Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-05-07 / 19. szám
M ff* f / -j uj ifjúság 7 y <5/ emlékszem a háború utolsó naplóira. Ültem a rádió mellett', és Londont, Párizst, Brazzaville-t hallgattam: vártam a kibontakozást. Jóformán minden háború váratlanul kezdődik, de lassan ér véget — kimenetele már nyilvánvaló, de még pusztulnak, vesznek az emberek. Áprilisban azt írtam: ,,Német országban nincs, aki kapituláljon...“ A Harmadik Birodalom épp olyan embertelenül halt meg, ahogy élt. Most nem akadtak kiéli matrózok, sót Max bádeni herceg sem akadt. Nem volt egyetlen ezred, egyetlen város sem, a- mely — legalább az utolsó pillanatban — felkelt volna a náci főkolomposok ellen. Később egy szellemes német azt mondta, hogy a vörös függönyök mindenütt épségben maradtak, lepedő viszont nem maradt — minden ablakból .fehér rongy csüngött. A Szövetségesek most már gyorsan haladtak előre: egyik német város a másik után adta meg magát. De Berlinben dúlt a küzdelem, Berlin házait egyenként kellett bevenni. A Hohenzollernek birodalmára emlékező veteránok, olcsó romantikától elkábított iskolás gyerekek, megtorlástól rettegő. SS-legények ablakokból, háztetőkről lövöldöztek a szovjet katonákra. A fasiszta főkolomposok hisztérikusan , tomboltak bunkerükben, vagy pedig álruhában, álcázva, suttyomban igyekeztek nyugat felé. dogálták, sokan a Vörös tér felé indultak. Az esős napok után kitisztult az ég és napfény ragyogta be a várost. így köszöntött be az általunk annyira várt nap. Csak mentem, semmire sem gondolva, a szélkavarta por verte az arcomat. Rendkívüli nap volt ez, a maga minden ö- römével és bánatával — nehéz is leírni: semmi sem történt, és mégis minden arc, a járókelők minden egyes szava megteli jelentőséggel. Egy idősebb nő egy zubbonyos fiú képét mutogatta, és sírva, mosolyogva, fűnek-fá- nak elmondta, hogy az a fia, aki a múlt ősszel esett el. Fiatal lányok egymásba karolva vonultak és énekeltek. Mellettem egy asszony lépkedett a kisfiával, s a gyerek szakadatlanul csacsogott: Itt jön egy őrnagy. Hurrá! Ez meg a Honvédő Háború másodosztályú érdemrendjét viselő főhadnagy. Hurrá!...“ Az asszony csinos, elgyötört arca arra a háború elején, a Sztraszt- noj bulvár padján látott síró asszonyra emlékeztetett, aki csintalankodó kisfiával ott ült mellettem. Hirtelen úgy rémlett, hogy ugyanazt az asszonyt látom, pedig valószínűleg nem is hasonlítottak egymásra, csak számomra olvadt egybe a két arc. Egy kislány hóvirágcsokrot nyomott egy matróz kezébe, mire ez meg akarta ölelni, de a lány visszahőköli és elszaladt. Egy öreg ember fennhangon ismételgette: „Örök nyuILJA EHRENBURG: ..Május 1-én a német rádió közölte, hogy Hitler hősként meghalt Berlinben. Egy-két nappal később London hírül adta', hogy a Führer, Göbbelsszel együtt, öngyilkos lett. Göring meg Himmler elbújt. Dönitz tengernagy, közölte, hogy 0 veszi át a vezetést, de nehéz volt megalakítani kormányát, hiszen Németországban nem volt ellenzék, és azok, aktk még tegnap Hitlert támogatták, inkább vágytak Svájcba szóló útlevélre, mintsem miniszteri tárcára. Május 7-én Brazzaville-t hallgattam: Dö- nttz és a német főparancsnokság képviselői Reimsben aláírták a kapitulációra vonatkozó okmányt. A Szovjetunió nevében egy ezredes irta alá. Háromszor is meghallgattam a közleményt, de sehogyserrí tudtam kihámozni, ki volt az az ezredes, mert a bemondó nem tudta kiejteni az orosz nevet. (Kiderült, hogy Szuszloparov ezredes volt az illető; ismertem, mert katonai attasé volt Franciaországban.! Brazzaville azt is közölte, hogy május 8-át ünnepnappá nyilvánították. Izgatottan fölhívtam a szerkesztőséget; kijelentették, hogy nem kell hinni a mendemondának, de az is lehetséges, hogy ez csak provokáció, különbéke megkötésére irányuló praktika, a hadműveletek tovább folynak. Május 8-án a londoni meg a párizsi rádió közvetítette a tömeg lelkes moraját, é- nekét, Churchill beszédét, és beszámolt a tüntetésekről. Este két sor dísztüzel adtak le, egyiket Drezdáért, a másikat néhány csehszlovák városért. De két órától kezdve állandóan csengett a telefonom: barátok,, ismerősök kérdezgtették: „Semmit sem hallott?