Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-04-16 / 16. szám

új ifjúság 9 ban Is le lehet feküdni, de ne Írjanak, n$ tanuljanak az ágyban. — ön ezt mondja, ám helyettese mégis más gyakorlatot alkalmaz. Ezt a nevelőnők is tanúsítják, akikkel még tegnap beszél­tem. Sőt, azt mondták, az Irodáikban még nekik is le kellett venniük a falra kitett képeket. Űgymond rongálják a falakat, és a képek nem esztétikusak. Gondolom, arra sem a nevelőnőknek, sem a diákok­nak nincs pénzük, hogy eredeti festménye­ket vásároljanak... — Nézze — mondta hosszas szünet után az igazgató —, a helyettesem a tanév vé­gén nyugdíjba megy. — A lányok azt is mondták, hogy este tizenegy őrá után központilag kikapcsolják a villamosáramot. Reggel hatig nincs vil­lany az épületekben. Miért? — Nekem biztosítanom kell a nyolcórai éjszakai pihenőt, nyugalmat. Mert ha nem kapcsoljuk ki az áramot, a diákok világí­tanak, éjfélig, hajnalig is. Ki fog utánuk járni, oltogatni a villanyt? De ha kérnek engedélyt a tanulásra, akkor megadjuk. — Mivel indokolja a hétvégi költözkö­dést? — Meglep és érthetetlen számomra, hogy a nevelők saját ágynemű nélkül beengedik a gyerekeket idegen szobákba. Elrendeltem, hogy vigyék magukkal az ágyneműjüket. Egyébként, a központi épületben felszaba­dítottam az irodámat. Ott alakítunk ki a- zoknak szobákat, akik hétvégére is a diák­otthonban maradnak. — Miért nem tartózkodhat fiú, vagy fér­fi a diákotthon környékén? — Én azt az utasítást adtam, hogy á porta előtt beszélgethetnek a lányok a fiúkkal. Majd utánanézek. — Kimenők? — Este hat után már csak az én vagy a helyettesem engedélyével lehet a város­ban tartózkodni. Meg egyébként is, ha a lányok ki akarnak menni a városba, sé­tálni, fagylaltra, menjenek együtt a nevelő­nővel. Nem egyenként, hogy szanaszét kó­száljanak... Azt hiszem, ez az utolsó mondat épp elég ahhoz, hogy tovább már ne is folytassam. Mert végül is úgy tűnik, hogy az igazgató­nak mindenről nincs tudomása, hogy bizo­nyos nevelési elveket sokféleképp értelmez­nek, valósítanak meg a diákotthonban. Hogy a túlzott szigorúsággal ellenkezőjét érik el diákotthonuk 620 lakójánál, mint szeret­Az esti beszélgetésre összesereglett 18 lány ni, ki kell venni a vacsorát. Ez alatt az idő alatt szívesebben hallgatnánk zenét, de még a tranzisztoros rádiót Is elveszik, a diákott­hon rádiója pedig nem sugároz zenét. Sok­kal kedélyesebbek lennének a reggeleink, ha bekapcsolnák a rádió zenés műsorát. De még azt sem. Vagy este kilenctől hamarébb nem szabad még csak leülni sem az ágyra, nem hogy lefeküdni. Pedig laknak a diák­otthonban „egészségügyis“ lányok Is, akik reggel fél hétkor már munkába állnak a kórházban, de este kilencig várniuk kell a lefekvéssel. Még egyáltalán: néha jólesne ledőlni délután, kora este is, szundítani egyet. Nem lehet. Igaz, a nevelőnőnk néha megengedi, de akkor neki is, nekünk is ret­tegnünk kell, hátha benyit az igazgatóhe­lyettes és meglát. Miközben beszélgetünk a klub nyitott ab­lakain keresztül, furcsa neszeket hallani kívülről. Hamar kiderül, hogy nevelőnők tartózkodnak az ablak alatt. Később az e- gyik nevelőnő benyit hozzánk, és megkér, ha befejezzük a beszélgetést, álljak meg nála, lenne mondanivalója. Aztán a lányok a hétvégekről mesélnek. Akik szombat-vasárnap a diákotthonban maradnak, azok a három épületből egybe „költöznek“, más lakók szobáiba. Nem vi­szik magukkal az ágyneműjüket, a másé­ban