Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-04-16 / 16. szám
új ifjúság 9 ban Is le lehet feküdni, de ne Írjanak, n$ tanuljanak az ágyban. — ön ezt mondja, ám helyettese mégis más gyakorlatot alkalmaz. Ezt a nevelőnők is tanúsítják, akikkel még tegnap beszéltem. Sőt, azt mondták, az Irodáikban még nekik is le kellett venniük a falra kitett képeket. Űgymond rongálják a falakat, és a képek nem esztétikusak. Gondolom, arra sem a nevelőnőknek, sem a diákoknak nincs pénzük, hogy eredeti festményeket vásároljanak... — Nézze — mondta hosszas szünet után az igazgató —, a helyettesem a tanév végén nyugdíjba megy. — A lányok azt is mondták, hogy este tizenegy őrá után központilag kikapcsolják a villamosáramot. Reggel hatig nincs villany az épületekben. Miért? — Nekem biztosítanom kell a nyolcórai éjszakai pihenőt, nyugalmat. Mert ha nem kapcsoljuk ki az áramot, a diákok világítanak, éjfélig, hajnalig is. Ki fog utánuk járni, oltogatni a villanyt? De ha kérnek engedélyt a tanulásra, akkor megadjuk. — Mivel indokolja a hétvégi költözködést? — Meglep és érthetetlen számomra, hogy a nevelők saját ágynemű nélkül beengedik a gyerekeket idegen szobákba. Elrendeltem, hogy vigyék magukkal az ágyneműjüket. Egyébként, a központi épületben felszabadítottam az irodámat. Ott alakítunk ki a- zoknak szobákat, akik hétvégére is a diákotthonban maradnak. — Miért nem tartózkodhat fiú, vagy férfi a diákotthon környékén? — Én azt az utasítást adtam, hogy á porta előtt beszélgethetnek a lányok a fiúkkal. Majd utánanézek. — Kimenők? — Este hat után már csak az én vagy a helyettesem engedélyével lehet a városban tartózkodni. Meg egyébként is, ha a lányok ki akarnak menni a városba, sétálni, fagylaltra, menjenek együtt a nevelőnővel. Nem egyenként, hogy szanaszét kószáljanak... Azt hiszem, ez az utolsó mondat épp elég ahhoz, hogy tovább már ne is folytassam. Mert végül is úgy tűnik, hogy az igazgatónak mindenről nincs tudomása, hogy bizonyos nevelési elveket sokféleképp értelmeznek, valósítanak meg a diákotthonban. Hogy a túlzott szigorúsággal ellenkezőjét érik el diákotthonuk 620 lakójánál, mint szeretAz esti beszélgetésre összesereglett 18 lány ni, ki kell venni a vacsorát. Ez alatt az idő alatt szívesebben hallgatnánk zenét, de még a tranzisztoros rádiót Is elveszik, a diákotthon rádiója pedig nem sugároz zenét. Sokkal kedélyesebbek lennének a reggeleink, ha bekapcsolnák a rádió zenés műsorát. De még azt sem. Vagy este kilenctől hamarébb nem szabad még csak leülni sem az ágyra, nem hogy lefeküdni. Pedig laknak a diákotthonban „egészségügyis“ lányok Is, akik reggel fél hétkor már munkába állnak a kórházban, de este kilencig várniuk kell a lefekvéssel. Még egyáltalán: néha jólesne ledőlni délután, kora este is, szundítani egyet. Nem lehet. Igaz, a nevelőnőnk néha megengedi, de akkor neki is, nekünk is rettegnünk kell, hátha benyit az igazgatóhelyettes és meglát. Miközben beszélgetünk a klub nyitott ablakain keresztül, furcsa neszeket hallani kívülről. Hamar kiderül, hogy nevelőnők tartózkodnak az ablak alatt. Később az e- gyik nevelőnő benyit hozzánk, és megkér, ha befejezzük a beszélgetést, álljak meg nála, lenne mondanivalója. Aztán a lányok a hétvégekről mesélnek. Akik szombat-vasárnap a diákotthonban maradnak, azok a három épületből egybe „költöznek“, más lakók szobáiba. Nem viszik magukkal az