“, vagy titokzatosan figyelmeztettek: „Ne zárja el a rádióját..." Á moszkvai rádió pedig a Libauért folyó harcokról, az új hadikölcsön jegyzés sikeres menetéről, meg a san-franciscói konferenciáról számolt be. Késő éjszaka végül közölték a hírt, hogy Berlinben aláírták a kapitulációt. Ha föl emlékszem, hajnali két óra lehetett. Kinéztem az ablakon, jóformán' minden házban világos volt: az emberek nem aludtak. Akiket a szomszédok felébresztettek, félig felöltözve jöttek ki a lépcsőházba. Az emberék összeölelkeztek. Volt, aki hangosan sírt. Reggel négykor benépesedett a Gorkij utca, minden ház előtt csoportok állgalom az elesetteknek"; erre egy mankón bicegő őrnagy tisztelgett, az öreg pedig elmondta: „A feleségem meghalt, fekszik, és arra kért, hogy mondjam el ezt... Bere- zovszkij gárda törzsőrmester két köszönőlevelet is kapott- Sztálin elvtársi ól...“ Valaki közbeszólt: „No, most már hamarosan ■ hazajön...“ Az öreg megcsóválta a fejét: „Április 18-án hősi halált halt. A parancsnoka írta meg... A feleségem megkért: „Mondd el ezt...“ Amint mondottam, túl sok volt a szomorúság: mindenki a halottakra gondolt. Jómagámnak is Borisz Lapin járt az eszemben. Ügy rémlett, hogy azon az éjjelen, amikor : Hemingway regényét olvastuk, valamit a- -kart- nekem mondanipr-dé mindketten siettünk, s így elmaradt a beszélgetés; arra gondoltam, hogy ott éltünk egymás mellett, és mégis keveset beszélgettünk ■— helyesebben beszélgettünk mi eleget, csak éppen másról, nem arról, ami a legfontosabb. A jóságos Jevgenyij Petrovra gondoltam, s eszembe jutott, amint nevetve így szólt: „Ha véget ér a háború, hét kötetes klasz- szikus regényt írok a harmadosztályú állambiztonsági komisszárus, fusztian Úrnőként ijevics Prokakin-Sztukala hősiességérőlEszembe jutott, mennyire igyekezett rábeszélni, hogy húzzak fel meleg fehérneműt: „Maga nem jampec, és Mozsajszk sem Nizza...“ Emlékeztem barátaimra a Krasz- nája Zvezda szerkesztőségéből, a két fiatal költőre, Mihail Kulcsickijra és Pavel Kö- ganra, Csernyahovszkijra, furij Szevrukra a Znamjától, eszembe jutott a Misa nevű kocsis, aki Rzsev környékén felolvasta nekem verséit. Valahogy egész idő alatt Rzsevet, az esőt meg azt a két házat, az „ezredest“ meg az ,Alezredest" láttam magam előtt, mintha nem lett volna se Kasztornaja, se Vilnjusz, se Elbing. Egyre csak Rzsev és megint Rzsev... Á Vörös téren serdülő gyerekek vigadoz- tak; vidámságuk átragadt másokba is. Hí- szer volt is ok az örömre: vége! Levegőbe dobálták a katonákat, de egy tiszt tiltakozott. „Ugyan, engem? Aztán miért?...“ Csak ennyi volt a válasz: „Hurrá!" Néhány katona felismert, valaki elkiáltotta magát: „Ehrenburg!“ Engem is felkaptak és dobálni kezdtek. Kellemetlen, suta érzés fogja el az embert, amikor így dobálják; könyörögtem is. hogy hagyják abba,, de ettől csak még jobban megjött a katonák kedve, és egyre magasabbra dobáltak. „Vége!“ — ezt ismételgettem Ljubának, Irinának, Szavicséknak, meg mindenkinek, ismerősnek és ismeretlennek. Nincs szó. a- rnivel elmondhatnám, mennyire gyűlöltem a háborút. Valamennyi kegyetlen .