Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-07-23 / 30. szám

TARI ISTVÁN:

JŰDÁSPÉNZ

'Emlékezetesen szép, tarka ősz volt akkor, bő. napfény érlelte a vadszőlő levelén a színeket, és még nem tudtam, hogy hogyan menjek veled végig az ut- cán. Szóval, nem tudtam viselkedni, és ezt nem azért mondom, mintha ma tud- nék. Ma már nem tulajdonítok akkora fontosságot a viselkedésnek, mint azon az őszön, amikor Igazából szerettem volna összehangolni érzelmeimet magatartásommal. Utólag úgy is fogalmazhatnék, hogy szűkölködtünk a viselkedésmintákban, hogy mindent hamisnak éreztünk magunk körül, mert minden másnak akart látszani, mint ami volt, ezért néztünk ki oly esetlennek, talán ezért menekültünk egymáshoz, hogy ne nélkülözzük az igazi tevékenységet, az eső pedig nem akart megeredni, és a járdák se válhattak iszamossá a fák elmaszatolódó koronájától.

Ami az iskoláztatásom illeti, kicsinyes tanárokkal jártam egy osztályba, akarom mondani: tanárnőkkel, többségben voltak, közülük is azok, akik, mint a kréta, csikorogtak a merevségtől. Időnként elsírták magukat az osztály előtt, mi pedig „vigasztaltuk“ őket, zúgtunk, mint egy harmónium.

Emlékezetesen szép, tarka ősz volt 'akkor, és nem éreztük előnynek a fiatalságunkat! Pedig, gondolj csak bele, mindent az eszményített fiatalság gyűr maga alá. Külsőségeiben mindenki, a legtottyadtabbak is, a fiatalokra szeretnének hasonlítani,

rÁ tanárnőknél tartottam, jobban mondva annál az egynél szeretnék kilyukadni, akt haverkodott a diákjaival, aki végül is állta a tekintetemet, és az ágyába húzott. Nemcsak az ágyába, a szőnyegére, a lámpására, a könyveire, a mosatlanjára, és megzördültek az éjszakák. Mohó diákként vetettem rá magam, talán akkor voltam először és utoljára diák. Fél éjszakán át bizonyítani, remekelni akartam, mint akik nagyon készülnek. Ismered őket! Es sikerült ... Ott feküdtem fodros ágyában, mely egy tortához hasonlított. Rózsaszínű ágyában lapítottam, osztályzatra várva, az osztályzatért dideregve, mint az igazi kisdiákok, akiknek oly fontos az előmenetel. Ö pedig aléltan mosolygott. Aztán hirtelen felült, és simogatni, tapogatni kezdett. Minden porciká- mat külön-külön megtapogatta, ujjait a pórusaimban éreztem. — Olyan feszes a bőröd! — mondta, és nem osztályozta a teljesítményemet. Csak a bőrömet dicsérte!

Emlékezetesen szép, tarka ősz volt akkor, ablakodon besütött a nap, a fekete vázában a júdáspénz hártyája világított.

Előbb a júdáspénz izzó rekeszfalát kell áttörnöm, aztán indulhatok csak

feléd. Zajos lakodalmakba botlok majd, ‘melyek magukkal sodornak. Fülledt sátrakban, megviselt arcú mulatozók között virrasztók. A mellett az alak mellett ülök, aki annak idején, biztos emlékszel rá, a lakodalmi leves után csirkenyakat kért. Nagy megrökönyödés közepette, túlzott szolgálatkészséggel, egy kazal főtt csirkenyakat tettek elébe. — Mit csináljak, ha én ez tét szeretem — szólt ártatlanul. Órákon át szopogatta a csirkenyakat. Éjféltájban pokoli szarszag vágta át a tonzódást. Valaki a „jóakarók“ közül élesztőt dobott a vécébe, melyből kiforrt az arany. Vérmámoros indulatok törtek föl, a násznép egymásnak esett. Csak ő szopogatta továbbra is feltűnő nyugalommal a csirkenyakat, míg kupán nem találta egy sörösüveg.

