Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-07-24 / 30. szám
/ Kató, bár megszokta az átforrósodott levegőjű feszüli pillanatokat, s hallatlan önfegyelemmel tudott magán uralkodni, most mégis mintha enyhe remegés futott volna át rajta. Mint tavasszal a zsendülö füvön, ha átnyargal rajta a szél. Furcsa, megmagyarázhatatlan veszélyt sugallt ez a váratlanul jött hír. — Köböl még baj is lehet — mondta el- felhősödö arccal. — Ugyan milyen baj lehetne? — Felismerhet. — Engem pedig nem ismer... a tulajdon fiát — szúrta közbe Pista. — Igaz ... szent igaz... — komorodott el a doktor is. — Mit lehetne tenni? — kérdezte Kató. — Idejében kell vele beszélnem, mihelyt megérkezik, és figyelmeztetni a helyzetre. Mást nem tehetünk — húzta fel a vállát a doktor bizony talonul. — Hátha éppen akkor érkezik meg, amikor a doktor úr nem lesz idehaza? — kérdezte Pista. — Amikor éppen útban leszünk a viadukt felé? ... Minden eshetőségre számítanunk kell, különben végzetes helyzetbe sodródhatunk mindannyian. — Majd én beszélek g Mari nénivel, és megmondom neki, hogy apámat a megérkezése után invitálja be .a konyhába, és addig tartsa ott, amíg én nem beszélek vele. Helyes? — tette fel a doktor a kérdést. Katóék rábólintottak. A doktor Pistához fordult: — Menjen a hallba, foglalja el a megszokott helyét, és tartsa nyitva a szemét meg a füléti — Egyébként... — állt fel a fiatalember tétován —, egy pisztolyt tettem az íróasztala fiókjába. Mielőtt útnak indulunk, ne felejtse el zsebre vágni. — Pisztolyt?! — hökkent meg a doktor. — Igen, pisztolyt — mondta Pista határozottan. — Én pedig kabátom alá gombolom a géppisztolyt, hogy szükség esetén kéznél legyen. Nincs a homlokára írva, hogy maga orvos, és hogy súlyos beteghez megy. Szembetalálhatjuk magunkat olyan erőszakoskodó német járőrrel, aki át akarja kutatni a kocsinkat... például... és akkor? — Nézze, Pista, én minden tőlem telhetőt elvállaltam és megteszek, de... arra esküdtem fel, hogy gyógyítani fogom az embereket, nem pedig megölni... felelte a doktor olyan hangsúllyal, hogy ő képtelen pisztolyt szegezni valakire, és meghúzni a ravaszt. — Vagy ők, vagy mink, doktor, a cél érdekében semmit sem kockáztathatunk — mondta Pista ellentmondást nem tűrő hangon — Ók talán kíméletesek velünk szemben?.... Bizonyára hallotta maga is, hogy milyen rettenetes dolgokat müveinek odaát: falvakat perzselnek fel, halomra mészárolják a gyerekeket, öregeket, mindenkit,' aki ellen csak egy mákszemnyi gyanú is felmerül, hogy kapcsolatban áll a partizánokkal... Kegyetlen korban élünk, doktor úr, farkasok közt nem lehet tétlen az ember, és igenis szükség esetén meg fogja húzni .a ravaszt, meg kell húznia! — mondta még, azzal a hallba ment, és elfoglalta a megszokott helyét. Ismét kifejezéstelen szemmel bámult maga elé, s arcának kemény vonásai is eltűntek. Helyükbe bárgyúság és egy- Ugyűség költözött. — Napok óta keresem az alkalmat, hogy beszéljek veled, de te mindig eltűnsz a szemem elől — mondta a doktor a lánynak, miután magukra maradtak. — Egy cselédnek sok a dolga, igyekeznie kell, ha azt akarja, hogy megbecsüljék — mondta a lány kedvesen. — Ne bolondozz, Kató, jól tudod, hogy ez a hang sértő rám nézve... Sok mindent meg kellene beszélnünk még mielőtt útnak indulok Pistával... igen, sok mindent, Kató — mondta a doktor nagyon komolyan. — Ki tudja, mi történhet, mi történik, hátha soha többé jnem beszélhetünk?... Minden előfordulhat. te is jól tudod, hogy minden... — Ne légy kishitű, Jántfs — mondta a