Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-09-17 / 38. szám

Képeslap Velencéből A CSMTKÉ olaszországi vendégszereplésének utolsó napja B izonyára már odahaza leszünk, ami­kor az olvasó elé kerül a beszámo­ló a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának olaszországi vendég- szerepléséről. A CSMTKÉ állami kikülde­tést teljesített az olaszországi GorSziában. A 24. Concorso internacionale dl canto co- rale, „Cesare Augusto Seghizzl“ emlékére, évente megrendezett nemzetközi versenyen minden tagunk mind emberi, mind művé­szi vonatkozásban csillagos egyesre vizsgá­zott. Az erős nemzetközi mezőnyben helyt­álltunk, és magas szinten képviseltük Cseh­szlovákia szocialista énekkari kultúráját. A három napig tartő megfeszített munka után kirándulásra indulunk a lagúnák vá­rosába, a Goriziától kb. 120 km-re fekvő örök szép Velencébe, amelyet joggal tarta­nak világszerte Európa egyik legérdeke­sebb városának. Itt vetem papírra ezeket a sorokat. Velence az Adriai-tenger 40 km hosszú és 15 km széles részében négy kilométer­nyire a szárazföldtől, szigeteken és cölöpö­kön épült. Keresztül-kasul csatornák szelik át, köztük a legjelentékenyebb a paloták­kal szegélyezett, kanyargós Canal Grande, amely Velencét két egyenlőtlen részre oszt­ja. A csatornák közt vannak a szűk, kő­lapokkal vagy aszfalttal fedett sikátorok, utcák, ahol üzletek, áruházak, panziók, kiskocsmák sorakoznak. Velence tereinek száma több mint 200, de igazi tere csak egy van, a palotákkal és oszlopcsarnokok­kal övezett Szent Márk tér, a Piazza di San Marco. Amikor a hídon át autóbuszunkkal behaj­tunk a Velence külvárosában levő parkoló­helyre, nem messze a vasútállomástól, a „feravia“-tól, figyelmeztetnek, hogy valaki maradjon ott, mert előfordulhat, hogy mire visszaérkezünk, az autóbuszt feltörték, és a benne található holmit rég kipakolták. De vajon ki akar itt maradni ezen a gyö­nyörű, verőfényes délelőttön a poros par­kolóhelyen, amikor egy röpke, harmincper­ces hajóút végén kiszállhat a Piazza de San Marcőn, és egy szippantásra magába szívhatja Velence egész gyönyörűségét? 1 Az első meglepetést vendégkarnagyunk, Vass Lajos okozza, aki nemcsak nagyszerű karnagy, zenepedagógus, hanem kiválóan beszéli az olasz nyelvet is. fgy olaszorszá­gi tartózkodásunk alatt ő a tolmácsunk. Né­hány mondatot vált a hajóállomás pénztá­rosával, aztán bejelenti, hogy több mint va­lószínű, gyalog kell nekivágnunk az útnak, mert a hajózási vállalat alkalmazottal sztrájkolnak. Kétségbeesetten nézünk egy­másra. A kis motoros hajók mozdulatlanul állnak a kikötőben, a személyzet a fedél­zeten sztrájkol. Nem messze a városi hajóállomástól né­hány magánhajó tulajdonosa kihasználva a helyzetet, csalogatja az utasokat. Mi is megkérdezzük az legyiktől, mennyiért vinne be minket a városba. Ötezer líráért szemé­lyenként, ami a hivatalos ár háromszorosa. Ez sok! Megfordulunk, s indulni akarunk, amikor utánunk szól, hogy személyenként háromezer-ötszáz, de többet nem enged a viteldíjból. Amíg tart az alkudozás, befejeződik a sztrájk, és az emberek sorba állnak a pénz­tárnál. Mi is megvásárolunk negyven je­gyet, összesen hatvanezer lírát fizetünk. Néhány perc alatt megtelik a hajó gyomra és fedélzete utasokkal és a bárka kifut a nyílt tengerre. Csodálos szép út, suhan velünk a hajó a szlvárványosan csillogó habok között. Me­lenget a napfény, káprázik a szemünk az ég vakító kékségétől és a nap vörös ko­rongjától. A hajó halad a cél felé. Sirályok röpködnek körülöttünk, lecsapnak a ha­bokra, majd ismét felröppenek a magasba. Aztán húsz-huszonöt percnyi hajóút után a távolban balra felcsillan Velence képe. Aki először érkezik a városba, annak a tenger felől kell megpillantania, hogy egész életre megmaradjon benne ez a cso­dálatos élmény. Szemünk előtt megjelenik a Dojse-palota, a Piazza di San Marco, a Szent Márk-bazilika