Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-01-15 / 3. szám
RŰLA KAKLAMANÄKl Rúla Kaklamanáki költőnő a hatvanas évek harcos fiatal nemzedékéhez tartozik, részt vett az ifjúsági mozgalomban és ma 6 a görög kormány szociális ügyek minisztere. A költőnő, aki jogot végzett, s több szakmai munkája is megjelent, eddig több kötetben adta ki verseit Emellett nagy ismerője és tisztelője a magyar költészetnek. Verseiben a tiszta élet utáni vágy fejeződik ki. KINEVEZÉS NEM VOLT MIT MONDANIA Nem volt mit mondania gyilkosságról, esztelenségekröl, nagy szenvedélyekről. Szelíden rájuk mosolygott. Együtt érzett velük. Azután látta, miképp osztozkodnak a kettéválasztott asztalon. Talán a tányérja éppen középre került. Talán nem is volt tányérja, sőt helye sem az asztalnál, s bizonyára s'zéke Sem, hogy elernyedten mellételepedjék. Talán épp ez jogosította fel arra, hogy ugyanazon az ajtón ki-be járjon s közben hozzá ne érjen a repedező falakhoz. Fehér papírlap. Szavak a papíron. Példásan sorjázva, példás írásjelekkel. Pecsét, aláírás, annak rendjén-módján. Sőt protokollszerűen. A színhelyen, amint feliebben a függöny, középen a karosszék, igen kényelmes. S felülről mintegy csodaként hull alá egy-egy pár gyűretlen kesztyű, kikeményített Inggallér, tükörfényes mokasszin cipő. Végül a borbély. Jólfésült modor. Megfontolt mondatok, kifogástalan mondatok. Most már minden eldőlt mégpedig kedvezően —, így hát csak diétázni kell az embernek, ha kedve tartja, hogy el ne hájasodjon. Szabó Kálmán fordításai dékt fiúval, sőt a napok és hetek múlásával mind jobban megszerették a nyugodt természetű, nem hencegő és fennhéjázó fiút, s például a matematikában önzetlenül, a legjobb szándékkal segített mindenkinek,,akt hozzáfordult. Különösen a lányok olva- doztak érte, s kivétel nélkül mind szerettek volna vele „járni". Pataki Zoli mindezt tudva és látva, alig-alig bírta elviselni azt a szörnyű csapást, amit ez a „vidéki ürge" zúdított a nyakába a megjelenésével. Tény, hogy az osztályban alaposan megcsappant a tekintélye, már-már teljesen észrevétlenné vált. Hiába próbálta újra meg újra magára vonni osztálytársai figyelmét, nem és nem sikerült. Már teljesen kiközösítettnek álltak, őket azonban nem zavarta: egymáshoz simulva ringtak, hullámoztak, engedelmeskedve a tömeg a- karatának, s magukban azt kívánták, bárcsak órák hosszig tartana ez a csodálatos utazás. — Attila... te szoktál csókolózni? — kérdezte a lány suttogva. — Szoktam hát... a bokszkesztyűvelI — Ezen aztán nagyot nevettek, mintha a világ legszellemesebb viccét hallották volna. Az osztályban már mindenki tudta, hogy együtt járnak. A lányok irigykedtek, Patakinak meg ez végképp beakasztott, mivel hogy a lányok közül neki is Zsuzsa tetszett a legjobban. Nem tudta, miért, egyszerűen tetszett. Maga is csodálkozott rajta, Lovicsek Béla Á VIDÉKI „ÜRGE“ Bevezetőül tíz-tizenöt percet beszélt arról, hogy mit kíván és mit vár el a tanulóktól a tanév folyamán. — Van valakinek kérdezni valója? — Nekem volna... — állt jel lomha mozdulattal és sunyi ábrázattal a nagydarab fiú. — Idegen szagot érzek az osztályban... Mindenki felnyerített, mire az osztályfőnök fenyegető figyelmeztetéssel fölemelte hosSzú mutatóujját.: — Ejnye, ejnye, Pataki, már megint különcködszI Megnyugtatlak, szemtelenkedésed nélkül sem mulasztottam volna el bemutatni új osztálytársatokat... — Tekintetével végigpásztázott az osztályon, majd megállt az utolsó asztalnál ülő fiún. — Takács Attila? — Igen —r felelte a fiú felállva. Mindenki hátrafordult, s minden szem rászegezödött. — Leülhetsz... Nos, Takács