lány, majd gyorsan másra terelte a szót, hogy elejét veqye az esetleges hosszabb eszmecserének, aminek nem sok értelmét látta a fennálló helyzetben. Majd aztán, az akció után, ha sikerül, és túllesznek rajta, akkor talán majd elbeszélgetnek eqyebekröl is, de addig semmi értelme. — Az alezredes úr kért meg, hogy szóljak neki, ha megérkezel. Beszélni akar veled. — Fáradt vagyok, semmi kedvem hozzá... Egyelőre ne szólj neki, majd később, össze kell szednem magam, rettentő feszültséget érzek magamban, ami a percek múlásával eqyre jobban elhatalmasodik rajtam... Most még ne szólj neki, várjon az alezredes úr, úqyis csupa várakozásból áll az élete. Nem irigylem a sorsát... — Ne haragudj, de mennem kell — mondta Kató. — Szeqény Mari néni elvész a sok munkában, segítek neki... Te pedig ne idegeskedj. meglátod, minden sikerülni fog, minden. Ha estére hazaérkezel, belecsöppensz a nagy dóridéba, mert lesz ám itt nagy dáridó. feloldódik a feszültséged, vedelheted az italt, dalolhatsz, táncolhatsz teljesen felszabadultan a sikeres akció után... — Elment. Kalocsai lános bánatosan nézett utána. XXX Suchy lános bácsi unokája, Marika, hajnalban indult útnak az eléqgé nehéz csomaggal. Ezúttal Anni. a kisebbik paplány készítette össze. Majdnem egy egész sonka, oldal szalonna két szál kolbász, kilónyi vöröshagyma, kenyér meg egy üveg kisüsti volt a batyuban Nem volt éppen könnyű, i de Marika szívós kislány volt, bírta. Kicsi kora óta számtalanszor bebarangolta az erdőt a nagyapjával, lói ismerj minden bokrot, csapást, ösvényt és tisztást. Talán behunyt szemmel is eltalált volna a találkahelyre. Fényes dél, vagy koromsötét éjszaka, nem számított. Félni sem félt. Sem rossz szellemektől, sem boszorkányoktól. Nyilván nagyapjától örökölte a természet és az állatok szeretetét. Nagyapjához hasonlóan ő is ráköszönt az ismerős madarakra, nyuszikra, a kis sünökre, ismerték őt a mókusok is, akiket kenyérrel a kezében szokott lecsalogatni a fákról. Nem egészen három éve történt: egy alkalommal a nagyapja törött lábú kis őzikével az ölében tért haza az erdőből. Marika a bársonyos orrú, selymes szőrű törékeny jószágot rögtön a szívébe, zárta. A két tágra nyíló, kerek, barna szemébe, mintha a világ minden szelídséqe és jósága beleköltözöli volna. Nyomban kezelésbe és gondozásba vették, s elnevezték Zsuzsinak. Az őzike felépült, megtalálta helyét az övéi között. Marika viszont abban, hogy nem felejthette el öt ö- rökre, s egyszer csak visszatér hozzá. Nem hiába reménykedett: a harmadik hét derekán, éppen hogy csak tnegvirradt, Zsuzsi a kert hátulján ráágaskodott a kisajtóra, kinyitotta, és bekocogott a jól ismert udvarba. Marika majd megfojtotta örömében. Simogatta, ölelgette, csókolgatta, mintha valóban édestestvérek lettek volna. Zsuzsi nyugodtan viselkedett estefeléig. Mint azelőtt. Semmi jelét nem mutatta annak, hogy mehetnékje van. A leáldozó napkorong rőt fénye azonban, mintha jeladás lett volna a számára, enyhén megremegett, bársonyos orrával beleszimatolt a levegőbe, s az ösztöneire hallgatva vagy inkább a parancsára elindult a kert felé. Előbb csak lassan szedte a lábát, majd mind gyorsabban, végül nagy szökkenésekkel tűnt el az erdő sűrűjében. Hiába, a természet örök törvénye ezúttal is diadalmaskodott az érzelmek fölött. Marika, bár szomorúan nézett utána, megs úgy -járt-kelt az udvarban, migt a kezes bárány. Főleg Marika foglalkozott vele sokat, így aztán nem csoda, ha nagyon megszerették egymást, s hihetetlenül ragaszkodtak egymáshoz. Kedves és