tornya és a parton hangyabolyként nyüzsgő emberáradat. Üd­vözöllek, Velence, megfiatalodva, frissen! Rövid időt töltünk a Dózse-palota oszlop- csarnokában. Vass Lajos, aki jól ismeri Ve­lencét, nem először jár itt, néhány hasznos tanáccsal lát el útravalöul. Megbeszéljük az esti .találkozó időpontját, és négy-öt tagú csoportokban szétszéledünk. Felfedező útra indulunk: minél többet látni, megismerni a várásból. A Palazzo Dúcaiéval, a Dózse-palotával kezdjük. A Dózse-palota mind külső archi­tektúráját, mind pedig belső díszítését te­kintve, egyike a legcsodálatosabb épületek­nek Velencében. A bejárati lépcső legfelső fokán ül az il cassiere, aki belépőjegyeket árul „csekély“ 5 ezer líráért, és kínálja a prospektusokat, fényképeket, diákat. Az ér­deklődő turisták sorban állnak, mert aki egyszer itt van Velencében, látni szeretné a híres Dózse-palotát. A bejáraton áthaladva pompás udvarra é- rünk, amely a XV. század végéből szárma­zik. A főlépcsőn, a Scala del Gigantin San­sovino Marsot és Neptunk ábrázoló óriás- szobrai látható. A lépcső-teraszon koronázták egykor a velencei dózsékat. A palota belsejét Tinto­retto, Giovine, Palma, Paolo Veronese és mások festményei ékesítik. A Dózse-palotában van a híres San Mar­co Könyvtár, ahol régi kéziratokat, bizánci könyvfedeleket és miniatűr írást tartalmazó könyveket őriznek. . / Kintről, a tenger felől megnézzük a Só­hajok Hídját. Innét mintha szürkébb, kopot- tabb semmitmondóbb volna ... Régi álom, nincs jelene. Ott él a lagúnák legendás vizében, amely az ódon paloták cölöpéiről öblögeti a múltat, és egy darabka közép­kort hömpölyget titokzatos mélységben. Minden út Rómába vezet. Velencében pedig minden út a Rialtóhoz. Két énekkari taggal, Kovács Zoltánnal és Zsigmond Er­nővel indulunk el a Rialto felé. Keskeny, kőlappal fedett sikátoron át vezet az utunk. Ember ember hátán. Vigyáznunk kell, hogy ne keveredjünk el a tömegben. Nézzük a kirakatokat. Minden második-harmadik ki­rakatban ékszerek. Kovács Zoltán meg is jegyezi, talán az egész világon együttvéve nincs ’annyi arany, mint a velencei éksze­részeknél. Az egyik ékszerüzlet kirakatá­ban magyar nyelvű felirat: „Nálunk otthon vagy!“ Bemegyünk az üzletbe. Húsz év'kö­rüli, szőke fiú az elárusító. Megszólalunk magyarul. A fiú mosolyog, de nem érti a szavunkat. Kedveskedve egy cédulát nyom a markunkba, rajta térkép kijelölve az út: menjünk ki a Rialtóhoz, ott térjünk el bal­ra a piac felé, és a piac végén van egy másik ékszerüzlet. „Ott van a Vnama, aki beszél magyarul. Budapesten született“ — mondja a fiú olaszul. Az üzletben rajtunk kívül egy árva lélek sincs. Távozunk, de a kíváncsiságtól hajtva megkeressük a meg­jelölt üzletet. Kirakatában szintén az is­mert felirat: „Nálunk otthon vagy!“ A pult mögött egy negyvenöt év körüli, életunt, elcsigázott asszony, és tompán néz a sem­mibe. Minket észre se vesz. Vajon hol jár­nak a gondolatai? — kérdezzük magunktól. Egy kicsit még állunk a kirakatnál, aztán továbblépünk. A kirakatok zsúfolásig teli áruval, de ve­vő alig akad. A sikátorokban hömpölyög a nép. Megállunk egy áruház előtt. Zsigmond Ernő azt tanácsolja, menjünk be valami a- jándékot venni az otthoniaknak. Az áruház­ban az eladókon kívül senkit se látunk. Űk pedig unottan állnak a roskadásíg megra­kott pultok mögött, s amikor belépünk, fel­csillan a szemük: Végre vásárlók! Gyorsan végigfut tekintetünk az egyes részlegeket jeíző táblákon: A drogériát ke­ressük. Megtaláljuk a harmadik emeleten. Maradék zsebpénzünkből szappant vásáro­lunk, darabját 790 líráért, illatos FA toa­lettszappant. Mindegyiket külön becsoma­golja a kiszolgáló, a pénztárosnő pedig rátfl- zi a blokkot, rajta a következő szöveggel: „Köszönjük, hogy nálunk vásárolt!