Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-08-14 / 33. szám
alocsai János átvette a címet, és a zsebébe tette. — Hová valósi? — kérdezte. *— Ersekújvári... Több mint egy éve nem találkoztunk. ■.. Abban reménykedem, hogy túlélte a nagy bombázást, meg abban is, hogy vár rám, habár sosem lehet tudni... Ebben a megveszekedett világban sok minden befolyásolja és alakítja az emberek gondolkozását és érzelmeit .. >— Ha igazán szereti, biztosan megvárja *— mondta a doktor biztatón. Jobb híján osak ez a közhely jutott eszébe. >-* Megértettük egymást... — tűnődött el a fiatalember, majd. mint aki hirtelen eszmél, megjegyezte. — Túl messzire kalandoztunk el, doktor úr, nekünk most más a feladatunk. ' Igen-.,, Minél előbb célhoz érni-.-.-. — Pontosan — bólintott a fiatalember —, "de még a cél előtt is közbejöhet valami, és arra számítanunk kell. Szóval: ha ne adj’ isten járőrbe botlunk és megállítanak, nem engedhetjük meg, hogy átkutassák a kocsit, különösen azt nem, hogy belenézzenek a csomagtartóba, mert akkor végünk ... — Jó, jó, de hogyan akadályozzuk meg? ■— Mást nem tehetünk, mint hogy kinyírjuk őket. Ha ketten lesznek, könnyűszerrel végzünk velük, még az sem túl nagy baj, ha öten, hatan vannak, egy pillanat alatt lekaszabolom őket a géppisztollyal — mondta a fiatalember határozottan, félelem nélkül. — Es ha egész rajra való lenne belőlük? — kérdezte a doktor. Az izgalomtól megremegett a hangja. — Nos, abban az esetben..-. — gondolkodott el a fiatalember —, maga csak addig áll meg, amíg én kiszállok a kocsiból, s teljes gázzal máris elrobog ... — Elrobogok?!,.. Es maga?,-., Magával mi lesz? Az már az én dolgom . -.. — Kész öngyilkosság, fiatalember — jegyezte meg a doktor nemtetszőn. — Tud jobbat, doktor úr? ■ Tudok — felelte Kalocsai János. — En is kiszállok a kocsiból, aztán lesz, ami lesz, — Arról szó sem leheti — pattant a fiatalember hangja. — Orvos nem minden fán terem, hozzám hasonló meg akármennyi... Magának nem szabad lebukni, doktor úr, magának életben kell maradnia ... Különben most már semmi okunk a félelemre és a mérlegelésre.. I—■ Hogyhogy nincs? ■— Ha nem vette volna észre, már elhaladtunk a huszonhatos kilométerkő mellett... 'Alig néhány száz méternyire vagyunk a céltól, most már nem jöhet közbe semmi.., ■— mondta a fiatalember megkönnyebbülten. ’A doktor nem láthatta a mosolyt az arcán, Korai volt még a mosoly. Az éles kanyaron túl két német állt az út- közepén. A tompított fényben előbb csak a csizmás lábuk látszott, aztán már az arcuk is. Harminc év körüliek voltak. Az egyiknek rövidre nyírt, sűrű szakáll borította az arcát. Kezük a nyakukban lógó géppisztolyon. Kalocsai János lefékezett és megállt. Letekerte az ablakot. A szakállas hajolt le hozzá, és kérte a papírjait. x Miközben az igazolványai után matatott a belső zsebében a doktor, szép németséggel magyarázta, hogy orvos, s hogy szüléshez megy. A szakállas németet nem nagyon érdekelte az orvos „meséje“. A köpenye gombján fityegő villanylámpával megvilágította áz igazolványt, majd a kocsi belsejét, aztán kV parancsolta őket a kocsiból. — Nyissa fel a csomagtartót! — hangzott el a további parancs. A doktor verejtékező homlokkal hajolt le a csomagtartóhoz. Amikor felpattant a csomagtartó borító lemeze, eldördült a pisztolya, s a német összecsuklott. A másik németet a fiatalember ütötte