Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-02-07 / 6. szám
7 ^SgfegP W ébresztett fel., Egész éjfél fWcsendesen hullott a göröngyökbe fagyott földre, hogy aztán, mikor megvirrad, bekopogjon az álmos ablakon. Úgy rémlett, a világban valami komoly és végzetes esemény ment végbe, s a félhomályból előtörd fehérség csak jelzi, •amit majd meg kell tudnom. A kis sikátor, ahol laktam, eltűnt a hatalmas fák lehajtó ágai alatt, melyek erőtlenül álltak az élet és a megsejtett halál nyomasztó terhe alatt, s mintha az utolsó torra öltöttek volna fehér ingét... Amint kiértem a főutcára, teleszórtam hóval, és csak most pillantottam meg a világos ég aljái, melyen rózsaszín és ibolyaszínű felhősörények fodróztak, mint távoli, ismeretlen világok visszfényei. Hát ők árasztják azt a váratlan, friss vágyakozást, melyet most sietve szétoszlatnak a kerekek — a léptek — a kerekek, letaposva a nyugtalanság fehér pillanatait. . Már messziről észrevettem az egyetem kapujára kitűzött fehér lapot, s eszembe jutott, hogy egész éjjel újból feneketlen mélységek fölött ívelő hidakon sétáltam, s reggelre ettől különös fáradtság támadt bennem. Most úgy éreztem, hogy ez a fáradtság összekapcsolódott a messziről világító papírlappal, melynek fehérsége beleolvadt a reggel ködös hangulatába. Fekete keret fogta körül, s a betűk is feketék voltak. Nem tudtam végigolvasni; mert ellepett és magával ragadott a diákok zajos hulláma. Csak a szűk folyosón szabadultam ki az áradatból, s visszataszítónak tűnt nekem, hogy most, a kora reggel fehér kavargásában, mikor a hó mint az öröm lehullt, a díszteremben egy apró emberke fekszik, a lánykollégium volt gondnoka, virágokkal borítva, s hogy a hallgatók, az aj. tót csapkodva, állandóan keresztülrohangáltak a termen. Mint valami hatalmas hangyaboly, eltorlaszolták a szűk folyosókat, ellepték az előadótermeket és a büfét... Oda akartam menni s megállni mellette, ebben a csendben hallgatni a zajt, de éreztem, hogy rettegés fog el, és futásnak- eredtem. B em gyújtottam villanyt, bár a szobában még félhomály uralkodott, és Arisztotelész képe az árnyéktól még kifejezőbb lett. Az ablakból két vakfal közé szorult keskeny hócsíkra láttam, s a szemétdombra, melyen mindig kerge macskák kapirgáltak. Ma is ott volt vagy ‘négy közülük, és néztem, ahogy óvatosan turkálnak és meggörbítik hátuk, mintha tudnák, hogy valami tiltott dolgot müveinek. Ez a pillanat nekem a legkedvesebb. A félhomályból kiszabadult tárgyak, a macskák nem törődnek azzal, hogy én is itt vagyok. Senki nem törődik vele. Elmondhatatlan, ahogy lassan megdermed a csörömpölő szürkület, ahogy a Hódító ürességérzéstől megdermed a kéz. Ogy érzem, minden erő elszállt belőlem. És ekkor... távolról nyugodt, szinte kiszámított lépteket hallottam. Összerezzentem, már egészen közel értek, és nyomban ki is nyílt az ajtó. — fő reggelt. Ezzel minden reálissá, megszokottá vált< Még a díszteremben fekvő öreg gondnok is. Hát nem természetes, hogy e tiszteletre J méltó intézmény évtizedeken át dolgos tagját innen kísérik utolsó útjára? A professzor felakasztotta kabátját, akta. táskáját az asztalra dobta és leült. ’— Szomorú? — nézett rám. — Nem tudom. Különös érzés van bennem. Elmosolyodott, s én újra éreztem azt a furcsa szomorúságot, mely azóta terjedt bennem, hogy