Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-08-06 / 32. szám

I

B

arbara a nyugágyban fekszik. Valami nincs rendben az úszómedencével — semmi sincs rendben a medencével —, ezért aztán nem töltötték fel vízzel. Zöldre festett alfát elszórt aranyesö- meg muskátliszirmok borítják. Az egyik sarkánál egy ládába ültetett kis mimózabokor árnyékában ott ül a szomszéd macskája, és a mancsát nyalogatja.

— Fényképezd lel — mondja Barbara, ' kezét férje, Sven csuklójára téve. A negyedik férje. Két éve házasok. Pontosan úgy beszél vele, mint a harmadik férjével.

— Sven, csinálj egy képet a cicáról, a- hogy a mancsát nyalogatjaI

— Nincs nálam a fényképezőgépem — felelt Sven.

— Pedig mindig nálad szokott lenni — mondja Barbara. Rágyújt egy indonéziai cigarettára — egy kretekre —, elrázza a gyufát, és beledobja egy cseresznyemaggal telt kis zöld tálba. Hozzám fordul, és így szól:

— Hogyha múlt pénteken nála lett volna a gépe, akkor lekaphatta volna azt az auhosszúkásak és alaktalanok, olyanok, mint egy-egy léggömb, amikor először próbálják felfúlni. En nem lakkozom a körmömet, hiszen alig tudok lehajolni. Oliver lábára nézek meg az enyémre, és megpróbálom elképzelni a gyerekünk lábát, hogy mindkettőre hasonlítson. Mikor Sóén újratölt, csak akkor veszem észre, hogy megittam az i- talomat, és a jeget rágcsálom.

Oliver a hálószobában kezével betakarja a hasamat, amint háttal neki az oldalamon fekszem, és megcsókolja a hajam tövét, lassan végighalad a gerincem mentén, odáig, ahol ajka megpihenhet az egyik csípőcsontomon.

— A jeges poharam nyomot hagyott az éjjeliszekrényen — mondja. Iszik egy korty vizet. Hallom, ahogy sóhajt, és ahogy visz- szateszi a poharat a szekrényre.

— Szeretném, ha összeházasodnánk — motyogom a párnába. — Nem akarom o- Igen megkeseredetten végezni, mint Barbara.

Felhorkan.

ANN BEATTIE:

ili dolgok

tót, amelyik nekiment annak a hogyíshív- jóknak. annak a betonizének, tudod, ami az út közepén fut végig. Épp mosták fel a vért.

Sven feláll. Felveszi fehér sortlát, és a kikövezett ösvényen beballag a konyhába. Bemegy és becsukja az ajtót.

— Milyen^a munkád, Oliver? — kérdezi Barbara. Oliver a fia, de alig találkoznak.

— Légkondicionált — feleli Olivér. — Végre i^én nyáron valamennyire elfogadhatóan beállították a légkondicionálást az egész épületben.

— És a te munkád? — kérdezi Barbara tőlem.

Kérdően nézek rá és Olivérré.

— Milyen munkára gondolsz, anya? kérdezi Oliver.

— Hát... Kifesteni a lakást, vagy valami ilyesmire. A falakat sárgára festhetnétek. Ha megcsináltattad volna a méhen belült magzatvizsgálatot, most tudnátok, hogy fiú vagy lány lesz-e. és vagy kékre, vagy rózsaszínűre festhetnétek a falakat.

— Marad a tapéta — mondja Oliver. —> Nem lesz vizsgálat.

— Utálom a piros tojást — mondom. —< Mindig a húsvélra emlékeztet.

Barbara nyújtózkodik.

— Micsoda összjáték — mondja. — Kérdezek valami semmiséget, a fiam meg válaszol helyetted, mintha most, hogy gyereket vársz, olyan nagyon gyámoltalan lennél, te meg ezalatt kiagyalhatod, hogy milyen szellemességgel vágj vissza.

— Azt hiszem, te vagy a Csípős Megjegyzések Királynője — feleli Oliver.

— Ügy, mint A fagylaltok ura? — Barbara leteszi a holland krimit. — Soha nem értettem Wallace Stevenst — mondja. — Es ti?

