Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-12-04 / 49. szám
z idén már 60 súlyemelő világcsúcs született — és még nincs vége A kölcsönös összehasonlítás nyomán a mérhető sportágak közül az idén az atléták és az úszók minden bizonnyal szégyenben maradnak; sok minden arra utal, hogy a legdinamikusabban fejlődő sportág a súlyemelés. Elsősorban persze a világcsúcsok száma tekintetében: mint az utóbbi évek valamennyiében, ezúttal is az erős emberek viszik el a pálmát. Vegyük csak visszamenőleg: 1983-ban összesen (szakításban, lökésben és az ösz- szetettben) ,68 felnött-viiágrekord született. 1982-ben ez a szám 66 volt, egy évvel korábban 61, 1980-ban 70, 1979-ben 58 és 1978-ban 28. Az idén mindeddig a kerek hatvannál tartunk, de még nincs vége. Legközelebb az ólomsúlyú (110 kg feletti) világsztárok torontói szuperversenyéről várhatók hírek ú- jabb rekordokról. És mindez korántsem jelenti azt, hogy az eddigi legjobb teljesítményeknek mind a tíz súlycsoportban netán túl alacsony az értékük. Éppen ellenkezőleg. Egyszerűen arról van sző, hogy a tudományos edzésmódszereket egyre inkább felhasználó és persze rendkívüli adottságú és óriási munkát végző sportolók gyorsabb ütemben tárják fel az emberi teljesítőképesség határait, mint ahogy azt a képzelet Topurov, Okszen Mirzojan, Viktor Szolodov, Jurij Vardanyan, Alekszandr Gunyasev és Blagoj Blagojev neve fordul elő még a listán. És mi a helyzet idehaza? Nálunk is tart még a „nagyüzem“ a tárcsák világában. A hagyományosan utolsó versenyre, az ifjúsági Prágai Nagydíjra de- -cember közepén kerül sor, de a csehszlovák versenyzők az idén. Óta Zaremba három évvel ezelőtti nagy rekordsorozata után, csupán a junior világcsúcstartókkal büszkélkedhetnek. Ez is nagy szó egyébként, hiszen a konkurencia óriási. Hasonló jelző illik azonban, szerencsére, a húszesztendős Jifí Zub- ricky adottságaira is. Ez év májusában, az olaszországi Lignano-Sabbiadoróban ugyanis az ólomsúlyban junior világ- és Európa- -bajnoki címet szerzett, miközben 231 kilós lökésével korosztályának rekordját is elhódította. Mindenképpen érdekesnek számít, hogy a 188 cm magas és 135 kilós tep- licei fiú csupán negyedik éve emelt súlyt, azelőtt rövid ideig bokszolt. Edzői szerint ereje óriási, technikája viszont csapnivaló, szinte az alapoktól kell újrakezdenie. Mire lesz képes, ha veleszületett erejéhez kellő technikai képzettség is párosul majd? NAGYÜZEM A TÄRCSÄK VILÁGÁBAN bírja szárnyalással. Szinte hihetetlen, de így van. Hadd hozzunk fel néhány friss példát. A legszenzációsabb feltétlenül a bolgár csodagyerek, Nairn Szulejmanov esete. A közelmúltban a „Sport“ című hazai napilap — a hírügynökség korábbi jelentését megcáfolva, amely három világcsúcsról számolt be — hozta a hírt, hogy Szulejmanov az 1984-es egyéni Világ Kupa versenysorozat gálaversenyén Szarajevóban a pehelysúlyban (felső határa 60 kg) az est folyamán öt alkalommal szárnyalta túl a fennálló világcsúcsokat. Ez nemcsak a végső teljesítményt tekintve (összetettben 327,5 kg, szakításban 142,5, lökésben 185,5 kg) rendkívüli, hanem annál a hasonló megrökönyödést kiváltó oknál fogva is, hogy a rekorder egy nappal a verseny előtt ünnepelte születésnapját — mégpedig a tizenhetediket. Az apró termetű (155 cm) szupersztár egyébként ezzel immár huszadszor javított felnőtt-világcsúcsot