Attila tanulmányi átlaga az elmúlt tanévben egy egész két tized volt, s ami számomra még örvendetesebb, kitűnő matematikus. Kétszer ért el második helyezést az országos matematikai versenyen... És még valamit: jó lesz vigyázni és nem kikezdeni vele, „mert az ökle is kemény. Ugyanis Attila tagja az ifjúsági válogatott keretnek... Nem akarod kiegészíteni, Attila? — Talán azzal, hogy az öklözést abbahagyom... — Abbahagyodl? — nyílt tágra az osztályfőnök szeme. — Ügy tudom, nagy ígérete vagy a sportágnak, mtért akarod abbahagyni? Attila már-már kimondta, hogy az édesanyja miatt, akinek gyenge a szive s nehezen bírja elviselni, ha ütik a fiát... de csak ennyit mondott: — Meggondoltam magam... más terveim vannak... — Meg hát, mert félti a szép, hegyes orrátI — szólt közbe Pataki, az osztály nagy derültségére. — Pataki, Patakit — ingatta a fejét rosszallóan az osztályfőnök. — Én a te helyedben nem legényked- nék annyira. — Engem sem üvegbúra alatt pneveltek, tanár elvtársi — hencegett Pataki magabiztosan, fölényesen. A bemutatást követően az osztály többsége szimpatizálni kezdett a viérezte magát. Zárkózottá, s ha lehet, még durvábbá vált. Vélt megbántottságában és elkeseredésében szörnyű bosszún törte a fejét. Igen ám, de mivel, hogyan tudná lehetetlenné tenni és megtépázni Attila népszerűségét? A matematikában és egyéb tantárgyakban nem kelhet vele versenyre. Hát akkor?... Hosszú töprengés és mérlegelés után arra a végső elhatározásra jutott, hogy kihívja Attilát egy bokszmeccsre és laposra veri. Időközben Attila összemelegedett Zsuzsával, az egyik osztálytársával, aki ugyanabban a toronyházban lakott, ahol í, csak öt emelettel följebb. Reggelenként egymást megvárva, együtt mentek iskolába, tanítás után pedig haza ugyanúgy. Néha beültek az útjukba eső cukrászdába. Bár Attilának rendkívüli módon tetszett a lány, a világért sem adta volna a tudtára az érzéseit, amikor szemtől szembe álltak egymással, inába szállt a bátorsága. Egyik alkalommal a cukrászdában megkérdezte a lány: — Mi a kedvtelésed, Attila? — Szeretek olvasni... verseket... — En isi Hát nem érdekes?... Kt a kedvenc költöd? — Radnóti — felelte a fiú. — Nekem meg Ady... Vagy fél óráig, egymást túllicitálva áradoztak kedvencük költészetéről, aztán Attila váratlanul, minden átmenet nélkül megkérdezte: — Voltál már szerelmes? — Hogy voltam-e?... — húzta el a szót Zsuzsa lesütött szemmel. — Nem gondolod, hogy:., hogy ezt a kérdést másképpen ts fel lehetne tenni? — Például...? — Magadtól ts rájöhetnél, Attila:., mert ugye az igének három ideje van, úgy mint... — ... múlt, jelen... értem, most már értem... Szóval? — Igen... —< mondta a lány halkan. — En Is... nagyon... —■ mondta a fiú szintén halkan, szigorúan nézve az asztal lapját, mintha onnan olvasná le. Hazafelé menet a trolibuszban sok volt az utas. Egymás hegyén-hátán vajon miért van az, hogy a nagydarab fiúk a legtörékenyebbekhez vonzódnak, a szőkék a barnákhoz, ő is, lám szőke, Zsuzsa meg kreol bőrű, a haja feketébb a szuroknál, s hozzá vonzódik, olyannyira, hogy kitöri a rossz érte. Nincs mese, most már ki kell nyírni Takácsot! Nem szabad, semmi értelme, gondolta magában Attila, s meg is mondta Patakinak az osztály előtt, mire Pataki gúnyosan elröhögte magát: — Hát persze, nincs semmi értelme, mert félsz, mert teleszaladt a gatyád! — Gondolj, amit akarsz, nem állok ki veled. Az egyik tornaórán annyira■ erőszakoskodott Pataki, hogy már a testnevelő tanár is megsokallta. — Húzz kesztyűt, Attila, ha annyira viszket az orral — Hát jól van, nem bánom... — vonta meg a