Svén visszaérkezik a fényképezőgéppel, és a lencsét állítgatja. A macska már elment, de különben sem a macskát akarta lekapni; csoportkép lesz: Barbara kis fehér bikinijében, Oliver levágott szárú farmerben, amiből barnára sült combjára lógnak a kirojtosodott fehér csimbókok, és én a sortomban és buggyos, hímzett blúzomban i— a nagy hasam erősen kidomborodik.

■— MosolyogjatokI — mondja Sven. —> Hát külön kell mondanom, hogy mosolyogjatok?

_ jftvége van, és Barbara születésnapja;

íJ még Oliver féltestvére, Craig is beI m jutott ebből az alkalomból. Az ajándékot már korábban odaadta: egy rózsaszínű pólót amire ez van nyomtatva: 60. Barbara tölünk hajápolószereket kap, meg egy fésűt, ráragasztott selyem liliommal. Sven egy üdvözlőkártyát meg valami elképzelhetetlenül messzi vidékről idehozott orchideákat ad majd neki, no és egy csekket. Barbara a csekk láttán el lesz ragadtatva, de senkinek nem mutatja meg, noha a születésnapi kártyát körbe fogja adni. Vacsoránál az orchidea ott lesz egy vázában, és Sveri fog mesélni egy vadászkalandot, ami vele esett meg valamelyik távoli országban.

Craig bejelentés nélkül két nőt hoz magával. Magas, szőke, szótlan nők, és úgy néznek ki, mintha ikrek volnának, pedig nem azok. A ruhájukból árad a marihuánaszag. Amikor bemutatták őket, az egyik lány övébe egy Sony Walkman volt tűzve — jülhallgatós zsebmagnó —, a másik hajába teknöcpáncélból készült hajdísz.

Most már sötétedik, és mindannyian fröccsöt Iszunk. Túl sok fröccsöt ittam. Ügy érzem, mintha mindnyájan egymás mezítelen lábát bámulnak. Az ikreknek, akik nem Is ikrek, olyan piciny, begörbült láb- ujjaik vannak, mint a csecsemőknek, így aztán csak a nagylábujjukon látni a szilva- színű lakkot. Oliver hosszú, barna lába az enyémet súrolta. Csodálatos érzés, amint száraz talpa föl-le dörgöli a vádlimra szá- . radt izzadtságot. Barbara körme hosszú, barnára van festve. Sven hatalmas lábujjai

— Azért olyan megkeseredett, mert újra meg újra férjhez ment, és mikor az utolsó férje meghalt, az majdnem mindent Craig- re hagyott. Elege van Svenből, most. hogy a képeit már nem veszik.

— Oliver — mondom, és meglepődöm, hogy mennyire kicseng a hangomból a kiszolgáltatottság. — Ugyanúgy beszélsz, mint az anyád. Legalább nekem ne beszélj ösz- szevissza.

Oliver álla a fenekemre csúszik.

— Emlékszel, amikor először cirógattad végig a hátamat, és olyan jó érzés volt, hogy nevetni kezdtem? — kérdezi. — Es nem tudtad, hogy miért nevetek, és meg- bántódtáll Es amikor berúgtál, és együtt é- nekelted Eddie Fisherrel a Bárcsak itt lennélt, és olyan klassz voltál, hogy addig nevettem, amíg csuklani nem kezdtem? — Áthemperedik a másik oldalára. — Házasok vagyunk — mondja. — Arcát becsúsztatja a hátam mélyedésébe. — Képzeld, mi történt a múlt héten, a buszon — folytatja. — Felszállt egy kifutófiú. Ügy húszéves lehetett. Egy rakás borítékkal. Elkedzdett gügyögni egy csecsemőhöz, aki mellétté ült egy asszony ölében. A Madisonnál az ász- szony leszállt a csecsemővel együtt, és onnantól a fiú a Third Avenue-ig egyfolytában szánokolt, úgy általában az egész buszhoz. Azt mondta: „Mindenki hallotta már azt, hogy ipafai fapipa. Fafejű fapipa. Fa- fejű, ezt szokták mondani a zsarukra. De tudják, én mit mondok? Fafejü fakabát. Fakabát füvet rág. Marihuánát.“ Tornacipőt meg farmert viselt, és végiggombos fehér inget, a nyaka körül egy kibontott nyakkendővel.