szeretetre méltó, játékos kedvű kis jószág volt. Ha például a nyári hőségben az eperfa árnyékában hűsölt, és Marika a nevén szólította, máris felpattant és futott a kislány hoz, mint egy értelmes és hűséges kutya a gazdájához. Egyszer aztán Pálos Kálmán, a nagy darab, szakállas erdész megállt a ház előtt, rákönyökölt a kerítésre, és beszólt, azaz rá- köszijnt az udvarban tevékenykedő János bácsira. — Aggyisten, János bátyámI — Magának is, erdész uramI Mi járatban, mi járatban? — Errefelé jártomban eszembe jutott valami — így az erdész. — Tán csak nincs valami baj, erdész uram? — Hát csak azt akarom mondani, hogy most már ideje volna Zsuzsit visszaadni az erdőnek... A természet gyermeke, ott a helye... — Persze, persze, erdész úr, tudom én azt nagyon jól, ott a helye, az erdőben, ott az ó igazi otthona — bólogatott az öreg, miközben a pipaszárat szeleltette. — Az isten is megverne, ha le akarnám rántani a nadrágját, meg aztán kifordulna a számból a falat, ha ennék a húsából... jaj, még a gondolata is megborzongat..: Rövidesen sort kerítek rá, és visszaviszem az erdőbe... csak hát... a kisunokám, tetszik tudni, a kisuno- kám... Nagyon fogja sajnálni, tán a szíve is meghasad szegénykémnek... Olyak voltak ők ketten, mint a testvérek... mint az édestestvérek... az erdő lánya, meg a falu lánya... tetszik érteni? — Értem én, János bátyám, hogyne érteném — felelte az erdész csendesen —, de hál mit lehet tenni? — Hát úgy van, kérem szépen, hogy nem lehet mást tenni, csakis visszavinni az erdőbe... Az elmúlt év májusában, egy harmatos hajnalon aztán, amikor még Marika az igazak álmát aludta, elindult az öreg Suchy János Zsuzsival a nagy szakadék felé, a vízeséshez, jókora távolságra a házától. Ott hagyta, azaz csak hagyta volna. Zsuzsi nem és nem akart megválni az öregtől, pedig az öreg mindent elkövetett, hogy elriassza magától. Bár fájt a szíve, de még arra is ráfanyalodott. hogy husánggal a kezében csapkodott az őzike felé, az meg csak bámult rá a nagy barna szemével, s mintha csodálkozott volna, hogy a kenyérfalat jóságú emberke miért haragudott meg rá. Az öreg megesküdött rá, hogy könnyeket látott Zsuzsi szemében. Végül minden furfangját latba vetve, mégis csak sikerült megszabadulni a kedves jószágtól. Egész úton hazafelé dohogott magában meg sóhajtozott, mintha megbocsáthatatlan bűnt követett volna el. Szidta magát, talán még káromkodott is, amit ritkán szokott: hogyan néz ő most ezek után az unokája szemébe!? Tény, hogy nem volt könnyű. Az öreg minden csitítgatása és biztatása ellenére, Marika napokig sírdogált. Nem haragudott ő a nagyapjára, dehogy haragudott, csupán a szíve fájt, amiről maga sem tehetett. Egy-két napig színét sem látták Zsuzsinak. János bácsi most már reménykedett, hogy értette a kedves jószágot, s valahol mélyen a tudata alatt azt is megérezte, hogy ez a helyes, így van jól, de azt is tudta, hogy mindennek ellenére a barátságuk hosszan tartó lesz. Ezúttal is beigazolódott az elképzelése. A következő hetekben és hónapokban Zsuzsi meg-meglátogatta őket, igaz, egyre ritkábban és egyre rövidebb időre, de eljött látogatóba. Azonkívül, ha Marika az erdőbe ment szamócát szedni, vagy gombázni, a köténye zsebében mindig vitt égy darabka kenyeret, hogy legyen mivel megkínálni Zsuzsit, ha találkoznak. Jó néhányszor találkoztak az erdőben is. Idén, a nyár elején aztán megtörtént a csoda, legalábbis Marika annak vélte: Zsuzsi két kis gidájának a társaságában megjelent a kert végében, de az udvarba már nem jött be. Amilyen