Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-05-29 / 22. szám

Fotósok a Duna két partján

Ha egy fényképész Komáromban (Ko- márno) átsétál a Duna fölött, az itteni és a túlsó parton is lát rengeteg olyat, amire, úgy érzi, okvetlenül rá kell irányítania a fényképezőgépet. Ha aztán találkoznak a Duna két partjáról a fényképészek, a Szak- szervezetek Háza és a Csokonai Művelődési Otthon fényképészeti körének a tagjai a Dunamenti Múzeumban, hiába keressük 'j két kör közötti különbséget. Ráadásul Oroszlámos Györgyök és Szűcs Jenöék nemcsak hogy a Duna mindkét partjáról „merítik“ a t’émáikat, hanem tíz éve együtt is működnek. A mostani kiállításon tehát szinte nem is lehetett észrevenni a két kör között lévő különbséget, hiszen azonos elvek, nézőpontok, szakmai ^meggondolások vezérlik mind a két kör munkáját, így a kiállításon elsősorban a gyümölcsöző együttműködésnek örülhettünk leginkább.

Ezenkívül természetesen azt is tudatosíthattuk, mint már annyiszor, hogy tényleg adva van minden lehetőség, mert a már említett két oszlopos fényképészen kívül további nagyszerű, gazdag tapasztalattal rendelkező, eredményeket felmutató és főKacz Imre: Barátság

Kántor Ferenc: Strandon

leg sok szép felvételt készítő tagja van mind a két körnek. Nagy Teodor, Dosi Do- sev, Neuvirt Lajos, Darázs Lajos, Varga Tibor — és még sorolhatnám a neveket — mind olyan alkotók, akiknek van mit átadniuk egymásnak.

Nem most látjuk először a munkáikat, de ha lehet még jobban megbecsülni az eredményeiket, akkor ezután arra fogunk törekedni, mert ez a kiállítás csak elmélyítette a róluk kialakított képet. A járási seregszemlék vagy a nyárasdi alkotótábor kiállításai nem biztos, hogy legkiválóbb felvételeiket mutatták, de itt már megvillan különösen Oroszlámos György, Neuvirt Lajos és Szűcs Jenő fényképein, hogy nemcsak dokumentálják, hanem művészileg is ábrázolják korunkat, s ezért büszkék lehetünk rájuk.

■ A megnyitón egyébként a képek dokumentumértékét hangsúlyozták, de talán ennél többről van szó, ami művészi élményben is gazdagít. Ebben nyilván a szigorú, határozott, a művészi értékeket is szem előtt tartó válogatás is közrejátszott. Nem a fotótrükkök, játékok kapták a hangsúlyt, hanem az emberábrázolás. Jő érzékkel keresik az egyén belső világát, az arcba, testtartásba sűríthető sors minden nagyságát, tragikusságát. És ahol nincs is jelen az ember, mert csak egy párkányt, ablakkeretet vagy ereszalján megnyugvó fénysugarat látunk, ott is érezni az emberi kéz teremtő erejét és melegét, az alkotó kedv nagyságát.

Örültem tehát, hogy sor került erre a kiállításra. Gazdagabbak lettünk mi is és a Jókai-napok rendezvénysorozata is.

— th —

, A Thália Színpad

mesejátékkal zárja az idényt

Az évad végén még számíthatunk egy érdekes színházi bemutatóval; Ján Jílek A csodatevő Borbála-ág című, a fiatalokhoz és felnőttekhez egyaránt szóló darabjáról van szó. Megkérdeztem Horváth Lajos rendezőt, mit tart fontosnak elmondani a szerzőről és a darabról.