— Miért meséled el ezt! a történetet? — kérdezem.,

— Akárki összehozhat ebből valami hülyeséget. Amint a fiú leszállt a buszról, megigazította a nyakkendőiét, és kikézbesítette azt a vacakot, amit vitt. — Ojra megfordul, felsóhajt. — Ebben az őrültekházábán nem tudok házasságról beszélni. Menjünk ki a partra!

— Nagyon késő van — mondom. — Már éjfél is elmúlhatott. Kimerített ez az egész napos üldögélés, az ivászat meg a semmittevés.

— Bevallom — suttogja —, nem bírom hallgatni, ahogy Barbara és Sven szeretkeznek.

Fülelek, és azon tűnődöm, vajon nem ct- kar-e átejteni.

— Csak az egerek futkosnak a falban — mondom.

— jpsárnap délután a parton sétálunk

\tBarbarával, kicsit spiccesen a piknik

w után. Vajon mit szólna, ha elárulnám, hogy a fiánál nem is házasodtunk ösz- sze. Az embernek az az érzése, hogy amit Barbara nem élt meg, azt elképzeli magának. Es sok minden, amit mond, valóra válik. Mondta, hogy a medence meg fog repedni; figyelmeztette Craiget, hogy a lányokban nem lehet megbízni, és tessék, ma reggelre eltűnlek, és magukkal vittek egy hatalmas ezüsttálat, amiben Barbara a citromot tartotta, azt az ezüst húsostálat, aminek tekergő kígyó-szerű forgantyúja volt, meg négy ezüst merőkanalat — mintha legalábbis egy bizarr teadélután megrendezésére készülnének.

Éppen azt makogom Barbarának, hogy Olivér álmai mennyire meghökkentenek. Ügy tűnik, érzelmi állapotokat fejeznek ki, egyetlen jelkép sincs bennük, sőt. még történetük sincsen. Egyszerűen arra ébred, hogy álmában. megoldotta a problémákat. Szívesen kibökném:

— Hazudtunk neked, éveken át. Azt mondtuk, házasok vagyunk, pedig nem. Összevesztünk, dejeklet kaptunk, éppen e- seti az eső. bementünk egy motelbe, és a házasságkötés elmaradt.

— Az első férjem. Andrew, pillangókat gyűjtött — mondja Barbara soha nem

tudtam felfogni, miért. Csak állt egy kis ablak előtt, a hálószobánkban — alagsori lakásunk volt Cambridge-ben, közvetlenül a háború előtt —, és a 'fénybe tartotta a bekeretezett lepkéket, mintha a fény, ahogy megtörik rajtuk, valami olyasmit árulna el neki, amit repülés közben a szárnyuk nem. — Barbara kinéz a tengerre. — Holott most jut eszembe, nem is voltak pillangók Cambridge-ben — mondja.

Nevetek.

— Hát tulajdonképpen nem ez az, amiről beszéltél? — kérdezi.

— Nem tudom — válaszolom. — Mostanában néha azon kapom magam, csak azért beszélek, hogy elszórakoztassam magamat. Semmit nem érzek valóságosnak, csak a testemet, és a testem olyan nehéz.

Rám mosolyog. Hosszú, rézbarna haja van, benne fehér fürtök, a mindenféle libegő huncutkái olyanok, mint amikor a dagály felfodrozódik a mélyedésekben.

Éppen most mondta, hogy az egyik fia sem volt betervezve.

NAGY ZOLTÁN illusztrációja

— Most már öreg vagyok, és először szeretnék. újra szülni. Irigylem a férfiakat, hogy idős korban is tudnak gyereket, nemiem. Ismered azt a fényképet, amin Picasso van a fiával, Claude-dal? Robert Capa 'csinálta. Sven sötétkamrájában is ki van tűzve — na persze csak egy képeslapon. A parton állnak, Picasso felemeli a gyereket

— nagyobbnak látszik, mint az apja, és dörzsöli a szemét. A gyerek a magasban, csak mosolyog, és dörzsöli a szemét.

— Milyen bort ittunk? — érdeklődöm, lábujjammal szívét rajzolgatva a homokba.

