Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-11-13 / 46. szám
'• T ' -I VASZILIJ SUKSIN: VÁNDORMADÁR F ilipp Naszedkin, a falu köztiszteletben álló, szorgalmas és nyugodt természetű kovácsa egyszer csak ivásnak adta a felét. Illetve nem vált Iszákossá, csak a szokottnál többször nyúlt a pohár után. A felesége, a Nagyszájú Nyura találta úgy, hogy az ura Iszákos lett, s nyomban el ts rohant a kolhoz irodájába, és olyan kravált csapott, hogy mindenki elhitte neki: Filipp örökre részeg. S mindenkinek az volt a véleménye, hogy Filippet meg kell menteni. Főleg az intette őket óvatosságra, hogy Fiija nagy barátságba keveredett Szánya Nyeverovval. Szánya nagyon furcsa ember, Csupa nyavalya, összevissza vagdosták már /mellhártyagyulladás és a csuda tudja, mi mindene volt már, még aranyere isj, ma még él — úgy ahogy —, de ki tudja, mit hoz a holnap? Legalábbis ő így mondta. Persze, nem dolgozott, de valahonnan volt egy kis pénze. Önála szoktak összejönni id- dogálni. Mindenkit szívesen látott. Szánya háza a falu szélén állt, a folyó fölött, hátával a meredek partnak támaszkodott; két parányi ablakszemével keresztülnézet a vízen, a kéklö hegyekre. Volt egy kis kertje ts. benne két nyírfa meg néhány öreg tuskó. Itt, ebben a kertben megnyugodott a lélek. Szányáról nem lehetett elmondani, hogy valami sokat látott és tapasztalt élete során Ikülönben sem igen mesélt magáról, általában keveset mesélt/, de azért valahogy nagyon bölcsen vélekedett az életről, halálról... Es őszintén jó ember volt. Az emberek ösztönösen vonzódtak ehhez a nyájas, magányos, halálos beteghez. Hosszan el lehetett üldögélni a naptól álmelegedett, öreg tüskökön, s vele együtt nézni a mész- szeségbe, a hegyekre. Az ember úgy érezte, kitisztul a lelke, s egyszer csak, egy pillanat alatt hatalmassá s szabaddá válik, egyszerre érinti kezével éleiének kezdetét és végét, fölbecsül valami drága kincset, és mindent megért. No és? Hát aztánI — ilyen gondolatai támadtak. A férjes asszonyok gyűlölték Szányát attól a naptól fogva, hogy fölbukkant a faluban. Ezen a tavaszon bukkant föl, kinézett magának egy cigányputrit, megalkudott az árában, megvette és beköltözött. Szokás szerint nyómbán ráragdsitotiak egy gúnynevei: a Vándormadarat, s persze csak úgy emlegették, hogy Szánya, mert Alekszandr volt a neve. Egy kicsit tartottak is tőle. Pedig nem volt rá okuk. Fiija, valahányszor Szányánál járt, úgy érezte, mintha egy meleg testű, törött szárnyú, gyönge verébfiókát tartana a tenyerén, egy kis eleven életet. S Fiiját elöntötte a hév —■ egyszerre jó is, meg gonosz is —, ha rosszat beszéltek előtte Szányáról. Meg is mondta a kolhozirodában: — Szánya emberséges ember. Hagyjátok békén. Ne bántsátok. — Részeges — szúrta közbe a könyvelő- nő, aki már idösecske volt, de elég szem- revaló és nagyon aktív. Fiija rápillantott, és egyszerre szemet szúrt neki, hogy festi a száját. Azelőtt valahogy nem vette észre. — Bolond vagy — mondta neki. — Filippl — kiáltott rá szigorúan a kolhozelnök. — Válogasd meg a szavaidatI — Eddig ts eljártam Szányához, ezután ts il