Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-04-17 / 16. szám
Ű7 irpsAG 7 N em kellett volna ebbe belecsöppennem. Üldözni lehet állatot, kígyót, de nem embert. A fehéreknek azonban hiába magyarázol hajszolja az még a magafajtáját is. . Hetek telhettek el azóta, hogy ezt a nyomozást rám bízták. A számoláshoz nemigen értek, de annyi este megszálltunk, hogy a szállásokat sem bírom mind a fejemben tartani. Szinte végignyomoztuk már a Holt Kígyó Népének földjét, és a sívó pusztaságban estig tűzött fejünkre a nap. Nekem nem számít annyira, ha kell, akár hetekig is állom, hanem a fehérek, akiket vezetek — az őrmester, a hajtó meg a sötét szemüveges, ezek már alig szuszognak. Ha még két napot megyünk, lábra sem állnak többet. Nem bánnám, ha itt rogynának le ezen a helyen, akkor vége lehetne a hajszának. Hanem énnekem ilyen szerencsém nincsen, hiába is áhítom. De X fehérek lassítanak. Lábuk tompán dobban a köveken. — Meddig mehet a nyomorult? •— kérdi a napszemüveges. *— Kelepcébe került, a nyomában vagyunk. — Legfőbb ideje. Torkig vagyok ezzel a vidékkel. Az őrmestert szédíteni gyerekjáték. Malu vígan van — egyenes a nyom, hosszúkat lép. Vízre bukkanhatott, mert új erőre kapott, s nekiiramodott. Fekete ugyan szomjan nem .vész — miért is veszne a tulajdon földjén? Ha a meder homokjában túrsz, egykettő békára akadsz — s ha megnyitod, víz fakad belőle. Nem éppen jó ízű, de aki menekül, nem válogat. Nem hittem volna, hogy Malu ilyen jól elboldogul a bozótban. Pedig úgy látszik, ezeknek könnyedén túljár az eszén. Amott a kiszáradt vízmosás alján tü; \ B. WONGAR A NYOMOZÓ Inkább it! pusztulok magam is, mint hogy a fehérembernek megint igaza legyen. •— Iiőhaf — az őrmester pihenőt rendel el. A fehérek egy fa árnyékába húzódnak, én azonban a napon maradok, minthogy hozzájuk menjek. Nem árt nekem a nap. Ha egyszer itt születtél, s a bőröd sötét, a nap olyan, mint anyád keze. — Mikor kerül már elő az a nyomo- _ rult?.... Hé, te abo — formed rám a napszemüveges. i— Nem hall —■ veti oda az őrmester. s— Meg nem is szól. >—■■ A törzs nyelvén motyog olykor. •— Jobb nem került volna? >— Ez még el nem vétette eddig. •— Csodabogár. Hogyan értekezel vele? — Az abók értik a dolgukat. t— Akár a vizsla — dicsért a hajtó. •— Nyomra vezeted, s már lohol is. Csak azt nem beszélik, mivégre hajszolják a szerencsétlent. A nevét se mondják. De nem fognak ki rajtam, mert én tudom, hogy Malu az. Nem kell sokat nyomozni, egykettő tudod kinek a nyomára bukkantál. Ha állatot hajszolsz, mondjuk gyíkot, tudod, megéri-e a fáradságot, meg azt is, merre menekül majd.. Ha embert hajszolsz, megmondod, elcsíped-e, s ha- el, mikor. Rossz belegondolni is talán, de jobb tudni mindjárt, mert dönthetsz. A telepen felnőtt fiúk nem sokra mennek a bozótban, csak nyargalnak eszeveszetten, akár a tulok. Malu már a menekülés első napján kézre 1 került volna, ha nem én vezetem a nyomozókat. Kíváncsi vagyok, miért hajszolják. Kinek árthatott? Egyikük sem említi. Lehet, nincs is mit mondaniuk. A fehérember furcsa törvényeket szab — jognak hívja, csakhogy aszerint élni bajos. Amióta az eszemet tudom, mindig azon álmodozók, hogy majd kibújok a jog alól, és megyek az eszem után. Csak erő kell hozzá, s ha nincsen, íme, föld s ég, minden rád omlik. El nem tsípik, arra mérget veszek. Malu igen megkeserülné, ha ennek á napszemüvegesnek a markába' kerülne. Olyan ez, akár a kés éle. Csizmástul alszik a tűz mellett, de a puskája mindig a keze ügyében. Pár napja azon kaptam, hogy míg a„napszemüvegét tisztogatja, engemet fürkész, — de mintha korbáccsal suhintott volna végig rajtam. Aki ennek a markába kerül, csúnya világ vár rá. Derékba is töri — nem bosszúból, inkább szórakozásból. 