gyorsan és váratlanul mutatta meg magát, olyan gyorsan el is tűnt. — Nagyapa, nagyapa! — kiabálta Marika lelkendezve —, Zsuzsi bemutatta nekem a családját. Hát nem csoda ez? — Az, csoda, kislányom, de úgy is mondhatjuk, hogy ez az élet rendje — jelelte az öreg a bajsza alatt mosolyogva. — Majd egyszer, ha felnősz és férjhez mész, te is kézen fogod a két kis csemetédet, bebarangolod az erdőt, s ha találkozol Zsuzsival, bemutatod a családodat. Biztosan fog örülni... azt hiszem... Ha egyszer sírni tudott, hiztosan tud örülni is... biztosan tud... Egy idő után a kisebb teher is elnehezül, igencsak elhagyja magát, különösen akkor, ha felfelé a lejtőn kell cipelni. Marika is fáradt, egyre fáradt, testét elöntötte a veríték, meg-megállt, nekitámaszkodva egy-egy fához pihengetett, s alig várta már, hogy célhoz érjen. Voltak pillanatai, amikor úgy érezte, hogy nincs tovább, nem bírja, és erejét vesztve földre rogyik, de hallatlan akarata mindig átsegítette a nehéz pillanatain. Az őrszem anélkül, hogy előbújt volna a rejtekhelyéről csendben rászólt: — Állj meg, Marikal A kislány megállt. Lihegett, alig kapott levegőt. Tudta, hogy mi következik. Ezért hát megelőzte a kérdést, és nyomban felelt. — Nem, nem követett senki. — Biztos vagy benne? — Biztos. — Hátha mégis? — Biztos vagyok benne, hogy nem követtek. A zömök Suba Feri ugrott elő, s szabadította meg Marikát a terhétől, s a vállára vetette. — Arany kis bogár — mondta együttérzőn, s egyben elismerőn —, eleged lehetett ekkora batyuval felkapaszkodnod. — Még soha nem éreztem ilyen nehéznek, pedig egyre erősebb és edzettebb vagyok — vallotta be 'a kislány nagyon őszintén. Benn, a bunkerban a tűz mellé ültették, forró teával kínálták. Lassan szürcsölte az illatos teát, közben hallgatta a vezető utasítását: — Mondd meg a nagyapádnak, hogy az éjjel szovjet ejtőernyősök érkeztek, elég nagy csoport, közülük tízen ott lesznek az esti akción és segítnek, ha netán megerősítenék az őrséget a viaduktnál a németek. Mi, nemsokára elindulunk, s a megbeszélt helyen várjuk a doktort a tűzszerésszel. — Ennyi az egész? — Ennyi... és nagyon vigyázz magadra, új ifjúság 7 Mai ika... Ha mégis közbejönne valami, tu* dód mi1 kell csinálni!? — Tudom — bólintott a kislány. — Hall- gatni fogok. Kissé kipihente magát, aztán elindult lefelé a lejtőn, hazafelé. Minden a legnagyobb rendben volt. Senkit nem látott, senkivel nem találkozott. Hol sziklás vízmosások közt aprózta, hol meg a leliullott tűlevelek bársonyosan puha szőnyégén szedte a lábát. Félelmet egyáltalán nem érzett. Magával értetődő természetességgel csinálta mindazt, amit csinált. Talán azért, mert ésszel nem tudta felfogni cselekedetének a hallatlan veszélyességét, vagy talán azért, mert fiatal szeme nem látott még kegyetlenségeket és borzalmakat. Meglódult a szél, szállingózni kezdett a hó esővel vegyítve. Suhogva zúgott az erdő. Aki még nem hallott hasonlót, talán kétségbe esett vona, az ó fülének azonban éppen az jelentette a legszebb muzsikái. Most már vidám és jókedvű volt. Ugrabugrálva sodródott lefelé, mint egy játékos kedvű kiscsikó, aztán hirtelen megtorpant, mert furcsa zajt hallott. Alig lehetett négy- -ötszáz méternyire hazulról. Körülnézett, lobb kéz felől, alig néhány lépésnyire tőle, Zsuzsi nézett rá a nagy barna szemével, — Zsuzsikám!... Zsuzsikám, kedves őzikém, hál te vagy itt, te állód utamat? — mondta kedvesen. Szinte biztosra vette, hogy érti a szavát. Darabka kenyeret vett elő a köténye zsebéből. — Gyere, Zsuzsi, gyere, nem