le a géppisztolyával egy pillanat alatt. ... *— Eresszen bele egyet- — parancsolta a fiatalember erélyesen, de a doktor úgy állt, olyan szerencsétlenül, mint aki megbénult, s jártányi ereje sincs. Erre a fiatalember kikapta kezéből a fegyvert és az út közepén mocorgó németbe lőtt. — Mozgás, mozgási ■— rendelkezett a fiatalember —, gyorsan be velük az erdőbe ... Mikor a két németet eltakarították az útról, és visszaültek a kocsiba, Kalocsai Jánosnak sem a keze, sem a lába nem akart engedelmeskedni. — Szedje össze magát, doktor úr, és gye- riínk, különben ránk virrad... — Ezt már elégedett, nyugodt hangon mondta a fiatalember. — Egyébként kitünően csinálta, doktor, minden elismerésem az öné. _ Gyalázatosán érzem magam, Pista -. -.. — szakadt ki a doktorból, s szinte világított a sápadtsága. — Még mindig jobb, mintha mi hevernénk az út közepén vérbe fagyva, higgye el, doktor ... Hat társuk várta a huszonhetes kilométerkőnél. Mikor mindent kipakoltak a .kocsiból, s indultak volna, Pista az orvoshoz fordult. — Doktori <— Tessék! •— Köszönöm!. -.. Óvatosan vezessen hazafelé, most már nincs mitől tartania... Velem kapcsolatban pedig találjon ki valamit. Nyilván meg fogják kérdezni, hová lettem, magára bízom, hogy mit talál ki, milyen mesét, mert manapság mesélni is kell ám tudni... Hát... jó mulatóst, és még valamit: ne felejtse el figyelni az óráját! Ha huszonkettő harminckor megremegnek a lakása ablakai, akkor ... érti ugye? A doktor bólintott. — Sajnálom, hogy nem találkozhatunk többé, legalábbis a közeljövőben nem — mondta még a fiatalember, azzal kezet rázott, és társaival együtt eltűnt az erdő sűrűjében. Kalocsai János elég körülményesen fordult meg a keskeny úton, végül is sikerült, s elindult hazafelé. Lassú tempóban hajtott, rágyújtott, de még hosszú ideig nem bírt megszabadulni a kínzó gondolattól, hogy lelőtt egy embert, pedig ha sejtette volna, hogy milyen eseményeket hoznak a következő órák és napok,, egy pillanatig sem mar- dosta volna az önvád., a X X X X A doktoréknál összeverődött társaság — az alezredes, a német őrnagy, a főjegyző, Olga, a felesége, Gizi és Anni, a két pap- lány, meg Zita, a háziasszony — vedelte az italt, mindenáron mulatni akartak, de valahogy nem ment, nem tudtak. Feszült, fülledt, nyomott volt a hangulat. Némelyikükön, különösen a főjegyzőn, Olgán meg az alezredesen már igen látszottak a részegség jelei. Az egyik dudorászott, a másik csuklóit, volt aki erősen böfögött a kiadós vacsorától. Meg kell hagyni, a vacsora bőséges és nagyon ízletes volt. Mari néni keze aranyat ért. A főjegyző mereven nézett maga elé, mint varjú a csontra, miközben nagyokat csuklóit, meg-megrándult a háta meg a feje. Mintha le akart volna ugrani a nyakáról. — Hol a doktor? — nézett körül a zavaros szemével. — Drága gyermekeim, hol a doktorunk? — Tényleg, hol marad el ilyen sokáig a doktor- úr? — kérdezte Giziké. Egyébként a háziasszony csak azért hívta meg a két paplányt, hogy fiatalok is legyenek a társaságban, meg talán egy kicsit a férjét is fel akarta bosszantani azzal, hogy a fiatalabbik paplányt, Annit, mellé ültesse vacsorakor. A terve nem sikerült, mivel a doktor nem érkezett meg az étkezésig. No, de sebaj, hajnalig lesz még bőven ideje arra, hogy felbosszantsa, esetleg meg is szégyenítse. Giziké megismételte a kérdését, amire Zita válaszolt: — Nyugalom, szivikém, majd megjön a a. Szül egy asszony, nekt most ott a helye . -.. — A bába néni nem elég a szüléshez? —< kérdezte Anni csodálkozva. — Kis csillagom — szólt közbe Olga botladozó nyelvvel —, neked még ne járjon a szülésen az eszecskéd... te még ráérsz azon gondolkozni... hogy úgy mondjam — oldalba lökte a férjét — kérlek alássan.. a A gunyoros hangra a főjegyző felkapta a fejét: — Már megint sokat ittál, Olgá i, , —< Csuklóit. — Ezerszer megmondiam, hogy ne igyál annyit... mert te olyan gyalázatoson nézel ki, ha részeg vagy, hogy az nem közönséges ... kérlek alássan ... Az alezredes lógó fejjel ült az asztalnál, mint aki elmélyül a gondolataiban, vagy mint aki szundikál, s egyáltalán nem vesz tudomást, mi történik körülötte. Hirtelen felkapta a fejét, és elkiáltotta magát: — Nem énekelünk? ... Senkinek nincs kedve énekelni?.,. Ha egyszer nincs kedvünk énekelni, mi a fenének vedeljük a rengeteg italt.., Hölgyeim.-.a uraim.., hogy van az, hogy iszunk, iszunk, és még sincs kedvünk dalolni!? ,a a — Kár, hogy nincs zongora jegyezte meg Giziké sajnálkozva. Ugyanis Giziké elég jól zongorázott. — Ténylegl — lökte magasba mutatóujját a főjegyző, s a háziasszonyt kereste a szemével. Majdnem lefordult a székről. — Mért nincs nektek zongorátok, Zitácskai? — Nincs, egyszerűen nincs — nevetett fel a háziasszony. — A doktor úrnak még nem jutott rá pénze ... — A doktor úrnak.,. — legyintett a főjegyző. — Apukád gyárának a kéményei már régen kiköhöghették egy zongora árát, van ott pénz dögivei... Olga figyelmeztetőn lökte oldalba a férjét, hogy ne hangoskodjon örökké. A német őrnagy — bár ivott —, megvető, fölényes pillantásokkal mérte végig a részegségbe hajló társaságot, de nem szólt semmit. Mintha csupán külső szemlélője volna az egész dőzsölésnek. — Tudom már, tudom, hogy miért iszunk, egyedül csak én tudom! — mondta az alezredes fennhangon. — Vajon miért, alezredes úr? — hajolt föléje Zita kedvesen. Rendkívül megkapó és bájos volt a mosolya. — Felejteni akarunk... — horgásztatta le a fejét az alezredes. — Mindent, mindent el akarunk felejteni, ami eddig történt... — Magasba emelte a kezét, és szép baritonján'énekelni kezdett: „Csak egy nap a világ, Csak egyetlen egy perc az életünk. Ki tudja mi vár ránk, ki tudja holnap mire ébredünk .. Lassan mindannyian átvették a hangot és belekapcsolódtak az éneklésbe. Egyre szila- jobbul, egyre szenvedélyesebben fújták a dalt. Mindannyian magukénak érezték a dalt, úgy érezték, hogy szövegébe az ő sorsukat szőtte a szerző. A dal elhalt, s mélységes csend lett. A nagy csendességben ' mintha megsiketült volna a világ. Ekkor a főjegyzőné a parányi öklével az asztalra ütött. — Cudar, cudar világ! — fájdult fel, és zokogni kezdett. — Miárt ilyen cudar a világ, miért!? Zita melléje ült, a haját simogatva bátorította, bíztatta és. csendesítette. A főjegyző egy ideig bamba arckifejezéssel bámulta a feleségét. Mintha nem akarna hinni a fülének: az ő egyszem felesége zokogni is tud? Aztán lemondóan legyintett, és az alezredeshez fordult. — Igazad van, kérlek alássan... mindent, mindent el kell felejtenünk, ami történt... és azt is, ami holnap fog történni... holnap itt vér )olyik ... gyönyörű szép, piros vér jog folyni, mint a patak ... Erre Olga felkapta a fejét és abbahagyta a sírást. — Fogd be a szád, Károly.,. Károlyka.., te