Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-10-09 / 41. szám
o Vajkai Miklós Hídvéghy Anita Száraz Pál A torony (Egy magány természetrajza) Gondoljunk ama időszakra, amikor Anita kisasszony állást vállalt a Körzeti Rádiónál. E nyáron költözött a néhai Utazási R. T. Irodaházból átalakított lakásba, és gyermeki gyönyörűséggel téblábolt a magas és nyirkos falak közt. Az első napokban tö. mény boldogságot szerzett neki váratlan önállósulása. A testi munka új, számára eddig ismeretlen élményekkel gazdagította, s a számos teendő, amely ilyenkor hatalmába keríti az embert: a huszonhárom éves Hídvéghy Anitát lenyűgözte. Mesterembereket hívatott. A falakat újra vakoitat- ta-festette. Az ajtó'és ablakkeretek is új köntöst kaptak. Szabad óráiban régiségkereskedőket látogatott, s bútorritkaságokat vásárolt, amelyeket felújítani szükségeltetett. Szorgalmas, derűs hetek voltak ezek. Otthonát, é. létének újabb állomáshelyét berendezte. Önfeledt, tünde napok kalárisa...: számtalan dimenzión az öröm-, a boldogságérzet megannyi variációja látogatta meg. Mintha neki szánt ünnepre lépett volna a színre: amely annyiban különbözött más ünnepektől, hogy egyes-egyédül élhette meg. Csakis neki „címezték“! Életében e- löször rendelkezett személyével. Elnyúlhatott a kereveten. Edward Lear nonszensz költeményein,'és T. S. Eliot „MACSKÁK“ c. versciklusán mulathatott. Volt, hogy az ablaknál állva szemlélgette a „városi esőzést“. S jó volt így. ÍGY NAGYON JÓ VOLT. Volt, hogy a Városi Központi Könyvtár olvasótermeit választotta „felvonulási helyéül“. Könnyű, halovány színű, kerekített gallérú, fodrokkal díszített ruhákban járt, és mielőtt a letargia megérintette volna: néhány napra elhagyta a várost. Cselekedetei: inkább játszi összeesküvések voltak, jó ízű, naiv kezdeményezések, amelyeknek negédéből a „ZENE ÉS IRODALOM“ című műsorba is cseppent. Hídvéghy Anita — ha furán is — élte a maga igazát. Néha megalapozott órarenddel. Máskor lényét szórakoztatón: kisze-kuszán. Ha kedve tartotta, ráérősen főzicskélt. Olykor meg étteremben evett. Ilyenkor sietve fogyasztott, hogy mihamarabb utcára kerüljön. Életének eme időszakára a rögtönzéseinek laza láncolata volt jellemző. (A lakás: hebehurgya berendezései közé cseppenve, ama érzetünk támadna, mintha lomtárban ücsörögnénk.) Anita akkor tudatosan rendezte így. Inkább csínyként zsúfolta ide asztalait, szekrényeit, székeit. Anakronisztikus csecsebecséit. Arra gondolt: életének eme felvonásához éppen ez a díszlet a legjellemzőbb. Az ember mindennapjait különben is hűen illusztrálják tárgyai. Tudósítanak a tulajdonos lelki állapotáról. Életviteléről. Hídvéghy Anita kétszáz négyzetméteres lakása rövid néhány hónap alatt feltöltődött. Bö- höm nagy bútordarabok. A falakat drapériák szőnyegek és papundekli- táblákra festett cirkalmas idézetek fedték. A szobák világa később már nemigen alakult. Egy betoppanásról tudósítottak. Egvszeri színre lépésről, amelyet nem követett folytatás. E távoli napok még nem sejtették a jövendő végzetet. Izzadságszagú, széles vállú, rendíthetetlen férfiak, mesteremberek nyitottak ajtót. Köszöntek. Anita ilyenkor felvillanyoződott. Nyájasan elbeszélgetett velük. Étellel-ital- la! kínálta őket. Cseppet sem neheztelt körmönfont beszédeikre. Burkolt célzásaikra. Amíg kopácsolgattak, a bútordarabokat javítgatták, a szerkesztőnő egészen jól érezte magát. Később is, mikor a bútorok a helyükre kerültek, és több teendő nem a- kadt, alkalomadtán betoppant valamelyikük. A kisasszony pohárka itallal kínálta őket. Hónapok múltával — lassanként elmaradoztak. Anita magányának eme időszakában egy- -egy cserépnyi virágot, egzotikus növényt vásárolt, meg volt, hogy drapériát cserélt, vadonatúj asztalterítőt... Néha szokatlan alakú váza került