— Fehér bort, La Vieille Ferme a neve

— mondja. — Nem valami különös. — Felemel egy kagylót: kívül fekete, belül opálos fényű. Finoman bele potty ant fa a bikini felsőrészének egyik kis kosarába.

— Szereted? — kérdi Barbara.

Öt éve ez az első alkalom, hogy tényleg elbeszélgetünk.

— Igen — bólintok.

— Nekem négy férjem volt. Biztosan tudod, hogy ezzel érdemeltem ki örökre szóló hírnevemet és azt, hogy nevessenek rajtam. De az első meghalt, egészen fiatalon. Hodgkin-kórban. Ügy tudom, most már hetvenszázalékos eséllyel gyógyítják ezt a betegséget. A második otthagyott egy kardiológusnőért. Mattet ismerted. Es most ismered Svent is, — Még egy kagylót rak be a bikinije kosarába, beborítja vele mellbimbóját. — Tulajdonképpen a négyből csak kettőnek lett volna jövője. Sven vágyálma egy kisbaba lenne, akit felemelhetne a parton, de ehhez én már nagyon öreg vagyok. A testem harmincéves, de én már túl öreg vagyok.

D

ugdosom a homokotr és a tengert bámulom. Túlságosan tétovának, túlságosan kitömöttnek érzem magamat, kezd kétségbeejtő lenni, hogy mennyire szeretnék frissebben sétálni, mozogni.

— Gondolod, hogy Olivér és Craig valaha is meg fogják egymást szeretni? — mondom.

Vállat von.

— Ugyan már. nem akarok róluk beszélni. Születésnapom van, és csak női dolgokról szeretnék beszélgetni. Lehet, hogy soha többet nem tudok veled így elbeszélgetni.

— Miért nem? — kérdezem.

— En a dolgokat mindig csak... megérzem. Sven kinevetett, amikor karácsonykor megmondtam, hogy el fog repedni a medence. Kétszer voltam terhes, és mindkétszer megéreztem, hogy fiam lesz. Es olyan nagyon nem akartam a másodikat, de most már boldog vagyok, hogy mégis meglett. Intelligensebb Craignél. Ha majd a halálos ágyamon fekszem. Craig biztosan odahurcol valami nőt, aki még a lepedőt is kilopja alólam. — Lehajol, felvesz egy csillogó kavicsot, és a vízbe hajítja. — Nem szerettem az első férjemet — mondja.

— Miért nem?

— Nem volt elég életereje. Már akkor sem, mielőtt megbetegedett és meghalt volna. — Keze végigfut meztelen hasán. — A

| Uj lljujqvj /

te korodbeliek nem beszélnek így, úgy?

Összevesztünk, és én otthagytam, olyan i- dökben, amikor fiatal nők nemigen hagyták el a férjüket. Kivettem egy lakást New Yorkban, és hosszú hetekig minden a legnagyobb rendben ment, az anyám odaküld- te az összes klassz barátnőjét, hogy szórakoztassanak, és olyan megkönnyebbülést jelentett, hogy végre nem kell veszkölődni. Akkoriban a férfiak még nem sírtak, ő meg a mellemre hajtotta a fejét, és olyan dolgok miatt zokogott, amiket nem tudtam felfogni. Nézz rám, hogy most milyen a testem. Zavarba ejt a helyzet iróniája — a száraz medence és a hasznavehetetlen testi Annyira nyilvánvaló, hogy még beszélni sem érdemes róla. Ügy mondom, mint T. S. Eliot, olyan hivatalnok porában ráragadt önsajnálattal, nem? — Barbara a tengert bámulja. — Amikor azt hittem, hogy. minden a legnagyobb rendben, még egy új lovagom is volt, egyik reggel megpróbáltam felakasztani egy képet: festmény volt, apró fákkal teli mező, és egy galamb sétál át rajta. Oda tettem, ahová szerintem legjobban illett volna, nekitámasztottam a falnak, és hátrálni próbáltam, de nem tudtam eldönteni, hogy jó helyen van-e, mert nem tudtam eléggé hátramenni. Nem volt férjem, aki a falhoz tartotta volna a képet. Kiesett a kezemből, eltört az üvege, és én sírni kezdtem. — Hátraveti a haját, és rátekeri azt a gumit, amit eddig a csuklóján tartott. A bikinijén átütnek a kagylók körvonalai. Leengedi a karját. — Túl messze mentünk — mondja. — Nem fáradtál el?

