Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-10-01 / 40. szám
1 új ifjúság 7 i az anyámmal a kórház folyo■* sóján álltunk, és Denisára várakoztunk: Jól láthattuk, amint az épület elé jókora ívben bekanyarodott egy mentőkocsi, a férj segített leszáll- ni a feleségének, aki bal kezével köny- nyedén tartotta blúz alatt kidudorodó, kissé leszállt hasát. Lassacskán megindultak fölfelé a lépcsőn, a férfi hol följebb, hol lejjebb állt' egy lépcsőfokkal a feleségénél, nevetségesen ugrált ide- -oda, készenlétben állva, míg az asz- szony egykedvű merevségben nézett maga elé — amint amikor valaki meghajolni készül a bálványkép előtt —, és a szeme lázasan csillogott. Ebben a pillanatban a villanyzümmögő jelezte, hogy az ajtó nyílik, azonnal ki is nyílt, s a túlsó oldalról kilépett hozzánk' De- nisa, karcsú volt és szép, az arcáról eltűntek a májfoltok, s az ajka sem volt már cserepes, mint amikor szülés előtt belépett ugyanezen az ajtón. A két nő elsiklott egymás mellett, az ajtó újra becsukódott, s azután minden úgy történt, amint az már lenni szokott: forró üdvözlés, mosolyok, virágcsokor — egy kevésbé figyelmes szemlélő persze észre sem vette volna, hogy csak a legfontosabb, a gyerekünk nincs sehol. Az autóban rövid időre nyomasztó csend támadt, Denisa, aki elöl ült, belenyomta orrát a virágcsokorba, és a- mikor felemelte a fejét, az orra hegye egészen sárga volt a virágportól. A legtermészetesebb mozdulattal letöröltem orráról a virágport, ám Denisa ezt a gesztust valahogy másképp értelmezte, megszeppenve elhúzódott, és bűntudatos pillantást vetett rám, mintha elnézést kérne az irántam való közönyösségéért. — Köszönöm — mondta félhangosan, és ez csakugyan egészen formálisan hangzott, semmiféle érzelmet nem volt. képes kiadni magából. — És a tej? — avatkozott közbe tárgyilagosan anyám. — Mi lesz a tejjel?, — Majd eljárok érte. Mindennap. Denisa a lába mellett álló táskából előhúzott egy félliteres glükózos üveget, és megmutatta az anyámnak. Laboratóriumi vagy egyéb kórházi célokat szolgáló — a legközönségesebbek közül való — edény volt ez, gumibetétes pléh kupakkal, oldalán szabályos rovátkák, ötszáz centiliterig. A fenekén ott lötyögött a maradék glükózoldat, de lehet, hogy csak közönséges desztillált víz volt. Nem tudni, miért, de éppen ez a benne maradt néhány csöpp kellemetlen érzéseket keltett bennem, kis ideig csak arra a következetlenségre tudtam gondolni, amit — kórházról lévén szó — büntetést érdemlő dolognak kellett, hogy tartson az ember, noha csupán ilyen csekélységről is volt szó ... — Azt hiszem, hogy a tejet hordanám, még ha... Mennyi gyerek van ottI Bár Denisa nem fejezte be, anyám bólintott, hogy érti, a visszapillantó tükörben láttam, amint elkomorult az arca, és összeszorította a szája szélét. ■— Ha elmegyünk veled ... Megmutatják nekünk a gyereket? — Nem. Nem mutatják meg — válaszolta Denisa görcsösen és (lehet, csak úgy rémlett nekem) féltékeny remegéssel a hangjában. <— Értsd meg — mondtam —, olyan az ott, mint egy üvegház. Egyetlen ba- cilusnak sem szabad kintről oda bejutnia. <—■ Lehetne odabent televízió — jegyezte meg bölcsen anyám. — Hallottam már olyan