az asztalra. Viszont az ember nem azonosulhat tárgyainak világával. A tárgyak — lók, rosszak (?) — azért vannak, hogy bennünket segítsenek, akár az érzelmeinktől függetlenül is szolgáljanak. Azért vannak, hogy hasznossá legyenek köreinkben: többet kívánni a tárgyaktól lehetetlen. Az ember — különben — önmaga számára sohasem lehet kiút. Az ember önmaga számára: mindig szakadék. Ezérf a nem csillapuló vágyunk barátok, társak után. Hídvéghy Anita önállósulásának néhány hónap, ja elegendőnek bizonyult, hogy beteljen élethelyzetével. Bár — akár — az árban hadakozó, ideig-óráig még ámította magát. Megpróbálta személyével elhitetni, hogy talán kevésbé zavaros a helyzete, és egyedülléte, a- kár a lidérces álom, bármelyik pillanatban feloldódhat. Jó és rossz: egyaránt kihat az emberre. Így a magány pokoljárása sem akkor ér véget, a- mikor végre társra, balga szövetségesre leltünk. Anita távoli napjainak paravánjai — már-már elfedték belső cívódásait. A torlódó, végeérhetetlen csatározásokat, a toluló káoszt, amely újabb káoszokat gyarapítóit. „A szép stílus, mint a selyeming, nemegyszer bőrkiütést takar.“ — ó, mennyire jellemző ez az idézet Hídvéghy Anita életére, sorsára. Látszatderűje, alakoskodása, kóros magánya: stigma is egyben. Jól kivehető pecsét, amelyre a szemben jövő azonnal fölfigyel. A magány nem bűn. De mivel az ember társasági lény, sandán szemléljük a magányban pácolódottakat. S valljuk meg őszintén, némiképp visszataszítóak is! Jóllehet ápoltab- bak. S a kezdeményezéseikben sincsen kivetnivaló, mégis idegenkedünk tőlük. Így vagy úgy, de mások... Az e- gyedüllét szegletéről érkeztek, s ez riaszt bennünket. A magányában aszott ember ezért is válik elviselhetetlenül idegenné. Nem követett el főbenjáró vétket, mégis átnézünk rajta. Ha kérdezzük, tán körmondatokban válaszol, de elhihetö-e válasza, amelyre talán éveken át készült?l Hídvéghy Anita tömény egyedüíiségé- ben — akárcsak számtalan hasöntáí-' sa — lélekben elbizonytalanodott. Miután magára maradt: kénytelen volt passzívabb lenni, nehogy bántalmazhassák, s ha olykor kezdeményezett is, alakításai magukon viselték a magányos ember visszakozásait-félelmeit. Egyre zárkózottabb, zordabb, kétel- kedőbb, védtelenebb lett. Elvétve bár, de őt is meglátogatták,- s e látogatásoktól is elhatárolta magát. S ha valami balul ütött ki, kivédhetetlenül a magányát okolta. Szűk utcákon, si. kátorokon haladtában megfordult, a- ma érzete támadt, mintha követnék. Céltalan és kósza volt. Báírmerre.ment is, bármit cselekedett, a magányában pácolődó ember cselekedetei' voltak ezek. Egy időben gyakran lejárt a folyóhoz. Délutánonként, úgy tizenhat óra körül érkezett. Kis szatyrocská- jából élelmet szórt a halaknak, s elüldögélt a partszegélyen. Egy alkalommal a víz közelében mélázva lassú járású, ösztövér, gyér pofaszakállt viselő, öregedő férfira figyelt föl. Két- -három alkalommal is elhaladt a lány mellett. Anita reá emelte nagy, zöld szemét, ős ezt mondta: „Jó napot!“ S a másik válaszolt: „Jó napot!VKohn Róbertnek hívták, és ettől kezdve gyakran látni lehetett őket. Mindketten magányosok voltak, s tán ezért — fél szóból is értették egymást. Az öregedő pincér túl volt már az ötödik ikszen. Egyhangú, nyugalmas, aszott múlt volt mögötte. S amíg e- gyedül tengette éveit, az érzékei kifinomultak. A lány hálás volt a szerencséjének, s vonzódott a jó baráthoz. Úgy érezte, végre megakadt a lejtőn, s Kohn Róbert feltűnése valóban jó jelnek bizonyul. Most már önbizalommal tekintett az elkövetkező évek elé. Néhanapján, míg otthonában elüldögélt: iszogatott. Mindig sietősen, kóstolás nélkül ürítette ki poharát. Úgy hitte, hogy a vérmérséklete sietteti. Úgy gondolta, hogy nincs az az italmennyisőg, ami elbánhatna vele. Különben is jó napjai