junior-rekord javításait jószerivel számon sem tartják már... Májusban a spanyolországi Vitorlában rendezett Európa-bajnokságon, később pedig szeptemberben a nagyszabású Fekete- -tenger ’84 versenyen Várnában is módomban állt elbeszélgetni ezzel a török határ menti. Kardzsall falucskából származó fiúval. Elmondhatom, hogy fantasztikus teljesítményein kívül semmi rendkívüli nincs rajta, minden tekintetben a korosztálya átlagának megfelelő értelmi szinttel, műveltséggel rendelkezik, érdeklődési köre, viselkedése hasonló, mint kortársaié. Ahhoz, hogy tizennégy éves korában junior világbajnokká válhassék, már kilencedik életévétől kellett többé-kevésbé rendszeresen edzenie. Edzője vezetésével, de önszántából végezte mindezt, fantasztikus akaraterőről és ambíciókról téve bizonyságot. Hiszen a súlyemelés — bármire utaljon is a születési évszám — korántsem gyerekjáték. De Nairn csúcsainak utóhatásáról se fe. ledkezünk meg! A minap egy ifiverseny alkalmából az edzők elmondták, hogy az élsportolóknak az ifjúságra ható buzdító példája a bolgár fiú esetében fura módon szinte már visszaüt: mozgósító erő helyett inkább egyfajta lemondást ébreszt számbave- hető követőiben. „Én erre amúgy sem lennék képes“ alapon elvesztik hitüket abban. hogy egyszer ők is legalább csak megközelítően értékes eredményeket érhetnek el... Az Andreas Behm és Joachim Kunz nevéhez fűződő, NDK-beli emelők által elért 3 idei világcsúcson kívül a fennmaradó 56-ot bolgár (29), illetve szovjet (27) sportolók szerezték. Óriási tehát a „súlyemelő nagyhatalmak“ fölénye. Leggyakrabban Sztefan Ez a jövő kérdése, de a kilátások mindenképpen biztatók... Felnőtt-csúcsokban sem volt hiány azonban idehaza, összesen tizenhat született és ebből hat fűződik az általános vélemény szerint az év emelőjének tartott Anton Ba- raniak nevéhez. Nála a képlet pont fordítottja, mint az előbb említett Szulejmanovnál. Baranlak „veterán“ ugyanis a javából: harminchárom esztendős. Hlohovecből származik és huszonhat éves korában került az élsportba, a bohumíni központba. Én már csak olyan vagyok mint a bor ■— minél öregebb, annál jobb, szokta viccelődve mondogatni a jó humorú Tóno. Így veszi talán elejét azoknak a szokásos „szellemes“ megjegyzéseknek, amelyekkel az idíjr sebb sportolókat általában ugratják. Akik pedig a megjegyzéseket küldik, feljogosítva érzik magukat megállapítani, kinek mikor „illik“ abbahagyni a sportolást. Baraniak persze komolyan veszi elhatározásait — másképp nem büszkélkedhetne hasonló eredményekkel —, és a nemrégi, plzefíi Világ Kupa-fordulón megpendítette, hogy „kibírná“ még talán az 1987-ben Ost- ravában rendezendő világbajnokságig is. Nemcsak 6, hanem valamennyi hozzá hasonló remek sportoló megérdemelné az efféle méltó búcsút... MAJOR LAJOS A szerző felvételei ÓVÓNŐ ÍJJAL Moszkva, Lvov, Taskent és Ulan-Ude, a szovjet íjászat legismertebb központjai mellé az utóbbi években egy újabb városnév csatlakozott: Novaja Kahovka. Ez az ukrán város olyan neves sportolókat adott a világnak, mint az olimpiai bajnok futó Valeri) Borzov vagy az evezős Szergej Csuhraj. Itt él a háromszoros vllágcsúcstartó íjásznö, Ljudmlla Arzsannyikova is. Ljudmila Arzsannyikova sohasem törekedett arra, hogy bajnok vagy rekorder legyen. Az Íjászatban sem a vetélkedés, a győzelem lehetősége ragadta meg. Tizenhét