vállát Attila. Kesztyűt húztak, szembe álltak, osztálytársak gyűrűt vontak köréjük, aztán a testnevelő megadta a jelt. Attila maga mellé eresztett kezekkel, könnyedén táncolgatott, Pataki pedig ment, ment utána, nagyokat su- hingatva a levegőbe — véletlenül sem találta el Attilát. Ez felbőszítette, egyre dühösebbé vált, fújtatott, csörtetett, de az ökle csak a levegőt csépelte. — Laposra verlek — sziszegte Pataki a foga közt —, szétverem a pofádat... A tulajdon anyád sem ismer rád... Attila megelégelte a játszadozást, s egy bal horoggal megtorpantotta a rárontó fiút, aki megrázta a fejét és újabb támadásra indult... Ekkor Attila egy bal csapottal kibillentette Patakit az egyensúlyából, majd kissé visszafogott jobb egyenesével állón ütötte, Pataki térde megroggyant, pillanatnyi csodálkozás költözött a szemébe, és elvágódott, mint a zsák. Sehogy sem akaródzott felállnia. Ogy mosták fel. Mikor magához tért bódulatából, Attilát látta maga előtt, akt szelíden, baráti hangon szólt hozzá: ■— Ne haragudj, pajtás, te akartad, nem én... Pataki soha nem érezte magát nyomorultabbal, mint akkor meg a kővetkező napokban. Mikor azonban látta, hogy senki nem ugratja, senki nem gúnyolja, némileg jnegnyugodott, de azért a tüske még sokáig benne maradt, s szégyenérzet márdosta. Karácsony előtt egy-két héttel sajnálatos esemény történt. Tanítás után Zsuzsa a földszinten várta Attilát, akt mint a vihar söpört lefelé a lépcsőkön. Az utolsó fordulóban Pataki Zoli állt a korláthoz támaszkodva. Abban a pillanatban ötlött eszébe, hogy kinyújtsa a lábát, amikor melléje ért a fiú. Attila ugyan észrevette, de már sem megállni, sem átugrani nem tudta a kinyújtott lábat. . Összecsődültek a tanulók. Attila már nyitogatta a szemét, éledezett, közben megérkezett az osztályfőnök ts, aki Attila mellé térdelt és felemelte a fejét. — Mi történt, fiam? — kérdezte aggódva. — Tanár elvtárs, kérem... — kezdte volna Zsuzsa, de Attila tekintete meg a szava közbevágott. — Nagyon siettem lefelé... ügyetlenül vettem be a kanyart és, és legurultam... A lábam... a bal bokám... — Rögtön intézkedem — mondta az osztályfőnök, azzal elrohant. Kisvártatva jöttek a mentők, és Attilát beszállították a kórházba. Vele ment az osztályfőnök meg Zsuzsa is. Alapos vizsgálat után az ügyeletes orvos kijelentette: — Kisebb-nagyobb horzsolások a fején, kezén, repedés az alsó lábszárcsontján, és hát a bokája... kifordult... Reméljük, nem le$z komolyabb következménye... Zsuzsa nagyon sajnálta Attilát, s szorongva csöngetett be a szüleihez, hogy elmondja a történteket. Attilát néhány nap múlva jóvágású gipszcsizmával a lábán hazavltték a kórházból. Zsuzsa nap nap után meglátogatta. Hozta a leckét, hogy ne maradjon le a tanulásban, természetesen az osztályfőnök „megbízásából“. Mindezt megelőzően, a balesetet követő reggelen, Pataki Zoli telve szorongásokkal, türelmetlenül várta Zsuzsát az iskola bejáratánál. Mikor megpillantotta, elibe sietett. — Beszélni akarok veled, Zsuzsa. — En viszont nem! — felelte Zsuzsa elutasítóan. — Nem szégyelled magad!? — Nem akartam, nem úgy akartam— Az az igazság, hogy hülye voltam, ezerszer megbántam már... Higy- gyél nekem, Zsuzsa! — Pataki szemében őszinte megbánás vibrált, olyannyira látszott, hogy Zsuzsa majdnem megsajnálta a nagydarab fiút, aki olyan hangsúllyal tette fel a kérdést, mintha az élete függne tőle. —< Beköpött az osztályfőnöknek? — Nem... En akartalak beköpni, de Attila azt sem engedte... No, látod te nagy hős, hát ilyen fiú az a vidéki ürge... — mondta a lány eltűnődve. Közben nagy, duzzadt pelyhekben