'Ä patak menti fák árnyékában hálád a nyom jól láthatóan. Hiába, legjobb mezítláb gyalogolni. Mezítláb eljuthatsz az ország túlsó végébe, a fehérember meg csak addig követ, míg a cipője le nem vásik a lábáról. Az pedig egykettő levásik ezen a sziklás terepen. Csak a szomjúság kínoz mezítlábast, cipőst egyaránt — mert vihet a lábad, szikkadt szád árnyékba kerget, s kézre kerülsz egykettő. zet rakott, He olyat, ha két lépéssel elkerülöd, meg sem látod. Homokkőgát emelkedik a közelében, meredek is, magas is. Arra hágott fel. jól tette. Aki szökik, ne aludjék tűznél. , Ügy látom, kifogyhatott a gyufából, mert régimódin, nehézkesen csiholt tüzet. Telepen nevelkedett gyerek nemigen tanul ilyeneket. Hanem én megtanítottam őt, nem felejthette el. Emlékezett is, hogyan fogja a tenyerébe a két fát, s hogy szálán dörzsölje csak, és ne csuszkoráljon félre. Ott vétette el, hogy nem simította el, akkor pedig a csiholást a tenyere megemlegette. Hólyagot is szerzett a tűz mellé, két tenyérre valót. Kicsiny fiú volt még; amikor csiholni tanítottam. Bejártuk a Holt Kígyó Népének földjét, s valahol itt ütöttünk tábort... Nem, inkább feljebb a patak mentén, közelebb a hegyekhez, mint a- hol az első fehér ember a házát megépítette volna a vízmosásban. Nem láttunk még gyufát akkor. — Kapnám el, hogy a pénz a zsebemben lenne — morogta a Napszemüveg. — Az abók ilyen vidéken szemfülesebbek a dingónál — magyarázta a hajtó. — Nézd, egy kakadut megdumált! — Gyík lába az, nem madáré. Tévednek mind a ketten, mert békaláb. Malu harapni- meg innivalót egy- helyt talált, hát jó dolga van. Á fehérek nagy. hangon veszekszenek, jobb szeretem, ha csöndben vannak, akkor lehunyhatom a szemem és gondol- kodhatom, hogy magam vagyok a bozótban az állatokkal' és madarakkal. Azok nem akarnak'az embernek kárt okozni. Ha így lehunyom a szememet, s jó darabig ki se nyitom, gondolataim olyan messzire visszaszállnak, hogy még az Álomidőből a búgattyú hangját is hallom. Pár napja — tegnap lehetett inkább — láttam magamat, amint kö- rüítáncolom a vízgödröt a hegyekben. 'A Holt Kígyó Népé, vén, fiatal, mind ott volt, s annyira roptuk, hogy a felvert por elborította a napvilágot, és éjféli sötét támadt délben. Örültem, hogy találkozhattam azokkal, akik úgy távoztak, úgy tünedeztek el, akár a csillagok hajnal hasadtával. Nem is tudom, melyiket mi lelte. Hanem olykor, ha egy kósza lélekkel találkozom, eszembe jut, hogy mindnyájan a Holt Kígyó Népe vagyunk. A fehérek siettetnének, ele én nem hagyom. Megtudják idején, hogy akármerre megyünk, akárhogy szaporázzuk, az út végét járjuk. Látnám magamat megint, hogyan táncolok, de a képet inkább nem idézem fel, hanem aztán megindulnak felém az emberek. Sokan vannak, de egyenként jönnek. Nem emlékszem, hogy ennyinek a nyomára bukkantam volna — pedig úgy lesz, mert a lelkek soha nem hazudnak. Elmondhatom nekik most, hogy rajtam a sor, megtérek közébük, és jönnek a többiek is hamarosan. Lassítok Kaptatón haladunk, csupa szikla, fa sehol, s a nap úgy süt, akár a parázsból kiemelt izzó kő. Még menni kell egy darabig. A fehérembert jó élet várja, nem szívesen, hagyná oda. Ezek egyre a díjat emlegetik, mintha azzal hessentenék el a nap hevét. Eltűnődöm, mit tűzhettek Malu fejére. Nem lehet csekélység, hogy ilyen messzire csábította őket. ■ . •— Én a gerezdemet sörbe gazolom — álmodozik a hajtó. —- Sörtengert támasztok, abban megúszok. A többi nem szól rá. Száraz a torkuk, szólni sem tudnak. Letértünk a nyomról, de a fehérek nem veszik észre. Bíznak bennem. Közeledünk a hegyekhez — a ritkás fák idelátszanak a sziklák közül. Megpukkadnak majd ezek a méregtől, ha megtudják, hogy nincs visszaút. A Napszemüveg alighanem rajtam próbálja majd ki a puskáját. Hadd próbálja. A Holt Kígyó Népének telepén úgysem várna más, csak egypár vénasszony — a férfiak mind elmentek. Ha a féhérember