Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-07-02 / 27. szám
1 új ifjúság 1 égy hónappal azután, hogy a sós hullámok a lába elé tették Szerelmesének hideg testét, lőtt a hír, hogy Herbert Munson egy megdöbbentő titok birtokába jutott. Azt beszélték, hogy fölfedezte a Bíborsugarat, amely elsorvasztja és elpusztítja az emberi emlékezet sejtjeit anélkül, hogy kárt tenne a szomszédos sejtekben. Ezt a hírt követte, az a még elképesztőbb beszámoló, hoay Munson meaépítette Feledés Házát, amelyet fölkereshet bárki, aki szabadulni kívánt eay-egy reménytelen szenvedélytől, és egyetlen rövidke Óra alatt — feledett. Es jöttek Is ide szépszámhan — mindazok, „kik szertelen szeretlek, s nem okosan“, mindazok, kik mélyen, de reménytelenül szerettek, és mindazok, akik halottat szerettek, s már nem tudták elviselni bánatukat — s a Bíborsuaár „kiszakította emlékezetükből mély gyökerű bánatukat", s ők épen és szabad szívvel távoztak a Feledés Házából. S rríégis ő, aki megmutatta másoknak a 'feledés útját, maaa nem akart feledni. Fájdalmas volt tudni, hogy ő halott, hogy soha többé nem láthatja az arcát, s a férfi mégis úgy rettegett a feledéstől, ahogyan csak lélek retteghet. Bárhogyan próbálta is, nem tudott szabadulni az emlékek kísértet- ’ járta csarnokából, bár tudta jól, hoay csodálatosan szép a külvilág, s benne más asz- szonyok, tán éppoly szépek, mint ő, várják, hogy szeressenek s szeretve legyenek. Nem! Csak feledjenek mások, de ő nem! Nem, mintha lett volna még remény, vagy tán nem csókolta-e le a sós habot Szerelmese halott arcáról. De csupán az emlék maradt meg. Szerelmeséből, ki többé nem volt. Elnézte, ahogy jönnek és mennek — elnézte a sok, 6, nagyon is sok bánatos, .szerelem gyötörte arccal érkező zarándokokat, akik derűs, gondtalan arccal távoztak, és néha attól félt, hogy emberbaráti Cselekedete valójában szentségtörés. Volt valami bűnös abban, ahogyan a bánat örömre változott, ahogyan a bánat tragikus jelenlétét olyan gyorsan elsöpörték, de mégis, ezek az emberek szabad akaratukból döntöttek úgy, hogy megszabadulnak reménytelen szenvedélyüktől, és visszatérhettek oda, ahonnan jöttek, hogy ismét szerethessenek, s tán okosabban, ha nem is oly mélyen. Néhányon azért jöttek, hogy másféle emlékeket tüntessenek el — bűnök emlékeit —, de a Bíborsugarat nem lehetett ilyen alantas célokra alkalmazni, s ezek zavartan és csalódottan távoztak. r l volt, a hó kristályos alakban hullott a gyönyörű márványépület falaira és tornyaira, vagy mosott gyémántként kavargóit a festett üvegablakok előtt, amikor egy hölgy jött egyedül át a völgyeken, és belépett a Feledés Hátának széles kapufán. Volt valami a hölgy viselkedésében — talán izgatott habozása a kapunál —, ami arra késztette a gazdát, hogy megszólítsa. — Kedves barátom — mondta —, nem volna mégis főbb emlékezni arra, amit feledni akar? Es beszéd közben még jobban az arcára húzta a kámtsát, amelyet azért viselt, hogy titkolja kilétét a kíváncsiskodók elől. A válasz csupán egy sóhaj volt, és a zarándok á márványoszlopnak dőlt. Aztán halkan megszólalt: — Talán csak félig fogok feledni. Emlékezni fogok, de nem olyan élesen. — Nem, mindent el jog feledni, A Bíborsugár maga a feledés. — Akkor hát jobb, ha elpusztítom fájó emlékeimet, mintsem hogy megszakadjon a szívem. — Ha így kell lennie, akkor lépjen be és