egyáltalán a világon vagyokj — Fiatal korában mindig így érez az ember. De minél jobban közeledik ahhoz, annál kevésbé foglalkoztatja. Ki tudja, miért, de így van. — Talán... minél tovább él az ember, annál inkább látja, hogy nem létezik semmi... — éreztem, hogy mosolyog, s elvörösödve elhallgattam. — A kollégiumban nagyon nem szerettük őt. — Persze. Hiszen a felettesük volt. — Nemcsak azért. Azelőtt egyébként tanított is. — Aha... az órájára pillantott. —* Ma majdnem elaludtam. Milyen egyenesen tartja magátI Egészen ősz, és mégis milyen egyenesen tartja magáti Csak a jobb lábát húzza egy kicsit — úgy látszik, megint rosszabbodott a betegsége. Hirtelen a. hátába kiáltottam. — GratulálokI A küszöbről visszafordult és rám nézett. Nagyon csodálkozott — soha nem árultam el a kettőnket elválasztó korkülönbség miatt érzett bánatomat. Végleg kivilágosodott. Leültem, az íróasztal fiókjából papírlapot vettem elő. Össze kellett állítanom tudományos munkáim jegyzékét, de nem tudtam koncentrálni, zavart Arisztotelész rám szegezett tekintete. Megpróbáltam elképzelni, milyen hangon taníthatta Makedóniai Nagy Sándort. Basszus vagy tenor? És akkoriban szép dolog volt orrhangon beszélni... Nagyon hülyének éreztem, hogy antik szemével engem bámul, s az ablakhoz léptem. A hócsík most a nyári ég kékjére leereszkedő kis felhőre hasonlított, s nagy kedvem támadt, hogy ujjammal beletúrjak s megrázzam. A tetőről felszállt két galamb, lekotorták a havat, s szárnycsapásaiktól újra világosan éreztem, hogy a díszteremben ott fekszik a gondnok, és hogy az onnan szétáradó csend betölti ezt az egész nehézkes, ósdi épületet: Megfoghatatlan érzés hatalmasodott el rajtam, talán részvét. Részvét? De amikor nem szerettük, csúfoltuk őt a kollégiumRáérősen az ajtóhoz lépett, bedugta a kulcsot, elfordította. Megdermedtem. Meglöktem az ajtót. És hirtelen ... Az öreg arcán rendíthetetlen nyugalmat láttam. Megfordult, "már el akart menni, én az ajtóba rúgtam, arcát g koszos üveghez nyomta. „Cafat“, mondta egészen halkan. Összerezzentem, a falhoz tántoro.dtam. Aztán ahogy a torkomon kifért, elkiáltottam magam: — Vén hülye! Kibotorkáltam az utcára, mert nem volt mit tennem. Újra ugyanarra a holdfényre, amelynek ezüst béklyóitól csak az imént szabadultam. Néhány lépés után már a temetőkerítés kezdődött, és látszottak a távolból világító €£ü@ mifhttsßoife ban. Álltam, s néztem a szemétdombot, majd hirtelen eszembe jutott... Csak az imént állt el az eső. Az úttesten nyári ragyogás csillogott. Áthatóan illatoztak a frissen mosdatott fák, ágaskodtak a virágok, s úgy tűnt, fiatalság tölti el nemcsak az emberek szívét, de a tavasszal telt levegőt is. egvártuk, míg teljesen besöté- teáik, hogy senki ne lássa, aIA| mint bemászunk a temetőkert- be orgonát lopni. A legmaga- • sabb ágakat akartuk elérni, amelyeken a virágok úgy világítottak a sötétben, mint halvány mécsesek; de amikor kezdtük lefelé hajlítani az ágakat, édes, illatos víz ömlött az arcunkba, befolyt a gallérunk mögé, lecsurgott a mellünkön, s úgy tűnt, a szívünket mossa ... Gőzölgőit a folyó, s a fenyőfatörzsek a parkbgn olyanok voltak, mint fehér földbe szúrt fekete gyufaszálak. Eltévedtünk a ködben, nem tudtuk, hová lett a másik part s úgy éreztük, hogy csak egészen rövid ideje vagyunk a világon, mintha