Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-03-19 / 12. szám
uj ifjúság 7 KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: JKfvgi ali tizenkét éves, harmadikos P gimnazista. Náluk vacsorázom. Vacsora után, mikor a vendégek a társalgóban poharaznak és füstölnek, tizenegy felé fényt látok a diákszobában. Bekémlelek az üvegajtón. A kisdiák ott gubbaszt a zöld viasz- kosvászonnal vont asztalnál, kezében toll. előtte papír. Homlokát ráncolja, sóhajtozik. Rágja tollszárát, bele-b.ele- mártja a tintába. De nem ír. így múlik öt perc. Akkor nyitok be. i— Kezét csókolom.- Szervusz. Mi az, te még npm alszol? — Házi dolgozatot kell írnom, holnapra. — Miről? >— Édesapámról. *— Ajha! — mondom. 5— Az édesapádról? Cím: Édesapám. Az édesapa szerkezete a következő: a) bevezetés: leírása, b) tárgyalás: jelleme, szokásai, c) befejezés: mivel tartozunk édesapánknak? Leülök asztalához, vele szemben, s figyelem őt. Arca zavart, szeme lázas, szőke haja zilált, mint egy elborult lángelméé, aki az alkotás gyötrelmében hánykódik. Orra tintás. Mit írtál eddig? >— vallatom. — Mutasd. — Ez csak a piszkozat — menteke- zik. A „piszkozat“ válóban piszkos. Mindössze néhány paca van rajta, egy elma- szatolt állat rajza 7- kutya vagy disznó —, kérdőjelek, fölkiáltójelek s e- gyetlen szó: „édesapám“. De utdbb ezt 0, Vanek Alojz, nem sokat törpdött a járókelőkből összeverődött -kíváncsiakkal. A . lényeges az, hogy jaruska■ elfogadta a meghívást, és szemközt vele szintén a földbe nyomja az ásót. „Ez a Milan Petrovics megéri a pénzét“ — gondolta akkor Alojz, s már ki is mondta: — Ha ketten ültetünk egy fát, annak csak jó vége lehet. Ekkor Jaruska kezében megállt a szerszám, távolból jött mosoly suhant át az arcán, s Alojz ezt a képet még most is tisztán látta. Vagyis hét év távlatából, amikor is Milah Petrovics javaslatára az ötödik é- rettségi találkozóra összegyűlt osztály a főorvos beleegyezésével a kórház körül harminckét nyírfacsemetét ültetett ki. A megvalósítás napján az épület körül gyepet ök- lömnyi nagyságú mészporfoltok tarkították, mert Milan Petrovics a tervhivatal város- rendezési előadójával már előző nap munkához látottt, s kijelölték a fák helyét. Mikor pedig földbe került az első nyírfacsemete, kattogni kezdett a járási hetilap munkatársának fényképezőgépe. Am Alojz őrizte talán a legeredetibb képet, Jaruska tekintete ígéretes suttogás... Mikor ledöngölték a facsemete körül dudorodó földkupacot, a lány úgy vélte, igazítani kellene még a fa állásán, de ekkor Alojz ujjai ráfonódtak kézfejére. A férfi már megszámolta a fákat. A hét- évnyi idő huszonnyolc nyírfának kegyelmezett meg. Közöttük a második sorban a negyedik a szerelem fája. Órájára pillantott. A leletek alapján vázolt betegség olyany- nyira megbénította gondolkodásában, hogy akkor meg se kérdezte Danajlont: és mi lesz a vitorlázással? Azt szabad? A 470-es hajósosztály bajnoka rajthoz állhat még? Már messziről fordult vissza a fa felé. Határozatlan lépéseket tett, még egyszer az órájára tekintett. Danajlon úgy két óra múlva jöhet csak — gondolta, márpedig a két óra elviselhetetlen lenne a fa jelenlétében. A 7 év óta nem látott fa kísértésében. Hosszasan nézett a nyírfaliget felé. — Ügy látszik, Jaruska, egyszer csak a nyomodba érek — mondta ki a borzongató gondolatot. A presszóban kávét rendelt, s lehangol- tan vette tudomásul, hogy az idő mindennel leszámol egyszer. Pedig a presszó semmit sem változott a hét év suhanásában, részleteiben is ugyanaz, mint annak előtte,, mi több: a vezetőnő továbbra. is kedves és deszkavékony. Pedig ha a fa árnyékától menekült. s 6 tudta, hogy menekül, nem hitte volna, hogy he meri tenni lábát a Liliomba. Mikor meglátta a presszó ablakait, ellenállhatatlan vonzerő kerítette hatalmába. — Minden hiába — mormolta a férfi, hiszen az eqész város azt kiáltotta: — JaruskaI Itt és most értelmetlen a menekülés. A vezetőnő felismerte, kétségtelen, hosz- szasan nézte őket. mikor még Jaruskával itt ütöttek tanyát, s már meg is indult az is