Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-12-18 / 51. szám

új ifjúság 8 A fekete bőrű katonák egyetlen perc. nyi pihenőt sem engedélyeznek tú­szaiknak. A kimerült, elcsigázott fér- fiák, nők és gyermekek a nehéz, homok- hegyoldalas területen csak lépésről lépés­re, nagyon lassan tudnak előrehaladni. Nyolcszáz kilométernyi gyaloglás van már mögöttük. S a hőmérő higanyszála árnyék­ban is negyven fokot mutat. Ilyen terepen, Ilyen éghajlati körülmények között az eu­rópai ember számára még az árnyékban való pihenés is elviselhetetlen,' nem pedig az állandó vándorlás. Kiváltképpen ha rá­adásul fogoly, túsz is az ember. De nincs megállás. Az UNITA harcosai nem ismernek pardont, felmentő körülményeket. — Gyerünk, gyerünk! — hangzanak ke­ményen a parancsszavak, amelyeket még egy-egy puskatussal történő „noszogatással“ is megtoldanak. — Ennyi! — szől bele a kézi hangosbe­szélőbe a rendező. A kamera leáll, a lám­pák kialszanak, a színészek leheverednek a homokba, s mivel esik az eső, pokróco­kat, alkalmi esőköpenyeket borítanak gyor­san magukra. Néhány perc szünet követ­kezik. De valóban csak néhány perc, hi­szen a filmforgatás gyorsított tempóban fo­lyik. Szeptember derekán járunk, zuhog az mekek Is keresztülestek, bemutatni a terro­rizmust mint olyat, és annak szörnyűségeit. Filmünk elkészítéséhez különféle haladé af­rikai szervezetek nyújtottak támogatást, nélkülük nem jöhetett volna létre ez az alkotás. A rendezőtől még megtudom, hogy a for­gatókönyv Írását ez év márciusában kezd­te, bár a téma már a túszdráma kezdeté­től nagyon komolyan foglalkoztatta. Minél előbb be akarta fejezni a forgatást, az utó­munkálatokat is gyorsított tempóban végez­ték. Hogy a film még ebben az évben a mo. zlkba kerülhessen. Minél előbb, amíg a közvélemény emlékezetében elevenen élnek az események, hogy a nézők átfogó képet kapjanak az Angolában történtekről. — zolczer — Fotó: a szerző eső, alig van plusz tíz fok. A színészek, a gyerekek könnyen megfázhatnak, és akkor befellegzett a forgatásnak. Egyetlen forga­tási nap kiesése is behozhatatlan mulasz­tás lenne. Arról nem is beszélve, hogy egy forgatási nap költségei elérik a háromszáz- ezer koronát. Meg aztán, jöhet ennél sok­kal rosszabb idő is, amikor a stáb ha akar­ja, ha nem, abba kell hagyni a forgatást, így hát néhány pillantás a forgatókönyvbe; új kameraállás, a színészek beállítása, gyors instrukciók, a statiszták elrendezése, egy gyors próba, majd máris kezdődhet egy ú- jabb, alig félperces jelenet felvétele. — Csapói — szól a rendező-asszisztens. — Négyszázhetvenegy — kiáltja el magát a csapós, s a kamera máris berregni kezd. Közeli kép készül Jana Brejchováról, Jozef Adamovicről, Sylvia Turbováról. A két nő karjai közt férfi haldoklik. Utolsó monda­tai hangzanak: „A feleségem Is azt mondta, hogy nem kellett volna ide jönnöm. De most már mindegy. Tudom, nincs segítség.