beszélsz vérről? ... Hiszen még á csirke nyakát sem mered elvágni, még attól is félsz...! — Tényleg féltem, Olgácska? — vetett egy pillantást a feleségére. — De már nem félek! — jelentette ki széles mellel. — En voltam ma a német parancsnokságon, igaz, őrnagy úr? ... Észbekapva vigyázzba áll, tiszetéleg, de inog, mint szélben a nád, aztán visszahuppan a székére. Csendesebben folytatja. — Az őrnagy úr igazolhatja, ha akarja.;. — Kuss! — ocsúdik fel merengéséből az alezredes. A főjegyző azonban rá se hederít, mondja tovább ar magáét, mint aki nagy hőstettet vitt véghez, és most büszke a tettére. — Egészségére, őrnagy úri... Igyunk hát, hisz alig ittunk még valamicskét! — Kuss! — ordította az alezredes magából kikelve. ' Zita, hogy elejét vegye a már-már elfajuló helyzetnek, és féket vessen az elszabadult indulatoknak, tapsolni kezdett. — Ki kér kávét? — Az elkényeztetettek nyafogó hangján kérdezte, hogy magára vonja a figyelmet. Mindenki felemelte a kezét. — Kató!... Katóka! — kiabált a házíasz- szony a konyha felé, közben a tenyerét is összecsapta. — Tessék parancsolni! — jelent meg a lány az ajtóban. — De ennivaló, de ennivaló mondta a főjegyző a lányra sandítva. — Károly! — rántotta meg a kabátját Olga. ■Erre aztán a főjegyző átölelte a feleségét, és csókolgatni kezdte a többiek nagy derültségére. — Hej, de ennivaló az én tubicám! — mondta. Ezen aztán még jobban nevettek. — Hozhatja a kávét, Kató — mondta a háziasszony, s egész este most először libegett az őrnagyhoz. Eddig csak a tekintetük találkozott olykor-olykor, — Igen szőtlan az őrnagy úr.-.a Vajon miért, mi bántja? — Addig jő, míg én szófián vagyok — jelentette ki az őrnagy dölyfösen. — Ha én egyszer mulatni kezdek, szétrúgom a házat! — Hát csak rajta, őrnagy úr, rúgja! — mondta a háziasszony incselkedve. — Bizonyítsa be, hogy nem aludttej folycfogál az ereiben! — Csak várom, várom, hogy mikor robban ki önökből az a sokat emlegetett magyar virtus, de úgy látszik, hogy az csak valamikor létezett jelentette ki az őrnagy kihívóan. — Nono, nono, őrnagy úr! — mordult fél az alezredes. A főjegyzőnek sem kellett több. A rengeteg elfogyasztott szesz igencsak felbátorí. tóttá. — Micsoda!? — hördült fel vérben forgó szemmel. — Azt állítja, hogy csak valamikori? ... A virtus, kérem alássan, most is itt ágaskodik a mellemben, csak nincs, ami kicsalogassa. Lenne csak itt két, szál cigány, és a fülembe nyekeregné, hogy „Volt nékem ezer hold, búzatermő földem...“ Az én őseimnek volt, igen i». volt, a nyavalyásoknak, de eltékozolták. .j Elvitte a híres magyar virtus ..a az eszerm -iszom, a kártya... meg a nők -.aj De szS retném elbőgni magam .. -. — Ne türtőztesd magad, Károly, bőgj! •** vágta hátba a felesége. — Bőgd ki magas kedvedre, az is több a semminél. Kató nagy tálcán behozta a 'kávét. — Tessék parancsolni, tessék, tessék -.» — mondta szerény alázatossággal, és mim denki elé tett egy csészét, Zitának szemébe ötlött a lány szokatlcui szomorúsága. Máskor úgy tudtak ragyognß a szemei, mintha apró csillagocskák szigoré káztak volna bennük, most meg, mintha nem is az a jókedvű, csacsogó lány volna^ — Szomorúnak látszik, Kató, Mi történi magával? — kérdezte a háziasszony érdek» Védéssel. Szó mi szó, megkedvelte a szerényen naiv, szolgálatkész, minden tekintete ben megbízható lánykát. — Nem vggyok én szomorú, nagyságot asszony, kérem . a a — Látom én — mondta Zita. — ’te éri szememet nem lehet becsapni és félrevezeti ni. OlgaI Ugye hogy szomorú? A főjegyzőné végigmérte a lányt. — Hogy úgy mondjam — jelentőségtety sen a férjére nézett —, kérlek alássan, szóé morú ... mint egy szép szomorú özvegy. ^ — Olga harsányan felnevetett, mintha megjj csiklandozták volna. — Ez telitalálat, mi?.