Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-01-24 / 4. szám

ifls htlán elvérzett..) — mondta az

főorvos, amikor kijött. Péter a rövid, ■zsíros bunda zsebében lévő szemetet tördelte.

— Olyan komoly ...?

— Olyan ... Amint végzett, le kell, hogy hozza. Megvárom magukat.

Mária az ágyon feküdt. Rövid, vöröses haja lelapult, csak a feje búbján merendezett az égnek. Amikor Péter belépett, lassan kinyitotta a szemét és kissé elmosolyodott. Kerek, bársonyos, barna szeme most különösen nagynak tűnt. A fájdalmat nemcsak tekintetében, a mosolyában is fel lehetett fedezni, ám ott már jóval kisebb mennyiségben.

Péter határozatlanul közelített az ágyhoz. Odahúzta a széket és ráereszkedett. Mozdulatai ügyetlenek, majdnem hogy faragatlanok voltak.

— Már jobban vagyok — mondta Mária, és beesett arca kissé megélénkült. — Már alig van valami bajom.

Péter könyökével a térdére támaszkodott, és gondterhelten figyelte az asszonyt.

— Az orvos rám parancsolt, még ma vigyelek le.

— A kórházba?

Bólintott.

— Nem akarok kórházba menni! Minek? Hiszen már semmi bajom! — kiáltott fel.

— Le kell, hogy vigyelek. Mihelyt leáll a vontató.

— Nem! Nem! Az istenért, minek?

— Ott majd rendbehoznak — próbálta megnyugtatni. — Es ha válami komplikáció áll be? Jól tudod, hogy itt nem tudnék veled mihez kezdeni ...

Elfordította a fejét.

— Ne sírj, kérlek. Hä nem komoly, azonnal visszaengednek. Ök tudják a legjobban, mit kell veled csinálni. Biztosan segítenek. Utána gyorsan megkönnyebbülsz. De én hogy segíthetek rajtad?

— Maradj mellettem! — mondta. — Maradj itt! Valóban semmi bajom.

— Az orvos azt mondta...

— Öh, istenem, amit az orvos mondott!' Már fól érzem magam. Ha mellettem vagy, mindjárt jobban vagyok.

' Kintről behallatszott a vontató halk zúgása.

— Le kell hogy vigyelek! — mondta végül. — Feltétlenül szükséges, különben miért mondaná az orvos?

Szótlanul feküdt, csak a tekintete tévedt minduntalan a férfira.

— Hozok meleg vizet. Mosakodj meg, és öltözz föl melegen! Mindjárt érted jövök.

Megnézte az óráját.

'A délután vége felé járt. Az ég derűs volti 'A nap éppen a Kisnyereg felett tanyázott. Fagyott, és csikorgóit a hó. A_jpillér fino- ■ man remegett. Péter a fakorlátnak támaszkodva várakozott az emberekre;*jfkik felfelé vontatták magukat. Amikor az utolsó síző is felért, és a vontató megállt, összegyűjtötte a kötéldarabokat, és az egész nyalábot ráhajította a vontatókötél másik ágára. Majd a menedékházba sietett, ledobta magáról a zsíros félbundát, hevenyészve átöltözött és lábbelit váltott. Utána előkészítette a szánkót.

Máriát vízhatlan takaróba bugyolálta. Hátát megtámasztotta a bundával. Feje alá került a csomag, melybe az összehajtogatott, pehellyel bélelt viharkabátot tette. Azután erősen leszíjazta. A takaróból csak az asz- szony orra látszott ki. Két nagy szeme zavarosan, betegen csillogott.

— Lázas vagy — szólalt meg, amikor fölé hajolt eligazítani a takarót, nehogy alászóródjék a hó. — Lehet, hogy ott kell maradnod.

A ködös tekintet figyelmetlenül belefúródott az égboltba és megmerevenedett. Mint■> ha megfagyott volna a hidegben.

— Majd óvatosan haladunk —> mondta újból, s még szorosabbra húzta a lábszljakati — Csak kitartási

A szánkó szétroncsolta a havat, amely kétoldalt apró szökőkutak módjára szökkent a magasba. Mögöttük három mély barázda keletkezett. Péter kifinomult érzékkel,, állandóan fékezve vezetett. A mélyedéseket és buckákat ügyesen kikerülte. A hó azonban kemény volt, és a szánkó meg-megugrott. Minden rándulás után hallatszott a, gyenge nyögés. Fogát összeszoríttta, és olyan magasra emelte a szánkó rüdját, hogy az erős fékezéstől a görcs húzta a karját.