“ — Ennyi! — hangzik el újra a rendezői utasítás. A rendező ugyan elégedett a já­tékkal, ám az operatőr még egy másik ka­meraállásból is szeretné felvenni a jelene­tet. Kezdődik elölről. A fentiekből az olvasó talán már kita­lálta, milyen témáról készült az egyik leg­újabb csehszlovák film: KavCiak rendező az angolai túszdrámáról forgatta új film­jét. A történet ismerős, hiszen a hazai és a világsajtót hosszú hónapokon keresztül foglalkoztatta a téma. Az angolai UNITA 1983 márciusában ejtette foglyul azt a 66 csehszlovák állampolgárt, akik aztán majd­nem másfél évig voltak e szervezet fog­lyai. Fogságuk alatt ezerszáz kilométert tet­tek meg gyalog, s ugyanennyit autókon. Idővel a nőket és a gyermekeket a fogva­A DOKTORNŐ ANGOLAI NAPLÓJA (TUDÓSÍTÁS EGY FILMFORGATÁSI NAPRÓL) * Kálmán Imre, a „Csárdáskirátynő“, a „Bajadér“ és a „Montmartre-i ibolya“ szerzője, Bécs bálványa, zenei életének koronázatlan királya a 30-as évek végén hirtelen szembe találta magát a fasizmussal. Az alábbi írás részlet a kiváló szovjet író, Jurij NAGIBIN „Kálmán Imre gyönyörű és szomorú élete“ című filmregényéből. AZ OPEUALY Bécs, a harmincas évek vége. Megtör­tént az Anschluss, a hitlerista csapatok be­vonultak Ausztriába. Kálmán Imre a Rin­gen halad. Valahonnét tisztán kivehetők egy barnainges menetoszlop döngő léptei. Német motorosraj száguld végig az utcá­kon, fojtogató benzinbűzt hagyva maga u- tán. Az üzletek kirakataiban, a kávéházak ablakain horogkeresztes zászlók, és min­denütt ugyanaz a fénykép néz farkassze­met a járókelőkkel: ferdén a homlokba fé­sült haj, Chaplin-bajusz. Egy fiú jön, szé­gyenkező, zavart-értetlen pillantása oda- -odatéved a zakója ujjára fűzött, sárga csil­lagos karszalagra. ...Kálmán belépett az irodába. A tölgyfa íróasztal mögött, Hitler hatalmas portréja alatt hivatalnok ül egérszürke egyenruhá­ban. Abból a típusból, amely kifejezéstelen, jellegtelen vonásaival, akkurátus, korrekt mozdulataival első pillantásra maga a je­lentéktelenség, a középszerűség, de amely­ről rövid ismeretség után kiderül, hogy a dögevő hiénák fajtájából való. Nem állt fel, amikor Kálmán belépett az ajtón. Nem vi­szonozta a meghajlást, nem kínálta hellyel az idős embert, hanem minden bevezető nélkül, egyenletes hangon, precízen ejtve a szavakat azonnal a tárgyra tért: — A legmagasabb helyről kaptam a meg­bízatást, hogy közöljem önnel a kitüntető hírt. A birodalmi kancellár zenei érdemei elismeréséül a „tiszteletbeli árja“ címet a- dományozza önnek. Kálmán meghajolt. — Mit jelentsen ez a meghajlás? — a hivatalnok hangja alig észrevehetően meg­keményedett. Pár pillanatig várt, de mivel Kálmán továbbra is hallgatott, folytatta a kérdést. — A hála kifejezése, vagy pusztán annak a jele, hogy ön figyel rám? — Kérem, bocsásson meg egy szegény muzsikusnak, aki a saját mesterségében úgy-ahogy eligazodik, de minden egyéb té­ren járatlan. Ez az oka talán, hogy nem egészen értem, mit jelent az a megtisztelő cím. Hogy pontosabb legyek: úgy érzem, ez a kitüntetés, amelyhez hasonlóért én még csak nem is folyamodtam soha, a bi­rodalmi kancellár irántam tanúsított fi­gyelmének megnyilvánulása, csak talán nem tudom a maga teljességében felfogni az en­gem ért megtiszteltetés és pártfogói gondos­kodás nagyságát. Kálmán naiv hangja megtévesztette a hí- vatolnokot, csak a tudatlanság iránti meg­vetés nőtt benne, gonosz és veszedelmes érzelmei egyelőre hallgattak. — Eddig is tudtam, hogy a muzsikusok nem evilági lények, de hogy