Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-06-05 / 23. szám
» SZÁRAZ PÁL: Ház a domboldalon X. Szilvia eloltotta a cigarettát. Kezét egy pillanatig még a hamutálca fölött tartotta, mintha ki akarná tapintani a parázs tűnő melegét, és tenyerének bőrén keresztül akarná felszippantani, hogy átmelegedjék ettől a csöppnyi tűztől, amely gyorsan elhamvad a hamu alatt. Aztán hátranézett, és kipillantott az ablakon. Nyirkos, hűvös tavaszi nap volt, a fák zsenge lombján vizeszöld félhomály csüngött, és elnyelte a hangokat. Abban a pilanatban megszólalt a telefon. Az első zörrenésre Vincére gondolt, majd á füst szétmállő karikái között felemelte a kagylót. — Szevasz, Vince — mondta —, szép, hogy eszedbe jutottam. A férfi egy pillanatig hallgatott. — Honnan tudtad, hogy én vagyok? Szilvia halkan elnevette magát. — Honnan tudtam volna? Pontosan egy perce érzem, hogy felhívsz. Vince nem nevetett. Szilviát megérintette a csend. — Baj van? — kérdezte. Akkor már érezte, hogy valami nincs rendben. Figyelmesen a készülékre hajolt és hallgatott. Karcsú, erős és fekete asszony volt, őt éve özvegy. E percben őszintén féltette Vincét. Érezte, hogy a férfi hangjában veszély és félelem surran, mint az árnyék, de nem tudta az okát. — Valami baj van? — kérdezte újra. Vince válasza késve érkezett. — Semmi baj sincsen — erőltette , honnan veszed? Mi bajom lenne? Azért hívtalak fel, hogy megkérdezem, nem volna-e kedved sétálni egyet velem? Kimehetnénk a dombok közé, valahol korán megvacsoráznánk. és kész. Ennyi az egész. Eljössz? Hangjában most megint felcsendült a félelem. — Szívesen — mondta Szilvia. — Köszönöm. Egy óra múlva várlak a kereszteződésnél. • A telefon csendben kattant, és megszakadt az összeköttetés. Pár percig némán ült, tűnődött Vince aggodalmán, amit a hangja elárult. Aztán gyors mozdulatokkal öltözni kezdett. II. I • Azon tűnődött, ijii is történt köztük, mióta először találkoztak a fürdőnél, vidám kirándulók között? Mikor is történt? Négy éve, valamivel később, hogy levetette a gyászruhát és először jelent meg társaságban. Akkor valahogy elmaradtak a többiektől, s lassan sétáltak lefelé az úton, amely alatt a város füstös alkonyi fényben feküdt. Május elseje volt, de egyre késett a nyár, lombos díszei még nem bomlottak ki. Most mindenre emlékezett. Sáros cipőjére, arcának barna zománcára ... így kezdődött. Később, hónapok múlva felkereste a rendelőben, és megvizsgáltatta a szívét, mert éjszakádként szúró kis fájdalmai voltai*, és néha félt. Vince fehér köpenyben állt, figyelmesen hallgatta a szív ütemét a hallgatóval, aztán életmódja felől érdeklődött figyelmesen és tapin- tatosaij. Orvosságot nem rendelt, de eltiltotta a dohányzástól, és pihenést ajánlott. Aztán tításról beszélt, tréfált és udvarolt. Később viszonozta a látogatást, megivott egy csésze kávét, figyelmeztette a tilalom ra, és elment. Szemének pillantását, és kezének hűyös érintését sokáig megőrizte. Ennyi jutott eszébe, aztán útnak indult. III. Vince már várta a fürdőnél. Kezet csókolt, és mosolyogva fürkészte Szilvia arcát. — Nem haragszol? Ostoba ötlet volt ilyenkor... — Ugyan, Vince. Merre megyünk? /, í Előre mutatott, amerre a sárga ösvény vezetett a fák közt. Lomha, nedves fény ült a levelek öblébe, a levegőben savany- kás tavaszi szag, kérgek és rügyek raga- csods szaga terjengett. Vince Szilviába karolt, és