“ Haj- longanak, amikor távozunk az áruházból, hogy szinte kellemetlen számunkra ez az előzékenység. Azon a délelőtt talán mi voltunk ott az egyetlen vásárlók. Azt már észrevettük, hogy nincs pénze az embereknek: üresek az éttermek, egy- egy vendég ül csak az asztaloknál, az ut- v cán azonban hemzsegnek az emberek, és mindenütt reklámozzák a turistamenüt 16 ezer líráért. Lassan múlik az idő, Járunk, bolyongunk. Valaki megbabonázta a napot, egy helyben áll az égen és nem akar a tengerbe süllyedni. Lent a Rialto híd, a Ponte dl Rialto 28 m hosszú márványíve, a Canal Grandén visz át. Alatta vagy nyolc-tíz karcsú gondola várakozik az utasokra. De hiába. Gazdáik a parton a falnak támaszkodva várják sze­rencséjüket, de a szerencse csak nem akar megérkezni. Szalmakalapjuk és sötét öltö­nyük megállásra készteti a járókelőket. Megbámulják őket a híres velencei gondo- liereket. De ez minden. A járókelők tovább­indulnak, s a gondolierek evezőikkel a ke­zükben várják, hogy majd a délutáni órák­ban betéved a csónakukba egy-egy nyugat­német vagy amerikai turista. Pedig itt, a Ponte di Rialto közelében valamikor vidám volt az élet. Hangos volt itt minden a gondolierek kiáltozásaitól és az énektől. Az énekesek öblös bárkáihoz fürge kis gondolák lapultak, s egy-egy ilyen csónakcsoport mint lebegő fénysziget ringott a sötét vizű lagúnán. S az énekes­bárkákban reszelés szopránok és kifakult tenorok rikoltoztak és egymással verse­nyezve üvöltötték a Santa Lucciát. De hol van már a régi, boldog idő? Velencébe Is beköszöntött az infláció. Visszaérünk a Piazza dl San Marcórá. Nem is tudom, miből van Itt több, ember­ből-e vagy galambokból. Mint általában a legtöbb turista, mi is leülünk az egyik pa­lota oszlopcsarnokának lépcsőire, elővesz­Velence főterén szűk az otthonról hozott „hamuban sült po­gácsát“, és falatozni kezdünk. A lábak fá­radtak, a talpak égnek a csatangolástól, de a „hazai“ így Is ízlik. Gyülekezünk. Mind a negyvenen együtt vagyunk már, és még annyi mindent nem láttunk Velencéből. Nem láttuk a világhírű strandfürdőt, a Lidót, a rengeteg különféle kiállítási termet, amelyek nem csak az olasz turistákat csalogatják a lagúnák vá­rosába. Nem láttuk velencei nemzetközi filmfesztivál vetítéseit, csak a plakátokat és a hirdetőtáblákat a Píazzo di San Mar- cón. Elindulunk a hajóállomásra, hogy a cső-’ dálatos Canal Grandén visszahajőzzunk a külvárosi, poros parkolóhelyre, az autóbu­szunkhoz, amely előtt egy éjszaka és egy egész napig tartó fáradságos út áll. Szemé­lyenként 1500 líráért hajójegyet váltunk az 1-es számú pénztárnál a „ferovia“-vasútál- lomás megállóig. Akinek még marad 1000 lírája, fagylaD tot vehet a hajóállomással szemközti fagy­laltostul. Elindul a motoroshajó, viszi él­ményekkel teli Utasait. A Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának 40 tagú csoportja olasz és más nemzetiségű turisták társaságában búcsúzik Velencétől. KLIMITS LAJOS Számtalan csatorna vezet keresztül Velencén * 65 ÉVES A RUDÉ PRÁVO A PÁRT ESZMEI FEGYVERE Lapunk előző számában megemlé­keztünk a Pravda chudoby megjele­nésének 65. évfordulójáról, szeptem­ber 21-én lesz úgyszintén hatvanöt éve, hogy megjelent a Rudé právo, amely nem sokkal később Csehszlo­vákia Kommunista Pártjának hivata. log sajtószerve lett és az is maradt 65 éven át, többek között népünk történelmének legsötétebb időszaká­ban, a legmélyebb illegalitásban is. Évről évre ezen a napon ünnepeljük nálunk a sajtó napját, s nem árt, ha az évforduló kapcsán felelevenítjük a párt harcos újságának történetét. Már megírtuk, hogy a nagy októ­beri szocialista forradalom hatására munkásmozgalmunkban megkezdődött az erők jelentős differenciálódása. A szociáldemokrata párton belül egyre élesebben kiváltak azok az erők, a- melyek szembefordultak az opportu­nista pártvezetéssel és teljesen a forradalmi eszmék talaján álltak. Megkezdődött a marxista baloldal ki­alakulásának folyamata, a munkás­ság soraiból fokozatosan tömörültek azok az erők, amelyek