feledjen! ~ Mutassa az utat, és végezzünk gyorsan! '— kérte a lefátyolozott hölgy. — Hosz- szú utat tettem meg, s a legrosszabbtól már csupán néhány lépés választ el. — Jöjjön hát! — és a gazda bevezette a Bíborsugár termébe. - — Eltelt egy óra, aztán kinyílt az ajtó, kilépett a lefátyolozott látogató, s lejött a széles lépcsőn. Gyorsan és könnedén mozgott, s a lépcső alján dallamosan ránevetett a gazdára. — Felejtett? — kérdezte a férfi. — Felejtettem-e? Tudom, hogy elfeledtem valamit, másként miért lennék itt, de nem tudom, hogy mit feledtem. — Ezt mondja mindenki! A fejük fölött lévő keskeny ablakból rózsás fénysugár vont glóriát a zarándok köré. — Milyen gyönyörű minden! — kiáltotta a hölgy. — Miért viselem ezt a fátylat? Le vele! Így szólt, s levetette a fátylat, s fölfedte ifjú és csodálatosan szép arcát. A férfi úgy hökkent hátra, mint akit villámcsapás ért. — Istenem, az ő kísérteié! — pihegte. — Nem, nem! — tiltakozott a látogató. — Nem vagyok kísértet, sőt attól tartok, nagyon is ember vagyok. — Te vagy Morellal — suttogta a férfi, és úgy meredt maga elé, mint aki mély sötétségbe bámul. — Az vagyok. De kicsoda ön, hogy így kérdezősködik? — Morelia! Azt hittem, meghaltál. Amikor utoljára megcsókoltalak, halott voltál, aztán engem elsodortak a hullámoki és többé nem- láttalak. — Egyszer néhány halász talált rám a homokos parton, és azt mondták, elájultam. Kicsoda ön? A férfi hátravetette kámzsáját. — Nézz rám! De a másik szemében nem csillant meg a fölismerés. — Istenem! 4 Sugár kioltott minden emléket! — Kérem, mondja meg, mit óhajt, s aztán hadd menjek! — hallotta a szenvtelen szavakat. mm válasz egyetlen nyögés volt, s a férfi Fka kezébe rejtette az arcát. — Ügy látom, ön tudja azt, amit én elfeledtem. Valami köze van önhöz? — Ö. Morelia, jobb volt halottnak hinnem téged, mint tudnom, hogy elfeledtél. Nem emlékszel a kézfogónkra? Látod, az ujjadon egy gyűrűt viselsz. Ez sem emlékeztet a régi napokra? A lánu értetlenül nézte az ujján a gyűrűt, s a fejét rázta. — Hát minden szép emléket kioltott a Sugár! Csak azért tértél vissza az életbe, hogy feledj! Próbálj meg emlékezni, kedves. Nem emlékszel arra a napra Nápolyban, amikor örök szerelmei esküdtünk egymásnak? — Nem emlékszem semmiféle kézfogóra. — S a lány szemében mélységes szánalom csillant, amikor meglátta, hogy milyen fájdalmat okoztak a szavai. — Ha ilyen szomorú az emlékezés, ön miért nem felejt? — Szerelmem! — nyögte a férfi. — Te sötétebbé teszed nekem a világot, mint ha haldokolnék! Te kéred, hogy feledjek! Te! — Ön elfeledi, hogy én feledtem. A férfi fájdalmasan fölnyögött. Amikor a lány megfordult, hogy elmenjen, egy szelíd érintés állította meg. — Várj itt, míg én is elpusztítom ezt az emléket! A férfi föltámolygott a széles lépcsőn, egyszer még visszanézett föntről, aztán megfordult, és tántorgó léptekkel elindult a Bíborsugár terme felé. G. J. fordítása angos volt minden, mint a középkort kocsmákban. A részeg értelmetlen hangok, mint a síkos, csúszó mászó kígyók. Gombolyagba tekeredtek,.mint bűzlő fészekben, rossz olcsó savanykás bor ízében. Nem tudta magában legyőzni a környezet iránt érzett undorát. Ha csak turista lenne ebben az érthetetlen és véres korban, még talán találna benne némi romantikát; de így... Ha... De már senki sem törődött vele. Amikor belépett .néhány