fogok járni — jelentette ki csökönyösen Fiija, és érezte, hogy elönti a harag. — Minek? — Mi közötök hozzá? D e hisz el fogsz züllenii Mennyi van még hátra annak, legföljebb másfél év, neki már mindegy, hogy éli le, de te?l — Mindötöket túl fog élni — mondta váratlanul Filipp. — Jól van. Tételezzük fel. De minek hagyod, hogy itasson? — Próbálj meg leitatnt engem — mosolyodon el Fiija. — Láttatok engem egyszer is igazán részegen? — Mindig így kezdődikI — kiáltotta egyszerre az elnök, a könyvelőnő, az agronó- muslány és Naum Szarancev brigádvezétő, aki különben maga is nagy barátja volt a toroköntözésnek. — Mindig kicsivel szokták kezdeni. — Épp ezért olyan veszedelmes méreg ez, Filipp — kezdte fejtegetni az elnök —, mert eleinte nem ijeszt el, inkább magához édesget, A háború után nem kártyáztál soha a piacon? — Nem én. — De én Igen. fövök haza a frontról, minden vagyonom egy óra meg egy harmonika. Novoszibirszkben át kellett szállnom. Unalmamban kimentem az ócskapiacra. Láttam, kártyáznak. Három lappal. Gyere, baj- társ, próbálj szerencsétI De én már hajlottam a fiúktól, hogy becsapják a magunkfajtát. Nem, mondom, játsszatok csak nélkülem. Legalább egyszer próbáld meg, azt mondják. Nahát, gondolom, legföljebb el- tisztek egy húszast, >. —> Az elnök egészen fölélénkült. 'A többiek mosolyogva hall- gatták, Fiija a sapkáját pörgette a térde között. — Akkor gyerünk, mondom. De semmi csalás, gazfickóki Szóval, ki kellett találni egy lapot. Először fölmutatják az embernek, aztán a szeme láttára húznak, és lefordítva kiterítik. Mind a hármat. Az egyiket, például a káró ászt, meg kell találni. S az egészet az ember szeme láttára csinálja a disznói Megmutatja a három lapot: Megjegyezted? Meg, mondom. Akkor figyelj! ... Villámgyorsan megkeveri őket. Én figyelem hova került a káró ász. Melyik az? — kérdi. Ráteszem az ujjam. Megfordítja: tényleg a káró ász. Nyertem. Még háromszor-négyszer hagytak nyerni... Estére aztán volt-níncs óra, harmonika, pénz. Mindent elnyertek tőlem. Megpróbáltam erőszakkal visszaszerezni, de egyszerre kiderült, hogy sokan vannak ám. Úgyhogy üres kézzel tértem haza. Szóval, Filipp, minden nyavalya ilyen észrevétlenül kezdődik. Hisz először azok is hagytak nyerni, csak azután kopasztottak meg. Én meg egyre azt reméltem, hogy majd visszanyerem ... Szépen visszanyertem, mondhatom. A vodka ugyanilyen metódussal dolgozik: előbb el- andalít, elringat, aztán a körmei közé kap. Úgyhogy vigyázz, Filipp, nehogy veszíteni kezdj te is. — Elmúltam már tizennyolc éves. — Majd épp a korodra kíváncsi! Mindegy az neki. Jó munkás vagy, a családi életeddel sincs baj egyelőre... Mi csak figyelmeztetünk. Ne járj ehhez a Szányához. Lehet, hogy jó ember, de látod, hány asz- szony panaszkodik rá. — Bolondok! — mondta megint Fiija. — Mit szajkózod itt egyre, hogy bolondok, bolondok? A te Nyurád is bolond talán? — Bolond hát. Minek jártat ja a száját? — Azért, mert nem akarja, hogy tönkremenjen a család. — Senki se teszt -tönkre. Ö teszi tönkre a szájával. — Vigyázz, Filipp. Mi figyelmeztettünk. Ezt a te Szányádat pedig