szülészetről, ahol a hozzátartozóknak tévében mutatják meg a gyerekeket:.. — Megmutatják, ha majd ágyban lesz. Egy ablakon át — mondta Denisa. — No jó, jó — nyugtatta őt meg a- nyám, mintha megijedt volna, hogy oly korán kezdtünk el foglalkozni a jövővel; elkezdte dicsérgetni Denisának a gyógyteát, amelyet hozott és amely feltétlenül segít majd abban, hogy minél több teje képződjék. Denisa kétkedő pillantást vetett rá: Nem tudom ... Es mit tartalmaz? Édesköményt, ánizst, kaprot, majoránnát — sorolta anyám, és titokzatosan előrehajolt. — Majd meglátod, lányom, hogy használni fog! Nekem is segített, amikor... — és a fejével rám mutatott. '— És abban a másik tasakban? kérdeztem. — Mutattál nekem még egy másikat is... Én ostoba! Inkább haraptam volna el a nyelvemet... Denisa odaadóan bólogatott; csak este tért vissza rá ismét: — Tudod, hogy végképp nem is neheztelek amiatt a dolog miatt a mamádra? Magam is szinte ezerszer gondolok rá napjában, mit csinálok, ha rosszra fordul a dolog... Elhatároztam, hogy abban az esetben nem hozzuk el. Megkérjük őket, hogy rendezzék el az ügyet helyettünk, jó? •— Hát persze... — Mindketten kivesszük a szabadságunkat, befizetünk valamilyen jó kirándulásra és elutazunk. Valahová mesz- szire, a tengerhez, akár jóval az idény után is. Rendben van? ■— Azt hiszem, hogy okos lenne. — De hiszen... lassan már a harmadik hét is letelik! •— Hát éppen ez az! •— Miért nem mondják meg ők? Nézzék, tisztelt szülők, ha túlélte a legrosz- szabb három... — Nem mondják meg. Szerintem u- gyanazt gondolják, csak nem mondják ki hangosan. Tartják az egyensúlyt. <— De hát miféle egyensúly ez? ■— Mérges vagy rájuk. Képzeld el, mennyire haragudnál rájuk, mi több, mennyire gyűlölnéd őket, ha éppen az ellenkezője történne annak, amit ígérnek vagy jósolnának nekünk! Egyszerűen jó érzékkel féken tartják az érzelmeket... —- Hm... Talán igazad van. Felálltam, hogy eloltom a villanyt, ám Denisa megfogta a pizsamakabátom ujját. — Még ne! Valahogy félni kezdtem a sötétségtől. — Annyira fontos, hogy lásson az ember? — Annyira. Amióta reá gondolok... Fontos a látás. A legfontosabb. Azt mondta, hogy megnyugtatja, ha olvasok mellette. Az orloj-ablakban először kellett megmutatni a kis balett-táncosnőnket, aki már rendes ágyacskában feküdt, s már oxigénmaszk nélkül, a saját, frissen röntgenezett tüdejével lélegzett... Az ablak előtti pici térben egy másik házaspárral együtt szorongtunk, így e- sett, hogy az ablakban két egészségügyi nővér jelent meg két hajszálpontosan egyforma gyerekkel. — Melyik a mienk? — jajdult fel a- nyám attól való félelmében, hogy kárba vész a várakozással eltöltött drága idő. — A mienk a fiú — szólalt meg az idegen férfi. — És melyik a fiú? — kérdeztem én. Szerencsénkre a nővérkék az üveg mögött segítségünkre siettek, magasabbra emelték mindkét gyereket a pólyában, s ahogyan mozgatták teltpiros ajkukat, világosan leolvashattuk róla a két különböző nevet: Buriusovál Danko! Amikor kijöttünk, anyám igencsak nehezen tudta leplezni meghatottságát; folyton félrefordította a fejét, és amikor Denisa átölelte őt tiszta női megértéssel és néma hálával, mintha a meghatottság anyám