Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-12-04 / 49. szám
Visszapillantás és előretekintés Sok szeretettel köszöntőm a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarának valamennyi volt és jelenlegi tagját, azt a küldetésében összeforrott kollektívát, amely az elmúlt húsz év alatt meghitt közösségben, jó példamutatással bizonyította a közös éneklés anyanyelvtartó erejét és e nemes művészet ápolásának társadalmi funkcióját. Köszöntőm a kórus egykori és mai tagjait, akik a csehszlovákiai magyar kulturális élet színvonalának emelése mellett az emberi kapcsolatok kibontakozását segftve küzdöttek az elszigetelődés ellen is. Tudatosítva, hogy a művészet olyan társadalomformáló eszmei erő, amely hozzátartozik a szocialista lényünkhöz, színesebbé, teljesebbé teszi életünket, őszintébbé az egymáshoz közeledést. Húsz év telt el megalakulásunk óta. Hány kemény munkával teli napot tettek le énekeseink a kultúra oltárára? Hány pihenés nélküli hétvégét, szüntelen gyakorlással töltött szabad szombatot, vasárnapot? Az egész hetes iskolai munka után az énekpróbákon sem tehetett lazítani, pedig sokszor láthattam gyakorlás közben a fáradtságtól fénytelenebből csillogó szemeket. De ösztönző volt és marad a tudat, hngy a CSMTKÉ tagja akkor is hivatását — az ifjúság és a felnőttek nevelését — szolgálja, amikor énekel. Továbbadva tudását, tehetségét otthon, saját iskolájában, szűkebb pátriájában, sok helyütt éneklő csoportot, énekkart alapítva-vezetve. Máskor meg hirdetve énekkultúránkat határainkon túl, más országokban, más népeknek. Köszönet jár érte mindenkinek, aki az eredmények eléréséhez hozzásegítette a kórust. A családtagoknak, az iskolák igazgatóinak, a kollégáknak, akik vállalták a helyettesítést, amikor szükség volt rá, és nem utolsósorban fenntartó, eszmei irányító szervezetünknek, a CSEMADOK KB vezetőségének a megértéséért, támogatásáért. Az évforduló alkalmából azt kívánom, hogy még töb. bet, jobbat tudjunk nyújtani a zene nyelvén mindazoknak, akik szeretik, igénylik a szépet, hogy még több helyre vihessük el és szerettessük meg a magyar népdalt és a hazánkban élő nemzetek dalait, törekedve az egyre színvonalasabb tolmácsolásra, melyhez magam a jövőben a kórus művészi színvonalának továhbi emelésével igyekszem hozzájárulni. JANDA IVÁN ■ művészeti vezető . " ■ .......-...................- ■ i .1 ............. »ii.il' ■ .................. . . -..- .Prandl-Sándor felvételel- az-ünnepi hangversenyen készültek ■ VliT—WWH Erzsikét régóta ismerem, s mindig mosolyogni láttam. Ez azért volt furcsa, mert a sorsa egyáltalán nem vidám. Amikor először találkoztunk, éppen válófélben volt, méghozzá a második házasságából. Két gyermeket nevelt, naponta hadakozott váratlanul beállító, rendszerint ittasan érkező férjével. — Még mindig ragaszkodom ehhez az emberhez — vallotta be gyötrődve —, szenvedek miatta, de tudom, hogy nem szabad vele maradnom. A kedves, gödrös arc ilyenkor nagyon komollyá vált. Keze pedig szüntelenül mozgott, port törölt, padlót fényesített. ablakot tisztított, mert Erzsiké a napi munkán kívül takarítást vállalt. Soha nem láttam fáradtnak. Amikor főtt, virággal érkezett. Betette a vázába, szeme elé tartotta, mintha a színes szirmokban keresne vigasztalást. A kisfia többnyire ott játszott körülötte. *— Sajnos, nincs aki vigyázzon ZoliMOSOLY kára... örülök, ha addig ellátják, amíg hazaérkezem a délutáni műszakból. Egy idősebb asszonynál, húzódott meg, amikor az otthonát kénytelen volt elhagyni. — Olyan jó hozzám, mint az anyám — dicsérte a nénit. Általában Erzsiké mindenkiről jót mondott, még a férjeit is védte — talán én voltam a hibás, talán túl engedékeny voltam... Nyolc év után. találkoztunk újból. U- gyanaz a mosoly, ugyanazok a gödröcskék az arcon. A haja szépen fésülve, a ruhája egyszerű, csinos. — Boldog vagyok — újságolta minden pátosz nélkül —, sikerült az, ami csak keveseknek. Es elmesélte: újból férjhez ment. Harmadszor. Többen gúnyolódtak, de nem törődött a varjakkal. Talált egy nála tizenkét évvel idősebb, elvált ■ embert. Olyat, akinek szintén gyermekei vannak. Azt kértük egymástól, hogy> kt-kt legyen tekintettel a másik szülői érzéseire. Hogy ne különböztessük1 meg, ez a te gyereked, ez az én gyerekem. Tudom, hogy ez nagyon nehéz. -Azért tudom, mert nekem sem volt könnyű megszoknom a gondolatot, a férjem gyermekeinek én csak mostoha, vagyok. Valóban az volt? Nem hinném. Mi nemcsak szeretjük egymást a férjemmel, hanem becsüljük az 'életet, amibe kerültünk. Mindketten csalódott emberek vagyunk, nekünk majdnem újra kellett kezdeni. A férjemnek háza volt, átalakítottuk, rengeteget dolgoztunk, mindenféle munkát elvállaltunk, hogy győzzük anyagilag. Közben ellát- '■ tam a nagy családot.' Valóban nagy, mert anyámat is hozzánk költöztettük, ‘sőt', azt a nénit "is — a házinénit <■ ■ ß ' i : .1 ■■ r : akit- anyámként, szerettem mindig: jó volt hozzám, és most már segítő kézre szorul. Mint egy .mese. Erzsiké arcán a változatlan mosoly. Két műszakban dolgozik most is, nyolc emberre "főz. És a kert, a virágok, őrhelyeket úgy szeret, á lakás, a mosás, no és- természetesen,., a férje, akiről rajongással beszél. J Az-élete most sem .könnyű. Más.talán ezt mondaná,.ezt hinné. De ő már megjárta a poklot, s tudja becsülni azt, ami emberi, s ami egészen más, mint-annak idején volt. A nagyobbak már' megnősülték, férjhez mentek. A kisfia még csak tizenegy esztendős. Hogy később mi lesz? — Majd az unokák... — ragyog fel a szeme —, egyik szebb mint a másik... Múlt éjszaka szörpöt készített. Nyolcvan . litert. Elosztja a' családban. Igazságosan, hogy mindenkinek jusson.; ■ J V* • , J • '?*•! i.-_; i'/í ■•« 1 ' r ' • .- ' . B. I. • ■'cxscauamtdaj t