kezdett hullani a hó. Az ólomszürke felhők felé fordították az arcukat. Talán fehér lesz még január vége is, gondolták mindketten, azzal besiet• tek az iskolába... _ —lelőtt elindult volna első nap IMmz iskolába, az apja néhány jó "tanáccsal látta el reggelizés közben: — Elhiszem, hogy nem lesz köny- nyü beleilleszkedni az új környezetbe, de mindent meg lehet szokni. Meg is kell... Ne kérkedj semmivel, de ne ts húzd össze magad, mint egy gyáva nyuszi, mert ha a kezdet kezdetén rád szállnak, nehéz lesz a folytatás... Ne dicsekedj, de ne is szerénykedj. Nem szégyen, nem is dicsőség, ha valaki jobb valamiben, többet tud a másiknál. Ha mégis úgy adódna, hogy valaki beléd köt, kérlek, ne üss, neked nem szabad verekedned... különben ezt te jobban tudod, mint én... Tanulj és viselkedj úgy, mint eddig vidéken, és akkor nem lesz semmi baj... Egyébként nem kell félned a főváros forgatagától, nem tapos el, nem esz meg. Én bízom benned, Attila, de ha mégis problémád akadna, csak szólj... Attila kissé hosszúnak tartotta a „szövegelést“, azért nyugodtan végig?, hallgatta, sőt olykor helyeslőén közbe is bólintott. Az apja elsietett, ő is készülődött, habár volt még bőven ideje. A fürdőszobában a tükör elé állva még egyszer „ellenőrizte“ magát, főleg a gesztenyebarna, enyhén hullámos haját. Elégedett volt, csupán az orra tövén virító, mérges kis pattanás bosz- szantotta kissé. Édesanyja alig titkolt büszkeséggel gyönyörködött a magasra nőtt, kisportolt testű, szép fiában. — Izgulsz? — kérdezte némi aggodalommal. — Kicsit — vallotta be Attila. — Meglátod, egy-két hét múlva már emlékezni sem fogsz erre a mai napra — mondta Takácsné biztatóan. — Adhatnál néhány koronát, anya... — Látod, látod, milyen feledékeny vagyok — mondta Takácsné öndor- gálón, s egy húszast nyújtott át. — Elég lesz? — Elég, köszil Ráérőn, gyalogszerrel tndult el az Iskolába. Legalább kiszellözteti a fejét, s talán a szokatlan szorongása és izgalma is feloldódik. Három hete költöztek föl a Csallóközből, azóta mást sem tett, csak a várossal ismerkedett. Járt a várban, a Slavinon, néhány múzeumben, a tévétoronyban, megnézte a stadionokai, uszodákat, barangolt a Duna-parton, megjegyezte, melyik mozi hol található, s néhány presszóba is beült egy- -egy üdítő italra. Kezdte magát otthonosan érezni. Amikor az igazgató befejezte az udvaron tanévnyitó beszédét, mintha “vihar seperte volna be a tantermekbe a több száz tanulót. Fülsiketítő volt a zsivaj. Attila vegyes érzésekkel lépett be a III. A-ba. A huszonnyolcas létszámból csak nyolc volt a fiú, a többi lány. Akkora volt a hangzavar, hogy alig lehetett szót érteni. Attila az ablakhoz állt s várakozott: majd oda ül, ahol lesz üres hely. A leghátsó asztalt szemelte ki, számára az volna a legmegfelelőbb, gondolta. Egyre többen s egyre kihívóbban kezdték szemlélni az idegen fiút, de egyelőre senki nem lépett hozzá és nem kérdezte meg. hogy kicsoda s honnan főtt. Csak nézték vigyorogva, már-már szemtelenül, ami ugyan kissé bántotta az önérzetét, de nem sokat törődött vele. Völt az osztályban egy vastag nyakú, pirospozsgás arcú, nagydarab, a- molyán minden lében kanál, nagyszájú, hangadó féle fiú. Allendóan hangoskodott, lökdösködött s a lányokat macerálta, akik megjátszott, apró sikongásokkal menekültek előle. A fiú, névszertnt Pataki Zoltán, császárnak érezte magát az osztályban. Akkor ült el a zaj, amikor nyílt az ajtó és belépett1 Lelkes Tibor matematika-fizika szakos tanár, az osztályfőnök. A jó ötvenes, enyhén őszülő, kedves arcú férfi végignézett az őszf y?7 i /nM a ’ h s-i j-y 11 7m'J77i