számára is a jutalmat jelentette volna, azt mondta: — Szépecske a kicsi... Hát, gyermekeim, láttam a kisunokát, most már lassan akár mehetek is... KÖVESDI JÁNOS fordítása * — Részlet a Jeles szlovák írónak a Smena Kiadónál megjelent Záhrada (Kert) című új regényéből. JOZEF PUSKÁS Amikor a kis balerinánk született A z, ami Törő Márta és Pető Rudi között van — még nem lehet tudni, ml lesz belőle — tulajdonképpen egy pofonnal" kezdődött. Amikor ez a pofon a járműgyár szerelőműhelyében elcsattant, mindenki azt hitte, hogy pillanatokon belül akkora ramazuri lesz, amilyet még nem láttak a műhely öreg falai. Pedig ez a műhely még jóval a háború előtt épült... A pofont Törő Márta adta, akit kicsiny, törékeny termete miatt mindenki csak Aprópénznek hívott. Lábujjhegyre állva adta, egész csöppnyi termetében kinyújtózkodva, hogy fölérje a vele szemben álló magas, fekete fiú arcát. Utána maga is i- jedten nézett pár pillanatig a fiúra, aztán lehajtotta a fejét és a közel állók látták, hogy hangtalanul sírni kezd. Háta mögött ekkor már néhány fiú volt, főleg olyanok, akik együtt dolgoznak vele a KISZ-t>en. Könnyed tartásban álltak, kezükből letéve a szerszámot, szemüket jobbra-balra jártat- va, készen arra, hogy a következő pillanatban, ha kell, üssenek, ha kell, lefogjanak valakit, aki ütni akar. A pofont Pető Rudi kapta. Szélesen vi- gyorgó ábrázatán csattant a lány pici keze, s annyira meglepte, hogy a nevetés ott felejtkezett arcán, és csak később, lassan, fokozatosan szállt le róla. Ugyanakkor megkeményedtek vonásai, szemében sötét lángok gyúltak, teste megmerevedett, keze ökölbe szorult. Ekkor már mögötte is állt néhány fiú, azok, akik mindig vezérüknek, példaképüknek tekintették. Vad tekintettel néztek a szembenállókra, de szemük sarkából Rudit is lesték, hogy első mozdulatánál ők is bevethessék magukat. Mindez a műhelynek kocsik által meglehetősen elkülönített részén történt, úgyhogy nem sokan vették észre. A munka folyt tovább, de azoknak, akik Itt álltak, úgy tűnt, mintha néhány másodperc halálos csend e- reszkedett volna rájuk. Addig, amíg némán néztek egymással farkasszemet. Míg látni nem lehetett, hogy Pető Rudi testének merevsége lassan felenged, arcának keménységét, valami lágyabb, töprengő kifejezés váltja fel, mely már csaknem zavart mosolyba ment át. Egy pillanatig úgy látszott, mintha mondani akarna valamit Aprópénznek, de aztán csak lehajolt a kézifúrójáért, és megfordult. — Na, mit bámultok — kiáltott rá ekkor az őt körülvevő fiúkra. — Nem láttatok még ilyet? Indíts melózni — tette hozzá, és akkorát lökött egy vöröses hajú, szeplős fiún, hogy az majdnem beesett az egyik kocsiba. Utána pedig maga is hozzálátott a munkához. Aprópénz ekkor eszmélt fel. Gyorsan lenyelte könnyeit, s utánament. — Ne haragudj — mondta halkan. — Nagyon bánt, hogy ... Nem tudta folytatni, hirtelen nem jutott eszébe semmi más kifejezés, azt meg nem akarta mondani:’ „hogy pofon vágtalak“. A fiú háttal állt neki, és Aprópénz aggódva lesett felfelé, hogy meglássa az arcát. Pontosan úgy, mint három vagy négy héttel ezelőtt, nem sokkal azután, hogy ebbe a műhelybe került™ Akkor is fgy állt a fiú háta mögött, aki