áthúzta, kitörölte, mintegy megsemmisítette. Tehát nemigen haladt előre. A papírlapot némán visszaadtam. — Na, folytasd — biztatom. — Érted, hogy miről van szó. Édesapát mindenekelőtt három részre kell osztanunk. Várok türelmesen. Ismerem őt: értelmes fiú, kitűnő tanuló, korát meghaladó tudással, látókörrel. Megint csak bámul maga elé, ráncolja homlokát, sóhajtozik. — Nem jut eszembe semmi — sopánkodik. Csóválom a fejem. — Szereted az édesapád? — Hogyne — szólt s elmosolyodik. — Vagy nem szereted? — Dehogynem — szól, s újra elmosolyodik. M ost részvétet érzek iránta, de egy kis kajánságot is, s 'kegyetlenül gonoszul élvezem vergődését, nyilván gyermekkori tusáimra emlékezve, melyeken már többé-kevésbé túl vagyok. Hallgatok. Ezt gondolom. „Mit írtam volna én tizenkét éves koromban édesapámról? Hegyláncnak láttam őt, sötét őserdőnek. Hangja mennydörgött. Reszketve imádtam, s kétségbeesve, dühöngve keltem föl az asztaltól, mikor észrevettem, hogy modoros szokása szerint kissé megszagolja a húst, a másik szobába menekültem, s ott hangosan ordítoztam, hogy ne halljam rémes gondolataimat. Néha féltem, hogy főbe lövi magát.“ Ilyesmik azonban nem férnek bele egy iskolai dolgozat keretébe. Később ezt gondolom: „Ha most Pali meg tudná írni, ami valóban benne él, ő lenne a világ legnagyobb írója, akihez mérve Shakespeare csupán elcsépeltség, Tolsztoj silány gyermek, a párttalan, korlátlan személyesség, melyet még nem határol a forma merevsége. De épp ezért nem tud személyes lenni. Megriad a benne lakozó zabolátlan élettől. Félénk, szemérme- tes. Mit ér az a sok láng, mely benne lobog? A tűzhányó kráterénél még senki se gyújtott rá egy cigarettára.“ Pali közben megivott egy pohár vizet, tüszkölt, köhögött, ismét leírta, „édesapám“, és ismét áthúzta. Egy új papírlapot vett elő, mely irdatlan fehérségével vádlóan mered rá. Álmosan pislog. A szánalom fog el. • — így sohasem készülünk el — nógatom. — Kezdjünk hozzá, fiam. Milyen az édesapád? írjuk le. — „Édesapám negyvenesztendős. Magas, izmos, férfias. Fekete haja a halántékán már deresedik, homlokát az évek redőkkel vésték tele...“ja^ali gyorsan, hibátlanul ír. Minden lemondat után rám tekint, lesve megváltó szavaimat. Én is belemelegszem, bátorságra kapok, már gondolkozás nélkül, pimasz szemtelenséggel diktálok. — „Az arca jóságos.“ Mi is a második rész? Mi is a második rész? Ja, a jelleme. Mondjuk egyszerűen, hogy: „Jellemes. Mindig egyenes, határozott. A szigort bölcsen egyesíti a jósággal. Ha elfáradt az élet harcában, esténként családja körében találja meg a vigasztalást, s akkor a lámpa fénykörében felderül...“ A befejezést már rábízom. Itt a szók- ratészi módszerrel élek. — Remélem — mondom —, tudod, mivel tartozol édesapádnak? — Hálával — válaszol Pali gépiesen. — Úgy van — bólintok —, hálával „azért a sok szeretetért, azért a sok áldozatért, azért a végtelen sok...“ Éjfél van, mire befejezzük. Akkor visszamegyek a társalgóba, barátaimhoz. — Hát te hol voltál? — kérdezi Pali apja. — A fiadnál. — Mit csináltál? — Neveltem őt — feleltem. — Az életre neveltem. asztal felé. Alojz a szeme sarkából próbálta ,feltartóztatni aj. asszonyt, s mintha a nő megértette volna..::: Utoljára akkor jártak itt, amikor a fiú nérrii büszkeséggel szólt: — Elhoztam, Jaruska — s szétterítették a kávéházi asztalon a vitorlás részletrajzait. — Ez a Moszkitó? — kérdezte a lány. — Ez, Jaruska, ez lesz a mi MosZkitónk. Es a moszkitó építése lett tulajdonképpen az ö együttjárásuk. Találkozásuk pedig ezután az UD vitorlásegylet asztalosműhelye. Akkor Alojz már a Finn-dingi hajóosztály bajnoka volt, s éppen hajóosztályt váltott, amikor Jaruska Marek edző jelenlétében. POÖR jÓZSEF: Alo-jz, ha Járaska domborodó hasára esett a fekihtvté(‘i -■ • Az asszony nem szólt ilyenkor, de ösztönösen valamilyen szerszám után nyúlt? Az ablakkeret fémszalagját rögzítették, s Jaruska elindult a kabin melletti fedélzeti részen, bal kezében tartotta az áram alatt lévő villany kézifúrót... A vezetőnő letette a kávét az asztalra. Várakozóan állt, s Alojz lassan felemelte tekintetét. — Nem próbálja meg még egyszer?