Már majdnem a Davisék házánál járunk. Eszerint körülbelül három mérföldet sétáltunk, és súlyom miatt kicsit kótyagosnak érzem magamat. Arra gondolok, fáradt vagyok, de nem számít. Hogy férjezett vagyok-e, az sem számit.

Éjszaka van, de még kinn ütünk a ’szabadban, a medencénél. Sven tekintete vibráló, árnyékos, mint a lidércjény. A széke mellett, fehér fémasztalkán citromfű-gyertya ég.

— Ügy döntött, mégsem hívja fel a rendőrséget — mondja Sven. — En egyetértek. Mivel annak a két fiatal hölgynek nyilvánvalóan nem volt szüksége a nyavalyás ezüstödre, egyszerűen csak elkaphatta őket a kalózvérük, és mint tudjuk, a ka- lózhajók elsüllyednek.

— Inkább vársz? — kérdezi Barbara Craig- töl. — Hogy fogod visszaszerezni az ezüstöt?

Craig föl-le dobál egy teniszlabdát. A labda eltűnik a sötétben, aztán újra visz- szapottyan a tenyerébe. n‘ — Tudod, hogy?' — mondja. — Egy éjszaka újra össze jogok velük futni az 0- déonnát. Érről van sző, sohasem végleges semmi.

— Nahát, születésnapom van, és remélem, nem kell arról beszélgetnünk, hogy minden véget ér egyszer. — Barbara felvette a rózsaszínű pólót, ami szemmel láthatóan összement a mosásban. Látszanak a- laíta a kis mellei. Fehér halásznadrág van rajta, a fekete lakkszandálját pedig lerúgta.

— Isten éltessen1 — mondja Sven, és

megfogja a kezét.

Kinyújtom a kezem, és megfogom az Olivérét. Mikor először találkoztam a családjával, sírtam. A Kinyitható kanapén aludtam, pezsgőt ittam, és megnéztem a tévében A hölgy eltűniket, és ö éjszaka lelo- pózott, hogy együtt aludjunk, én meg sírtam. Akkor még rövid volt a hajam. Emlékszem, ahogy a kezével összefogta és cirógatta.

Átnézek a váltam fölött az éjszakai partra: a holdfény a homokot fehérre f akit ja, tajtékzó hullámok mossák csendesen a partot, körülöttünk a szél tompa süvítése o- lyan, mint a fülhöz szorított kagyló hangja. A fejem kizárólag a .fájdalomtól zúg. Egész álló nap rugdalt a baba. és most már tudom, hogy amit korábban éreztem: az a súlyosság meg a nyugtalanság a fájásoktól van. Egy egész hónappal korábban kezdődött — a fájások $s a veszély együtt. Eltartom a kezemet a' hasamtól, mintha a fájdalom magától le tudni csillapodni. Sven kinyit egy ásványvizes üveget, beleönti a vizet az üvegkorsóba, amely ott áll közöttünk az asztalon. Nekilát, hogy kibontson egy palack fehér bort. Egyszer csak megfordul bennem a baba, úgy, hogy beleremeg a hasam. Elkeseredetten próbálok arra konl centrálni, ami az orrom előtt történik. Sven ujjaira meredek, számolgatom őket, mintha már megszületett volna a gyerekem, és már csak azzal kellene törődnöm, hogy mindenből a legjobbat kapja. Minden jel arra mutat, hogy a gyerekemet szeretni fogják, gondozni fogják, és felnő, hogy o- lyan legyen, mint ezek az emberek itt. Megint egy görcs, kapok Oliver keze után, de Idejében megállóm, és ahelyett, hogy megszorítanám, csak megsimogatom.

Félreeső parti házban vagyok, egy férfival, aki nem a férjem, olyan emberek között, akiket nem szeretek, és érzem, hogy elkezdődnek a fájások.

Sven citromot csavar a korsóba. Füstölgő cseppek esnek a szódába és a borba. Mosolygok, és elsőnek tartom oda a poharamat. A fájdalom viszonylagos.

Horváth Krisztina fordítása

f