Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-12-03 / 49. szám
vonat tíz percig 'állt, 'Leugrottam, hogy vegyek egypár újságot. Közben utasokba botlottam, éppen be akartak szállni. Egy asszonyra lettem köztük figyelmes. Hófehér haja volt, bár negyven évnél nem látszott idősebbnek. Mellette fiatal leány állt bőrönddel. Mikor elmentem mellet■> tűk, búcsúszavakat hallottam. Elhangzott a jeladás az indulásra, a leány könnyű léptekkel futott egy darabig a vonat mellett és integetett. Még kiáltott valamit, de szavait elnyelte az általános lárma. Az asszony egy fülkében ült velem. Üdvözöltem, ö bartílságosan bólintott, aztán az ablak felé fordult, és titokban egy könnycseppet törölt le az arcáról. Nem akartam tolakodónak látszani, elmerültem hát az egyik folyóirat olvasásában. Lapozgattam benne, a képeket nézegettem. Ekkor útitársam megszólított. — Engedje meg... ez a fénykép... Átnyújtottam neki a képeslapot. Vonásai felderültek, büszke, elégedett mosoly játszott az ajka körül. Szeretettől sugárzó szemmel nézte egy jóvágású, munkaruhás férfi képét. „Leonyld Lescsinszkij, a kommunista építöbrigád tagja.“ — Ismerőse önnek? — kérdeztem. — A fiam — válaszolta halkan az asz- szony. — Hozzá utazom, nála töltöm a szabadságomat. — Bizonyára apjára ütött a fiú? ■— Meglehet. Nem tudom. Felfogta meglepett tekintetemet és hozzátette: — Régi és szomorú történet ez. és akkor elbeszélt nekem mindent, úgy, ahogy történt. Gúnyos kacajjal süvített át a forgószél az iskola hideg kéményén, süvöltött, bömbölt a ház körül, hócsomókat vágott az ablaktáblákhoz, a háztetőt csapdosta. Néha visszafojtotta jeges lélegzetét, mintha nyugtalanul hallgatózna az éjszakában. Mit jelent a sírás, a zokogás ott, ahol máskor csak vidám gyermekhangok hallatszottak? A szél tovább nyargalt. Rést keresett, melyen besurranhat, kíváncsi volt, és mikor egy ajtórésnyire kinyílt, már bent is volt, Zúzmarát hozott magával, végigseperte a padlót, zúgott végig a folyosón. Akire rálehelt, megborzongott, szorosabbra fogta ruháját, mogorván dünnyögött. A szél nem törődött ezzel, hideg orrát bedugta minden zugba, és meglengette a pókhálót a mennyezet alatt. Sűrűn egymáshoz préselve feküdtek az emberek, egy gombostűt sem lehetett volna közéjük ejteni. Mindenütt nyomorúság és bánat. Fiatal lányok és asszonyok, fiúk és öregemberek, anyák kicsi gyermekükkel. Csak férfiak nem voltak köztük. Vagy harcoltak a fronton, amely már hónapokkal előbb átvonult itt, vagy elhurcolták őket egy éjszaka, és azóta nyomuk veszett. Akik itthon maradtak, azokat most már egész nap hóban, fagyban űzték tovább* Hová? Senki sem tudta. Sárga karszalagot viseltek mind, hogy már messziről felismerjék és kerüljék őket, mint a pestist. A gyerekek kenyérért sírtak. A csekély készlet, amelyet a sietségben magukkal tudtak hozni, már rég elfogyott. Betegek könyörögtek egy pohár teáért. Nemegyszer még vizet sem Jmitak nekik adni. Itt egy anya siratta elsoszülöttjét, ott gyermekek ültek halott anyjuk mellett. Egymás kezét fogták, és némán néztek a megmerevedett arcba. Mellettük egy kislány feküdt lázasan. Megéri-e még a reggelt? Rája szorosan tartotta karjában fiacskáját, hogy a fagytól óvja. Legszívesebben át- öntötte volna egész életerejét a kimerült kis testbe. A kicsi mintha aludt volna, ő pedig tanácstalanul, csüggedten meredt a sötétségben. Nem tudott a gyermeken segíteni, senki sem tudott, s aki tudott volna, annak nem volt szabad. Így kellett néhány nappal előbb kislányától is megválnia, aki panasz nélkül, csendben aludt el örökre karjaiban. Istenem, miért? A kicsi kinyitotta szemét. Kezecskéjével keresett valamit, és amikor a plüssmackót, régi, kedves játékszerét, édesapja ajándékát megtalálta — magához szorította, és rekedt hangon suttogta: — Mama, ugye én is nemsokára ott leszek, ahol Vera? — Nem, nem gyermekem, te itt maradsz nálam. A kisfiú