ágyneműjüket, a máséban alszanak, és ott a szobákban akár lakótársaik szekrényében is turkálhatnak. Megtudom még, hogy az erkélyekre tilos kimenni, (ki tudja miért?) hogy az „intri“ környékén és előtt tilos fiúkkal beszélgetni. Az utasítás így szól: „férfi —, legyen akár az apátok — nem közelítheti meg az épületeket“. És még sorolhatnánk a cseppet sem diákotthoni, hanem sokkal inkább zárdái életmód jellemzőit. — Az a legbosszantóbb — mondják végezetül a lányok —, hogy minden percüket megszabják: mikor mit tegyünk. Kezdeményezésre nincs lehetőség. Higgyék el, mi is mások, jobbak lennénk, ha nem tiltanának mindent, ha bíznának bennünk. De így: „csakazértisl“. AZ IGAZGATÓ Másnap reggel a diákotthon Igazgatója, Llpták Tibor kedvesen fogadott. Sorba vettük a lányok panaszait. — Miért nem lehet a falakra képeket rakni? A szobák falait csak ilyen kis polcok „díszíthetik“ Az ntőbbi években akárhányszor Losoncra (I.uöenec) vetődtünk, az Internátusbán laké fiúk, lányok elpanasznlták a diákotthonban uralkodó áldatlan állapotokat Hazatérve megírtok a riportot, amelynek kapcsán ígéretek hangzottak el az illetékesek részéről, hogy a helyzet a közeljövőben megváltozik, és .......és aztán maradt minden a régiben, lőszerével így van ez tíz éve már. Most Ismét Losoncon Jártunk. És a diákotthon lakói megint panaszkodtak. Kezdődött á dolog azzal, hogy a CSEMADOK járási bizottságának rendezésében olvasőtalálkozőn vettünk részt, amelyen a losonci középiskolások egyebek mellett elmondták, hogy szívesen eljárnának a Korunk ifjúsági klub rendezvényeire, de ezt a diákotthon vezetősége nem teszi számunkra lehetővé. Pontosabban: nem kapnak nevelői kíséretet és az esti órákban egyedül már nem mehetnek ki a városba. Meg egyébként is... — és áradt a panaszuk. Akkor, délután abban maradtunk, hogy este meglátogatom a lányokat a diákotthonban. Hétre ott is voltam a már jól ismert három toronyház főbejáratánál. Szerettem volna felmenni valamelyik szobára, ahol nyugodtan elbeszélgethetünk. Az ügyeletes nevelőnő bele is egyezett, de előzőleg felhívtuk lakásán a diákotthon igazgatóját, aki egyetértett a beszélgetéssel, de kérte, 6 is jelen lehessen. A hosszú telefonbeszélgetést nem részletezem, de végül is sikerült elérnem, hogy a földszinti klubban pedagógus jelenléte nélkül beszélgethessek a lányokkal. Továbbá abban is megegyeztünk, hogy másnap reggel felkeresem az Igazgatót. BESZÉLGETÉS Leültünk a klubban, velem szemben tizennyolc lány, és kezdték szép sorjában a „régi nótát“. — Legfájóbb számunkra az, hogy csak délután négy óráig van kimenő. A tanítás pedig hétfőn, szerdán és pénteken fél négyig tart. Éppen csak haza tudunk érni idejében. Ha esetleg megállunk valahol valamit vásárolni, már rettegni keli: beérünk-e négy óráig. Mert ha késünk öt-tíz percet, már fejmosás következik az igazgatóhelyettes részéről. Lehord mindenféle „bakáknak“, „malackáknak“, „majmoknak" — mert ezek az ő titulusai —, faggat-vallat, és fogadalmat kell tennünk, hogy többet nem késünk el. Ha szakköri foglalkozás, a spartakiád begyakorlása miatt maradunk távol, akkor minden egyes alkalommal igazolást kell vinnünk, hogy hol voltunk. Hiába hoztunk szeptemberben a szakkörvezető tanártól i- gazolást, hogy járunk a szakkörbe, az nem elég. — Számunkra már maga az a tény Is lealacsonyító, hogy csak négy óráig van kimenő, és az is sértő, hogy nincsenek