Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-03 / 1. szám
... ' ».hia December huszonnegyediké, délelőtt. Ahogy közeledünk a Dunához, egyre jobban érezzük a csípős téli szél élét. Mint egy rossz borbély, be- le-belemehetsz az arcunkba. A három fiatal határőr látszólag egykedvűen halad előttem, alig beszélgetünk. Csak sejtem, mire gondolnak. Biztos vagyok benne, hogy kevésbé zavarná őket a kellemetlen téli szél, ha most a vasútállomás felé vezetne az útjuk, ha néhány órán belül szeretteikhez repítené őket a vonat. De hát nem lehet. Szolgálat az szolgálat. Karácsony napján is helyt kell állni ugyanúgy, mint máskor, éberen kell vigyázni határaink sérthetetlenségét. A motorcsónakjuk a medencének becézett kikötőben vesztegel. A Duna vizét fel-felborzolja az erős szél, de a csónak mozdulatlanul simul a pallónak. Erős kötelek tartják, értették dolgukat, akik kikötötték. És értik most'is. Egy-két perc alatt útra kész a járőrcsónak. Nagy Róbert őrvezető, a csónak parancsnoka utasítást ad az indulásra. Elhangzanak a megszokott vezényszavak, és már fel is búg mind a két motor. Az indításnál Rencés Mihály közkatona segédkezik. de utána már szinte minden felelősség Bazso Lászlóra, a csónak kormányosára hárul. Utunk felfelé vezet a Dunán. Alacsony a vízállás, nagyon figyelnie kell a kormányosnak, számtalan akadály nehezíti a manőverezést, főleg ha húsz-harminc kilométeres sebességgel kell hajtani árral szemben. Gyér a forgalom a Dunán, de azért egynéhány teherhajó most is fel-felbukkan a látóhatáron. A Duna vízállása miatt most főleg osztrák hajók érkezésére kell számolnia a három határőrnek. — Ritkán fordul elő szabálysértés — mondja a hajó parancsnoka —, de azért ébernek kell lennünk most is. Nem is történik semmi egész vé•j, a három fiatal határét mégis Kencis Mihály szemlátomást örül, hogy letelt a szolgálatuk. Mindig sietnek vissza a kaszárnyába, de most talán ,még jobban, mint máskor. Karácsony estéjének különös a varázsa még a kaszárnyában is, s ők tudják, akik itt maradtak, most is mindent megtesznek azért, hogy meghitt „családias“ környezetben tölthessék el ezt az estét, ha a szolgálati kötelesség miatt nem lehetnek a szülőkkel, testvérekkel, barátokkal. A kaszárnyában már az ünnepi előkészület a tetőfokára hág, amikor megérkezünk. A járőrcsónak legénysége siet, hogy rendbeszedjék magukat az esti ünnepségre. Rencés Mihályt várták talán a legjobban társai, mert fellép az esti műsorban. Még azt is megkérdezik tőle, hogy nem rekedt-e be a csípős széltől, hogy tud-e majd énekelni. Mert Misi nélkül nincs műsor, ő a kaszárnya csalogánya. Este a fenyőfa mellett ismét találkozunk, de addig a konyha felé veszem az utam. Igaz, nemcsak azért, mert megéheztem a friSs dunai levegőn, hanem azért isj hogy megtudjam, mivel lepik meg a kaszárnyában maradt katonákat. — Ebédre finom káposztalevest és rántott halat kaptak a srácok — mondja Sári Milán, a konyha szolgálatvezető szakácsa. — Ízlett mindenkinek? — Ogy érzem, igen. Most jobban odafigyeltünk az ízekre, meg az adagok is nagyobbak voltak, mint máskor. Elvégre ünnep van! — Ogy hallottam, hogy nem véletlenül kaptál ezen a napon szolgálatot. A bajtársaid és az alakulat tisztjei is kitűnő szakácsnak tartanak. — Tanult szakmám ez. Civilben egy rövid ideig pincérkedtem is egy borozóban, de az a gyanúm, ha leszerelek, megmaradok a főzőkanálnál. — Otthon is te főzted volna pz ünnepi vacsorát? — Nem hiszem, édesanyám még énnálam is jobb szakács. Kár, hogy nem ehetek most az ünnepi főztjéből, de hát katonák vagyunk, még akkor is, ha fehér köpenyben a konyhában „állunk őrséget“. — Főzés közben eszedbe jutottak az otthoniak? — Igen. de azért semmi sem kozmáit oda. Csak furdalt a kíváncsiság, hogy mit találnék a fenyőfa