egyszerűen kizsup- poljuk a faluból, és kész. Könnyen megkaphatja. — Nincs jogotok. Beteg ember. — Majd szerzünk rá jogot. Beteg.... Ha beteg, ne igyák. Menj vissza a műhelybe, -Fi? lipp. — Beidéztek? — kérdezte este Szánya. A bal szemhéja idegesen rángott. — Be. — Fiija szégyellte magát a felesége, az elnök, az egész vezetőség miatt. — Azt mondták, ne járj ide? át igen — bólogatott Szánya. — Persze. — A szemhéja egyre rángott. A távoli hegyek felé nézett. Olyan arckifejezéssel, mint akt azt várja, hogy egyszer csak ott $el föl a nap. Pedig ott szokott lenyugodni. — Éjszaka, tizenkettő felé, énekelni kezdenek a fülemülék. Egyik szebben, mint a másik. Tán versenyeznek? — A nőstényeket csalogatják — magyarázta Fiija. — Szépen csalogatják. Csodaszépen. Az emberek nem tudják így. Az emberek erősek. „Csak nem te vagy erős?" — gondolta Fiija. — En tisztelem az erős embereket — folytatta Szánya. — Gyerekkoromban istenesen eltángált egy fiú; erősebb volt nálam. Az apám azt tanácsolta, eddzem magam, emelgessek valami nehezet, aztán egy hónap múlva majd én fogom eltángálni. Elkezdtem emelgetni egy csille tengelyét. Három napig emelgettem, akkor sérvet kaptam tőle. — Ha ilyen gyönge voltál, fogtál volna egy súlyt,/kötözted volna szíjra, és sóztál volna oda vele. Kiskoromban én is békés kölyök voltam, énrám is rám akaszkodott egy, s nem hagyott békén. Egyszer aztán kapott egyet a falióránk súlyával. Mindjárt abbahagyta. Szánya lassanként berúgott. Tekintete ködössé vált. Nem nézte már a távolban kéklő hegyekei, hanem a folyót, az utat, meg a vadmálnabokrot figyelte a kerítés tövében. Átmelegedett, s ettől fölvidult. — Jó dolog élni, Filipp. En ötvenkettő vagyok, ha kivonom belőle az első tizenkettőt, amikor még tudatlan voltam, marad negyven. Negyvenszer láttam a tavaszt. Es csak most értettem meg, milyen jó élni. Azelőtt örökké halogattam mindent, valahogy sohase értem rá, siettem minél többet megtudni, hangosan tudtul adni a világnak, hogy vagyok. De most: álljon meg a meneti Hadd nézzek körül. Hadd teljék örömöm benne. Es az ts jó. hogy már nincs sok időm hátra. Már nagyon sokat megértek. Mindentl Ennél többet már nem lehet megéltem. Nem is kell. Lentről, a folyó felől hűvösség áradt. De csak egészen enyhe hűvösség... Csak valami gyönge enyészetszag, melyei elnyelt a föld és az ég hatalmas, nyugodt melege. Fiija nem értette meg, de nem is nagyon próbálta megérteni Szányát. 0 is érezte, hogy jó itt a földön. Általában jó dolog élni. Csak az illendőség kedvéért tartotta ébren a beszélgetést. — Te egészen magányos vagy? — Miért volnék? Vannak rokonaim, de hát látod, beteg vagyok — Szánya nem panaszkodott. Egy egészen kicsit se panasz- ködött. — S itt van ez a gyöngém is, hogy szeretek inni. És ez kínos nekik. Érthető. — Biztos nehéz életed volt,.. — Mikor hogy. Néha én is fölkaptam a súlyt... Néha én kaptam vele a fejemre. Most ennek is vége. Különben, nem igaz ... most ismerkedtem a végtelennel. Ha egy kicsit : besötétedik, és meleg van, hirtelen érteni kezdem a végtelent. Fiija ezt már egyáltalán nem fogta föl. Még