voltak. S a „ZENE ÉS IRODALOM“ c. műsorának is mostanában volt a legperzselőbb sikere. És ami mindennél fontosabb: délutánjait, alkonya- tait, estéit nem kellett egyes-egyedül töltenie. Újabb ruhákat varratott. Üj és divatos lábbeliket, retikülöket, .tás. kákát Vásárolt. S volt idő, hogy röviddel pirkadat után átvágott a városon, s Kohn Róberthez csengetett. Néhány alkalommal meg hosszabb-rö- videbb kirándulásokat tettek az országban. Ám minden kapcsolatnak vannak válságai. Nem beszéltek róla, de röpke hónapok múlva bekövetkezett ama időszak, amikor a férfi számára fárasztó lett a lány tán öntudatlanul is lázas tolakodása, s már Anita is ki-kimaradozott a találkákról... E napokban ismételten a munkájába temetkezett. Ivott és dolgozott. És e- lágedetten nyugtázta, hogy a részegség mániákusan tiszta impressziói jó hatással voltak a munkájára, s nem tulajdonított fontosságot ama ténynek, hogy tevékenységébe némi ziláltság vegyült, mígnem egy alkalommal — iszákosságának negyedik vagy ö- tödik hónapjában már nem készült el a „ZENE ÉS IRODALOM“ összeállításával. Hajnalban másnaposán éb: redt. Az arca, a teljes lénye felpüffedt. a bőre sötét volt és fakó az alkoholtól. Először történt, hogy az emlékezete és önellenőrző képessége cserbenhagyta. Ekkorában,( ha ivott, még jó volt a közérzete, zenét hallgatott, könyveket olvasott, tárlatokat látogatott, ivott, és mindig magányosan tette, zárt ajtók és zárt ablakok mögött. S elei jött az ideje, hogy megfogadta, pontot tesz a kirándulásai mögé. Lénye fokozatosan elnehezült. Fáradtabbá, bizonytalanabbá lett, s gyakran megbetegedett. Megtörtént, hogy hetekig, sőt hónapokig hátat fordított Bacchusnak. Ilyenkor a nyugalma visszatért. Az egészsége meg- újhodott. De elegendő volt az első adandó alkalom, s ismételten az italozás ünnepének áldozott. Röviddel a harmadik vagy a negyedik megtorpanása után Anita közérzete megváltozott. A láthatatlan rúgó, mely emberi mivoltunk záloga, megpattant benne, s most egyszeriben mássá lett. Ettől kezdve küzdelmessé,, nehézkessé váltak napjai: Az ital, többé nem okozott megváltó örömöt. Légszívó, sebben kiszállt volna sorsának taposómalmából. Éjszakánként — úgy fél. álomban gondolatban elkalandozott. „El, el innen! El kell tűnni innen, mielőtt elpusztulna az ember!“ S a falán foszforeszkáló verssorok betűit nézte, mintha neki, egyes-egyedül neki készült volna e költemény: Ahová estél, ott maradsz. A mindenségből ezt az egyet, ezt az egyetlenegy helyet, de azt aztán megszerezted. Menekül előled a táj. Lehet az ház, malom vagy nyárfa, minden csak küszködik veled, mintha a semmiben mutálna. Igen, minden-minden csakis vel^ küszködött. Vele: a dolgok, a tárgyak, a különböző alkalmatosságok. De leginkább az emberek e tüskés nőben akadtak el. Még önmagában is el-.el- akadt. Sohasem félt ennyire. Elméje újra és újra őrölte valahai napjait, pálfordulásait, útjait! Az útjait, ame. lyekből kevés volt. A lehetőségeit. Egyáltalán: voltak lehetőségei?! Az éj sűrűjében ismételten kortyolt az italából. Ivott, ivott... Míg végül is elcsendesedett... Álmában parttalan vidékeken járt. Hatalmas vizekről álmodott. Habokról. Hullámhegyekről. Iszapos kérgű, lombos fákról. Tömény egyedüllétről. Vagy téli sík velítődött elméjének falára. Távolba konyuló, fehér vidék... Kitöredezett lámpaoszlopokkal... Csönddel, hóval... Nyugtalanító némasággal. Sírt is. S aki részegen sír: nem lehet derülátó ember. Ha ébredt, mintha akkor tért volna meg. Tapogatózva. Ablakát nyitotta. A szobatükörből... A szobatükörből tünékeny, kerek, fehér arc nézett vissza. Háttérben lom. Elaggott némaság. Az ember önmaga számára soha. sem lehet kiút, önmagam számára csak szakadék, szakadék vagyok... Aztán egy másik mondat. A szép stílus, mint a selyeming, nemegyszer