később ott áll­tak a forradalmi párt bölcsőjénél. A marxista baloldal 1919 decembe­rében megtartotta első önálló konfe renciáját, amelyen a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt ideig­lenes alakulatának minősítette ma­gát. Még mindig megmaradt a szo­ciáldemokrata párt keretei között, a- melynek talaján népszerűsítette a forradalmi eszméket, hogy megnyer­je a tagság többségét. Az elfogadott programnyilatkozatban is elsősorban a proletárdiktatúra alapeivét tette magáévá: „A proletárdiktatúra Marx által kifejezésre juttatott elvét ko­runk eseményei maradéktalanul iga­zolták, és ezért azt érinthetetlennek tartjuk. A proletárdiktatúra az átme­neti időszakban az államban a po- liikai hatalom kivívásának és meg­tartásának egyetlen elképzelhető for­mája, és elkerülhetetlenné válik, ha a tőkés társadalom minden útja cső­döt mond.“ A párton belüli fejlemények azon­ban egyre inkább aggasztották a jobboldali vezetést, amely leszámo­lásra vagy legalábbis az események visszaszorítására készült. Mivel tuóa_ tában volt, hogy a pillanatnyi erővi. szonyok ellene szólnak, el akarta ha­lasztani a küszöbön álló XIII. kong­resszust. Időközben Szlovákiában sor került a szociáldemokrácia martini kongresszusára, amelyen a küldöttek túlnyomó többsége a marxista bal, oldal mellett állt ki és javasolta a Kommunista Internacionáléba való belépés 21 feltételének elfogadását. Prágában is felgyorsultak az ese­mények. A munkások elfoglalták a párt székhazát, a Népházat (Lidov^ dűm), hogy meghiúsítsák a jobbol­dal puccskísérletét. A jobboldali ve­zetés, hogy megőrizze befolyását, a párt lapját, a Právo lidut egy másik nyomdában nyomta, mire a baloldal — megkülönböztetésül — Staré prá­vo lidu (Régi Népjog) címen tovább­ra is kiadta a párt lapjátt Az opportunista vezetők clmbltor. lás ürügyén beperelték a lapot. A burzsoá bíróság természetesen azon nyomban helyt adott a perkövetelés­nek, és megtiltotta a Staré právo li du cím használatát. A baloldali ve­zetők azonban tudták, hogy nem ma. radhatnak sajtó nélkül, és mert az opportunista Právo lidut egymás közt Bílé právonak (Fehér jog) nevezték, megszületett a cím: Rudé právo (Vö­rös jog). A Rudé právo első száma 1920. szeptember 21-én látott napvi­lágot. Az újság még ugyanabban az évben nagy szerepet játszott az em. lékezetes decemberi sztrájk szerve­zésében. A CSKP megalakulása után, 1920. május 18-től a párt hivatalos lapja. A húszas években a párton be­lüli viszály idején hozzájárult ahhoz, hogy az egészséges forradalmi erők Klement Gottwalddal az élen a CSKP emlékezetes V. kongresszusán teljes csapást mértek az opportunista e- rőkre. A kommunista sajtóra jellemző kö_ vetkezetességgel és elszántsággal harcolt a fasizmus terjedése idején az egységes népfrontért a fenyegető veszély ellen. A burzsoá hatóságok napirenden keményen megcenzúráa- ták, többször elkobozták vagy betil­tották, de mindig megjelent más né­ven vagy illegálisan, hogy változat­lan hévvel küzdjön a munkásosztály jogaiért. A lap mindenkori szerkesz­tői közül többen életüket áldozták a meggyőződésükért. Július Fufiík, Edu­ard Űrx, Václav Sinkule és mások a fasiszta önkény mártírjai lettek, Jan Sverma, a Rudé právo sokévi fő_ szerkesztője a szlovák nemzeti fel­kelésben áldozta fel életét Nagy segítségére volt a lapnak a húszas évek végétől Klement Gott- wald, aki több eszmei cikket írt be­le. Később a pártvezetés nevében mindig szívén viselte a Rudé právo sorsát. A felszabadulás óta a lap a párt pótolhatatlan eszmei fegyvere. Kezdettől fontos szerepet játszik a szocialista ember nevelésében, a kommunista eszméik terjesztésében, mozgósítja az embereket a szociális, ta országépítésre. Több mint egymil­liós példányszámával nemzeiközi vi. szonylatban is a világ legtekintélye. sebb lapjai közé tartozik. P- J. \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents