Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-09-04 / 36. szám
. mtábavalőnak bizonyult minden igye8*4 kezete, kedvessége, már nem tudott I • hatni a férjére. A doktor — ha nem is durván —, de kibontakozott felesége öleléséből, eltolta magától. — Elegem van az alakoskodásodból — mondta ridegen. — Bocsáss meg, kedvesem, az esti viselkedésemért — nyafogta az asszony —, soha többé nem fog előfordulni, ígérem, soha többé... — Persze hogy nem — felelte a doktor gúnyosan —, aligha lesz rá módod még egyszer az életben. Ezúttal a büszke asszony nem sértődött meg, nem háborodott fel, mint máskor szokott. Ügy tett, minha nem is hallotta volna a férje szavát. — Szorítok érted... és nagyon vigyázz magadra... és ne feledd, hogy várlak, nagyon várlak ..., mert én nálad nélkül... — Elég voltI — förmedt rá a doktor. — Azt akarod elérni, hogy sírva váljak el tőled? Mért nem hiszel, mért nem bízol bennem, János? — makacskodott tovább az asszony, de amikor látta, hogy a doktor elfordul tőle és elindul a rendelő felé, dühösen rántott magán egyet, sarkon fordult, kiviharzott a lakásból és bevágódott a kocsiba. — A nyomorult! — sziszegte. — Mehetünk. Az öreg Kalocsai magába roskadva üldögélt a hallban. Pipázgatott. Kapadohányt szívott, ami igencsak büdösített. — Hozattam magának szivart, édesapám, ezt szívja — nyújtott át a doktor egy doboz jóféle szivart az apfának. — Minek pocsékolod a pénzt ilyen drága szivarra, fiam, jó nekem a kapadohány is — ellenkezett kissé az öreg, de azért elvette a szivart. Kihúzott egyet a doboz- bzól, megszagolgatta, elismerően bóloga- att, aztán rágyújtott, s bodor füstfelhöket eregetett. — Azt sem tudom, hogy kell tartani... — nézett kérdőn a fiára. — Ahogy jólesik, úgy tartsa ... — Vesztedre jöttem én ide, fiam — mondta kisebb szünet után. — Inkább tört volna el a lábam, hogy soha ne léphettem volna át a küszöbödet... — Hajnal óta már vagy századszor mondja, édesapám — tette vállára a kezét a doktor. — Az a fontos, hogy épségben és egészségben megérkezett, hogy... hogy itt van... Ami megtörtént, megtörtént, így kellett lennie... Az ember nem kerülheti el a sorsát. Azt kell végigcsinálnia, ami kiméretett rá... Nyugodjék meg, és ne korholja magát örökké ... Közben Mari néni reggelit akart adni Katónak, de az ajtaja előtt álló német őr nem hagyta. — De hát éhen vész — rimánkodott a szakácsnő. — Mars, mars! — hessegette el őt a német. — Hogy az ördögök mángorolják meg a hátad! — dohogott magában Mari néni, s kimondhatatlanul fájt a szíve, sajnálta a lányt. Közben bejöt a hallba a szakaszvezető a közlegénnyel. Késöb az alezredes is beballagott a lépcsőn. — Még mindig nem jött meg? — kérdezte. — Nem ... Idegesen járt-kelt a hallban. Meg-meg- állt, kitekintett az ablakon, majd folytatta ideges, sőt idegesítő sétáját. Anélkül is nyomasztó volt a várakozásból fakadó feszültség. Végre megérkezett az őrnagy. Tágra nyitva az ajtót lépett be a hallba, két géppisz- tolyos katonával a sarkában. A katonák megálltak az ajtóban, az őrnagy pedig besétált. — Jó reggelt, jó reggel, uraim! — köszönt kedélyesen, mintha éppenséggel egy kiadós reggelire vagy szórakoztató kártyapartira jött volna. — Hogy aludtunk, hogy aludtunk? Senki nem válaszolt. — Mi történt önökkel, uraim, elharapták a nyelvüket? — A borongás idő mindig rossz hatással van rám — szólalt meg az elezredes, hogy enyhítse a feszültséget. — Az én térdemben ts munkálkodik a köszvény — mondta az öreg Kalocsai panaszosan —, ott enné meg a fene, ahol van! — Csupa panasz... — fegyeze meg az orra alatt az őrnagy, s az alezredes emeleti szobája felé pislogott. — Kissé körülnéznék a szobájában, alezredes uram ... Az alezredes ugyan meghökkent egy pillanatra, aztán észbe kapva elindult a lépcső felé. — Tessék, csak tessék! — invitálta az őrnagyot. — köszönöm, egyedül is feltalálok, maradjon csak alezredes uram — mondta a német, s azzal elindult felfelé a lépcsőn a jól Ismert, egyenes testtartásával. Alig húzta be maga mögött az alezredes szobájának az ajtaját. Mari néni lépett be. — Beteg jött. doktor úr. — Megyek... A rendelőben Giziké, az idősebbik paplány várta. Vörösre ktsírt szeme sok mindent sejtetett. — Mi történt, Giziké?... Anyukával történt valami? — Dehogy, doktor úr, dehogy, anyukának nincs semmi baja... Marikát felakasztották a templom előtt, és vagy harminc embert a halottasházba zártak — mondta a lány, s még mindig remegve a borzalmas látványtól, elsietett. A doktor halálsápadtan botorkált vissza a hallba. — Afi történt? — kérdezte az alezredes érdeklődéssel. A doktor az egyik fotelba ereszkedett és csendesen elmondta a hallottakat. — Hihetetlen ... rettenetes... — motyogta maga elé. Az alezredest is úgy érte a hír, mint a korbácsütés. Szinte belevonaglott a teste. A szakaszvezető és a közlegény szintén elsápadt, s úgy tűnt, mintha belső lázadásuk tükörképe jelent volna meg a szemükben. Csak az ajtóban álló két német katona arca volt merev és kifejezéstelen. Egyrészt nem értették, hogy mit mondott a doktor, másrészt egyáltalán nem érdekelte őket, hogy mi történik a hallban. Nekik az volt a kötelességük, hogy őrt álljanak az ajtóban, semmi több, és azt maradéktalanul teljesítették is. Ha lehet, még nyomottabbá és feszülteb— Ne mondjál — hőkölt meg az őrnagy mosolyogva, mint akit váratlan, de nem veszélyes támadás ér. — Mellesleg én egészen mást kérdeztem ... Álmodjunk még egy kicsit a durcáskodás helyeit. Katóka ... Vagy maga nem szeret álmodozni? Hiszen az ember a szép álmait szeretné ezerszer is ú/ra álmodni. Nagyon kérem, ne fosszon meg ettől a gyönyörűségtől. Katót kihozta a sodrából ez az rendkívül provokáló, kétélű hangnem. Megpróbált visz- szavágni. — Elhazudla az álma lényegét, őrnagy úr! — Nocsak, nocsak! — El bizonyt... Bn a virág kelyhéből úgy láttam, hogy halálra perzselték a lángok. Az őrnagy jó ízűén felnevetett. — Tudtam én, hogy elöbb-utóbb szót értünk!... Gratulálok, nagyszerűen visszavágott, Katóka! Szóval... én most halálra sebezve vonaglok maga előtt... No. és mi következik ebből? — Az következik, őrnagy úr, hogy minőé vált a hangulat. A nagy csendességben csak az öreg Kalocsai gyakori sóhajtozása hallatszott. Rettenetes bűntudat mardosta a lelkiismeretét. Legszívesebben felakasztotta volna magát. Ha módja lesz rá, meg is teszi, határozta el magában. Mintha órák teltek volna el a feszült várakozásban, pedig csupán néhány perce tartózkodott az őrnagy az alezredes szobájában. A doktor is meg az alezredes is tudta, hogy mit keres ott, és azt is tudták, hogy megtalálja, amit keres, márpedig annak semmi jó vége, következménye nem lehel. ■ Az alezredes tisztában volt a helyzetével, reálisan felmérte magában a lehetőségeket, következésképp: nemcsak- tudta, hanem el Is határozta végérvényesen és visszavonhatatlanul, mit fog cselekedni. Mintha az elhatározása és a döntése megnyugtatta volna. Igen, igen, ami ezután következik, az már csak játék. Igaz, kegyetlen játék, amolyan ráadásféle, gondolta magában. Más kiút nincs.' Odafenn nyílott az ajtó, és az őrnagy kimért, lassú léptekkel indult lefelé. Olyan hosszúnak tűnt, míg leért, mintha a meny- nyekból szállt volna alá, hogy ítélkezzék élők és holtak fölött... igazi úriemberhez illően, mosolyogva ... Elövezellette a lányt. Katón látszott, hogy szintén álmatlanul töltötte az éjszakát. Egyébként nyugodt volt, majdhogy nem közömbös. Csak az vehette észre rajta, aki nagyon jól ismerte, hogy arcának nyugodt vonásai közt valamiféle dacos eltökéltséa lapul. föl látta ezt a doktor, némileg meg is nyugtatta, talán meg is keményítette. — Jó reggelt, Katóka! — fogadta őt az őrnagy tőle szokatlanul kedves mosollyal. — Szóval együtt vagyunk? — kérdezte, s körülnézett. — Mintha valaki hiányozna ... Hát persze, a doktor úr öccse ... Hol az öcs- cse, doktor úr? — Ezt úgy kérdezte, olyan kihívóan és magabiztossággal, mintha pontosan tudna róla mindent. — Nos, doktor den maradék erejét összeszedve, engem is halálra akar sebezni. — Gondolja? — Nemcsak gondolom, hanem határozottan tudom! — Sajnálom magát... — Ugyanazt akartam mondani én is az őrnagy úrnak ... Az őrnagy kezdte unni a játékot, meg aztán a türelmét is kezdte már elveszíteni. — Túl éles a pengéje, és túl merészen vág... — Állítólag legfőbb védekezés a támadási — Gondolfa? — komoradon el az őrnagy ; arca, — Rendben van, nos, hát akkor táma- ■ dók;, kik küldték ide? Magamtól jöttem.-— A megbízója nevét akarom hallani! — Nincs. ■— Kik robbantották fel a huszonegy lőszerraktárt, a vasutakat, és ki robbantotta fel a viaduktot?! — Nem tudom. — Ki kezelte az adóvevőt? — Milyen adóvevőt? — Az adóvevőt! — Nem tudom. — Nem tudja? Tényleg nem tudja? — Az őrnagy egészen közei állva a lányhoz hosszan nézett vele farkasszemet. — fi-tá, ti-ti-tá, tá-ti-tá, li-ti-tá-ti... — Felkiáltott az őrnagy. — Mos elárulta magát, kislány! — Nem tudom kiről vagy miről beszél az őrnagy úr — mondta a lány naivan, ártatlan arcot vágva. • — Azt mondtam: tüzvirág, de betűhibá- san, és a hibánál megrebbent a szeme. — Meg hát, mert gyenge a szemem, a doktor úr is megmondhatja... már kiskoromban is kezelték... — A Katóka kisasszony ártatlan, igenis ártatlan — szólt közbe az öreg Kalocsai, — No, lám, milyen lovaglás a vén kujon, pardont — nézett a doktorra az őrnagy, mintha elnézést kérne. — Igenis ártatlan! — makacskodott az öreg. úr? — Nem tudom ... csavarog valahol... — Lám, lám, a kis huncut! Menyecské- zik? Kár, hogy nincs itt, hiányérzetem van. Mintha egy megszokott bútordarab hiányozna innen. Nem furcsa? — emelte fel a hangját az őrnagy. Semmi válasz. Az őrnagy lassan