zsoldos, aki kockát vetett a sönt és mellett, bizalmatlanul végigmérte. Bár csak néhány perccel ezelőtt játszódott le az egész, úgy érezte, mintha közben több évszázad telt volna el. Am úgy látszott, itt már megszokták az idegeneket. És ö örült is annak, hogy már rá sem hederítenek. Elértem az utam végére, gondolta. Ha itt nem lesz, akkor már sehol sem. Ha itt nem találom meg őt, akkor már sehol sem találom! Es mert sehol máshol nincs, hát itt kell lennie. Pontosan itt ___Összerezzent. Közvetlen mellette valami feldübörgött; A kocs- márosné tett le az osztalra egy kancsó bort. Fizetett, és azt mondta neki, hogy szeretne tőle valamit megkérdezni. A kacs- márosné ráérzett az ajánlatára. Kacsintott egyel, és azt mondta, előbb kiszolgálja a vendégeket, és aztán visszajön. Addig igya ki a borát. Ügy gondolkodott: ha valami ajánlaton töri a fejét, rendel még magának legalább egy kancsó bort. Ö azonban nem ivott. Nézte a kanosát és várt. Nem is sejtette, hogy mit akarnak. Amikor megjelentek, gyanúsnak tűntek, de nem tudta, hogy valóban mit is akarhatnak. Erezte ugyan, hogy minden, anut mondanak, csak ürügy, egyedül akarnak vele maradni. Csak az éberségét akarták kijátszani. Sokáig nem hagyta őket egyedül vele. Körültekintése végig abból a sejtelemből táplálkozott, hogy valamin törik a fejüket, csak azt nem tudta, hogy min. Nem sejtette, eszébe sem jutott, hogy el akarták rabolni. Miért is akarnák elrabolni? Már ismét mellette állt a kocsmárosné. További borral teli kancsót 'tett az asztalra. Meg volt lepődve, hogy 'az elsőt sem itta meg. Fizetett a következő kancsóért is. A kocsmárosné szeme elégedetten világított. Ez jó jel. Sok férfi nem iszik előtte. Üljön le, mondta neki. A kocsmárosné megfigyelte, hogy az idegennek más a kiejtétése. Leült mellé. A férfi azt kérdezte tőle, nem látott é egy nőt, és leírta őt any- nyira pontosan, amennyire csak tudta, ahogyan az emlékezetébe véste. Nem tért e be véletlenül ebbe a városba. A kocsmárosné megpróbált visszaemlékezni. Vagy legalábbis úgy tett, mintha törné a fejét. Aztán azt mondta, lehet, hogy igen. Amikor ezt kiejtette, a férfit elöntötte a remény. Hogy megjutalmazza a kocsniárosnét, még egy kancsó bort rendelt nála. A benyomása és a gyanúja beigazolódott. Egy napon egyszer csak eltűnt. Mindenütt kereste, de sehol sem talált rá. Akkor már tudta, hogy elszöktették. Elrabolták .., De miért? Miért éppen őt? Es hová? Hová vitték? Egyszerre elmagányosodott, és tudta, hogy addig egyedül marad, amíg meg nem találja. De hol keresse, hol találhatna rá? ^ijd később mondok róla valamit, nwflmondta a kocsmárosné, és már me- mWK gint a vendégek körül forgolódott. Kis idő múlva jöttek a poroszlók, és kiker- gettpk a férfiakat a kocsmából. Öt is ki ak'arták zavarni. Elekor a kocsmárosné azt mondta, hogy ő itt marad nála éjszakára. Amikor aztán gondosan becsukta a kocsma ajtaját, fölvezette őt a szobába. A férfi százszámra nyomta el magában a kérdéseket. Sorban lenyelte őket. Es hol van? — kérdezte. A kocsmárosné már elfelejtette, hogy miről is van szó. Ü/ra■ megrajzolta a nő alakját. A kocsmárosné arca elkomo- rodott. Csak 6, a kocsmárosné tudta, hogy miért is nem akar már többet elárulni róla. Ha többet akarsz tudni róla, megtudod a bírótól — súgta. A bíró... A férfi összeszedte erejét és megkérdezte, hogy hol lakik a bíró. A