azonban folytatta: — De ugye, előbb jól betakarsz? Ogy fázom. — igen, igen fiacskám, jól betakarlak, hogy ne fázz. Engem Is oda kell adnod azoknak a mérges bácsiknak? Az anyából kitört a zokogás: — Ne sírj, Mami! Fogd az én Miskámat. Bánkódni fog, ha én Verához megyek, játsz- szál vele néha. Rája magához szorította és bólintott. Tompa zaj tört át a falon. A szomszéd szobában részeg nácik fújták a nótájukat. A kisfiú elnémult. Anyja őrködött nyugtalan álmán. Hajnalodon, és amikor a felkelő nap első sugarai megfestették az eget, a gyermek többé nem lélegzett. Mikor jöttek a katonák, hogy az éjszaka halottait elszállítsák, Rájának is oda kellett adnia kisfiát. Erőszakkal tépték ki karjából. Nem mehetett vele, nem kísérhette el utolsó útjára a gyermekei, és ha egyszer édesapját meg is találná, nem tudná neki megmutatni fia sírját. A reggeli szürkületben két csoport hagyta el a falut különböző irányban. Az egyik gyalog tartott az Ismeretlen felé, a másik ökörfogaton a temető jelé. Lassan döcögtek az ökrök a hóbuckákon át. Mint megfagyott hullámokon imbolygón a szán, holttestekkel megrakva. Mikor az ökrök különösen meredek hótorlaszon törtek át, egy takaróba csavart test gurulni kezdett és leesett. Ott maradt fekve. Senki sem vette észre, csak a szél játszott vele. Húzta, cibálta, és amikor végül a takaró egy sarkán felhajtotta, gyermekarc bukkant elő, egy fiúcska nyugodt, fehér arca. A szél gyengéden simogatta végig, és hópelyhet hintett hópehelyre a kis holttesten, míg egészen betakarta. Hamarosan halom emelkedett a kisgyermek hideg sírja fölött, és a szél egyhangú éneket dúdolt mellette, úgy hangzott, mint az altatódal. Rája az utolsók egyike volt a kimerült, rongyokkba és takarókba burkolt nyomorultak menetében. Öntudatlanul rakta egyik lábát a másik elé. Előtte a sorban ismét hézag támadt. Mindenki óvatosan kitért a megbotló ember elöl, úgy, hogy a menet valósággal két ágra szakadva hömpölygőit körülötte. Nem lehetett többé segíteni rajta. Nemsokára lövés hallatszott. Rája támolyogva vánszorgotl tovább. Legszívesebben ö is elvetette volna magát a fehér havon, és ott maradt volna fekve. A lövést már nem fogja hallani, talán még érzi tarkóján az ütést, de fájni nem fog már semmi, és minden gyötrelem véget ér, Csak addig a nyírfáig, amely ott hordozza békésen hótakaróját, csak addig akar eljutni, és azután ... Előtte egy asszony szuszogott. Két batyu volt átvetve vállán, kendővel összekötve, az egyik elöl, a másik pedig a hátán. Két gyermek. Az asszony megbotlott, és térdre esett. Két kezével rátámaszkodott a hóra, szájából ömlött a vér. Rája fogta a két gyermeket, és a saját vállára vette át. Lövés dördült, mintha korbácsütés érte volna hirtelen. Nem, ezek itt, akiket még magához vett a haldoklótól, nem veszhetnek el. A fa, melyet végcélként tűzött maga elé az előbb, már messze mögötte volt. Kimerültén vonszolta magát a két gyermekkel. Hideg volt, izzadságcseppek gyöngyöztek mégis a homlokán. Ekkor könnyű, hűvös kezet érzett, mely az izzadságot letörölte. Felpillantott, a forgószelet látta, amint átviharzlk a mezőn. A fehéren csillámló hóoszlop elveszett a messzeségben. Erre hajolt, arra hajolt, örvénylett, felcsapott a magasba, szinte úgy tetszett, hívogatóan integet feléjük. Sokáig hallgatott az én úf ismerősöm. Meghatott tisztelettel néztem rá. Kicsi és törékeny, mégis olyan nagy és erős. Szeméből törhetetlen akarat sugárzott, akarat, mely legyőzi még a halált is. — Ennek nem szabad megismétlődnieI —< fűzte hozzá elrévedezve. Még az is banális lett volna, ha néhány helyeslő szóval válaszolok. Egy kérdést tettem fel, ami talán még banálisabb: — A lány, aki kikísérte, bizonyára a másik gyermek volt, akit megmentett? — Hogy megmentettem, ez tulajdonképpen nem a megfelelő kifejezés. Én a gyermekeket hazájuknak tartottam meg, szembeszállásként az ellenséggel és a magam vigasztalására. Aztán meg nem is egyedül tettem, amit tettem. Mi történt volna, ha másnap a partizánok ki nem szabadítanak, mi lett volna a gyermekekkel és velem? De ez már egy másik történet... 