— Ján Jílek ismert cseh drámaíró és a prágai Jifí Wolker Gyermekszínház művésze. Mesejátékát a népi kultúra hagyományaira építi. Az évszakokat köszöntő népszokásokat tárja elénk. A születés, a gyermekkor, a felnőtté érés, a párválasztás tárgykörét, és a családon keresztül az élet és a halál, a jó és a rossz harcát mutatja. Az egyszerű ember munkáját, küzdelmét, az egyén és a társadalom összefogásában látja, és igazát a béke jegyében hirdeti. Tartalmas metaforáival élő képi világot tár elénk. így a szerelem és a napi munka mellett a pihenés és a kikapcsolódás örömét is megmutatják a rigmusos versikék, mondókák, dalok és a beiktatott táncos jelenetek. Ezek hol a tartalomhoz, hol pedig a megjelenítési formákhoz kötődnek.

— Hogy haladnak a próbákkal?

— Eltekintve a „szokásos“ gátló körülményektől, úgy érzem, hogy a bemutatókig beérik a darab. Ahogy mondtam, két változatban mutatjuk be ugyanabban a díszletben és jelmezekben, ugyanazokkal a szereplőkkel és az említett változásokkal.

Az esti előadásban például lakodalom van, az ifjúságnak szánt változatban meg a húsvéti szokásokat elevenítjük fel. Az esti bemutatót június 7-én tartjuk, az ifjúságnak szánt változattal pedig a nemzetközi gyermeknapon, június 1-én ajándékként szeretnénk kedveskedni a szomotori iskolásoknak. Szinte természetesnek tűnik, mégis elmondom, hogy a cseh dalokat, táncokat, népszokásokat hazai magyar folklóranyaggal cseréltük fel. Csak az alapanyag és a párbeszédek maradtak meg eredetiben.

— Carovná Barborka, olvassuk a cseh címet. Magyarul miért lett A csudatevő Borbála-ág a címe?

— Valóban, a cseh cím tartalmasabban foglalja magába a mese lehetőségeit. Barbara itt az a letört cseresznyefaágat jelenti, amelyet december 4-én (Borbála napján) a lányos házakban vízbe helyeznek. Ha karácsonyig kivirágzik, a néphit szerint, a következő évben férjhez megy a lány...

Várjuk hát a bemutatót. A szereposztás jónak ígérkezik. A főszerepet (Borbálát) Kövesdy Szabó Máriára osztották. A nagyobb szerepekben Gombos Ilonát, Kádek Ritát, Várady Bélát, László Gézát, Pólós Árpádot láthatjuk. A kisebb szerepeket Ud- vardy Anna, Danyi Irén, Érsek György, Molnár László és Bocsárszky Béla játssza.

(szuchy)

Könyvúj donság--------- --— ■

Ha azt mondom: magyar jazz

Túri Gábor könyve, Azt mondom:

jazz — az előszó tanúsága szerint -»- a magyar dzsessz fejlődésének fontosabb fejezeteiről, annak vonatkozásairól, a muzsikusok törekvéseiről, zenei elképzeléseiről kíván képet alkotni. A cél tehát világos, eszközül pedig a szerző az interjú műfaját választotta. Tizenkilenc muzsikus gondolatait, fejtegetéseit rögzíti a könyv.

Tulajdonképpen könnyű dolga volt a kérdezőnek, hiszen az interjúalanyok mindegyike más-más szemszögből nézve vallott e periférikus műfajról, mígnem kialakult az összkép. Látlelet készült, amelyben kirajzolódnak a magyar dzsesszélet gondjai- bajai, beleértve a műfajt belülről feszítő intrikát is. Látlelet és történelmi visszatekintés.

A nemrég elhunyt kitűnő zongorista és szervező, Kertész Kornél szavai nyomán felelevenedik a dzsessz „őskora“, amikor még csak magánlakásokon, baráti összejöveteleken tiltott gyümölcsként ízlelgették az akkor még rebellisnek számító muzsikát. Felidézndik az úgynevezett Dália-korszak, az első magyar dzsesszklub működésének időszaka. A klub megalakulása jelentős mérföldkő, hiszen azon túl, hogy ezzel a dzsessz Magyarországon a hivatalosan megtűrt műfajok sorába lépett, az élvonalbeli magyar dzsesszmuzsikusok szinte mindegyike — leszámítva a legfiatalabb nemzedéket — valamilyen formában kötődik a Dália presszó közösségéhez.