az elmúlt idő visszatért volna a fenyőkön keresztül. Mikor végre kiértünk az utcára, elvakított, megsemmisített bennünket a holdfény. Ezért is nem tudtunk elválni, s keringtünk ugyanazokon az utcákon, többször is elhaladva a kollégium kapuja előtt. Mikor végül a fiú férfiasán megszorította kezem, azt mondtam: — Csókolj meg. Es megrémültem, mert arcomra szorította teljesen hideg ajkait. Megfordultam, s gyorsan átszaladtam az úttesten a kollégiumba. A külső kaput soha nem zárták be, a bel. sőnél pedig éjfélig mi voltunk ügyeletesek. Az óra most viszont már fél kettőt mutatott ... Még soha nem mentem haza ilyen későn, s reszketett a szívem, mikor az üvegajtón keresztül megpillantottam a lépcsőn lefelé lépkedő pizsamás öregembert, kulcsokkal a kezében. Talán nem is aludt, mintha engem várt volna!.. -. orgonabokrok. Most nem hasonlítottak azokra, melyekről a virágokat szedtük, s hirtelen úgy éreztem, hogy egyedül vagyok. Az egész holdfénytengerben, az egész életben; az egész városban... És úgy tűnt, hogy a holdvilágból virágszirmok hullanak alá, kihűl a száj, megdermed a szív. Ki a megmondhatója, hogy ez a halott fény mikor árasztotta el az öreg gondnok keblét? Iképzeltem, hogy a távoli falvakban szerencsétlenséget érezve; fejüket feltartva vonítanak a kutyák, s futni kezdtem a a fény elől, el akartam bújni, rejtőzni valahová. Lépteim vissz- . hangoztak, az alvó házakba ütkpztek, nyugtalanságom nőtt, s futottam, amíg csak a vasútállomáshoz nem értem. Benyitottam. Kifulladva megálltam a váróteremben, rögtön körülölelt az a csak állomásokra jellem, zö szag, mely mintegy az emberi várakozás sajátos koncentrációja, s örökké ott terjeng kiirtliatatlanul. Minden pad foglalt volt, ezért a falnak támaszkodtam, s néztem, hogyan érkeznek, majd. tűnnék el újra a holdfényben az ismeretlen emberek. Szerettem volna, ha valaki odajön hozzám, beszédbe elegyedik velem, belém köt, meglök, de félrehúzódva álltam, és senkinek nem voltam útjában. A koszos cementpadló cuppogott a lépésektől, lehunytam a szemem és hallgattam ezt a tompa, süket zajt. ... Mikor felébredtem, már rég megvirradt. jobb arcom fájt, torkomban keserűséget éreztem, s jó időbe telt, míg megértettem, mi történt. Fejem . alatt katonaköpeny gyűrődött, s a cementpadló valamiért vibrált a szemem előtt. Felugrottam és körülnéztem. ,Mellettem, batyuján ülve, egy falusi asszony nevetett. Csak egy-két ember lézengett a váróteremben, talán ezért tűnt úgy, hogy börtönbe kerültem. Vagy talán álmodtam? Nem értettem, mit mond az- asz- szony, és hogy egyáltalán mit keres itt! Ki akartam jutni innen, mintha bűnt követtem volna eZ.ii e stik az utcán tértem magamhoz. Befordultam egy kis parkba, leültem és sírni kezdtem. A város fölött már megjelent a terr jengős füsttel bevont nap. jártak a trolik, s a fákon harmat csillogott... Az öreg, töpörödött, aszott gondnok azonban nyilván még aludt, nem gondolt rám, idegességtől reszkető keze a mellén nyugodott, arca levetette rákénysze- rített vonásait, talán álmodott is. jóságos isten! Talán szénakazlakról és fúvószenekarról álmodott. Ki tudja, talán még ő is hall álmában zenét? ... Megcsörrent a telefon. Tudtam, hogy a meg nem írt beszámolót fogják kérni, ezért fel sem vettem a kagylót,s Egészen addig csengett, míg a. küszöbön meg nem jelent az előadásról visszatérő professzor, a soha nem látható docenssel együtt, és a mező- . gazdaságról kezdtek beszélni. Leírtam az első mondatot: tudományos munkám kétirányú.