feledkeztem meg rólad! Az őzmama engedelmesen elindult feléje. Tőlük vagy tíz lépésnyire az egyik vastag fatörzs mögött hatalmas termetű, fiatal német katona lapult, kiálló pofacsontokkal, öt méternyire tőle egy másik fatörzs mögött pedig a társa állt, aki középkorú volt és beteges kinézetű. A szeme mélyen ült, a melle horpadt volt, mint a kehes lóé. Amikor Zsuzsi a kislányhoz ért, szájával a kenyérért nyúlt, olyan volt a mozdulata, mintha meg akarná csókolni Marika kezét, a fiatalabbik német lövésre emelte a puskáját és célzott, ami csak néhány pillanatig tartott, utána nyomban eldördült a lövés. Az őz összerántódott, majd az oldalára dőlt, mintha orkánérejű szél suhintotta volna tarkón. Szerteszét fröcskölődött a vére... Marika szinte megdermedt, rettenetében mozdulni sem tudott. Olyan kimondhatatlan fájdalmat érzeti, mintha az ő szívét fúrta volna át a német golyója. Ájulás környékezte, végül Zsuzsi mellé roskadt. — No, nézd csak, helyes kis csirke —< mondta a fiatal német a társának. Szemében sárgás lángok lobbantak, akár a tigrisében, mielőtt a prédájára akarja vetni magát. — Éppen vágni való — mondta még röhögve. — Elment a jó eszedj? — jörmedt rá az idősebbik —, hiszen gyerek mégl — Hát én mi vagyok? — vetett rá lesújtó pillantást a német óriás. — Én is gyerek vagyok, pajtás, csak valamivel nagyobbacska — röhögött fel újra. — Ne légy állat, Kari! — figyelmeztette ismét az idősebbik. — A halálát akarod? — No, és!?... Eggyel több vagy kevesebb, igazán nem számít. Van belőlük elég... — mondta, majd Marikát a hátára fordította, puskáját maga mellé tette, majd gombolni kezdte a nadrágja elejét. Marika nem tudta, hogy mi következik, csak azt érezte, hogy valami szörnyű dologra készül a német. Sikoltani akarja de az óriás súlyos tenyere belefogta a hangot, majd két pofont is kapott. Az idősebbik német méltatlankodó morgással eloldalgott a közelükből. Nem akart szemtanúja lenni a gyereklány megbecste- lenítésének. Három gyereke közül a legfia- talabbik lánya jutott eszébe, lelki' szemei előtt őt látta maga előtt az erdőben, de csak önmagában lázadozott, arra már nem futotta az erejéből és az akaratából, hogy lepuf Janisa a gátlástalan társátK s hogy megakadályozza őt szörnyű tettének az elkövetésében. Közben a szél mind jobban felerősödött, fütyült, jajongott a lombok között, s az erdő zúgott, zúgott, mintha egy ártatlanul halálra ítéltet siratna. Marikát elöntötte a vér és elájult... A hórihorgas német akkor döbbent rá, hogy milyen szörnyűséget követett el, s láthatóan megijedt. Gyorsan összekapta magát, puskáját a vállára vetette és iszkolt elfele. Beteges kinézetű társa alig bírta követni. Pálos Kálmán erdész nem lehetett túlságosan messzire az eset szírdtelyétöl, amikor eldördült a lövés. Felkapta a fejét. Tapasztalt fülével azt is meg tudta állapítani, hogy milyen puska szólalt meg. Rosszat sejtett, s nyomban elindult a lövés irányába. Csőre töltött puskáját kézbe fogva, minden eshetőségre számítva, sietett. Nemsokára oda is ért. Elszörnyűlködött. Nem kellett nagy képzelőerő ahhoz, hogy egy szempillantás alatt ne tudta volna megállapítani, mi történt. Puskáját a nyakába akasztotta, a már mocorgó és nyöszörgő kislányt pedig a két karjára kapta, s öles léptekkel igyekezett a falu felé, a doktorhoz. Marikáéit háza előtt egy pillanatra megállt. — János bátyám, hallja. János bátyám' ~ kiabált be az udvarba. — löjjön gyorsan titánom a doktorhoz, siessen! Nincs most idő a magyarázkodásra... (Folytatjuk) «eaaam mm »