Végül az alsó állomásnál megállt. Az ajtón Dlugos lépett ki, karján a kisgyermekkel, aki kinyújtotta kezecskéjét és azt gü- nyögte: — Bácsi, bácsi...

— Nos, hogy telt el a nap odafönt? — kérdezte DlugoS, azután ácsorgóit, és nézte, hogyan lazítja meg Péter a szíjakat.

— Csak nem történt valami baja?!

Mária ingadozva állt a lábán. Arca halálsápadt volt és eltorzult a fájdalomtól. Nekidőlt a korlátnak.

— A kórházba kell mennie — mondta Péter, miközben sietve lecsatolta síléceit, és összehajtogatta a takarót.

Dlugos letette a gyereket.

— Hagyja... A többit majd eligazítom. Csak siessenek!

— En még visszajövök. De előbb megvárom, míg megérkezik érte a mentőautó — jelentette ki Péter.

— Megvárom magát. Ne menj oda, Mi- nuSka, mert bác lesz a vége!

Átmentek a tavon. Az úton napközben megolvadt a hó. A teherautók kerekeinek mély nyomai megdermedtek, megfagytak.

Azután ültek a váróteremben. Várták a mentőatót. Közben megjött az orvos. Átnyújtott egy leragasztott borítékot. Azt mondta:

— A mentőautó egykettőre megérkezik — és felment a hokit nézni.

Péter türelmetlenül sétált föl-alá. Mária ült a széken és merev tekintettel bámult.

— Vegyél cigarettát! — kérte meg hirtelen.

Péter a zsebébe nyúlt, megnézte, van-e pénze...

Egy pillanat múlva visszajött.

— Azt hiszem, nincs értelme tovább várakozni — mondta, miközben tűzzel kínálta Máriát. — A mentőautó nem juthat el idáig.

— Miért?

— Az istenért, hát nem láttad az utat?!

— Talán jobb lenne, ha villamossal mennénk — szólalt meg, amikor lejött az orvos.

— Ugyan! A mentőautónak minden percben meg kell érkeznie. Várjanak!

— No, nem tudom —. mondta Péter. — Ezeken az utakon nemigen jut el idáig.

— Ügy gondolja, hogy valóban... Hogy az út...?

bel© Hapotya

ták. Ha csak nem nézte meg rosszul a menetrendet, ennek a korlátozás dacára is indulnia kellett volna. Megállt, s egy pillanatig hallgatózott. Ogy vélte, zajt hall. De csak egy autó motorja volt: Lámpáinak fénye ide látszott. Ott haladt, ahol a lakótelep kezdődött.

Alig egy perc múlva, nem messze tőle megállít a mentőautó. A sofőr megkerülte, majd kisegítette Máriát.

Odafutott hozzájuk.

— Nem akart ott maradni — mondta a sofőr. — Így hát hazahoztam.

Mielőtt Péter felocsúdott volna, már egyedül voltak az utcán. Mária kézen fogta.

— Gyere, nagyon fázom!

Észrevette, hogy az arca könnytől masza- tos, s szája szélén fényes patakokban foly- dogál.

— LacÓ nincs otthon. Meg kell várnunk a villamost.

— Öh! — fakadt sírva — Ügy fázom!

— Ne sírj! simogatta meg a haját. — A villamos csakhamar itt lesz. Gyere, majd vezetlek.

Nem moccant.

— Es nincs kulcsod?

HOLNAP , CSODASZÉP IDŐ

LESZ

— Az úton térdig érő kerékvágások vannak. Holtbiztos, hogy ide nem jut el.

— A biztonság kedvéért még érdeklődöm.

Az orvos elment.

— Igaza van! — mondta, amikor visszajött. — Villamossal kell menniük.

Egy egész órán át zötyögtek. Mária feje ezalatt a férfi vállán nyugodott. Igyekezett elaludni, hogy elfeledkezzék a fájdalmáról.

Amikor a megállónál kiszálltak, már sötét volt, s mindenütt églek a lámpák. Amíg elértek az egészségügyi intézményhez, Mária háromszor hányt.

— Miért is erőltet? — jajgatta sírósan. — Istenem, miért is erőltet?!

Péter átkarolta a vállát és vezette a kes- kenyre taposott utakon. Alig fértek el eqy- más mellett.

Felváltva esett rájuk a-lámpák fénye, a fák árnyéka, és megint a fény. Péter Becsengetett. Az üveg mögött megjelent egy alak, a nővér bevezette őket. Leültek a melegítők és hűtőszekrények mellé. Néha fel- mordult a kompresszor. Péter kigombolta viharkabátját, melege lett. Mária összehúzta magát. Mindkettőjük lába alatt piszkos tócsák keletkeztek. A nővér a kartotékok köpött kgtorászott, tolla ide-oda fulkározott a papíroson. A kompresszor csendesen fújtatott. Az óra ketyegett.