alatt. — Mit szeretnél? — Nem is tudom. Amíg civilben voltam, mindig valami praktikus ajándékot kaptam, pulóvert, nadrágot, inget, nyakkendőt, de most ilyesmikre nincs szükségem. El sem tudom képzelni, mi lehet a fa alatt. — De azért biztos van most is számodra is valami alatta. — Biztosan! ■ — Na és mi lesz az ünnepi vacsora? — Húsleves, sült baromfi sok-sok körítéssel és sütemény. Horváth Tibor őrvezetőt, az alakulat ifjúsági szervezetének instruktorát már reggel is kerestem, de annyira el volt foglalva az ünnepség előkészületeivel hogy csak akkor tudtam volna vele beszélni, ha lemaradok a járőrhajóról. Szerencsére délutánra már elkészült minden, a fenyőfa is ott díszeleg a nagyterem szegletében, s a villangyertyák fénye a délutáni félhomályban is már beragyogja az egész termet. — Mindig örömmel vállalok ilyen feladatokat — mondja Horváth Tibor őrvezető/— Ilyenkor úgy érzem, egy kicsit magamból is adok. másoknak. Civilben is rengeteg rendezvényt szerveztem, itt meg már ez a második karácsonyom. — Mind a kettőt a . kaszárnyában töltötted? — így jött ki. Jó lejt volna hazamenni, de vannak, akiknek erre nagyobb szükségük volt mint nekem., Néhány társam már nős, gyerekeik vannak, esetleg a szüleik betegek, idős emberek. Ök jobban hiányoztak volna az ünnepi asztalnál. mint én. — Délelőtt a program felől akartam érdeklődni. — Néhány perc múlva kezdődik. Ogy érzem, tetszeni fog. December huszonnegyediké este hat óra. A fenyőfa beragyogja a határőrök alakulatának nagytermét. Jelen van mindenki, akit a szolgálat nem szólított máshova. Tisztek, altisztek, közkatonák várnak a parancsnok ünnepi köszöntőjére. Az alezredes beszéde most néhány perccel hosszabbra nyúlik, mint máskor, mert más ez a karácsonyi este itt is, mint a többi. Ezen az estén tudja meg mihdenki,’ hogy egész évi kiváló munkájukért megkapták a „Példás Alakulat“ címet. A fenyőfa fényénél is jól látni, milyen büszkeséggel tölti el a bejelentés a jelenlevőket. Ezen az estén, a kultúrműsorban, Misi hangja talán még tisztábban cseng, mint máskor, pedig .alig két órája, hogy visszajött a csípős dunai szélben töltött szolgálatból. KA^C^SAI IMRE Érettségi találkozó -10 év után Vörös Veronika tanárnő a duna- szerdahelyi (Dun. Streda) alma mater egyik virágillatú osztáiyáua várta vissza az onnan 10 évvel ezelőtt „kirepült gyerekeit“ Gondos szülőként rendezte el a tablót, és táskájában ott lapultak az Űj ifjúság régi számai is, amelyekben az osztály diákjairól írt a lap. ■— Különös érzés tíz év ucán találkozni olyan' összetételben velük, mint akkor, amikor meg gyenge, védtelen emberekkel álltam szemben. Sajnos, az ötéves osztálytalálkozó elmaradt, .így ez a mostani többszörösen is értékes számomra, hiszen olyan diákjaink is vannak itt, akiket nem láttam, amióta leérettségiztek. Csodálatos érzés hallani, hogy egyetemet, főiskolát végeztek, felelősségteljes posztokat töltenek be, jó szülők, barátok, embertársak váltak belőlük. Ilyenkor érzi a pedagógus, hogy ebben az ő munkája is benne van — mondja Vörös tanárnő, miközben valami különös, megiejt- hetetien titokzatosság jelenik meg az arcán, s én egyszeriben megértem, hogy számára a pedagógus- pálya több, mint foglalkozás — hivatás: Ezt nem lehet „csinálni“ lelkesedés, elkötelezettség nélkül, elvben hinni kell, s aki nem hisz benne, képtelen arra, hogy tanítson, neveljen. De menjünk tovább, és próbáljunk valamit megtudni arról, hogyan alakult az első dunaszerüa- helyi gimnazisták sorsa. Vajon helyesen mutatták-e nekik az utat lámpásaik? Biztosan, hiszen a harmincegy diák K&Cegy sincs, aki ne találta volna meg a számára legmegfelelőbbet. A sikeres érettségi után az osztályból többen elindultunk az egyetemek, főiskolák felé. A gondtalan középisőolás diákéletet