállt, és várta, hogy megszólítsák. — Dobry veőerl — kezdte a férfi. — Za- blúdili sme, a nevieme sa dostat na silni- cu... Az idegen mosolyogva nézett rájuk. — Hotel Kopec?! — vágott közbe az asz- szony. — Erre? Arra? Az idegen feléje fordult, az asszony elismételte a kérdést, hangsúlyozva a szálloda nevét, és a fiú arca egyszerre felderült. Élénken magyarázni kezdte, hogy rossz i- rányba mennek. Aztán térképükön megmutatta, hogyan találnak vissza. — Dakujeme pekne — mondta a férfi. Az asszony megkönnyebbülten sóhajtott j fel. Már csaknem teljes sötét volt. A hegyek gerince homályos bíborszínben vált el a sápadt égbolttól. Esni kezdett, nagy, meleg cseppekben. — Vigyázzunk, hogy megint el ne tévedjünk — mondta az asszony. — Erre kell menni, ugye? — Igen, erre... Tíznapos házasok... Tíz nappal ezelőtt még szabadok voltak. Soha többé nem lesznek szabadok... Az esküvőjükre gondoltak. A virágokra, a sok táncra. Minden olyan ' valószínűtlen volt, mint a napfény, amelyet egy tárna mélyéről pillant meg az ember... Fent a szobájukban a férfi a tükör előtt állt, és a haját fésülte. — Éppen idejében érkeztünk — mondta. — Hallod, hogy esik... Remélem, holnapra szép idő lesz. — Holnapra? Mi lesz holnap? — Semmi különös. De azért szeretném, ha szép idő lenne. Te nem szeretnéd? Idáig még szerencsénk volt. Ma esik először. Az asszony szerette volna azt felelni: Bn kedvelem az esőt. Felüdít. A férfi már megint jókedvű volt, öltözködés közben dúdolgatott. Milyen fiatal, akkor két óriási vásznon vetíteni fogunk. Úgy ám fickó. Az arcát, Köpecki,« hogy a versmondó és a hallgató közönség bensőséges kapcsolata biztosítva legyen. Az arcának érzékelhető közelségben kell maradnia. Milyen verset választott? Elég közérthető? — A közönség összetétele bizonyára vegyes. Talán egy kis bevezető elemzés nem ártana meg. — Nézze, Misiké, meglátjuk. Most egyből gólt rúgunk. Mert ugye az lesz?! Most még az elemzést ejtjük. — És ha megbukom? Ha éppen ezen csú- szok el? — idegeskedett Misiké. — Mi a garancia?! — A szerződése, a szerződése! XXX A telt ház ujjongva fogadta a műsorvezető tájékoztatását, s utána pár másodperces csönd borult a közönség soraira. Csönd, a különös csönd hatása... Misiké szétrántotta a függönyt, edzett nyugalommal lépdelt, s ünnepélyes fejtartása máris megjelent a két filmvásznon. Förgeteges taps dübörödött. A morajláson túl hahotázások meg nyerítések hallatszottak. Misiké megemelte cilinderét, a közönség sikoltozott. A bohóc kiért a kör közepére, s mélyen meghajolt. Értelmes pillantással nézett az emberekre. Szívét tágra nyitotta. — Tél volt — mondta. — Tél volt — kiáltott fennhangon. Kacagások géppuskái kattogtak. — Vers — kérte a népet Misiké. A filmvásznon óriásira festett szemekkel, paradicsomorral, mosolyra festett szájjal, fintorba szaladt arckifejezéssel némán tá< tongott a fiatalember, majd feje fölé emelte jobb karját, s bal kezének mutatóujját szájára szorította. — Psssztl — szisszent a mikrofonba. — Emberek, vers — terjedt az áhítatos hang... A hangmoraj lassan elült. — Tél volt — zengett a bohóc hangja. — Az, tél volt és köröztek... Óriási kacaj tört ki a nézőtéren. Szava sem hallatszott már Misikének, csak a filmvásznon élt a néma szó, a fiatalember tekintetében, arckifejezésében, amely a fes-g^ tett álarc miatt megbabonázta az embere- ' két, s mikor Misiké meghajplt, a közönség fájdalmas ugatásban fetrengett, hasgőrcsök- ben üvöltözött, s Misiké arca, mint az ártatlan telihold ragyogott a két filmvásznon, s a leszaladó könnycseppektől arcfestéke kicsit fölázott. gondolta az asszony. Bn sokkal öregebbnek érzem magam. Meghatotta a férfi fiatalsága, de egyúttal elégedetlenséget is érzett. Miért nem felnőttebb, idősebb, megállapodottabb? — Ne haragudj, hogy ideges voltam — kérlelte félénken a férfi. — Nem voltál ideges. — De igen. Ugye nem haragszol? ... Az asszony az ablakdeszkára könyökölve nézett ki a hűvös, titokzatos sötétségbe. Az eső sziszegve csapkodta az ablaküveget. — Egy ilyen eltévedés egészen mulatságos — szólalt meg a férfi. Megállt, s a kefével a kezében drámai hangsúllyal folytatta —: Nászutasok kalandja a hegyekben. Izgalmas, nem? Te is úgy találod? Az asszony mosolygott. — Igen. — Ügy örülök, hogy velem voltál, drágám. — A férfi arca sugárzott a boldogságtól. — Olyan jó, hogy most már soha többé nem kell elszakadnunk egymástól. Az asszony hátat fordított az ablaknak. Az asztalon ott hevert egy levelezőlap, a- melyet ma reggel írt és elfelejtett elküldeni. „Gyönyörű időnk van. Nagyon boldogok vagyunk.“ Fel kellene adni. Sürgősen! Mielőtt még meggondolom magam, gondolta magában az asszony. A férfi a kezébe vette a lapot. — Szép felvétel — mondta. — Látom, megjelölted rajta a szállodánkat. Az asszony bólintott, és szórakozottan bámult ki az ezüstös esőbe. A férfi még egy utolsót rántott a nyakkendőjén, és még egyszer végigsimítptta a haját. • — Van egy bélyeged? — kérdezte hirtelen az asszony. — Bélyegem? Hogyne! — Kivette a tárcáját, és a bélyeget ráragasztotta a képeslapra. Amikor lementek az étterembe, az asz- szony erélyes mozdulattal bedobta a lapot a postaládába. — Jól fog esni a vacsora — mondta a férfi. — Éhes vagyok.