A dzsessz első nemzedékének szószólója az ugyancsak nemrég távozott Beamter Jenő — népszerű nevén Bubi —, akit Örkény István a Lágerek népe című háborús visszaemlékezéseiben emelt a halhatatlanságba. Az ő visszaemlékezése a dzsessznek azt a korszakát idézi, amikor e műfaj még ott élt, ahol született: a táncparkett közelében, mulatókban, bárokban.

A könyvön keresztül • betekinthetünk a

magyar dzsesszpedagógia problémavilágába (Gonda János), ízelítőt kapunk a free-jazz gondolatiságából (Szabados György), receptet kapunk a sikeres zenekarvezetői tevékenységhez (Benkó Sándor). Szakcsi Lakatos Béla a jazz-rock magyarországi születéséről mesél, vélemény hangzik el a cigány származású zenészek) szerepéről a magyar dzsessztársadalomban (Babos Gyula), s olvashatunk a dzsesszéneklés fonákságairól (Berki Tamás).

A könyvben fórumot kapnak a legfiatalabb nemzedék képviselői is, mint Binder Károly, Dés László és Lakatos Antal.

Az interjúfüzér az előszóban megfogalmazott elvárásoknak maradéktalanul eleget tesz. Arról már nem a szerző tehet, hogy a kialakult összkép felemás, hiszen az interjúk többségének végső kicsengése, néhány kivételtől (Beamter Jenő, Pege Aladár) eltekintve pesszimista. Perifériára szorított műfaj — érződik a nyilatkozatok többségéből. Annyi biztos, hogy nagyon szűk rétegnek szól* Az éladott lemezek példányszámából ítélve a dzsesszkedvelők tábora vagy húszezernyi fő. Nem meglepő ez. ha figyelembe vesszük, hogy a dzsessz őshazájában, a tengerentúl is csak kisebbségi műfaj. Kevés tehát Magyarországon a koncertlehetűség, s még kevesebb a dzsessz hanglemez.

Minden dzsesszmuzsikus titkos vágya a világhírnév, ez a magyarok közül csak Pege Aladárnak sikerült. Az ő véleménye szerint azért áll egyedül a nemzetközi vártán, mert hazájában kevés az igazán jó dzsessz- zenész. A vele készült interjúban olvasható: „Nekem mindig egy orvosságom volt mindenre: gyakorolni és tanulni, lehetőleg minél többet. Ha bánat ér, akkor is gyakorolni, ha sikerem van, akkor is. Csak ebben nem csalatkozhat az ember: a gyakorlásban, a tanulásban és a munkában.

STRIEZENEC SÁNDOR

KLUBFÓRUM

A nagykürtös! (Vei. Krtí§) Járásban a Klubfórum idei seregszemléjének a szervezője már hagyományosan a Járási Népművelési Központ és a SZISZ Nagykürtösi Jb vplt.

A Nágykiirtösi Művelődési Ház Ifjúsági klubjában megtartott versenyen mindössze három együttes vett részt. „Tétlenség, tétlenség“ címmel elsőként a SZISZ bussai (Busince) ifjúsági szervezete ifjúsági klubjának műsora került bemutatásra. Lényegében saját magukat vették célba a helyenként iróniába csapó humoros összeállításukkal. A műsort a helyi. művelődési otthonnal közösen készítették a bussai fiatalok; és a szerző, Vámos Gézáné népművelő „A falusi ifjúsággal végzett munkáért“ egyéni díjat kapta.

„Nincs az éneknek ann« szava“ címmel hapgosújságot mutattak be a csatári (Celár) fiatalok, akiknek műsorukhoz nagy segítséget nyújtott Zlata Slá- viková népművelő. A gazdag összeállításban megszólaltatták az SZNF közvetlen résztvevőit is.

A Klubfórurd fődíját s ezzel a kerületi versenyen való részvétel jogát a Nagykürtösi Gimnázium Kisszínpada nyerte „És a virágoknak igaza volt“ című műsorával. A rendező, Mária Hroncová pedig megkapta a legjobb rendezésért járó díjat.