egy koma üldögélt velük, a szakállas Jegor Szinkin; azért viselt szakállt, mert a háborúban megsebesült az állkapcsa. De az se értette Szányát. — Biztos börtönben is ültél,'igaz? — kíváncsiskodott Jegor. óságos ég! Még végül börtöntölteléknek néztek. Egyszerűen éltem bele a világba, és nem értettem, milyen szép dolog élni. Azért csináltam is ezt-azt... Ide-oda kapkodtam. Most nyugodt vagyok. Ha annyira érdekel: festőművész voltam. Illetve, dehogy voltam én művész. — Szánya őszinte jókedvvel, halkan fölnevetett. — Most aztán jól összezavartalak benneteket. Ne törjétek a fejeteket. Hát nincs elég furcsa ember, csodabogár a világon? A pénzt a bátyám küldözi, ő gazdag; illetve nem olyan nagyon gazdag, de van elég pénze. Nekem is ad" belőle. Ezt már megértették: sajnálja a bátyja.. — Ha mindent elölről kezdhetnékl... — Szánya sovány, barna arcán ktpúposodtak az izmok parányi dombjai. A szeme tüzelt az izgalomtól. •— Megmagyaráznám, mert most már tudom: az ember a természet gyönyörű, fájdalmas kísérlete arra, hogy megismerje önmagát. Terméketlen kísérlete, én mondom nektek, mert a természetben velem együtt él az..,, aranyér is. A hgláll... Az elkerülhetetlen halál, és mi ezt soha nem fogjuk megérteni. A természet soha nem fogja magát megérteni... S dühében bősz- szút áll önmagáért az ember személyében, Milyen gonosz... — A többit Szánya már csak magának motyogta, érthetetlenül, ök ketten megunták az erőlködést, hogy kibogozzák, s a maguk dolgairól kezdtek beszélgetni. — Szerelem? Hát igen — mormolta de ez csak még jobban összezavarja és bonyolultabbá teszi a dolgot. Még keservesebbé a kísérletet. Éljen a halált Ha nem ya- gyünk képesek megérteni, ö legalább megérteti velünk, milyen szép az élet. Es ez csöppet sem szomorú. Nem ... Lehet, hogy értelmetlen ... Igen, értelmetlen ... Ök pedig megértették, hogy Szánya mára kikészüli, s elmentek haza. Fiija nagyot került a kertek alatt, s lassan kiszellözött, elszállt a szívéből a heves hit abban, hogy az élet szép. Csak a szívfájdító szánalom maradt meg benne az iránt az ember iránt, aki olt maradt egyedül a fatönkön, s egyre motyog az orra alá valamit, amiről azt hiszi, hogy fontos. Egy hét múlva meghalt Szánya. Józanon halt meg. Éjszaka. Csak Fiija vált mellette. Szánya tudta, hogy meg fog halni. Csak néha hagyta el az öntudata, különben mintha csak erősen gondolkodnék: a falat bámulta, s nem figyelt Fiijára. — Szányát — szólongatta Fiija. — Ne töprengj. Attól csak rosszabb. Nem akarsz fölkelni, járkálni egy kicsit? Gyere, körülvezetlek a szobában ... Szánya ... — Hm? — Gyere, engedd el magad egy kicsit.., — Menj, Filipp... Hozz egy málnaágat... Ott nő a kerítés mellett. Csak ne rázd le róla a port... Hozzad. Filipp kiment az éjszakába, amely szinte agyonnyomta. A koromsötét, súlyos és hatalmas tavaszi éjszaka... Fiija életében soha semmitől nem félt még, de most valahogy elhagyta a bátorsága ... Gyorsan letört egy fiatal gallyat a málnabokorról —< nedves volt az éjszaka nyirkosságától —, és sietett vissza a házba. Mitől lenne poros — töprengett —, hisz még sárosak