kocsmárosné elmagyarázta neki az utat. Értetlenül nézett utána. De különösek ezek az idegenek. Már nem pompázott ugyan szépsége teljében, de még meg tudta adni a férfiaknak azt, amire szükségük van. Amikor megértette, hogy elvitték, elhatározta, megkeresi. Addig keresi, amíg meg nem találja. Valahol csak kell hogy legyen. Az idő nem olyan dimenzió, amelyben elveszhetne valaki. Addig keresi, amíg rá nem lel. Végigmegy az idő összes elmúlt rétegén, jelkutatja az összes helyet és várost, ezekben a rétegekben. Valahol csak lennie kell. Megtalálja. Ott, ahol lesz, megtalálom, és elviszem magammal. Akkor, amikor megértette, hogy elrabolták, határozott úgy, hogy megkeresi, és azóta szüntelenül csak kereste íme a ház, amelyben a bíró lakik. Bezörgetett. Nyílt az ablak, és egy öreg fej jelent meg benne. Egy férfi feje. Minden őszülő ' tincsét gondosan eltakarta az éjszakai fejfedő.- Üjra elővette az erszényét. A bírók is kedvelik a drágaférnek csengését. Nyújtotta jelé a zacskót, és leírta a nőt. akit keres. Olyan pontos személyleírást adott, hogy nincs a földön olyan, aki ha látta, föl ne ismerné. A bíró hallgatta. Együttérzően. A zacskó, amelyet a kezében tartott, együttérzővé tette. Igen, mondta, ismertem és tudok róla. Menjen a város végére a várfalakhoz. Ott van egy kis ház. A férfi, akt abban a kis házban lakik, mindent elmond róla magának. Oda menten, tette még hozzá, majd becsapta az ablakot, és a férfi ismét egyedül maradt. égre! — ujjongott. Végre megtaláltam. V Nem volt hiábavaló az utam, téve- teg benyomásom az idő rétegein és örvényein át az őrült labirintusban. Végre! Nemsokára már ismét meglelem, itt lesz mellettem, és elindulunk az úton oda, ahová tartozunk, abba az időbe, amelyben születtünk, hogy immár sohase váljunk el egymástól. Maga elé képzelte öt. Hófehér arca sugárzik: az örömtől, hozzábújik, beszél neki azokról a dolgokról, amelyeket áléit, amióta elrabolták azok a környörlelen -rablók és elvitték azokba a régi baljós időkbe. Miért, miért rabolták el? Es ö elmond neki mindent arról, amit tapasztalt és átélt az időn át vezető vándorlásai során. Minden benne van, ami benne volt valaha, amikor kereste: a boldogság, az arca, a leste, Egész lénye. Már oda is ért. A várfalakhoz tapasztott kis ház mély álomba merült. Mielőtt még bezörgetett volna, újabb zacskót vett elő. Amikor aztán kinyílt az ajtó, és ő merőn belenézett az öreg férji álmos arcába, röglön markába nyomta a zacskói. —• Ki halt meg? — kérdezte a férji. — Miért? — kérdezte a látogató. Sírásó vagyok — válaszolt az apó. Kezével körbemutatott a körülötte elte- ■ rülö temetőn. Sírásó... A férfi .újra leírta azt, akit keres. — Igen uram — mondtp a sírásó. Kis ideig sziklaszilárdan hallgatott. Hallgatóit. Igen, uram, itt volt. A kocsmában lakott. 'A kocsmárosné feljelentette mint eretneket. A bíró máglyahalálra ítélte. Elégették. A jhamvai itt vannak' eltemetve. Ha akarja uram, elvezetem önt a sírjához. A férji sokáig, nagyon sokáig hallgatott. Egyszer csak eltűnt. A sírásónak az volt a benyomása, hogy az egészet csak álmodta, de a kezében viszont ott szorongatta a pénzzel teli zacskót. A- férfi végül is visszatért egyedül azokba az időkbe, amelyen elhurcolták tőle azt, akit a legjobban szeretett, és akit az idő útvesztőjében mostanáig kereseti. NÉMETH ISTVÁN fordítása 1 D©N M7TRK LEMON:
