Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-07-16 / 29. szám
1 új ifjúság 4 mondtak csemetéjükről; vagy pedig nem teremtettek számukra nyugodt, zavartalan gyermekkort. A Gyermekek. Szemünk fényei, mondanám azonnal, ám a fenti bevezető után sántít a jelző. Sántít, hiszen nagyon sok az olyan gyermek, akiket szüleik nem tudnak, nem a- karnak nevelni, akikről az anyák lemondanak, akiket az állam — épp a nem megfelelő életkörülmények biztosítása végett — kénytelen gondozásba venni. — A szülői felelőtlenség olykor ha- tártalan — mondja Szivány Katalin, a Komáromi (Komáriíöj Jnb szociális osztályának ifjúsági gondnoka. — Kezdve attól, hogy sok szülő gyermeke nevelését szinte teljes mértékben az óvodára, iskolára, a mi osztályunkra szeretné áthárítani egészen addig, hogy ,az anya megszüli gyermekét, és többé nem kíváncsi rá, nem teremt számára normális élethez szükséges életkörülményeket. Gyakran megtörténik, hogy a szülők hozzánk fordúlnak: beszéljünk a gyermek fejével, hassunk rá ilyen vagy olyan irányban. Vagy jönnek a szomszédok, ismerősök és figyelmeztetnek: ez és ez a család, anya éhezteti gyermekét, nem főz, nem gondoskodik róla, fölöttébb elhanyagolja gondozását, nevelését. Mi minden ilyen esetben megtesszük a tőlünk telhetőt, de természetesen csodákra nem vagyunk képesek, Beszélünk a gyerekkel, kimegyünk kivizsgálni, megalapozott-e a bejelentés, ám a figyelmeztetésnek, nevelő célú rábeszélésnek csak rit- ,kán van foganatja. S ha a helyzet valóban annyira' súlyos, nem marad más választásunk, mint gyermekotthonban, intézetben elhelyezni a gyermeket, fiatalkorút. Nem valami szívderítő dolog kivenni az anya karjából a csecsemőt, és elvinni gyermekotthonba, ám ha ezt a helyzete megkívánja, nem marad más lehetőség. Igen, lehetőség. Hiszen a gyermekek otthonban történő elhelyezése valóban nem megoldás, hanem pusztán zavartalanabb- életkörülményeik megteremtéséhez az egyik lehetőség. Ezt a lehetőséget biztosítja az ifjú- ságfalvai (Dedina Mládeze] gyermek- otthon is. A A gyermekotthon igazgatója, Borvák András halk szavú, rokonszenves középkorú ember. Az ötvenegy férőhelyes otthonban — mire ezek a sorok megjelennek — „teltház“ lesz. Három — tizenkilenc éves korúak a lakók. Olyan lakók, akiknek valóban ez az otthonuk, hiszen alig egyhar- madukat látogatják csak szülők, rokonok, alig egyharmaduknak van csak valahová menniük karácsonykor vagy a nyári szünetben. A többség iránt nem érdeklődik senki. Az anyagi és erkölcsi felelősség óriási, amely az itt dolgozókra és az államra hárul. Az anyagi: egy gyerek ellátása évente negyvenezer koronába k£rül. Az erkölcsi: az itt dolgozókra kell hárítani a szülői feladatokat. Ez ugyan teljes mértékben lehetetlen, de a hat nevelő és az igazgató igyekszik megbirkózni a lehetetlennel. Az eredmény? B., akit a bevezetőben már idéztem, azt mondta, jól érzi magát az otthonban, nem kívánkozik haza. De azt, hogy miért nem kívánkozik haza, főleg velünk együtt miért nem akarja meglátogatni a szüleit, csak akkor értettük meg, amikor benyitottunk az Ifjúságfalvától 24 kilométerre levő n.-i portára. B. elmondta korábban, hogy odahaza gyakran elmérgesedik a helyzet. Az apja gyakran és sokat iszik, sok a veszekedés, tettlegességre is sor kerül szülei között. Pontosan nem is tudja, de már 3—4 éves korától van gyermekotthonban ikertestvérével e- gyütt. Idősebb bátyja is csak nemrégiben, ahogy betöltötte a tizennyolcadik életévét, hagyta el az otthont. Szakmát tanult, dolgozik. B. is és testvére is iskolába járnak. A barna hajú lány a közeli mezőgazdasági szakközépiskola másodikos tanulója. Minden vágya, hogy leérettségizzen, hogy lakása legyen, hogy családot alapítson, hogy: — Gyermekeim semmilyen körülmények között ne jussanak arra a sorsra, amilyenre én. B. nem jön velünk, mi azonban elmegyünk a szüleihez. A hatalmas ház már kívülről lehangoló látvány. Rozoga kapu, düledező épület. V.-né, a háziasszony jön ki a kutyaugatásra, majd a konyhába tessékel. Itt még inkább különös látvány fogad. Döngölt padló, egy rozoga kredenc, asztal, székek és szilvás gombóc az asztalon — meg szemét mindenfelé. Szegénység — mondanám, ha nem tudnám, hogy a háziak havi jövedelme meghaladja a tízezer (I) koronát. Mindketten állatgondozók a szövetkezetben. A ház mögött hatalmas kert, fóliasátor, az ólban sertések, az udvaron aprőállatok. Bemutatkozunk, elmondjuk jövetelünk célját, akárcsak azt is, hívtuk a lányukat, de nem akart jönni. A fölöttébb készségesnek és bőbe. sződűnek mutatkozó apa a szóvivő, a válaszadó: — Mi, kérem, egész életünkben becsületesen dolgoztunk. Mindig any- nyi sok volt a munka, hogy a gyerekekre nem maradt időnk. Most már sajnáljuk, hogy ott kellett, kell nevelkedni a gyerekeknek, de ez van. Bánt vagy nem bánt a dolog, de most már az a jobb, ha a gyerekek kitanulják ott a szakmát. Aztán ha akarnak, idejöhetnek lakni, ha nem, boldoguljanak, ahogy tudnak. — Megmondom én magának — szól közbe az anya —, miért nem akart hazajönni a lányom. Neheztel rám. Ugyanis kért tőlem ruhára négyszáz koronát. Mondtam neki, rendben van, lányom, de fizetés előtt állunk, nincs pénz a háznál, majd fizetés után a- dok. — Tudja — veszi át ismét a szót az apa —, türelmetlenek ezek a gyerekek, pedig rengeteg pénzbe kerül a nevelésük így is. Vagy kétezer koronát fizetünk rájuk havonta. Rengeteg pénz az. A nyáron haza is hoznánk, de akkor is meg kell fizetni a pénzt, meg itthon is etetni kell őt. Mi sem vagyunk milliomosok! Értem, értem, nagyon is értem. Azt is, miért nem jött haza B., meg azt is, miért vannak a gyermekek otthonban: hiszen a szülőknek a pénz, a kényelmes életmód, az Ital és a gyermekeik között kell választaniuk, s ők a pénzt, az italt választják. Nincs már itt miről beszélni, megyünk. A Megyünk. A járás másik végébe, Izsára (Iza), ahol egy alig tizenhat éves korú lányt keresünk. Ildikó is azok közé a fiatalok közé tartozik, akiknek az ifjúság- és gyermekvédelmi osztályon, sajnos, van nyilvántartási lapja, csakhogy vele kicsit más a helyzet. Öt szíves-örömest nevelné anyja és annak élettársa, megadna neki az égvilágon mindent, ám Ildikó ebből nem kér. Bejelentett lakhelyén nem találjuk őt. Nem tudja senki, hol lakik, mit csinál, miből él. Ez utóbbit ugyan sejtik, és a közelben lakó nagynénje így fogalmaz: — Olyan a jány természete, hogy neki lakás- és egyéb problémái nem lesznek. Hempereg az akárkivel egy szál cigarettáért is. Már tizenhárom éves korában elkezdte. Azóta nincs maradása. Haragszik rá minden rendes ember a faluban, mert elcsábított fiatalt, öreget egyaránt. Már vagy két hőnapjá nem láttuk. Azóta nyugalom van itt. Már beszélték róla azt is, hogy elviszik valami intézetbe, de csak nem jöttek érte. Ügy hírlik, megint összeállt valakivel, Komáromban él. Igen, mondjuk, valóban igaz a szóbeszéd. Ildikót a járásbíróság valóban nevelőintézeti nevelésre „ítélte“, ám... — ... ilyen korú lányok számára Szlovákiában csak egy intézet van, az pedig teli. Már egy éve be kellett volna „vonulnia“, de most kaptuk az újabb értesítést, még mindig nem tudják őt helyszűke miatt elhelyezni — mondja kísérőm, Szivány Katalin. — Akkor mi lesz? — kérdezzük. A válasz, érthetően, bizonytalan. Nincs mit tenni, várni kell- Várni és közben bekövetkezhet a legrosszabb: Ildikó leányanyaként gyermeket szül. hét. A körülmények ismeretében szinte biztos, képtelen lesz a gyermek felnevelésére. S az eredmény: egy újabb állami gondozott gyermek. Mert a megoldatlan vagy csak félig megoldott esetek így vonják maguk után az újabb gondokat. A Ki tudja, milyen gondok terhelték azokat az anyákat, családokat is, akik vagy amelyek úgy döntöttek, hivatalosan Is lemondanak gyermekeikről. Hasonló módon éltek, mint Ildikó, hasonló könnyelműséggel vették az életet, a szerelmet... Nem tud. ni, mégis itt van hét gyermek, akinek bár élnek a szüleik, mégis nevelőszülők törődnek velük. A Bőgi házaspár, Lívia és Tamás. Bőgiék is nagyjából úgy váltak nevelőszülőkké, mint a hasonló helyzetben lévő többség: nem lehetett saját gyermekük. Kilencévi házasság után