vizsgaidő- szakok, cigarettafüstös éjszakák, vaskos könyvek és a füzetek váltották fel. Karikás szemmel ültünk a vizsgáztatók előtt, s ezerszer megfogadtuk, hogy ezentúl becsületesen eljárunk az előadásokra, szemináriumokra, csak ez a vizsga sikerüljön. A hajtást aztán megint lazítás követte megint. Mozi- és színházlátogatások, építőtáborozások közben észrevétlenül elérkezett az államvizsga s a dipio- makiosztó ünnepségen azt hittük, hogy miénk a világ. Osztályunkból Horváth Ilona, Madi Ilona, Illényi Éva, Fikész Éva, Csibrai Elvira és Vaskó Zsuzsanna a pedagóguspályát választották, Kovács Erzsébet és Lelkes Margit pedig mérnöki diplomát szerzett. Nyolcán szakosító iskolát végeztek, s ma felelős beosztásban dolgoznak. Mindezt‘Vörös tanárnő mondja', s amikor László Irénre terelődik a szó, elhatározom, hogy felkeresem őt a tallósi iskolában. Megtudom, hogy Irén nemcsak jó pedagógus, hanem aktívan dolgozik a helyi Bartók Béla Vegyeskórusban, tagja Dunaszerdahelyen a Pántlika zenekarnak, s nemrég egy tankönyv összeállításában is közreműködött. Irén is tanítványairól kezd beszélni, éppígy, mint az érettségi találkozón Vörös tanárnő. így adják át pedagógusok tanítványaiknak a tudásukat, titkaikat, hogy gazdagodva, ők is másokat gazdagíthassanak. A kilenc diplomás közül hatan a pedagóguspályát választották, és nem véletlen, hogy közülük többen magyar, illetve orosz nyelv tanárai lettek. Lehet-e nagyobb elégtétel a tanárnak, mint diákjai elismerő tekintete?! S vajon elégtételnek számíthatjuk-e azt, ha a diák hasonlóképpen akarja hasznossá tenni önmagát, mint példaképei?., Biztosan. Vontszeníű Rita Szalagavató előtt A legelső napon úgy indultunk el otthonról, hogy új életet kezdünk. Azt hittük, a kamaszkor örök, s ez a remek felismerés elfeledtette, hogy az új iskola, a- melynek kapuján beléptünk, nehezebb mint az előző. Persze, ez csak a legelső benyomás volt. Az elsőmapokban visszhangzott a tan- j termünk, mindenki meg akart is- j merni mindenkit, barátokat sze- ! reztünk. Megismertük bévülrtől a | sulit, minden órán kölcsönös ts- : merkedést tartottunk tanárainkkal ... ' i Ugye valahogy így* kezdődőit a mi történetünk négy évvel ezelőtt. I A folytatást pedig mindenki maga választotta. Kialakult a sorrend a tantárgyak fontossága között, később kitapasztaltuk azt is, hogy hol lehet egy kicsit lazítani, hol kell rákapcsolni, de tanulni mindig tanultunk. Tagadhatatlan, a tanárok közül is választottunk kedvencet, de minden tanárunkat diákhoz illően tiszteltünk. A diákélet gyönyörű, az építőtáborok szabad, feledhetetlen légköré éppúgy, mint egy-egy fizikadolgozat. Ahol összetartó az osztály, remek dolgokat lehet művelni. Mondjuk Luca-napkor palacsintát sütni, izgulni, odaragad-e, vagy osztályt cserélni egy másik osztállyal, s a tanárral együtt derülni, hogy végre ránk talált. Tudom, most mosolyogsz, pedig hidd el mi komolyan vettük a diákbulikat. Nem tagadom, voltak rossz napok, kétségbeesett pillanatok is. Valami titkos erő ilyenkor mindegyikünknek azt sugnlta: „Fel a fejjel, ez a diáksors!“ Ekkor rendszerint egy szivacscsata következett, amely egész napra „feldobta“ az embert. Jó lenne ismét elsősnek lenni. Ott ülni a tanévnyitón, élvezni, hogy* rajtunk van mindenkinek a szeme, aztán sokszor éjjelekig tanulni, hogy ne okozzunk csalódást, és jogosan bízzanak bennünk. Ugye te sem hitted-az elején, hogy ilyen gyorsan tudnak repülni az évek, s most öltönyt veszel, nyakkendőt kötsz, és szalagavatóra mész? Mindnyájan tudjuk — az érettségi még előttünk áll, de ezen az estén a.gondolatot félretesszük. A lányok majd pityeregnek, a fiúk férfiasán „szipognak“, és a fal az álom és valóság között lassan omlani kezd ... B. J. a ÍZ. B-ből őrszolgálat a Dunán Horváth Tibor őrvezeti