Jogosan felmerül azonban a kérdést miért csak három csopqrt vett részt a versenyen, holott a járás legtöbb falujában jól felszerelt és korszerű művelődési ház, sőt sok helyen ifjúsági klub is a fiatalok rendelkezésére áll. Egyedül tehát tétlenségük, érthetetlen pasz- szivitásuk akadályozza meg őket abban, hogy bekapcsolódjanak az öntevékeny művészeti mozgalomba.

Bodzsár Gyula

Egy Goldoni - darab

Aki beül egy Goldoni-darab bemutatójára, tudja, nem eget verő eseménynek lesz a szem- és fültanúja. Sőt, azt is, hogy bár több mint valószínű, vígjátékot lát, de nem mindig fog tudni szívből nevetni. Néha egyenesen kínosan érzi majd magát. Az egész egy kicsit poros, egy kicsit avítt, még ha abban mindenki megegyezik is, hogy klasszikus darab — mármint Goldo- nié —, s van, illetve volt némi köze a valósághoz.

Mindez tehát azt jelenti, hogy a színházak legtöbbje, ha már valamelyik Goldoni- darabot tűzi műsorára, megpróbálja leporolni, átírni, „átpofozni“.

Joga van-e hozzá vagy sem? — merül fel azonnal a kérdés, de valójában alaptalanul kérdezzük, mert ha megegyeztünk abban, hogy avítt, poros, akkor mindenki jog- p gal porolgatja.

De hogy hogyan teszik ezt, s fölér e az akármilyen porosnak hitt klasszikus bokájáig az illető vagy sem, az már tényleg kérdés. Mert az oly csalhatatlannak hitt vagy önhitt színházi szakemberek miért nem írnak inkább egy új darabot, és miért akarják az embert egy régi naiv kis történettel szórakoztatni?

Nos, mindezt azért bocsátottam előre, mert a Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) társulata újra egy Goldoni-da- rabot — egyet a kétszázhatvan közül, és nem is a legjobbat —, a Legyezőt tűzte műsorára, s valójában még önmagát sem tudta adni benne. Átéltem, láttam már, jó MATESZ-elnadást, vérbö komédiát, ahol mint valami ördöngös gép, úgy pergett,

szikrázott, zakatolt minden. A színészek sziporkáztak, a rendező, Konrád József, érdemes művész, aki történetesen szintén átírta a darabot, mintha játékpályán futtatta, bukfenceztette volna a színészeit.

A Legyezőben — amelyet egyébként nem kisebb ember, mint Révay József fordított magyarra — sajnos mintha jelen sem lett volna a rendező. Mintha csak átírta, „átpofozta“, de utána sorsára hagyta volna a darabot. Szétesett, akadozott minden. A' színészek mintha csak egymásra következő apró jelenetekből, széteső részletekből rakták volna össze a darabot, amely arról szól, hogy az olcsón vidéken nyaraló két úri hölgy ifjabbikának a legyezője, vagyis a fodros-bodros, bokáig érő bugyogőja beleesik a kútba, az udvarlója megpróbál ugyan újat küldeni neki, de az út mégsem olyan rövid, mint a valóságban, s ezért aztán mindenki belekeveredik a kis falu közösségéből, ahol... ahol nemcsak fruskák, suszterok, fogadósok, kelmekereskedők, parasztok és patikusok élnek, hanem grófok és bárók is, s ki-ki házasodni akar.

Egyszerűen nem értem, miért nem állt össze a darab — ha még oly poros is —, miért nem éltek az alakok? Talán csak a két Bugár — Béla és Gáspár alakításában csillant fel olykor valami élet. Mintha mindenki csak kívülről nézte volna magát. Még Holocsy István és Borárns Imre is, akiknek pedig minden eszközük megvan ahhoz, hogy „eltáncoljanak“ egy-egy ilyen figurát.

Kár, az évadot illett volna sikeresebben zárni. NÉMETH ISTVÁN