Kató elé sétált, hátravetette a kezét, és a sarkán hintázott egy ideig, látszott, játszogatott a türelemmel és az 'idegekkel. — Hát... hogy aludtunk, szép cselédlány? — Kitűnően, őrnagy úr. — Szívből örülök neki... Mellesleg az én éjszakám is nyugodt volt, hosszú idő óta rendkívül nyugodt. S az álmom? Nos, az álmom csodaszép: szerelmes voltam, és egy réten csatangoltam ember magasságú tüzvtrágok közt!... Igen, igen Katóka: tüz- virgok köztI... Olyanok voltak, mint az égő máglyák, és minden virág kelyhében a maga arcát láttam... a szép, szomorú szemét... Valamit elárulok: nem vagyok babonás természetű, mégis nagy jelentőséget tulajdonítok ennek a megrendítöen szép és fura álomnak. Magának mi a véleménye róla, Katóka kisasszony? — Nincs foga fogva tartani — legyezte meg a lány szárazon, s elnézett az őrnagy feje fölött. — ÉdesapámI... szólt rá a doktor szomorúan, s egyben figyelmeztetően. — Csend legyent — Nos, Katóka? — Annyit értek a morzéhoz, mint tyúk az ábécéhez. — Miért becsüli le a képességeit, Katóka kisasszony? Bár, hogy őszinte legyek, a maga helyében én is azt tenném. Komolyan mondom, tetszik az óvatossága, az a makacs bizakodása, és reménykedése, amivel megpróbálta a lehetetlent, egyszóval tetszik az ellenállása. — KöszönömI Az őrnagy pedig folytatta: — Mondtam már magának, hogy én kak- tuszos vagyok? Persze hogy mondtam. Már az én agyam Is ki-kihagy... A háború előtt volt egy kis helyes üvegházam és ezerszázhuszonöt fajta kaktuszom, jól hallotta: pontosan annyi. A házikó közepén, tivegkalitká- ban, jól fejlett kobrát tartottam. Ismeri? Hogyne ismerné! Csodálatosan kecses volt a kobra mozgása. Gyönyörűség volt nézni, amint felemelkedve ringott, szinte lebegett a levegőben, mint a füstcsík... A támadás előtti pillanatokban félelmetes volt, és én mégsem féltem tőle, mint egyesek, akik nem hogy félnek, hanem irtóznak ... Hiszi vagy sem, Katóka, háromszor megmarattam magam szándékosan, Igen, szándékosan, persze apám kezelőorvosa jóvoltából nem történt semmi bafom. Kissé kellemetlen volt a marása, de kibírtam, sőt rendkívül türövé és bátorrá lett. Mit ad isten, mit nem, negyedszer már nem mart meg, pedig szabadon csúszott-mászott az üvegházban. Mondhatni, jóbardtok lettünk. Mit gondol, Katóka, mi ebből a tanulság? — Nem tudom. — Megmondom: az a tanulság, hogy a halálos ellenségek is kibékülhetnek, és békességben élhetnek egymás mellett, ha mindkettejükben megvan a jó szándék — mondta az őrnagy. Néhány lépés után hirtelen megfordult. — Nézze, én ebben a faluban sokkal több marást kaptam, mint az üvegházban, mégis hajlandó vagyok a békü- lésre. — Nem tudok semmit, semmi olyat, amire az őrnagy úr kíváncsi, dafkamesét pedig nem akarok kitalálni — mondta a lány csendesen. — Nekem viszont más a véleményem, Katóka kisasszony — keményeden meg az őrnagy. — Mindazért, ami a faluban és a környéken történt, maga a felelősi — Nincs bizonyítéka. — Sokkal több, mintsem gondolná... De az nem is fontos, amiatt ne fájjon a maga feje. A fele ts elég ahhoz, hogy fejbe lövessem ... — Megállt Kató előtt. — Mondja, magyar lány létére hogy szüllyedhetett ilyen mélyre, hogy szövetkezhetett ezekkel, ezekkel a .. .1 Az