alszanak, és ott a szobákban akár lakó­társaik szekrényében is turkálhatnak. Meg­tudom még, hogy az erkélyekre tilos ki­menni, (ki tudja miért?) hogy az „intri“ környékén és előtt tilos fiúkkal beszélget­ni. Az utasítás így szól: „férfi —, legyen akár az apátok — nem közelítheti meg az épületeket“. És még sorolhatnánk a csep­pet sem diákotthoni, hanem sokkal inkább zárdái életmód jellemzőit. — Az a legbosszantóbb — mondják vé­gezetül a lányok —, hogy minden percü­ket megszabják: mikor mit tegyünk. Kez­deményezésre nincs lehetőség. Higgyék el, mi is mások, jobbak lennénk, ha nem til­tanának mindent, ha bíznának bennünk. De így: „csakazértisl“. AZ IGAZGATÓ Másnap reggel a diákotthon Igazgatója, Llpták Tibor kedvesen fogadott. Sorba vet­tük a lányok panaszait. — Miért nem lehet a falakra képeket rakni? A szobák falait csak ilyen kis polcok „dí­szíthetik“ Az ntőbbi években akárhányszor Losoncra (I.uöenec) vetődtünk, az Internátusbán laké fiúk, lányok elpanasznlták a diákotthonban uralkodó áldatlan állapotokat Ha­zatérve megírtok a riportot, amelynek kapcsán ígéretek hangzottak el az illetékesek részéről, hogy a helyzet a közeljövőben megváltozik, és .......és aztán maradt minden a régiben, lőszerével így van ez tíz éve már. Most Ismét Losoncon Jártunk. És a diákott­hon lakói megint panaszkodtak. Kezdődött á dolog azzal, hogy a CSEMADOK járási bi­zottságának rendezésében olvasőtalálkozőn vettünk részt, amelyen a losonci középis­kolások egyebek mellett elmondták, hogy szívesen eljárnának a Korunk ifjúsági klub rendezvényeire, de ezt a diákotthon veze­tősége nem teszi számunkra lehetővé. Pon­tosabban: nem kapnak nevelői kíséretet és az esti órákban egyedül már nem mehet­nek ki a városba. Meg egyébként is... — és áradt a panaszuk. Akkor, délután abban maradtunk, hogy este meglátogatom a lá­nyokat a diákotthonban. Hétre ott is voltam a már jól ismert há­rom toronyház főbejáratánál. Szerettem vol­na felmenni valamelyik szobára, ahol nyu­godtan elbeszélgethetünk. Az ügyeletes ne­velőnő bele is egyezett, de előzőleg felhív­tuk lakásán a diákotthon igazgatóját, aki egyetértett a beszélgetéssel, de kérte, 6 is jelen lehessen. A hosszú telefonbeszélge­tést nem részletezem, de végül is sikerült elérnem, hogy a földszinti klubban pedagó­gus jelenléte nélkül beszélgethessek a lá­nyokkal. Továbbá abban is megegyeztünk, hogy másnap reggel felkeresem az Igazga­tót. BESZÉLGETÉS Leültünk a klubban, velem szemben ti­zennyolc lány, és kezdték szép sorjában a „régi nótát“. — Legfájóbb számunkra az, hogy csak délután négy óráig van kimenő. A tanítás pedig hétfőn, szerdán és pénteken fél né­gyig tart. Éppen csak haza tudunk érni ide­jében. Ha esetleg megállunk valahol vala­mit vásárolni, már rettegni keli: beérünk-e négy óráig. Mert ha késünk öt-tíz percet, már fejmosás következik az igazgatóhelyet­tes részéről. Lehord mindenféle „bakáknak“, „malackáknak“, „majmoknak" — mert ezek az ő titulusai —, faggat-vallat, és fogadal­mat kell tennünk, hogy többet nem késünk el. Ha szakköri foglalkozás, a spartakiád begyakorlása miatt maradunk távol, akkor minden egyes alkalommal igazolást kell vin­nünk, hogy hol voltunk. Hiába hoztunk szeptemberben a szakkörvezető tanártól i- gazolást, hogy járunk a szakkörbe, az nem elég. — Számunkra már maga az a tény Is le­alacsonyító, hogy csak négy óráig van ki­menő, és az is sértő, hogy nincsenek irán­tunk bizalommal. _ £s lehet bennetek bízni? — Nem mindenkiben, de a többségben igen. És mégsem igazságos, hogy néhány ember miatt szenvedjen a többség. Ügy gon­doljuk, egy tapasztalt nevelőnőnek meg kel­lene tudnia ítélni, kiben bízhat és kiben nem. itt jegyzem meg, hogy télen a lányok helyzetét még műszaki gondok is nehezítik. A diákotthonban elöregedett a központi fű­tés. Kijavíthatatlanul meghibásodtak a ka­zánok, a vezeték. Két épületben nem volt és még ma sincs melegvíz-szolgáltatás. Er­ről, igaz, a diákotthon dolgozói nem tehet­nek. Sőt, az igazgató, amikor nem volt fű­tő, saját kezűleg lapátolta a szenet. De figyeljünk tovább a lányokra: — A szobákban tilos mindenféle villamos készülék használata: rádió, hajszárító, haj­sütővas... Télen egyszer szombaton ébresz­tőkor nem ugrottunk ki az ágyból, ezért büntetésből havat kellett lapátolnunk. Nem a hólapátolással volt bajunk, hanem azzal, hogy büntetésből kellett csinálnunk. Gyak­ran halljuk, hogy a kollégium a második otthonunk, tehát otthonunk. Akkor pedig mi úgy is szeretnénk itt magunkat érezni, mint otthon. Ebbe az otthonosságba az is beletartozik, hogy a csupasz falakat sze­retnénk feldíszíteni, hangulatossá tenni. Ezt sfem szabad. A falakra tilos bármit Is ki­tenni. Van egy pici polc a falon, tegyünk arra képeket, könyveket — mondják. De az sem mindegy, milyen képet, milyen köny­vet és hogyan elrendezve. Az egyik lány­nak az igazgatóhelyettes a családi fényké­pét is levetette a polctól. Tudjuk, hogy nem­rég lett átalakítva, átfestve, új berendezés­sel ellátva a diákotthonunk; Tudjuk, óvni kell, hogy szép legyen. De a csupasz fa­lak nem nyújtanak esztétikus, szép lát­ványt. Tovább: nem járunk mindig vacso­rára. Vagy azért, mert nem vagyunk éhe­sek, vagy mert nem ízlik a vacsora. De ez senkit sem érdekel, kötelezően le kell men­— Mert tőnkretennék a falat. Van min­den folyosón faliújság, oda kirakhatják a kedvenceik képeit. — Vacsorára miért kell menniük a lá­nyoknak, ha mondjuk, nem Is éhesek? — A nevelőnő felel a diákok egészséges és helyes táplálkozásért Is. Neki kell ü- gyelnie arra, hogy a gyerekek vacsora e- lőtt ne egyenek cukorkát, száraz kekszet, hogy vacsorázzanak, mert erre szüksége van a fiatal szervezetnek. — Zene, rádiózás? — Én azt mondtam, a tanulási időn kí­vül rádiózhatnak. Sőt, javasoltam, névnap­jukon köszöntsék zenével az iskolarádióban az ünnepeiteket. Reggel pedig szólnia ké­ne a rádiónak. Ennek majd utánanézek, ha nincs így. — lért tilos kilenc előtt lefeküdni? — Én azt mondtam, pizsamában koráb­nék. Azt ugyan senki sem vitatja, hogy rendnek, fegyelemnek kell lennie, hogy nem mindenütt lehet teljes mértékben fi­gyelembe venni a diákok véleményét, de legalább részben ezt Is szem előtt kéne tar­tani. Őket Is meghallgatva, az ő érdekeiket is figyelembe kell venni, mert végül is ki­ért van, kié a diákotthon. A drákói szigor gyakorlása helyett a fiatalok egészséges ne­velését kéne szolgálnia... Ez már a ...dik riport, amely a losonci diákotthon vissza-visszatérő problémájáról tudósít az utóbbi tíz évben. A helyzet az első megjelenése óta sem változott. Azért bízunk, és kíváncsian várjuk a fejleménye­ket. Ottjártunkkor szerettünk volna talál­kozni az igazgatő-helyettessel is, de nem sikerült. Természetesen utólag is szívesen helyt adunk véleményének. ZOLCZER JANOS Fotő: a szerző Aki ilyen díszítésre merészkedik, annak meggyűlik a baja

Next

/
Thumbnails
Contents