elindultak. Az asszony nyugtalanul figyelt. Vince bizonytalan, tapogatódzó téptekkel haladt, néha megbotlott és ijedten megállt. — Bocsánat — mentegetődzött —, elgondolkoztam. — Min töprengsz, Vince? — Semmi különös. Furcsa álmaim vannak mostanában, azelőtt sohasem álmodtam. Egy házról álmodom a domboldalon, egy mesebeli házról. Nevetséges, ugye? A dombon áll, fehér homlokával a völgy felé tekint. Mintha vidéken lenne az ember, vagy azon is túl egy hegy tetején, a felhők között. Rendszerint alkonyattájt álmodom a házról, amikor éppen nyugszik a nap, és mögötte a szürke ég tele van szétolvadó, piros fénnyel. Hát ilyen az én álombéli házam ... — Érdekes. Jó lenne megtalálni... Vince megállt és sóhajtott. — Igen .. Erre gondoltam magam is. Megtalálni, és megszerezni nekünk... — Nekünk! — így gondoltam, Szilvia. Azért is jöttünk erre, mert emlékszem, hogy egyszer, régen láttam erre egy hasonló házat. Nem emlékszem pontosan,, de láttam... Nem lett volna szabad?... Miért nem válaszolsz? Szilvia nem tudott válaszolni. Kiléptek az erdőből, és kicsiny tisztásra értek. Szemben a dömb tetején egy kis ház állt. Észre sem vették. A tisztásról nyílás tekintett a völgyre, amelyet hirtelen elborítottak a nap sugarai. Szikrázó alkonyi fény csurgott a dombok oldalán. — A ház — suttogta Szilvia —-, az álombéli ház... — Vince vaksin pislogott körül. — Hol van?-— Odaát. Nézd, milyen szép volt, lassan egészen romba dől. Vince szeme a nyílás világos, fényes foltjára ta'toadt, ahol nem volt semmi. Lelkesen és bátran szembenézett az ürességgel, egészen más irányban, mint ahol az omladozó házacska állott. A ház máshol állt. Szomorú, udvarias mosollyal megcsóválta a fejét. — Az ám! Csupa rom az egész. Elkéstünk, Szilvia ... •— Hát, tudja ... szóval az nem megy. Nincs itt. Tudja ... útközben elengedtük. — Mit fecsegsz összevissza? — mordult rá Sally Lou. — Mondd csak meg nyugodtan ennek a tiszteletreméltó úrnak, hogy s mint voltl — Nos, hol van Bill Parkins? — Megkötöztük, s aztán ... szóval az árokba hajítottuk. — Szitává lőttük! — visított Sally Lou. — Védekezett, s állandóan segítségért kiabált. — Maguk már nem is emberek talán! Hidegvérrel megölték! — kiáltottam fel rémülten. — Semmiről sem tudott. Gyorsan ment, minden fájdalom nélkül. Meg aztán... de hagyjuk, nem intelmeket várunk öntől, hanem segítséget. — Én csupán annyit intézhetek el, hogy minden baj nélkül elhagyhatják ezt a helyet. — És ezek közül a feldühödött zsaruk közül nem durrant le senki? — szólalt meg a sarokban Lamar. — A hajuk szála sem görbül meg. Elszállítják magukat a calhauni fegyház- ba, és ott majd ítélkeznek fölöttük. Bizonyára hosszú időre a rács mögé dugják magukat, de halálbüntetés a mi államunkban nincs többé. Erre mindhárman hisztérikusan röhögni kezdtek. — Calhaunba? — kérdezte aztán vigyorogva Maurice. -7- Doktor, ön tán nem olvas újságot? Ugyanis éppen ott raboltuk ki a bankot, és a zsaruk már vártak ránk odakünn. Fegyverrel kellett utat vágnunk magunknak a tömegben. És sajnos, néhány gyerek is a fűbe harapott. Ráadásul a calhauni fegy- ház borzasztóan öreg, már omlajiozó- félben van. Három órán belül meghn- cselne bennünket a lakosság. Találjon ki valami jobbat! Szabad elvonulást a- karunk, egy megtankolt kocsit és három óra előnyt. Különben itt is fegyverrel vágunk magunknak utat. <— S az első golyó önt illeti, doktor! — tette