Karikás szemmel, cserepes szájjal, savanyú lehelettel érdeklődöm utánad. A faluban sajnálkozó arcok igazítanak útba. Hegesztőpisztolyok kerítésen átugró kékes fényében, éjszakába nyúló recsegésben botorkálok. Új divat a vaskapu? Döngése nem él sokáig, előbb- utóbb felváltja a bizalmasabb anyagú fa.

Egy baromfiudvar közepén találok rád, káráló tyúkok, riadt kacsák, maúj ifjúság 7 (

'száios gyerekek között. Épp a disznókat készülsz drótozni. Rekedt hangon ordibálsz a gyerekekre, szeppenten bújnak össze. Betessékelsz. Nadrágodon pihentetem a szemem, gyűrődéseibe vé- re§ szőr ragadt. — így múlik el minden ■— szólsz, zavarban vagyok. — Az emlékeket jöttél feleleveníteni — jegyied meg csipkelődés nélkül. Hallgatok, tudom, hogy számodra sohasem létezett a múlt. Ami elmúlt, az nincs.

>— Mostanában hirdetem magam ■ mondod fakó hangon. — Igen, az újságokban. Szeretőt keresek! Várom levelüket! A találka megbeszélt időpontjában anyám vigyáz a gyerekekre, és ragyog a ház. Feltakarítok, úgy állnak itt a tárgyak, mintha öt-tíz-tizenöt éve már ugyanazon a helyen állnának, mintha helyük lenne, mintha itt mindennek helye lenne, Van, akit megfélemlít ez a rend. Mert jönnek a jelöltek, a leendő szeretők! Ugrásra készen lesem a szavukat, ugrásra készen figyelem őket, és úgy mondom a magamét, hogy pillanatok alatt képes vagyok a véleményemen változtatni, ha valami nem tetszik nekik.

A tekintetemet keresed. Akkor veszem észre asztalodon a júdáspénz hatalmas, átvilágított csokrát. Mindegyik hártyán, tündöklő hártyán, külön-külön kell átszakítani magam. Temérdek csirkenyakat kell még elszopogatnom. Akkor fekhetünk majd össze szótlanul.

SÁROSI KÁROLY:

Tarkő Géza hyugalmazott százados feleségével, Emmával a Néphadsereg utca és az Október 23-a sugárút kereszteződésén lévő autóbuszmegállónál várakozik. Mindkét kezében tömött szatyor. Emma aprókat pis- lantva hol rá, hol abba az Irányba tekinget, emerről az autóbusznak kellene érkéz, nie. Tipeg-topog mellette. Ijedt rebbenések* kel a szája szögletében, szorítja kopott, de gondosan lekefélt kabátkájához a kézitáskáját.

— Már megint késik az autóbusz — mondja.

« Igen, már megint késik — mondja a férje ts, és leteszi a két nehéz szatyrot a lába mellé.

Mily időközökben Járnak most az autóbuszok? — kérdezi Emma a férjét.

t—i Nem tudom, Emma, Igazán nem tudom. i

—■ Ha sokáig nem Jön, gyalog is elindulhatunk.

— Ezzel a két nehéz döggel? Nem, Emma. Megvárjuk,

— Jól van. Megvárjuk — mondja Emma,

Közben egy 101-es húz el mellettük. Tarkó Géza nyugodt mozdulattal kabátja zsebébe süllyeszti mindkét kezét, majd hirtelen, mintha darázscsfpés érte volna, kirántja. Révetegen felemeli a jobbját. Talán a fül8 hegye magasságáig.

— Te, ez nem Feketéék autója?

— Nem tudom. Nem láttam, hogy kik ültek benne,

Biztosan ők voltak. Fekete meg a felesége. Csak nem akartak észrevenni bennünket, Elfordították a fejüket. Pedig a hátsó ülés üres volt. Csak ketten ültek a kocsiban,

— Eri Is úgy láttam, hogy a hátső ülés teljesen Üres volt — mondja Emma.

A 101-es már messze jár, és ők tovább álldogálnak az autóbuszmegállónál, csupán ők ketten, senki más. Tarkó Géza nyugalmazott százados lehajol és tenyerével megsimogatja bal lábszárát. ,

í— Fáj? I—- kérdezi a felesége,

— Egy kicsit. Hasogat. Időváltozás lesz mondja, és felnéz az égre, de sehol semmiféle borulás.

i— Nem mutatja az idő i—i mondja a felesége.