0. R. Klemen Eck VERESÉG M inden embernek van egy szenvedélye. Az egyik vérbeli vadász, a másik tü. relmes horgász, a harmadik Javíthatatlan futballista. Ez ellen nincs mit tenni, ilyen a világ, kedvtelések nélkül azt sem tudná az ember, hová legyen napi munkája után. Az öreg Hannsjörg Pracht, a mi művezetőnk, a sakkért rajong. — Igaz, kedvetelés csak a sakk — ismeri el —, de nem múlja felül semmi. Miért? Mert ez komoly Játék, mélyek az alapjai. Hannsjörg bácsi J6 és népszerű Játékos. Szaktársai testestül-lelkestül figyelnek, ha az öreg a sakktábla elé ül. Egész estéket ül végig, ha kedvére való partnerre akad. Még abba is belenyugszik, ha hébe-hóba egy partit az ellenfele nyer meg. — Ez ad az embernek bátorságot és kedvet a kitartáshoz — magyarázza aztán. — Mert ha én azonnal rátörök teljes fölénnyel, hát elszalad! Mit nyertem vele. Én ülni és gondolkodni akarok. Az öreg Pracht mesterien tudja átejteni partnerét. Mézédesen fuvolázza áldozata fülébe: — Nem is tudtam, hogy te ilyen kiválóan tudsz Játszani! Jól megjártam ma! — Nagy képmutató az öreg, mert azonnal észreveszi, hogy partnere a sakkművészet ábécéjét is alig ismeri. — Hát bizony elkél itt a jó tanács — füllent tovább —, most valóban egérfogóba kerültem. — Amellett ujjong magában: — Csak türelem, fiacskám, ma úgy kikészítelek, hogy többé rád sem ismernek! Másnap, mikor a mester megérkezik a gépterembe, körülveszik a szakik: — Nos, hogy végzödöt tegnap? — Mint mindig! Nem is gondoltam volna, hogy Péter ilyen gyenge legény. Ha abba nem hagyja, ki tudja, hogy végződött volna. Büszkén pödörgeti bajuszát. De hát... Nos, de ne vágjunk az események elébe. Egyszer csapatot kellett kiállítani az üzemünknek a szokásos sakkversenyre. — Nos, hogy állunk? — kérdezte Szer- gej Volkov csapatkapitány Hannsjörg bácsit. — Felvehetem a csapatba, most Is, ugye? — Magától értetődik! — felelte elégedet. ten. — Számíthatunk tehát az első helyezésre — bólintott Volkov, ős felvette a listára. Ujjongva érkezett haza a mi művezetőnk. — Hallod, anyó — hangoskodott, már ahogy belépett —, részt veszek ma a versenyen! — Ogy, úgy — dohogott elégedetlenül Lisbeth anyó, — most már egyáltalán nem fogsz hazajárni! — Már százszor megmondtam neked: nincs a sakknál okosabb játék rendes ember számára. Persze, ti, asszonyok, ezt nem tudjátok felfogni. Itt gondolkodni kell, s erre csak férfi képes. Lisbeth anyó ugyan nem értett a sakk művészetéhez, de nem esett a feje lágyára. — Megtisztelő véleménnyel vagy rólunk, asszonyokról! Hát Rubcová és Biková nem számítanak? Vagy az a német sakkmesternő, no, hogy is hívják ... Keller-Hermann? — kérdezte az anyó. — Az egészen más! Azok úgyszólván mindig maguk között játszanak. Nő nő ellen. Férfiakkal nem állnak ki, mért tudják, hogy semmire sem mennének. Hannsjörg bácsi búcsúzóul olyan méltóságteljesen lóbálta meg fekete filckalapját, hogy feleségének menten nevethetnékje támadt. Ezután az asszony becsukta a tornácajtót, és visszaült a varróasztalához ... Az öreg Hannsjörg korán érkezett a klubba. A sakkszobában már együtt volt néhány sakkrajongó, s mielőtt a verseny hivatalosan megkezdődött volna, még volt ideje egy „zöldfülűt“ alaposan megrakni, a kibicek élénk helyeslése közepette. De nem sokkal ezután a csapatoknak már a táblák mellé kellett ülniük. A bíró és a csapatkapitányok minden játékosnak kijelölték a helyét, és beállították a versenyórákat. A mi öregünkkel szemben nyúlánk termetű fiatalasszony foglalt helyet. Erre aztán nem számított! Homloka közepére tolta pápaszemét, körülnézett, ültéből felemelkedett, félrevonta kapitányát és megkérdezte: — Hát ezt meg mire véljem megint? Hát csak ennyit érek