és értelmetlen emberi cselekedet közül ez a legátko- zottabb. Nincs erre igazolás, és sem azok a szólamok, hogy a háború az emberi természetben gyökerezik, meg hogy a háború a férfiasság iskolája, sem Kipling és a Kipling-rajongók, sem a tábortűz mellett folytatott „férfias beszélgetés“ romantikája nem leplezheti a nagyban folytatott gyilkolás borzalmait, gyökerestül kiszaggatott nemzedékek sorát. Este Sztálin beszédét közvetítették. Röviden, magabiztosan beszélt: hangjából nem csendült ki semmilyen izgalom, és akkor már nem „fivéreim és nővéreim"-nek nevezett bennünket, mint 1941. július 3-án, hanem „honfitársaknak és honfitársnőknek“. Feldübörgött egy addig még egyszer sem hallott díszsortűz moraja: ezer löveg okádta a tüzet; remegett minden ablaküveg — én pedig Sztálin beszédére gondoltam. A szívből jövő szó hiánya talán keserített, de nem lepett meg. Hiszen ő — a generalisz- szimusz, ö a győztes. Mire kellenének neki az érzések? Áz emberek áhitatosan hallgatták a beszédet és lelkendezve kiáltoztak: „Hurrá, Sztálin!“ Számomra ez már rég nem jelentett meglepetést, megszoktam, hogy vannak emberek, ki-ki a maga bajával, ö- römével, és valahol felettünk ott lebeg Sztálin. Évente kétszer, messziről, látható is: ott áll a Mauzóleum felett, a tribünön. Az emberi haladást akarja. Ö vezeti az embereket, ő dönt a sorsukról. Jómagam is írtam cikket: „Sztálin, a győzelmes“ címmel; a katonákra gondoltam, akik hittek ebben az emberben, a partizánokra gondoltam meg a túszokra és azokra a kivégzés előtt írt levelekre, amelyek „Éljen Sztálin!“ felkiáltással végződtek. Most, hogy visszagondolok . május kilencedikének, estéjére, sokkal illőbb, különb gondolatokat tulajdoníthatnék magamnak — nem felejtettem .el . Gorev, Stein, Szmuskevics, Pavlov sorsát, tudtam, igen sokba került népünknek, hogy olyan embertelenül bántak velük, meg a Vörös Hadsereg többi parancsnokával, mérnökökkel. értelmiségiekkel. Őszintén megvallom, hogy akkor este, nem erre gondoltam. Sztálin beszéd-épek,-:. helyesebben. kinyilat- koziajásáqak, minden, egyes szava meggyőző, volt, az ezer löveg. üdvlövése pedig-^úgy ■ hangzott, mint- az „ámen“, Azon az, éj jelen bizonyára-mindenki így érzett: elhagytunk egy újabb határkövet, talán a legfontosabbat — valami véget ért, valami kezdődik. Tudtam, hogy a háború után nehéz lesz az élet — az ország tönkrement. elszegényedett, a háborúban odaveszett sok fiatal, erős ember, talán éppen a fiatalok színe-java —, de azt is tudtam, mekkorát nőit a mi népünk: emlékeztem a bunkerekben, vályogkunyhókban nemegyszer hallott, a jövőre vonatkozó bölcs, nemes szavakra. És bizony bolondnak tartottam volna azt, gki azon az estén azt mondja nekem, hogy előttünk a leningrádi ügy. az orvosok pere — egyszóval mindaz, amit tíz évvel később, a XX. Kongresszus leleplezett és elítélt. Nem, én sem voltam pró-x féta. Április közepétől kezdve sok szabad■ időm akadt, és rengeteget gondoltam a jövőre. Olykor nyugtalanság fogott el. Bár az utolsó hetekben sajtónkból eltűntek a szövetségesek széthúzásáról szóló közlemények, de tudtam, hogy nincs, és aligha is lesz igazi egyetértés. Meglepett, hogy az angolok meg az amerikaiak ennyire vállverefőn beszéltek Francóról, Salazárról. Attól féltem, hogy a nyugati szövetségesek olyan békére törekednek, amelyben a német katonai körök gyorsan talpra állnak. Füzetemben feljegyeztem a francia rádió közleményét SZTYEPAN SCSIPACSOV: Eldördült a háború Eldördült a háború s szétválasztott kérdezetten.