a kocsi felé fordulva dolgozott, éppen díszléceket csavarozott fel. Állt mögötte, s mivel a fiú észre sem vette, megfogta karján az inget és egy kicsit maga felé fordította. — Mondd, te mindig így beszélsz a műhelyben? — kérdezte, amikor a fiú végre hajlandó volt ránézni. — Talán nem tetszik, klsanyám? Akkor dugd be a füled! Vagy pedig menj valami előkelőbb helyre! Azzal elröhögte magát, és átkiáltott a kocsi túlsó oldalán dolgozó szeplős, vörös hajú fiúnak: — Ide nézz, Piros! Zárdaszűz jött a műhelybe! Ezután csak választékosán szabad beszélni! A spanyol etikett szerint! Piros hatalmasat nevetett, és olyat mondott, hogy Márta jobbnak látta eltűnni a közelükből. A dologba azonban nem törődött bele, s így kezdődött kettejük párharca, melynek kimenetelét nemsokára izgatottan figyelte az egész műhely, bár nem volt kétséges, hogy Aprópénz alulmarad az egyenlőtlen küzdelemben. Hiszen mások is megkíséreltek már előtte sok mindent, de eredménytelenül. Senki sem bírt azzal a néhány fiúval, aki Rudival az élen azzal szórakoztak, hogy válogatott trágárságokkal képesztet- ték el a műhelyt. Akárki próbált a lelkűkre beszélni, csak kinevették és legjobb e- setben kifizették azzal: „Nem érdekel a dumád, hagyjál termelni!“ Rosszabb esetben ilyenkor is előszedték válogatott disznósá- gaikat. A műhely vezetői is tehetetlenek voltak velük szemben. így aztán beletörődtek a látszólag megváltoztathatatlanba. Csak ez a kislány, ez a csöppség, Aprópénz nem adta fel a harcot. S ezen a reggelen azzal állít itt oda Rudihoz! — Ugye,, valamirevaló ember nem tűri. hogy rondán beszéljenek a menyasszonya előtt? — Lehet — vonta meg a vállát Rudi, és gyanakodva nézett rá. Ismerte már, szokott néha így „hátulról jönni“. — Akkor vedd úgy, mintha mától kezdve én volnék a menyasszonyod. És szé- gyelld magad, ha eltűröd, hogy akárki is pimaszul beszéljen előttem! Pető Rudi először meglepetten nézett rá, aztán nagyot nevetett. Volt humorérzéke, és mások ötleteit is tudta métányolni. Már éppen elhatározta, csak a harc kedvéért is belemegy a játékba, amikor hirtelen feltámadt benne az ördög. — Srácok! — kiáltotta el magát. — Srácok — ismételte meg, amikor már jó néhányan odafigyeltek — Aprópénz az én menyasszonyom! Ne merjen előtte senki se disznóságokat mondani, hogy az a... — és megtoldotta egy kacs- karingós káromkodással. A galeri hatalmas nevetése harsant fel erre, de még így is hallani lehetett a pofon csattanását... Szóval, az, ami Törő Márta és Pető Rudi között van, az ezzel a pofonnal kezdődött. Folytatódott azzal, hogy ettől a naptól kezdve, ha nem is egyik pillanatról a másikra, de megváltozott a hangnem a szerelőműhelyben. Még tovább folytatódott azzal, hogy jó két héttel később egyszer e- bédszünetben Rudi odament Aprópénzhez: — Ugye, /egy valamirevaló menyasszony nem tűri, hogy a vőlegénye mindig más lányokkal járkáljon? — Nemigen — mosolyodott el Márta. • — És elmegy vele néha moziba is... — Hát, ha valami jó filmre szerez jegyet — nézett rá Aprópénz, és meglepetésében tágra nyitotta szemét. Sose képzelte volna, hogy ez a fiú Ilyen szégyenlősen tud mosolyogni. FODOR KATALIN tusrajza BÉKÉS JÓZSEF A POFON