az utak. Honnan jöhetne a por? Szánya a könyökére támaszkodott, és mereven nézte Fiiját. Várt. Fiija csak azt a szempárt látta meg a szobában, amikor belépett. Csak úgy sütött belőle a fájdalom, a könyörgés, a hívás. em akarom, Ftlipp! — mondta jól érthetően Szánya. — Mindent tudok .., Nem akarom. Nem akarom! Fiija kezéből kiesett a gally. ■Szánya erejét vesztve ejtette vissza fejét a párnára, és halkan, gyorsan ennyit mondott még: — Uramisten ■.. Úristen, hát olyan nagy idő? Még egy évet... egy felet! Több nem kell! Fiijának fájón összeszorult a szíve. Megértette, hogy Szánya rövidesen meg fog halni. Nemsokára. — Nem félek — mondta egyre gyorsabban, minden erejét összeszedve Szánya. —* Nem félek tőle ... Csak még egy évet... és elfogadom. Hisz föl kell készülni rál Nem szabad, hogy csak úgy egyszerre.., Hisz nem kivégzés! Miért kell mégis így?-., — Nem innál egy kis vodkát, Szánya? — Még egy fél évet! A nyarat... Nem kell semmi, csak nézném a napot... Egyetlen fűszálra sem emlékszem ... Kinek jó az, ha nem akarom? — Szánya már sírt. — Filipp... — Mi kell, Szánya? — Kinek jó ez? Hát nem buta dolog?, A hülyéi Agyontapos, mint egy kerék. Fiija is sírt, érezte, hogy arcán végigfolynak a könnyek. Mérgesen letörölte az inge ujjával. — Szánya... ne szólongasd, hátha.., hátha elmegy. Ne káromold. 1 — Nem káromlom. De hát nem buta dolog? Ilyen durván, és nincs segítség. A hülyéi Szánya behunyta a szemét és elhallgatott. Sokáig, nagyon sokáig hallgatott. Filipp már azt hitte, vége. — Fordíts meg — kérte Szánya. — Fordíts el. Fiija arccal a fal felé fordította. — A hülye — mondta még egyszer egész halkan Szánya. Fiija körülbelül egy óráig ült a széken mozdulatlanul, várva, hogy Szánya kér még valamit. Vagy megszólal. De Szánya nem szólalt meg többé. Meghalt. Fiija és a többi férfi temette el Szányát. Csöndesen, fölösleges szavak nélkül. Utüná szerény tort ültek. Fiija egy kis nyírfát ültetett a sírja fejéhez. Megeredt a fácska. s amikor langyos déli szelek fújtak, aprókat bókolt, zizegtek te számtalan parányi levéltenyerét, — mintha csak mondani akarna valamit. De nem tudta kimondani. SZABÖ MÄRIA fordítása Daniel Hevier két verse: Az árnyak Valamely város és embereik valamely állomása Minden pillanatban belé fűk ütközőit. Sehogy sem árulják el magukat. Semmit sem tudok róluk. ök sem tudnak önmagukról semmit, különben nem olvasnának horoszkópot meg verset. Rejtély marad számomra, hogy mit tartanak fontosnak. Róka-óvatossággal kerülgetjük egymást, ősrégi ösztönök élnek bennünk. Tisztes távolságból méregetjük egymást. Legalább egy méternyi helyet akarunk. Hogy legyen elég helyünk az ütésre, vagy a futásra. Hova indul ez a vonat?, Oda, ahova lecsepegett minden könnyünk, oda, ahova gyermekkorunk minden ege-pokla eltűnt, ahova a zöld madarak elrepültek, fordítva suhogtatván szárnyukat... A tűz visszatér újra a gyufába, az arc a tükörbe, és én jegyet kérek a Tegnapba. S tudom, hogy sohasem lehet elég pénzem erre az útra, akkor sem, ha önmagámmal fizetnék érte. Kulcsár Tibor fordítása _____________________________________