én? Amaz értetlenül nézett rá. — Okvetlenül egy asszonyszeméllyel kell játszanom? — Másképp nem lehet, a harmadik táblán kell játszania, különben a bíró óvást emel. No, és aztán? — tette hozzá Volkov hamiskás mosollyal. — A fiatalasszony bizonyára könnyen lépre megy, vagy nem? Prachtnak akarva, nem akarva engedelmeskednie kellett. Kínozta a gondolat, hogy egy asszony ellen nem lesz teljes értékű a győzelme. Ő azonban igazi győzelmet akart aratni, férfi ellen, nehogy bárki is szemére vethessen valamit. A fiatalasszony felállt, és az asztal felett kezét nyújtotta az öregnek: — Tatjana Rib- nyikova vagyok. — Hannsjörg Pracht — morogta a szakállába ő. — No, kezdhetjük — szólt az öreg, és hanyagul kilépett a király előtti parasztjával. Tatjana a királynő előtti paraszttal indult. Aztán Hannsjörg fekete futárját vitte harcba. A Ribnyikova ugyanígy lépett. „Aha“, gondolta Hannsjörg, „ez összeszedi minden erejét! No, elveszem a kedvedet, hogy férfival inérd össze az erődet!“ És fekete lovával lépett a mezőnybe. Az asz- szony bevetette fehér lovát. Elég az hozzá, hogy hamarosan szívós, elkeseredet küzdelem fejlődött ki közöttük. Az öreg néhányszor, régi szokása szerint, húzását visszavonta volna. Ellenfele nem engedte meg, és hibáit ügyesen kihasználta. Egyszer úgy visszavágott, hogy Pracht ujjal, reszketni kezdtek. „A nyavalyakórság“, káromkodott Hannsjörg bácsi magában, és segélykérőén nézett körül. Aztán az a szerencsés ötlete támadt, hogy a királyt kis rosáddal biztonságba helyezze. „Emögött biztosan valami csalafintaság rejtőzik“ — villant át agyén néhány lépés után. „Furcsa az egész!“ Megint körülnézett, mintha segítséget várt volna valakitől. Ribnyikova egymásután módszeresen és céltudatosan rombolta szét partnerének védőállásait. Az öreg sejtette, hogyv nemsokára mindennek össze kell omlania. „Irgalmatlanok az asszonyok, ha körmük közé férfit kaparintanak! Ravaszul csalogatják a hálójukba, és megfojtják. Soha többé nem kerülök a karmai közé“ — fogad- kozott a mi sakkmesterünk. Ezalatt a kapitány megnyerte partiját, és odalépett az öreghez. Azonnal látta, hogy Hannsjörg bácsi helyzete több mint kétségbeejtő. — No< jó forró kását főzött magának! Itt már nincs segítség! — A kibicek, akik eddig nyugodtan figyelték a játékot, harsogó nevetésben törtek ki. — A kását ugyan nem én főztem, de látom már. hogy nekem kell kikanalaznom. Én nem akartam asszonnyal játszani, bizony nem, de maguk engem szántszándékkal behúztak a csőbe. Férfinak mindig férfival kell játszania, akkor legalább nem kell semmire sem tekintettel lenni! — Tulajdonképpen nem vettem észre, < hogy bármire is tekintettel lett volna — vágott közbe Tatjana Ribnyikova. — Maga túlbecsülte az erejét. Így volt? Lesújtottan érkezett haza az öreg mester. Jól tudta, hogy Lisbeth anyó mindenről ki fogja faggatni. Lábujjhegyen lépett a hálószobába, és vet-1 közni kezdett. — Olyan csendes vagy, mint egy egérke — mondta az anyó, és felemelte a fejét. — Énekeljek talán éjnek idején? — Vagy úgy! És ki ellen vesztettél? Kissé habozott, de mindjárt megtalálta a kiutat. — Egy elsőosztályú sakkmester ellen — füllentett. — Hja, ha ilyen ellenfelet kap az ember, evvel számolnia kell. — Persze, persze — helyeselt Lisbeth anyó. De ekkor váratlan kérdés következett: — Ha jól értettem, akkor te egy bizonyos Tatjana Ribnyikova ellen játszottál, nem? Hannsjörg hirtelen nem talált szavakat. — Tehát a klubban voltál, kémkedtél utánam? Ogy, úgy, ez szép! — mondta végre mélyen sértve. — Te öreg mamlasz, hiszen rádió is van a házban! Tíz perccel ezelőtt mondta be a sporthíreket! Nyögve dőlt Hannsjörg bácsi az ágyba, és lecsavarta a villanyt. — No, igen — mondta már a sötétben —, az asszonyoknak mindig van valami a fülük mögött. Jaj annak, aki a kezükbe kerül. Nem viszi el szárazon. GESZNER RÚZSA fordítása Dietrich Rempel Erősebb a halálnál