hozzá Sally Lou, és kihívóan babrálgatta a puska závárját. — Rendben van, tolmácsolom a seriffnek. — Príma! — mondta elismerően Maurice, és kinyitotta a kis utazótáskáját. — S megtesz nekünk egy szívességet... A táska tömve volt bankókkal. — Ez a zsákmányunk, doktor. Vegye magához! — A világért sem! — tiltakozott hevesen. J. M. ULLMAN: EMBERBARÁT Csöngött a telefon. Semmi kedvem sem volt hozzá, hogy felvegyem a kagylót. A legvalószínűbb, hogy megint a bankból hívnak: „Csupán emlékezhetni kívánjuk, hogy a kölcsöne legutóbbi részletét még nem törlesztette...“ Mi az a nyomorult tizenkétezer dollár, ha figyelembe vesszük annak a hatvan emberpalántának a sorsát, akik városunk legnagyobb nyomornegyedéből származnak, s akiknek fClara és énj lehetőséget szeretnénk nyújtani, hogy rendes emberekké váljanak. De hát a bankár csak a pénzt látja, a legkevésbé sem érdekli azoknak a sorsa, akikért van. Mégsem a banktól hívtak. Oldberg seriff volt, az én régi jó barátom. — Mák doktor? Sürgősen szükségem lenne önre! Most már csak ön segíthet rajtunk. A régi Powell-féle farmon vagyunk. és a Hacker fiúkat meg az\ a lányt figyeljük. A Hacker fiúk esete tipikus kivétel a szabály alól. Az intézetünk neveltjei voltak. Egyedül ők azok, akikre nem lehetünk büszkék. Tizenhét évesen hagyták el az intézetet, s már nálunk is volt egy és más a fülük mögött. Húsz- esztendős korukban csaknem olyan hírnevük volt, mint fohn Diliingernek és Al Caponenak. Egy alkalommal Sallay Lou Mac Coy „kisasszony“ az egyik újságban látta a Hacker testvérek fényképét a körözési parancson — épp a negyedik gyilkosságuk miatt keresték őket —, s abban a pillanatban beleszeretett mindkettőjükbe. Csatlakozott hozzájuk, a szeretőjük lett, és újabb bűntényekre ösztökélte őket. — Most mit műveltek? — kérdeztem. — Kiraboltak egy bankot, lelőtték a pénztárost meg az egyik rendőrt, akt megpróbálta feltartóztatni őket. S mindezt tizenkétezer dollárért. Túszként magukkal hurcolták Bili Parktnst, az egyik fiatal alkalmazottat, és elbariká- dozták magukat az egykori Powell-féle farmon. Csupán magával hajlandók tárgyalni, Mák doktor. Eljön? — Ne menj, Robert! — próbált lebeszélni Clara. — Téged is megölnek. Nincs abban a háromban egy szikrányi emberi érzés ■— Akkor hát eljön? — sürgetett Oldberg. — Fél óra múlva önnél leszek, se- riff. Mintegy negyven férfi vette körül a farmot, ahol már vagy tíz éve egy teremtett lélek sem lakott. Rendőrök( a rendfenntartó osztag tagjai, Oldberg seriff és egy kövér úr. Jól ismertem őt. Annak a banknak az elnöke volt, amelyet kiraboltak, s amelyiknek én is a- dósa voltam. — Nem tudom, hányán tartózkodnak odabenn a bandából — tájékoztatott Oldberg —, de Lamar és Maurice Hacker meg Sally Lou biztosan a házban vannak. Az elmúlt egy óra alatt már többször is felszólítottuk őket, hogy adják meg magukat, de nem hajlanak a jó szóra. Csupán önnel hajlandók tárgyalni. Ha megtámadnánk a házat, nagy véráldozatba kerülné. A bitangoknak automata fegyvereik vannak... meg Bill Parkins is a kezükben van. Az is lehet, hogy önt is túsznak szánják, ezért hát előre figyelmeztetem erre. — Bizonyosságot szeretnék afelől, hogy ha Maurice és Lamar meg az a lány megadják magukat, semmi bántó- dásuk nem esik. Szavát adja erre, seriff? — Csupán annyit ígérhetek, hogy biztonságban eljutnak a calhauni börtönbe, s hogy mi lesz azután...? — erre csak