•— Érdekes *— mormogja maga elé Tarkő Géza —, pedig a sebhely mindig pontosan előre jelzi az időváltozást.

— Mindenki tévedhet —< veti oda a felesége.

— A rosseb egye meg — simogatja meg még egyszer —, hogy nem tudott ez a golyó tíz centivel arrébb repülni. Most kutya bajom se lenne.

— Ott Jönl — kiált fel az asszony.

— Kicsoda?

— Hát az autóbusz! Nem látod?

>—i Látom, látom — mormogja a férfi, akt már túl volt az ötvenen, de a járása még mindig olyan ruganyos volt, hogy ha nincs a bal lábára egy kis bíccenés, az ember azt gondolhatta volna, legalábbis a járásáról, hogy éppen csak elhagyta a negyvenet, Most Is fürgén kapja fel a két szatyrot, és a beérkező busz mellé siet.

— Érdekes — mondja az asszony —, üres az autóbusz. Senki sincs benne. Csak a sofőr és a Jegykezelő.

— Érdekes — mondja a férfi Is “, az autóbuszra sem várakozik kívülünk senki.

Az autóbusz éleset csikordul, és megáll, Egyszerre pattan fel mindhárom ajtaja. A hátulsó ajtónál ül a Jegyszedő. Ott szállnak fel. Az asszony megy előre, megváltja a jegyet, majd a középső ajtónál, a kijáratnál leül. Hátranéz, hogy követi-e a férje. Tarkó Géza nyugalmazott százados két szatyorral a kezében nem tud semmiben sem megkapaszkodni, s a megszokottnál kissé ügyetlenebből száll fel az autóbuszra. Csak a szemével Int a feleségének, hogy érkezik.,

Mögötte becsapódik az ajtó. Felerősödik a motor hangja. Egy rántás, és az autóbusz elindul. A rántástól Tarkó Géza kissé meg- tántorodik, de aztán a lábán marad, és óvatos léptekkel megy a feleségéhez, Emmához. Leül melléje, és ismét a lábához rendezgeti a szatyrokat.

—• Jól megrántott — mondja.

— Láttam — mondja az asszony. — Fontos, hogy nem történt veled semmi.

— Velem nem egykönnyen történik valami — emeli meg egy kissé a hangját a férfi.

Egy ideig hallgatnak, majd az asszony ismét megszólal:

— Érdekes, senki sincs az autóbuszban. Egyedül útazunk. Talán csak nem ültünk téves autóbuszra...

,— Nem hiszem — mondja bizonytalanul a férfi.

— jó volna megkérdezni...

— Kérdezd — mondja maga elé nézve Tarkó Géza. Aztán meggondolja magát, hátrafordul, és az autózúgásban jó hangosan odákiált a jegyszedőnek.

— Mondja, a Limánra megy ez az autóbusz?

A jegyszedő a motorzúgástól és az ablakok hangos zörejétől nem hallja, hogy i mit Is mondhat az az ember.

— Mit akar? — kiált vissza. — Nem értem, hogy mit akar — toldja meg.

Nem lehetett kiérezni a hangjából, hogy jóakarásból-e vagy unalmában toldotta-e meg mondanivalóját.

— A Limánra megy ez az autóbusz? —< kérdezi Tarkó Géza Ismét kiáltva.

A jegyszedő azonban, aki most sem érti, csak von egyet a vállán, és elkezd fütyörész- nl.

— Biztosan a Limánra megy — fordul a feleségéhez Tarkó Géza. — Mi a harmadik megállónál széliünk le. Ott már félig otthon Is vagyunk.

Az autóbusz robog. Aztán megáll az első megállónál. Nem száll fel senki. A másodiknál Ts megáll. Itt sincs egyetlen utas sem.

Most a harmadik megálló következik.

— Mondtam, ugye, hogy a Limánra megy i— mondja Tarkó Géza a feleségének.

— Igen, a Limánra megy.

*— Mindjárt leszállunk — mondja a férfi. Lehajol, megfogja a két szatyor fülét. Az egyiket a joBb kezével ragadja meg, a másikat a baljába fogja.

— Legyél készen te is — mondja a feleségének. — Ha megáll az autóbusz, mindjárt leszállunk.