elhatározták, magukhoz vesznek egy csecsemőt. — Nem válogattunk. Abból indultunk ki — mondja a háziasszony —, íhogy az emberek sem válogatnak, ha a gyermekük a világra jön, az a fon. tos, hogy egészséges legyen. így voltunk ezzel ml is. S ide hoztuk magunkhoz az öthónapos Tomit. Természetesen vagy sajnos, Tomit nagyon elkényeztettük. Állandóan rajtunk csüngött. Elhatároztuk, „testvérkére“, játszótársra lenne szüksége. Elindult a tortúra, majd Tomi kétéves korában azt mondták: lenne gyerek, csak ikrekről van szó. Sebaj, mondtuk, szüléskor is érheti az embert ilyen meglepetés. Elhoztuk a hét és fél hónapos ikreket, Angelikát és Zsanettet. Nőttek-nődögéltek a gyerekek, de Tomit egyik sem érdekelte, továbbra is csak rajtunk lógott. Tehát, gondoltuk, kell még egy gyerek. S így került hozzánk az ötéves Rómán. Ekkor még kétszobás lakásban laktunk, ezért nagyobbat kérvényeztünk. Ekkor jött az illetékesektől az ötlet: ha még vállalunk 2—3 gyermeket, akkor kapunk családi házat, berendezést, én fizetést a gyermekek neveléséért. Azonnal igent mondtunk. Nemsokára magunkhoz vettük még az ötéves Tímeát, a négyéves ‘ DuSant, a nyolcéves Szilvit. Mindez jó két éve történt, s azóta nagy boldogságban, szépen, jól megvagyunk. Hogy ez így igaz, arról látogatásom során meggyőződhettem a komáromi családnál. Voltam már sok lakásban, sok családnál, de ennyire rendben tartott otthont, ilyen idillikus családi harmóniát még nem láttam. Rajonganak a gyerekekért, sok is értük. Boldog család — jobb kifejezést és találóbbat nem tudok leírni, pedig a hét gyermek sok gonddal jár. — Sok gonddal — kapom meg a választ —, meg sok örömmel is. Minden csak azon múlik, okosan beosztani a napi programot. Hogy mindig legyen tiszta ruha, tiszta lakás, főtt étel; hogy mindig maradjon Idő szórakozásra, mozira, színházra és természetesen sok-sok idő a gyerekekre. Nekünk pedig sikerült így megszervezni az életünket. A valóban nagyon kedves, aranyos háziak megmutatják a lakást, ahol semmi sem áll a feje tetején. Megmutatják a kis polszki Fiatot is, a- melyet bevásárlásra használ a ház asszonya, meg a Skoda 1203-as „mikrobuszt“, amelyben kényelmesen elférnek mind a kilencen. Csupán annyiban más a mi életünk a 2—3—4 gyermekes családokénál — mondják a háziak, miközben kiosztják a gyermekeknek a fagyit —, hogy itt mindenből duplán kell: kenyérből, csokiból, székből, mosógép, bői, autóból... Hosszan lehetne még taglalni a Bögiéknél tapasztaltakat, ám ami a leglényegesebb: a hét gyermek igazi otthonra, apára, anyára, családra talált. Bér a nagyobbak már tudják és tudatosítják is, hogy anyu és apu nem vér szerinti szülők, de ez a tényeken, érzelmi kapcsolatunkon mit sem változtat. Családban, apai, anyai szeretettel körülvéve nőnek fel. S nemcsak tizennyolc éves korukig, hanem később is, mert Bögiék eltökélt szándéka, hogy azután is úgy viszonyulnak gyermekeikhez, mint ahogy az apához, anyához méltó. — Unokákat is szeretnénk, nem csak gyermekeket — mondják búcsúzóul, s ez mindennél többet elárul róluk. Távozóban kísérőmmel összenézünk. Nem kell mondani, mindketten ugyanarra gondolunk: jó érzés volt ennyi mosolygó, boldog embert látni. Hát még a gyereket. S minduntalan az a mondat jár eszemben, amelyet megérkezésünkkor a ház előtt játszadozó Zsanett mondott: — Tessék bemenni, apuék otthon vannak! ZOLCZER JÄNOS A szerző felvételei A kilenctagú Bőgi család A tizenhat éves lány, B. tekintete szomorú. Azt hiszem, felvidítom őt, amikor azzal az ötlettel állok elő, hogy a gyermekotthonból hazaviszem látogatóba szüleihez. — Gyere, nézzük meg őket együttl Aztán visszahozlak. Szeme nem csillan fel, sőt még inkább elkomorodik. — Nem megyek. Nekem jó itt. Ha nem, hát nem. Azt azért még megkérdezem tőle, üzen-e nekik valamit, ám erre is fejcsőválás és „nem“ a válasz. B. nem kíváncsi a szüleire. Igaz, azok .se rá. Egyike azoknak a gyerekeknek, fiataloknak, akiket eldobtak maguktól a szülők; vagy azzal, hogy közvetlen a szülés után leA konyha hatalmas asztalánál mindenki kényelmesen elfér ftegOTTHONUK