bőrkiütést takar. Majd egy újabb: a legeslegújabb mondatok közül. El, el. el innen. Napok múlásával e mondatok beléje kövesedtek! Kőöntvényként a bensőjébe száradtak. Lassan sértésedé» e „szubjektív“ világ. Szíve ftl- sebződött. Belé kövesedtek a néhai történései is. Mozdulatai. Csatározásai? Gyűrött zsebkendőjén a MÚLTJA Letűnő napjainak csontfigurái Ablakából a toronyra látott. A torony uralta az egész párosképet. A háztetők között ide látszott, a kép sarkában felbukkant a hegy és a hegyen a torony. Aki csak egyszer is látta a várost, az okvetlenül ennek a toronynak a képét vitte magával emlékül. Ha később, évek múltán, valaki rágondolt a városra, és maga elé a- karta idézni, legelőször ez az é- pítmény ötlött fel emlékezetében. Mindennap megnézte ablakából. Hosszan, tűnődve, szeretettel. A lakást is azért vette ki annak idején, mert megragadta őt az ablakból elé táruló kép, a magasan és büszkén feszítő toronnyal. Naponta, ébredés után az első pillantása a toronynak szólt, de lefekvéskor az utolsó is. Bátorította őt munkájában, megnyugvást lelt benne a munka után, ebben a büszke, nyugodt és tökéletes szépségben, ott a hegyen. Történt egyszer, hogy amint reggel rápillantott, valami idegenszerűt érzett a képen. Hirtele- nében nem is tudta, mi az. De aztán rájött: a torony mellett állványokat emeltek. Összevont szemmel, szigorúan nézte a nem oda való, idegen vonalakat a torony mellett. Másnapra az állványzat még magasabb lett. Este hosszan nézte a holdfényben. Valami különös megdöbbenést érzett: a torony beteg. Most fogtak hozzá gyógyításához. Összeszorult a torka. Talán az aggodalomtól. De nem, valóban érez valamit a torkában. Valami fájdalmat. ■■-■■■■■■ Réggel betegen ébredt. Magas lázzal. Kihívták hozzá az orvost. Estére a beteg azt kívánta, fordítsák a karosszékét úgy, hogy kiláthasson az ablakon. Hosszú és kínos betegség kezdődött. Sokszor elaludt, de amikor felébredt, fáradt, homályos szemmel is kutatva nézett az ablak felé: a toronynak már csak a csúcsa látszott, vasállvány takarta véges-végig. A torony is nagy beteg — gondolta, és újra lecsuk- . ta a szemét. fó egy hónap múlva felkelhetett. Még nagyon gyenge volt. Ült az ablak mellett a karosszékben, és nézte: valamivel alacsonyabbnak tűnt az állványzat, amely a tornyot eltakarta. A csúcsa mintha megnőtt volna, és fehérebb lenne, El kellett utaznia, hogy felépüljön egészen. Amikor, hosszú hetek múlva a hegyekből hazatért, már alig köhögött. Éjszaka ért haza. felhős, sötét éj volt, csendes eső esett. Kíváncsian nézett ki az ablakon, de a sötétben-esőben nem látszott a torony. Másnap ragyogó napfényben aztán ott állt ismét vele szemben a hegyen. Felfrissülve, megújhodva. E'mosolyodott. Arra gondolt: „Milyen különös a torony, és én .. Lehet, hegy valami közös van a • sorsunkban?“ Elvetette a gondolatot. A torony évszázadok óta él. Ö múlandó ember. Még húsz:huszonöt éve van hátra. Mi lehetne kettejükben közös? Azután hosszú ideig nem történt semmi. Egy éjszaka, felriadt. Szörnyű rémület ébresztette fel, mintha ro- bajlást hallott volna. Fülelt... Szíve táján görcsös, rettentő fájdalmat érzett. Mélységes csend volt. Iszonyú sejtelemmel nézett ki az éjszakába. De a torony szépségében pompázott a hegyen. Felsóhajtott: Nagy kő esett le a szívéről, ám különös, nem múlt el a fájdalom- . Béggel is, másnap is érezte a görcsös szorítást. Harmadnapra megvizsgáltatta magát. Az örvös komoly lett, és zárkózott. Orvosságot rendelt. Tilalmakat sorolt fel. Szavai súlyosak, fi- gyelmeztetőek voltak. Ö megértette, ami a szavak mögött volt. Otthon leült a karosszékbe az ablak mellé. Keze fájó szíve fölött tapogatózott. Hosszan, tűnődve nézte a tornyot, ezt a mindenek fölött való szépséget. Nagy József: Lány gyümölcsös kosárral