* Hány szerelem-kialudt, már az első vad hetekben! Nem csoda, ha elfakult a sok szép szó — „holtomiglan": egy-két évig várt a szív. . s felejtett a harmadikban. Elfeledte bánatát, minden álmot elfelejtett — a negyedik hadiév hol talál még volt szerelmet? Fényes az a szerelem, mely vonult a háborúban mint kaionaasszonyok, végig büszkén, szigorúan. Vas István fordítása ALEKSZEJ SZURKOV: Hadd hulljon csak a vas Hadd hulljon csak a vas a magasból! Halál, ki békíthet meg veled? A hálál mezsgyéjén, vad rohamkor az életvágy még féktelenebb. Eörsi István fordítása Nagy Zoltán.illusztrációja egy német tábornokkal folytatott beszélgetésről. Ez az amerikaiaknak adta meg magát. A hadiszálláson igen szívélyesen fogadták. A tábornok az újságíró kérdéseire válaszolva kijelentette: „Hitler megbocsáthatatlan hibát követett, el, amikor csapását a Nyugat ellen irányította; most lakóiunk ezért. Remélem, az ■ önök kormánya majd okosabban lép fel, hiszen tíz év múlva, az oroszok ellen folytatandó háborúban, Németországra kell támaszkodnia." A riporter felháborodva tette hozzá, hogy az ilyesfajta kijelentések csak megvető mosolyt válthatnak ki. Én hallgattam, nem . mosolyogtam. A rádió közölte, hogy az amerikaiak tárgyalásokat folytatnak Dönitz tengernaggyal, aki végre talált magának minisztereket, és a dán határtól nem messze levő kis városkát, Flensbrugot szemelte ki székhelyének. Mindenki üdvözölte Sztálint, dicsőítette'a Vörös Hadsereget, de én, lelkem mélyén, 'mégis nyugtalán voltam. Mi lesz fiúlunk'a’hábbrú "tíl&n? Erre még sokkal többel ' gbhdolt'atn. Néni kiabálásra, nem magolásra, nem kampányokra, hanem új nevelési módszerekre, ihletésekre lesz szükség: if fáinkban a jóság és a bizalom elvét kell elplántálnunk, barátok és szomszédok iránti közönyösséget kizáró élveket, tüzet kell bennük gyújtani. A legfontosabb pedig az: mit tesz Sztálin? Irina, a Krasz- naja Zvezda megbízásából Ogyesszába utazott, ugyanis onnan szállították hazai a Vörös Hadsereg által felszabadított angolokat, franciákat, belgákat. Ugyanoda érkeztek hajóval, Marseille-ból, a szovjet hadifoglyok, akik közül sokan, fogságból megszökve, a francia partizánok soraiban harcoltak. Irina elmondta, hogy úgy fogadták őket, mint a bűnözőket: mindanriyiukat elszigetelték, és azt rebesgették, hogy táborba internálják őket. Pillanatonként azt kérdeztem magamtól, nem ismétlődik-e meg harminchét?. De ismét becsapott a logikám, amikor azt mondtam magamban: harminchétben a fasiszta Németországtól való félelmünkben nyitottunk tüzet a saját sorainkra. Most már szétzúztuk a fasizmust, a Vörös Hadsereg megmutatta erejét. Túlságosan sokat szenvedett a nép. Nem ismétlődhet meg a múlt... Óhajaimat tehát ismét valóságnak vettem, a logikát pedig a történelem iskolájában előírt kötelező tantárgynak. Minderről csak azért beszélek, mert szeretném megérteni, hogy azon a rendkívüli napon, késő este, miért írtam meg a Győzelem című verset. A vers rövid — itt közlöm teljes terjedelmében: „Egy régi versben azt olvastam én, Hogy két szerelmes várt nagyon sokáig, a síroptúli nagy találkozásig — S nem ismert rá egymásra lány . s legény. Én, itt a földön vártam egyre Öt, Hol bánat termett mindenütt, csak bánat. És harcteret bejárva s temetőt. Láttam, hogy mennyi gyász érte hazámat. Eljött az óra a nagy álmodást: A harcnak vége — hazamehetek, fön Ö elém, s velünk is megesett. Nem ismerünk mi sem többé egymásra.“ Fagyejev egyszer megkérdezte tőlem, mikor írtam ezt a verset. Mondtam, hogy a Győzelem Napján. Meglepődött: „Miért?“ Becsületesen megvallottam: „Nem tudom.“ Ahogy visszaemlékszem arra a napra, máig sem értem, miért éppen ilyennek láttam a rég várt Győzelmet. Bizonyára a költészet természetéből fakad a dolgok élesebb, de mélyebb átérzése is. Verseimben nem törekedtem logikára, nem vigasztaltam mágam, hanem egyszerűen visszaadtam a bennem valahol lakozó értetlenséget, nyugtalanságot. (részlet] Wessely. László fordítása