ilyen mérték­ben, azt sohasem gondoltam volna! Azért arról talán van némi fogalma, mit jelent az Anschluss? — Hogyne. Ausztria hozzácsatolását Né­metországhoz. — Rögtön látni, hogy magának nem a- nyanyelve a német. Nincs érzéke az ár­nyalatokhoz. — Ez természetes, hiszen magyar va­gyok. — Az Anschluss jelen esetben — kezdte kioktató hangon a hivatalnok, miközben ingerültsége, melynek okáról önmagának sem tudott számot adni, nőttön nőtt — kontakus, szövetség, kapcsolat! Ausztria engedelmesen rábízta magát a testvéri Né­metországra, önként elfogadva a hatalmas partner törvényeit és erkölcsi normáit is. Az idegeneknek: zsidóknak, szlávoknak és cigányoknak, vagyis mindazoknak, akik az alsóbbrendű fajhoz soroltatnak, nincs helyük a germán élettérben. Nem tartoz­nak az emberi nemhez, selejtek, el kell tün­tetni őket. A Führer azonban nagyra érté­keli az osztrák zenét, éppen ezért tesz önnel kivételt, s részesíti abban a megtisztelte­tésben, hogy továbbra is német földön, a német haza polgáraként élhet. — Köszönöm a kimerítő magyarázatot. A VÁLASZTÁSA világért sem venném magamnak a bátor­ságot, hogy a birodalmi kancellár nemzeti politikáját megítéljem, most csak magam­ról beszélek. Én Magyarországon születtem, és egész életemben magyarnak éreztem ma­gamat. Magyarként gondolkodom, magyar­ként érzek és magyarként komponálok. — No, és az apja? — Apám is mindig magyarnak vallotta magát. A lényeg tehát az, hogy én nem osztrák, hanem magyar zeneszerző vagyok. — Hol vannak itt osztrákok? Hol van­nak Itt magyarok? — sziszegte izzó dühvei a hivatalnok. — Az egész operett, úgy, a- hogy van, zsidó műfaj! Operettet mindig is csak zsidók írtak, Offenbachtól Ábrahá- migl — S miként vélekedjünk a „bécsi iskolá­ról“? A hivatalnok kezdett belefáradni a kilá­tástalan dialógusba. — Miféle Bécs? Miféle Ausztria? Mi az egyáltalán, hogy osztrák, amikor az egész város, az egész ország nem egyéb, mint el­fajzott senkiháziak gyülekezőhelye? Nem tud az ember úgy köpni, hogy ne valami jöttment zsidót vagy szlovákot találjon ell — Valóban? — csodálkozott Kálmán u- gyanolyan bágyadt hangon beszélve, mint a T tartók szabadon engedték, ám a túszdráma végére pontot csak azután tehettünk, hogy az UNITA által fogvatartott további 20 fér­fit ez év júniusában szabadon bocsátották. Igazából még akkor sem, hiszen egy em­ber közülük már soha nem térhet haza: Angolában halt meg. A film címe: A dok­tornő angolai naplója. A film története, cse­lekménye valósághű. Természetesen a film­ben elhangzó párbeszédek pontos, szó sze­rinti hiteléért a rendező-forgatókönyvíró nem vállal felelősséget. Bár igyekezett azo­kat is nagyon valósághűen megírni. Sok időt töltött el az egykori túszokkal. Forga­tókönyvét az ő beszámolóik alapján írta meg, mégsem dokumentumfilmet, hanem já­tékfilmet láthatunk majd. — Filmem középpontjából — nyilatkozza a rendező —, a cím ellenére nem a nap­lót író doktornő áll. Igazságtalanul emel­nénk ki az ő személyét, hiszen ott nem egy ember, hanem egy nagy kollektíva drámája zajlott, amelyet a film is- hűen szeretne tükrözni. Bemutatni azt a szenvedést, ame­lyen ezek az ártatlan emberek, nők is, gyér-

Next

/
Thumbnails
Contents