Végre léptek dobbantak, valahol egy ajtó csapódott. Megérkezett az orvosnő, kigombolt kabátban, hidegtől kipirult arccal. Mögötte a sofőr dübörgőit.

Az orvosnő elolvasta a diagnózist.

— Hogy érzi magát?

— Nem túlságosan jól —• felelte Mária.

— El kell mennie Szombatba. Azt hiszem, sürgős — fordult a sofőrhöz az orvosnő. Néhány tollvonást tett, és kivezette őket az ajtón.

A sofőr megállt a keresztútnál. Péter kiszállt.

— Biztosan ott maradsz — mondta.

A motor csendesen berregett.

— Szervusz — köszönt alig hallhatóan.

— Két-három napon belül rendben leszel.

Becsapta az ajtót. A sofőr rátaposott a

gázpedálra. Egy pillanat múlva a stoplámpa fénye eltűnt a homokbányánál, s Péter elindult a sötét úton a lakótelep felé. Ami- kor kijöttek az egészségügyi intézményből, elhatározta, hogy Lacóhoz megy aludni, ezért vitette el magát egy darabon. Átment a síneken. Odább a lakótelep kezdődött.

Kicsit kifulladt, mire megmászta a lépcsőket. Becsengetett és várt. Mikor újból meg akarta nyomni a csengő gombját, észrevette az ajtórésbe dugott cédulát.

„Csütörtökön jövök vissza!" — olvasta. Szerda volt.

Visszatette a cédulát, és kiment a fagyra. Még félórányi ideje maradt. Sétálni kezdett a megállóhoz vezető úton. A lámpák fényét az ágak tompították. A hold felkúszott a fák fölé, s ott, ahol nem égtek a lámpák, a fákról áttetsző árnyak hulltak alá. A fagyos levegőben látta leheletét. Jégdarabkák roppantak a lába alatt. Péter sétált, és a lépteit számlálta.

Szegénykém, mennyit szenvedett. De most már jól van, ott biztosan segítenek rajta. — ennél a gondolatnál megkönnyebbült. Már nem is bánta, hogy fel kell mennie, Tulajdonképpen nem nagy dolog. Nem először megy fel. Gyalog is nekivágott már néhányszor. Még Dlugost sem fogja fölkelteni. Derült éjszaka van. Bizonyára jól fog haladni.

Lehajtott fejjel ment, motyóját átvetette a vállán, kezével a szíjat tartotta. Már késő volt, a megállónál egyetlen lélek sem várakozott. A fél óra régen elmúlt, A fagy belehasított, de sehol egy ember, sehol egy villamos. Valószínű, hogy ezt a járatot kihagy— Az istenért, honnan lenne? — fakadt ki. — Mondom, hogy nincs otthon. Mindketten elmentek.

— Ne kiabálj! Már megyek, nem látod? Csak ne kiabálj rám! — és egyedül indult el a megálló, felé.

Ott leültek a padra, levette cipőjét, tenyerével melengette, dörzsölgette a lábát.-— Ahogy megérkeztem, rögtön megmondtam, hogy vérzek. Előkerítették az orvost. Nagyon sietett. „Kaparás?" — kérdezte, mielőtt még megvizsgált volna. Milyen kapa- , rás, miféle kaparás, kérdeztem, s ő azonnal rám támadt: „Hogy beszél velem?!“ Azután széthúzott, jaj, szörnyen széthúzott, s azt mondta: „Hiszen ott már nincs semmi." Én meg úgy vérzek. Pedig már alig véreztem. Mondd, hát kellett nekem oda menni?!

—'Nem akarta, hogy benn maradj?

Kissé habozott..;

— Akarta — válaszolt. — De én nem akartam! — egyre gyorsabban beszélt, hogy ne tudja őt félbeszakítani. — A szülőasszonyokhoz akart tenni! Rettenetesen éreztem magam. Nem maradhattam ott! Félni kezdtem az egésztől. Egy pillanatig sem maradhattam ott. A sofőr még várakozott, megkértem, hozzon ide. Ne. kiabálj rám, kérlek ... Ha tudnád, milyen szörnyen érzem magam!

Lehajolt, és megdörzsölte a lábát.

Öh, hogy érzékenykedsz! Micsoda mimó- zalélek vagy! — gondolta. Közben rettenetesen haragudott, de nem tudta, hogy miért.

Az útkereszteződésnél hallatszott a villamos csengetése. Benn meleg volt. Kívülük még egy férfi ült a pádon, és lehajtott fővel horkolt. Mária nagyon rosszul festett. A kalauz átadta a jegyeket, s egyre őt bámulta.