irántunk bizalommal. _ £s lehet bennetek bízni? — Nem mindenkiben, de a többségben igen. És mégsem igazságos, hogy néhány ember miatt szenvedjen a többség. Ügy gondoljuk, egy tapasztalt nevelőnőnek meg kellene tudnia ítélni, kiben bízhat és kiben nem. itt jegyzem meg, hogy télen a lányok helyzetét még műszaki gondok is nehezítik. A diákotthonban elöregedett a központi fűtés. Kijavíthatatlanul meghibásodtak a kazánok, a vezeték. Két épületben nem volt és még ma sincs melegvíz-szolgáltatás. Erről, igaz, a diákotthon dolgozói nem tehetnek. Sőt, az igazgató, amikor nem volt fűtő, saját kezűleg lapátolta a szenet. De figyeljünk tovább a lányokra: — A szobákban tilos mindenféle villamos készülék használata: rádió, hajszárító, hajsütővas... Télen egyszer szombaton ébresztőkor nem ugrottunk ki az ágyból, ezért büntetésből havat kellett lapátolnunk. Nem a hólapátolással volt bajunk, hanem azzal, hogy büntetésből kellett csinálnunk. Gyakran halljuk, hogy a kollégium a második otthonunk, tehát otthonunk. Akkor pedig mi úgy is szeretnénk itt magunkat érezni, mint otthon. Ebbe az otthonosságba az is beletartozik, hogy a csupasz falakat szeretnénk feldíszíteni, hangulatossá tenni. Ezt sfem szabad. A falakra tilos bármit Is kitenni. Van egy pici polc a falon, tegyünk arra képeket, könyveket — mondják. De az sem mindegy, milyen képet, milyen könyvet és hogyan elrendezve. Az egyik lánynak az igazgatóhelyettes a családi fényképét is levetette a polctól. Tudjuk, hogy nemrég lett átalakítva, átfestve, új berendezéssel ellátva a diákotthonunk; Tudjuk, óvni kell, hogy szép legyen. De a csupasz falak nem nyújtanak esztétikus, szép látványt. Tovább: nem járunk mindig vacsorára. Vagy azért, mert nem vagyunk éhesek, vagy mert nem ízlik a vacsora. De ez senkit sem érdekel, kötelezően le kell men— Mert tőnkretennék a falat. Van minden folyosón faliújság, oda kirakhatják a kedvenceik képeit. — Vacsorára miért kell menniük a lányoknak, ha mondjuk, nem Is éhesek? — A nevelőnő felel a diákok egészséges és helyes táplálkozásért Is. Neki kell ü- gyelnie arra, hogy a gyerekek vacsora e- lőtt ne egyenek cukorkát, száraz kekszet, hogy vacsorázzanak, mert erre szüksége van a fiatal szervezetnek. — Zene, rádiózás? — Én azt mondtam, a tanulási időn kívül rádiózhatnak. Sőt, javasoltam, névnapjukon köszöntsék zenével az iskolarádióban az ünnepeiteket. Reggel pedig szólnia kéne a rádiónak. Ennek majd utánanézek, ha nincs így. — lért tilos kilenc előtt lefeküdni? — Én azt mondtam, pizsamában korábnék. Azt ugyan senki sem vitatja, hogy rendnek, fegyelemnek kell lennie, hogy nem mindenütt lehet teljes mértékben figyelembe venni a diákok véleményét, de legalább részben ezt Is szem előtt kéne tartani. Őket Is meghallgatva, az ő érdekeiket is figyelembe kell venni, mert végül is kiért van, kié a diákotthon. A drákói szigor gyakorlása helyett a fiatalok egészséges nevelését kéne szolgálnia... Ez már a ...dik riport, amely a losonci diákotthon vissza-visszatérő problémájáról tudósít az utóbbi tíz évben. A helyzet az első megjelenése óta sem változott. Azért bízunk, és kíváncsian várjuk a fejleményeket. Ottjártunkkor szerettünk volna találkozni az igazgatő-helyettessel is, de nem sikerült. Természetesen utólag is szívesen helyt adunk véleményének. ZOLCZER JANOS Fotő: a szerző Aki ilyen díszítésre merészkedik, annak meggyűlik a baja