“ A továbbiakról már meg kellett volna kérdeznem a professzort, de ő még mindig a mezőgazdaságról beszélgetett. Ügy döntöttem, hogy várok. Végre a docens bekapcsolta aktatáskáját, s én nem akartam hinni a szememnek :az asztalra két hatalmas, sárgás alma gurult kit A docens elbúcsúzott, a professzor meg ravaszkásan rám tekintett: — Na, végre sikerült. A nyarat tartottam kezemben. Ügy tűnt, hogy az egész szobát forró sugarak járják át. Arcomhoz szorítottam az almát, s hirtelen úgy rémlett, hogy a professzor még fiatal. Azt akartam, hogy mindig így legyen: kezemben a nyár és fiatalon mosolyog a professzor. Ö azt hitte, hogy fáj a fejem, s így szólt: — Menjen haza. — Még nem írtam meg a beszámolót. — Ma talán megfeledkeznek erről — mondta újra a fiatalember, s nyilván valami más járt a fejében. Megkérdeztem: — A temetés miatt? Es véget ért a nyár. Újra' éreztem azt a furcsa szomorúságot, s arcommal az alma harmatos lett, átmelege/iett. Most kellett volna megenni... — Egy óra múlva félbeszakad minden munka. De nekem nem alcaródzott elmenni.. Persze azt a felfordulást sem volt kedvem megvárni, ami itt lesz, ha a szűk folyosón hozzák majd a gondnokot. — Es maga? — Maradok még. Dolgom van. Azonkívül pedig illik részt vennem a temetésen. — Gratulálok — mondtam megint csak szükségtelenül, s a professzor újra csodálkozva nézett rám. Az utcákon már nyoma sem volt a reggeli frisseségnek, a hó elolvadt, latyakossá váltja járművek kerekei sárral, piszkos kásával ' fröcskölték be az embert. Csak a zsenge levegő maradt friss, a szürke félhők megint súlyosán, fehér terhűktől roskadozva vánszorogtak. A Katedrális téren utolért az a fiú, akivel járok. Olyan volt, mint aki nem aludta ki magát vagy beteg. — Ilyen korán? — Meghalt a volt gondnokunk, most temetik. Felsóhajtott. — Tudod, egyedül fekszik egy teremben, a hallgatók meg egész idő alatt ott rohan- gásznak és csapkodják a folyosóajtót. — Hm... — Mi bajod? Beteg vagy? ■— Nem, Csak olyan... nyugtalan. A kapu előtt lehajolt, csupasz kezével felmarkolt egy adag havat. — Egy cseppet sincs rám szükséged. Es , a háztetőnél magasabbra hajította a hógolyót. Követtem tekintetemmel, s a szívemet újra összeszorította az a furcsa szó- _ morúság. v — Felelj. Rajtad a sor. Nagyon halkan mondta ezt, de én hallottam, ahogy a hangja visszaverődött a hóról és a fákról. .. Mint akkor ... Virágoztak a fák, talán ezért is volt a szél olyan élő, illatos és szinte tarka. Olyan érzése volt az embernek, mintha csupasz lábbal gázolna benne. Utolértem a guruló „pulykát“, s kifulladva megálltam. A szél lenyomta a szagokat, s hirtelen nem tudtam, mi történt. Láttam, hogy a fák a kipirult gyermekek fölé hajtják fejüket. De ők nem vették észre ... Lejjebb, egyre lejjebb, mintha csak meg akarták volna simogatni őket.. Eldobtam a „pulykát“, s önkéntelenül leültem. Belepottyant a vízbe, a gyerekek kiabálni kezdtek. Megálltak egymás mellett a tavacska partján, s én csak azt hallottam, ahogy ismételgetik: „Rajtad a sor.“ S láttam, hogy a madarak felröppennek, s szárnyaikkal csapkodva a szélbe viszik: — Rajtad a sor... Bojtár Endre fordítása J