alezredes az ablaknál állt, újjá közt ot füstölgőit az elmaradhatatlan szivar. — Hajlandó beszélni vagy nemI? — Nincs mit mondanom. Az őrnagy még mindig nem adta fel. — Tiszta becsületszavamat adom, hogy szabadon engedem, ha őszintén válaszol a kérdéseimre. — Becsületszó? Már régen eljátszották a hitelét, őrnagy úr — mondta Kató keményein. Unta már az egészet, s szeretett volna mielöb túllenni ezen az értelmetlen macska-egér párharcon. — Az önök becsületszava fabatkái sem ér, őrnagy úr, tanúk rá a jelperzselt városok, a megkínzották és a lemészároltak milliói... Az őrnagynak eltorzult az arca. — Szóval nincs mit mondania!? — Nincs... de ha lenne is, és elmondanám, mi haszna lenne belőle? Az őrnagy úr elfelejti, hogy a harcok nem Leningrád és Moszkva alatt, nem a Don-kanyarban és a Volga mentén folynak, hanem Varsónál és Budapestnél, és hogy az oroszok Berlin és Prága felé tartanak, és itt vannak a közelben, alig köhajításnyira, napok kérdése, és ideérnek... Az én esel leges vallomásommal aligha. tudja megállítani .őket, sem, azzal, hagy fejbe lövetMegteheti, a hatalom most még az ön kezében van, de ha egyszer, ha egyszer fordított helyzetben az őrnagy úrnak teszik fel a kérdést és szá- monkérik a tetteiért, vajon mit válaszol majd? Az álmaira vagy a kobrájára hivatkozik? Bár el tudom képzelni, önről, hogy emelt fővel, férfiasán beismeri a bűneit és a tévedéseit, sőt majdnem teljes bizonyossággal tudom, hagy elismeri, de az már mit sem segít... Nem támasztja fel a holtakat, nem enyhíti meg azoknak a szenvedéseit, akiket megkínoztatott, talán még a lelkiismeretén sem enyhít, se nem könnyít... — Szakaszvezető! — ordította el magát az őrnagy. — Parancs! — Vigyék a kert végébe, és az erdő szélén lőjék fejbei A szakaszvezető és a közlegény kérdőn és tanácstalanul nézett az alezredesre. — Őrnagy úr, ahhoz nincs joga, hogy az én parancsnokságom alatt ' lévő katonáknak ... Az őrnagy közbevágott: — Nincs? Valóban nincs? — kérdezte gúnyosan, s az alezredes elé állt. Egészen közeire. Majdnem összeért az arcuk. — Alezredes! Hajtassa végre a parancsotI Feszüftséggel teli pillanatok után az alezredes tétován ellépett az őrnagy elől, s a katonáihoz fordult. — A parancsot végrehajtani! — Igenis — kapta össze magát a szakaszvezető, s Katóra nézve a géppisztolya csövével az ajtó jelé mutatott. Kató elindult, nyomában a szakaszvezető és a közlegény lépkedett lövésre tartott fegyverrel. Az őrnagy intett az ajtóban álló két németnek, hogy kövessék őket, s egyben figyelmeztette a katonáit, hogy lépjenek közbe, ha netán a két magyar meggondolná magát. — Ne siess, Katóka — szólt a közlegény. — Annál jobb, minél tovább érünk az erdő szélére... — Majd halkan a foga közt a szakaszvezetönek. — Jő kutyaszorítóba kerültünk, pajtás... En nem tudom megtenni... — En sem — felelte a szakaszvezető. — Mit tegyünk? — Nem tudom ... —Valamit mégiscsak tennünk kell — így a közlegény. — Tennünk... Ha ez a két rohadék nem lépkedne utánunk, könnyű volna a helyzetünk ... — Könnyű ... Egy sorozatot a levegőbe engednénk, aztán neki az erdőnek — mondta a közlegény. — Kt kell nyírni őket. Egy szemvillanás alatt megtehetjük, ha mindketten ... (Folytatjuk)