— Rosszul van? — kérdezte őt aggódva.

— Ne féljen, nem jog hányni! — vágta rá Péter.

A kalauz megsértődött, s haragosan lecsapta a táska födelét.

— Miért nem viszi orvoshoz, ha beteg? Mit húzza-vonja éjnek idején ...? — azzal átment a másik szakaszba, és becsapta ma-1 ga mögött az ajtót.

Mária kissé átmelegedett. Már nem didergett. Egy perc múlva tüzes volt. Felemelte

a fejét.

— Milyen különös vagy — mondta.

Péter gyengéden visszanyomta fejét a vállára.

Megálltak, majd újból elindultak.

Mária a zsebébe nyúlt.

— Ezt a papírt adta.

Péter kivette a kezéből. „Igazolás" olvasta. Majd alább: „Diagnózis: Abortusz."

— Lehet, hogy megemeltem valami nehezet. Azt hiszem, a vizesfazekat.

— Orvosságot kaptál?

— Kaptam.

Ergótamin. Háromszor öt csepp. Rosszabbodás esetén be kell feküdnie. Ez volt minden, amit megjegyzett. Alig fogta föl, mit beszél.

— Ha egybekelünk, szeretnék egy kis házat.

Egy pillanatig csend volt. A feje a vállán nyugodott.

— De ne legyen olyan, amelyben az embernek nincs szüksége rádióra, mert áthallat szik a szomszédé. Egy csendes házikóban bármikor meghúzódhatnánk, és csudajó dolgunk lenne benne, nem igaz?

Péter bólintott. Még mindig haragudott valamiért, de nem akarta előtte kimutatni.

DlugoS felöltözve aludt, keresztben az ágyon. A lámpaernyő vöröses fénybe borította a helyiséget. A gyermek alvás közben kitette kezét a vánkosra. Orrocskája alatt verejtékcsöppek gyöngyöztek.

DlugoS felriadt álmából. Hirtelen felült:

— Megjöttek?

— Azt monták, nem veszélyes — szólalt meg Pé —

Dlug' áriát nézte.

— K Ayan ilyen állapotban akar felmenni?

— Senkinek sem szeretnék a terhére lenni.

— De mégis... Itt maradhatna.

— Nem, nem! — kiáltott föl Mária. Arca tüzelt a láztól. — Otthon hagytam a holmimat. Inkább fölmegyek. Azt még kibírom!

A gyermek álmában megmozdult. DlugoS szájára tette az ujját.

— Gyerünk! — mondta csendesen.

Péter felcsatolta síléceit. Mária felvette a

szolgálati bundát, felgyűrte gallérját, majd ráült az összehajtogatott plédre, és áthúzta derekán a szíjat.

— Így jobb! Nem akarok feküdni! — mondta.

DlugoS segített neki.

— Tudja, azelőtt régen, amikor éjszaka vágtunk neki az útnak felfelé, mindig régi katonadalokat énekeltünk. Gyorsabban telt az idő. Próbálja meg.

A motor zörögve feljajdult. Azután már simán járt tovább. Az út jól meg volt világítva, minden buckát látni lehetett. Péter egy kézzel a biztosítékot tartotta, másikkal a kötelet feszítette.

Az erdő kettévált. Síkság kezdődött. ’A hó sziporkázva tündökölt. Mária igyekezett a kezével megtámaszkodni.

Péter végignézett a tájon, aztán újbői ráesett a tekintete.

Mintha színezüstből volnál — gondolta. — Ezüstös a bundád, ezüstös a szemed tündöklése is.

A hóra éles árnyékok vetődtek. A szánkó suhanva siklott rajta. Péter könnyedén tartotta az irányt. Mária az egyik rúdnak támasztotta a fejét. Nehezen lélegzett, s a nyuszit bámulta a holdon. Azután lehunyta a szemét. Péter megfordult, s látta, hogy fekszik. Arca halálsápadt volt.

Bírd ki! — biztatta gondolatban. A holdnak nincs udvara. Holnap szép idő ígérkezik.

Mária halkan felnyögött.

— Bírd ki, tudom, hogy fáj, de ezt a hóbuckát nem tudtam kikerülni. Holnap csodaszép idő lesz, és biztosan jobban leszel. Csak bírd ki! Amint felérünk, azonnal f5- zök neked egy jó forró teát. Bizonyára megkönnyebbülsz tőle.

Máriának nem hogy egy régi, de még egy új katonadal sem jutott az eszébe...

A. F. fordítása

A tusrajzot Balázs István készítette.