a vállát vonogatta. — S azt is tudja meg tőlük, hol a pénz — vágott a szavába a bank elnöke. Ebben a pillanatban még ellenszenvesebb lett. Alig értem a ház verandájához, kinyílt az ajtó. — Üdvözlöm, doktori * — fogadott Maurice Hacker, és betessékelt. — Szép öntől, hogy eljött. Ha nem tudná, mi bízunk önben. A nappali egyik sarkában, ahol mindenféle limlom hevert egy rakáson, ült magában Lamar. A nadrágja csupa vér. A szomszédos helyiségből Sally Lou lépett be, kezében puska. — Hogy s mint megy a soruk az intézetben? — érdeklődött Maurice. — Most nincs időnk a tereferére, fiam. Hol van Bill Parkins? Látni szeretném! új ifjúság 7 KULCSÁR TIBOR: Nagyanyám Ady-képe néhai apai nagyanyámat életemben nem sokszor láttam . vézna alakja ködbe tűnt rég az élőre már alig emlékszem leginkább a temetésére csak egy emléket őrzök róla idestova már harminc éve amikor egyszer tán apámmal vakáció idején nyáron meglátogattuk , nagyanyánkat én kilenc-tízéves legényke kíváncsi szemmel számbavettem minden tárgyat ott a szobában s két ablak közt a falon feltűnt Ady Endre könyöklő képe • néztem egyre az ismeretlent majd megkérdeztem nagyanyámat ki az vajon rokon-e 6 is a szemében furcsa tűz- lobbant a megszállottak szent hitével már szinte eszelősen mondta a legnagyobb rokonunk volt ő furcsállva s akkor úgy éreztem megrovó tekintettel tetézve látta rajtam nem nagyon értem nem sejtettem még ki a költő gyermekéveim mély kútjában mint ködbe vesző múltam árnya összeolvadt már az idővel így emlékszem Ady könyöklő képére s néhai Varga Máriára — De igen, s nem kívánjuk ingyen. Kiviszi innen a pénzt, mi pedig majd bizonyos idő múlva jelentkezünk érte. Ön átadja, s azért kap tíz százalékot. Az az érzésem, hogy az ön intézetének éppen mást szüksége lenne egy kis pénzre. Vagy tévedek? — Magam sem tudom ... Tulajdonképpen igaza volt Murtcenak. Ha hamarosan nem kapok valahonnan egy nagyobb összeget, Clara meg én becsukhatjuk az intézetet, és a hatvan elhagyott gyerek megint az utcára kerül. De -ha én... — tűnődtem magamban. _ Maurice hangja riasztott vissza a valóságba. — Utóvégre... ön mégiscsak emberbarát, doktor. Valamiért valamit. Ön \e- gít rajtunk, mi segítünk önnek. Kéz kezet mos, nem? — Hát jó,, tudatom a seriffel a feltételeket. — És szavát adja, hogy kijutunk innen? — Igen, azt megígérhetem ... Néhány pillanat múlva elhagytam a házat. A pénzt jól elrejtettem a kabátom alatt. Oldberg seriff megkönnyebbülten veregette meg a vállam. — Mit kíván a rablóbanda? — Szabad elvonulást, megtankolt autót és három óra előnyt. — Szó sem lehet róla! — Meg aztán Bill Parkins már halott. És erős a gyanúm, hogy a Hacker fiúk és Sally Lou a feltételek teljesítése esetén is ledurrantana néhány embert. Reménytelenül romlottak. Alig fordultam meg, Dunaway bankár hangját hallom: — Megmondták, hol a pénz? — A pénz? Azt nem is kérdeztem. — Igazad volt — mondtam hazafelé menet Clarának —, azon a hármon már nincs segítség. Csupán egyetlen vigaszuk van: átadták nekem azt a tizenkétezer dollárt. *— ök neked adták ...? — Most az egyszer megszegtem adott szavam. De mindannyiunk érdekében tettem. Mögöttünk lövöldözni kezdtek. Megállítottam az autót. Két perc múlva minden elcsendesedett. — Holnap reggel fel kell hívnod a bankot! — mondta Clara. — Micsoda boldogság! Ezt is megéltük, hogy egyszer végre nem lesz adósságunk! VÉRCSE MIKLÓS fordítása