Az üres autóbusz élesen kanyarodik a megállóhoz, és hirtelen zökkenéssel megáll. Így állnak meg a bravúros vezetők.

Tarkó Géza feje előrelódul. Jobb kezéből kiengedi a szatyor fülét, és elkapja, az utolsó pillanatban kapja el az ajtó melletti fémrudat. A kapaszkodót. A szatyor eldől, most ez után kap.

A feltápászkodő asszony az ablakhoz perdül.

— Nem ütötted meg magad? — kérdezi aggódva a férje.

— Nem, nem ütöttem meg magam —< mondja Emma.

— Várj, előbb felveszem a. szatyrot, aztán leszállunk.

Tarkő Géza megfogja a szatyor fülét,

majd felegyenesedik Jól kihúzza magát,

mint aki szégyelli, hogy vele Ilyesmi megtörténhetett, hogy ő ilyen kis lökéstől elő- rebillenjen, és kiejtse kezéből a szatyrokat... Kilép az ülés elől. A felesége várja, hogy amint hely lesz, ő is utána induljon.

És akkor olyasmi történik, amire Tarkó Géza nyugalmazott százados még álmában sem gondolt volna. Az autóbusz ismét elő- reugrik, hangos csattanással csapódnak be az ajtók. Egyszerre mind a három.

— Itt leszállunk! — kiáltja Tarkó Géza.

Felesége, Emma, rémülten néz a férjére.

Tekintetében ez a kérdés ül.

— Most mi lesz?

Álljanak megl Itt leszállunk — kiáltja a férfi, és a tekinteté hol a sofőrre, hol a Jegyszedőre ugrik,

A sofőr harsányan eikacagja magát, és gázt ad.

A jegyszedő tovább fütyörészík, és sapkáját mélyen a szemére húzza.

— Nem értik?! Álljanak megl Itt leszállunk! A harmadik megállónál akarunk le- szállní. Itt lakunk a harmadik megállónál...

A sofőr széles vállával a kormány fölé hajol, erős gázt ad, és harsányan kacag.

Tarkó Géza nyugalmazott százados egész testében remegni kezd, homlokát elönti a hideg veríték, most már nem üvölt, zsibbadó kezéből kiengedi a szatyrokat, aztán melléhez kap, majd kabátja hajtókájában egyre mélyebbre csúszik a keze, a szeme, összeszűkül, most már ólomlábakon jár, és nehéz, kimért léptekkel elindul a sofőr felé.

— Gézám, Gézám.., — nyöszörgi a felesége, és érzi, hogy nem mehet utána, mert valamilyen láthatatlan erő az ablakhoz szögezi.

Tarkó Géza közben a sofőr háta mögé ér. Hirtelen mindkét keze a magasba lendül, ujjal, mint a karvaly csőre, begőrbülnek, és a sofőr meztelen nyakába vájja körmeit.

És ekkor soha nem hallott csattanás, mint egy velőtrázó sikoltás vágja el az őrülten zúgó motor hangját. Az autóbusz az új Duna-híd előtt fellendül a magasba, a levegőbe, merész Iveket, köröket rajzol, majd megrázkódik, és hullatni kezdi kerekeit, ablakait, mind a három ajtaját, már Pétervárad felé repül, a jegyszedő szemére húzott sapkájával madárljesztőre hasonlít, a sofőr széles vállát átszúrja a kor- mánkerék, és kibuggyanó vére vörös csíkot húz az égre.

Ebben a hangzavarban és forgatagban Tarkó Géza mégis meghallja azt a neszt, amellyel Emma, a felesége a két szatyrot a karjára fűzi. Látja, hogy olyan mozdulattal, mint aki búcsúzni kíván, Emma kilép a kijárat helyén tátongó semmiből a légbe.

— Édes egyetlenem — mondja Géza, és utána lendül. — Édes, nyújtsd Ide a kezedl

Emma feléje nyújtja kezét, karján a szatyor hol jobbra, hol balra libben, s így éri el férjének a karja. Tarkó Géza egy mozdulattal magához vonja feleségét, kar|ába veszi: — Édesem — mondja —, pihend ki magad. Mindjárt otthon leszünk.

NAGY ZOLTÁN rajza

I