* Szép, szomorú özvegy! -. a -. Legalább maga m- zonyítson, őrnagy úr! — Valóban telitalálat, asszonyom, gratUf lálok- — Felállt, összecsapta a bokáját. -*» Egészségünkre! Zita nem engedett a magáéből: — Márpedig én felvidítomI — mondta dar cos makacssággal. — Mivel tudnám felüti dítanl, Katóka?., a Legalább . maga légyért vidám, ha mi mindannyian lógatjuk az orrunkat, a csuda verje meg!... — Váratlar nul jött ötletétől megcsillant a szeme. —• Tudja mit? ... Jöjjön, jöjjön: megajándékozom egy szép estélyi ruhával... No, jöjjön már, szép, szomorú özvegy!... — Mivel Kató nem mozdult, áz asszony megfogta a kezei, és bevonszolta a hálószobába. — Meg 'kell bolondulni — nyerített fel ■ a főjegyző. Ez a Zita! y. i Hogy micsoda - bomba ötletei Ivarotok-.: Fantasztikus: estélyi' ruhába öltöz feli a cmédjéti — Róka- ugatáshoz- hasonló, fojtogató röhögés gur- gulázott ki belőle. Mindenki hahotázott, csak Olga nem. Könyörgő pillantást vetett a mennyezetre. — Fojtsd meg uram, ne kínozd! Ismét csend zuhant közéjük. — En csak azt nem értem, miért nem dalolunk ...? — nézett körbe az alezredes. Zavaros volt a szeme, mint a savó. — Fiatal koromban olyan érces hangom volt. a. micsoda hangom volt!... Uramisten, micsoda hangom volt.a. Messzehangző, mint a harangsző.. a — Bim-bam, bim-bam — húzogatta a főjegyző a nemlétező kötelet. — Akár temethetnénk is... Olga, kedves, mii szólnál egy jó 'kis temetéshez? — Részeg disznó! — mondta Olga lesújtó nyerseséggel. — Károly, Károly, hogy juthatnak eszedbe ilyen baromi gondolatok, pontosan most...!? — A harangszőról jutott eszembe, kedvesem ..a Tudj' isten miért, nekem a harangszóról mindig temetés jut eszembe, tubicám. a. Mert hogy... „Volt nékem ezer hold a..“ —: kezdte énekelni, de mivel senki nem figyelt rá, abbahagyta. A háziasszony közben kézen fogva bevezette Katót, és a szoba közepére állította. — Hölgyeim, uraim, íme a művem! Kató kissé pironkodva, de egyben annak a tudatában, hogy nagyszerűen fest, fáradt rózsaszínű, nagyestélyiben állt a szoba közepén kecses-délcegen. Belemarkolva a ruha két oldalába térdet biccentett, és enyhén meghajolt. Mintha egy fényes estélyen táncra kérné fel valaki. Mindenki felállt, már amennyire tudott, és megnyíló szájjal bámulta a lányt. Nem fukarkodtak az elismeréssel: r— De szép!. — De gyönyörű!.. * — De ünnepélyes!... Az őrnagy is értő szemmel mustrálhatta a lányt, és furcsa gyanú kezdett benne fészkelődül. Nem, ez a lány nem az istállók és csűrök árnyékában, nem a tarlón nevelkedett, ez ennek a lánynak az igazi énje, arca, ő most több és fenségesebb mindenkinél, ez a lány gyanúsan előkelő tud lenni, s ait nem lehet megtanulni, arra születni kell, s olyan környezetben kell nevelkednie, élnie, amelyben nem lehet más, csakis ilyen, mint most.. . Kató szeme észrevette az őrnagy kutató tekintetében a gyanakvást, s megpróbált sutaságot erőltetni magára, de nem ment. Valamiképpen nevetségessé kellene válni, de hogyan?, (Folytat juk>)]