- — kérdezte a telefon felé mutatva. A férfi bólintott, s elindult a telefon felé. mondta: — -... Akkor átigazoltatom magamat. Alojz kezében megállt a gyalu, s füty- tyentett. Négy hónap teltével zajos este zavarta a folyó szokott alkonyati arcát. „Egyleti esküvő“ — jegyezték be a sportegyesület krónikájába. A fiatal házaspár egy vitorlafelszerelést kapott nászajándékba az UD-töl — a Moszkitóhoz. Vanek Alojz visszajött a telefontól. A vezetőnő tekintetével kérdezte: Ugye őt várja?! Ám a férfi nem akart tudni a régmúltról, idegenként haladt el mellette. ■ Az első házassági évfordulón ajándékképpen kiegyenlítették egy fedett, kabinos vitorlás építésének licenciailletékét. Jaruska név- és születésnapjára hajóé pítőanya- got kért, a férfi hasonló alkalmakkor navigációs műszereket kapott. Két év múlva vízre bocsátották a Sonettet, s a további szerelés már a vízen történt. De az asszony mind ritkábban mutatkozott az UD mólóinál. a versenyszerű vitorlázást is megszakította. — Hajós lesz — kurjantott olykor-olykor A vezetőnő az asztalnál maradt. Alojz hátat fordított a helyiségnek, Danajlon számát tárcsázta. Beszélgetésük rövid volt. Az asszony az asztalnál várta. — Jön? — kérdezte halkan. Alojz nem válaszolt. — Jön? — sürgette a vezetőnő. — Hozzon néhány tiszta papírt és borítékot. Az asszony sarkon fordult. Kortyolt a forró kávéból. Jaruska csilingelő hangját hallotta: — Es te érted ezt? — Hogyne — szólt akkor Alojz. — Már ma is itt a Moldva partján kiszámíthatod, hogy milyen szintet ér el a dagály tegyük fel Bombayben akár egy év és öt nap múlva tizenkettő húszkor. Tudhatod, hogy milyen feltételekre kell számítanod a kikötésnél. Jaruska mosolygott. Akárcsak akkor, a- mikor elindult feléje a kézifúróval. Alojz homlokára szorította kézfejét. Sustorgást hallott. — Tollat is hoztam — szólt a vezetőnő, és maqára hagyta a férfit. Vanek Alojz rövid gondolkodás után megcímezte a borítékot és fogalmazni kezdett: „... eladó Giga 1. típusú tengeri vitorlás, befejezés előtt, plusz mindennemű építőanyag és felszerelés* Jeligei Menet■ közben.“ Most hosszasan a vezetőnő után nézett, vaktában nyúlt a következő papír után, s tolla nekirontott a soroknak. „Vitorlásukba szerelmesnek kell lenniük... Eltekintve attól, hogy az egy Flying Dutchman osztályhajó, Optimist vagy Európa, vagy pedig tengeri vitorlás érvényes TOP hajópapírokkal.“ Most Vanek megtorpant, s igenlően bólintott egy magához intézett kérdésre, s tolla ismét a papírnak feszült: „Ha erre képtelenek, kérem, hagyják az e- gészet, a siker messze elkerüli önöket, és nem találkozhatnak' a várva várt élményekkel...“ A sovány nő Alojzzal szemközt az asztalhoz ült. — Ne haragudjon, megengedi? — kérdezte. A férfi bólintott, de tovább írt. Az asz- szony csendesen figyelte. — Érthető ez? — szólt hirtelen a sovány nőhöz. — A hajóval foglalkozni, a hajónak udvarolni kell; hiszen nőnemű, aki elhanyagolja... A nő váratlanul felállt. — Visszajövök — s ellépett az asztaltól. — Konyak jó lesz? — szólt még távozóban. A konyakot a felszolgáló hozta. Alojz egyre inkább belemélyedt az írásba, s majd az utolsó sor alá zárójelek közé odatette: rrm. — Már nem zavarok? — húzta fel szemöldökét a visszaérkezett presszósnő. Vanek fejrázással válaszolt. — Író lett? — kérdezte a nő. A férfi fanyar mosolya nem elégítette ki. — Akkor ez mi? — mutatott a papírok- ra. — Nem tudom — válaszolt Vanek Alojz. Az asszony felemelte a lapokat. — De maga nem rm! — Fontos? — kérdezte Alojz. — Próbálja meg még egyszer — mutatott a telefonra. A férfi nem szólt. — Hívja fel őtt — Föladja postára? — kérdezte hirtelen Alojz, s az asszony felé tolta a papírokat. — Maga már nem szereti Jaruskát?! — tört ki a nőből. A férfi nem válaszolt. — Mi van Jaruskával? Alojz túl az asszonyon ismét látta, amint Jaruska megjelenik a fedélzeten a bekapcsolt villany kézifúróual.. A sikolytól .és a víz csattanásától mit sem hallott -már. NAGY ZOLTÁN illusztrációi nSBKjrzmPBDBHn