éves voltam —• emlékezik vissza , amikor először láttam íjászversenyt. Novaja Kahov- kában rendezték akkor az ukrán bajnokságot. Megfogott a színpompás látvány: a kék ég, a zöld gyep, a versenyzők hófehér öltözéke, á céltáblák szivárványszíne. Gyermekkorában jól és sokat rajzolt. Képzelőerejének később a munkájában is hasznát vette: az óvónőképző elvégzése után három évig gyermekekkel foglalkozott. A jó eredményhez — magyarázza — a lehető legtöbbször kell a céltábla közepébe találni. — Néha szobornak képzelem magam, amelynek csupán a jobb keze mozog. A testem többi része akár a kő, mozdulatlan, de nem érzéketlen: energiát svgároz minden irányba., A lövések egyenletessége érdekében néha azt képzelem, hogy minden egyes lövés egy-egy borsószem, melyek egymás mellett lapulnak a zöld hüvelyben. Egyformák, lekerekítettek, tökéletesek... És közben érzem, hogyan válnak mozdulataim pontossá és óvatossá. Ilyenkor a nyílvesszők szinte egyformán találnak a célba. Egyszer Vlagyimir Jesejev Európa-bajnok íjász- szál beszélgettem. Ö mondta, hogy az íjásznak nem szabad túlzottan áhítania a győzelmet, különben a lövés után önkéntelenül — a tekintetével, kezének mozdulatával >— korrigálni próbálja a nyíl röptét, ami rontja a technikát. Ilyenkor sokszor 2—3 hét Is eltelik, míg ismét visszatérnek a már jól begyakorolt, pontos mozdulatok. Jesejev mondta azt is, hogy egyetlen vereségnek vagy győzelemnek nem szabad alapvetően megváltoztatnia az embert. Azaz uralkodni kell az érzelmeinken, nem szabad túlságosan elkeserednünk, sem túlságosan örvendeznünk. Ljudmila Arzsannyikova tudatosan soha nem törekedett arra, hogy így fogadja a sikert vagy a sikertelenséget. Ilyen a természete. Nyilván ezért olyan nyugodt a lőállásbán. És semmi, sem a hosz- szú versenyek egyhangúsága, sem a győzelem örömének vagy a vereség keserűségének gondolata nem zavarja meg szabadon szárnyaló fantáziáját, azt, hogy „energiát sugározzon minden irányba“. Idén Ljudmila Arzsannyikova több nehéz versenyt megnyert: a moszkvai „Tavaszi rajt“ elnevezésű nemzetközi tornát, az NSZK-beli Feuchtében megrendezett nemzetek versenyét, a Szovjetunió fedettpályás bajnokságát, az országos bajnokságot, s elnyerte a Szovjet Kupát is. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy tavaly Natalja Butuzovával és Ze- benisszo Rusztamovával együtt csapatban világrekordot ért el M—1 gyakorlatban, az idén pedig két egyéni világcsúcsot állított föl ugyanebben a számban és 60 méteren, akkor érthetővé válik, miért tartják a szakemberek Ljudmila Arzsannyiko- vát a szovjet válogatott egyik legjobbjának. A verseny kimenetelét sok minden befolyásolhatja. Az alatt a két és fél perc alatt, amíg a szabályok szerint három lövést kell leadnunk, minden megtörténhet: jégeső zúdulhat a fejünkre, föltámadhat a szél, elromolhat az íj. Igaz, a verseny előtt mindig megvizsgálom, nincs-e valami baj az íjammal. A 26 éves Ljudmila Arzsannyikova jelenleg a Lvo- vi Testnevelési Főiskola harmadéves hallgatója. Férje, Szergej Tyeliga is neves íjász, 1981-ben Szovjet Kupa-győztes volt. Kisfiúk négyéves. Amikor megkérdeztem, hogy bizonyára beszerezték már Misa számára a kapható legkisebb íjat, Ljudmila nevetve rázza a fejét. >— Most még a játékokat kedveli. Ma még az a legfontosabb neki, hogy ne legyen beteg a kedvenc plüssnyuszija.