nyomozója vagy, hát vagy megfogod a . feketét, vagy megszökik, oda így is, úgy is. Nem volt illendő, hogy engemet küldtek Malu nyomára. A dingó se nyomozza a fajtáját, csakis a fehérember, mert abban nincs büszkeség. Á levegő se rezzen. Nagy a forróság itt a sziklák közt — árnyékban is megsül az ember. Déltájt lehet, mert kegyetlen a fenn járó nap. Mire lebukik, vége lesz úgyis. Legalább nem kell ß telepi vénasszonyok szemébe néznem. Valahányszor a fehérember szolgálatából visszatérek, gyűlölködve méregetnek, átkoznak némán, csak a szemükkel szitkozódnak. Engemet ez is lever, akár a Cunda-bot. A gyerekek kővel dobálnak, s úgy kiabálják utánam: ,,Vessz-vessz, rossz lélek!“ Rohannak, s elbújnak, ha feléjük tartok, de iszkolhatnak bármerre, danájuk elkísér. Jó, hogy nem kell hazatérnem. Elegük lesz a fehéreknek egykettő. Szólni nem szólnak, csak hemperegnek a földön. Az elébb még annyira veszekedtek, hogy azt hittem, mindjárt lövöldözni fognak egymásra vagy énrám. Nem értettem minden szavukat, s lehet, ha értem, akkor sem fogom fel, de a díjat, azt egyre hajtogatták. Ha nem a szomjúság, hát a nap ment az agyukra. Már úgy rémlett nekik, előttük a pénz s— halomban, ott a sziklák közt. Az őrmester meg a Napszemüveg kapott rajta. Én még ilyet nem láttam. Ketten kapdostak a semmiért, Ujjúkat vájták a kőbe, murvába, s amit markoltak, zsebükbe, ingükbe tömték. Majd a hajtó is vitte volna a részét, de ez a kettő el- lökdöste. A hajtó dühbe gurult, s oda furakodott, akkor meg eltaszították, bele is rúgtak. Ügy elgurult, akár a fűcsomó a szélben, aztán elterült. Megszakadhatott benne valami. X két fehér egy darabig boldog volt á kőpénzzel meg a murvapénzzel. Hanem aztán elindultak hasmánt a sziklák közt, mivel a díj súlya a földhöz nyomta őket — alighanem szökni akartak a kincsükkel. Csakhogy a szomjúság a kőnél is súlyosabb, hát nem szökhettek vele. A torkuk kiszáradt, az ajkuk véresre cserepeseden. Odébb kúsztak valamicskével, s gödröt kezdtek vájni a vagyonuknak. Hanem gyanújuk és gyűlöletük felülkerekedett, s úgy acsarkod- tak egymásra, akár a dingók, amikor egymás torkának ugranak. A hajtó megemelte a fejét, de nem szólt bele. Egy darabig nézte őket, majd fuldokló nevetésbe tört: — Pénzen a- csarkodnak! A világ kincséért se békéinek meg! Még itt se! — Visszahanyat- lott, és sarkával a port kapálta, úgy nevette őket. Moccanatlan fekszenek azóta. X fa árnyéka is elvándorolt, s nem eszméltek. Most itthagyhatnám őket. Ott a szikla peremén túl mély, vízzel teli gödör rejtőzik két szirt közt. A Holt Kígyó Népének szent vízgödre. Amikor meghal valamelyikünk, a lelke a gödör mélyén várja, hogy új életre keljen. Űjjászületik az én népem mind, csak nem embernek, hanem fának, madárnak, csillagnak. Ha egyszer dingó leszek, nekem a fehérember a nyomomba nem jut. Malu azóta már elhagyhatta a szent forrást, tudja a helyét. Megmutattam neki, amikor a népünk szent tíelyeire tanítottam. Megtanítja ő is a fiának, ha eljő az ideje. Így lesz, amíg fekete él e föld színén, s amikor majd nem, állatként, madárként találkozunk a forrásnál. Ott a szirtek közt a fehérember ránk nem talál. JÄN MAJERNÍK VERSEI XXX Mértékkel eszem, iszom. Ruházatom olyan, mint másé. Ész nélkül nem költők. Dol'gaim két-három bőröndbe belerakom. Nem vagyok sem pénzhajhász, sem hörcsög. Van egy-két könyvem. Meg néhány papírlap az asztalon, mit szintén kölcsönkértem. Nincs lakásom, kevés a barátom is, s csak este széretgethetem a feleségem. Azt jósolják, nem élek túl sokáig, halkan a halál lopódzik felém. Egy elfelejtett, kék ballada zeng váltig bennem valahol a kút fenekén. XXX Így szólitgatnak: Hát te még élsz? Kihalhat belőlem vajon mindaz, mi éltet, minden érzés: a szerelem, bú, fájdalom? Így szólitgatnak: Hát te még élsz? Mintha nem érné meg nekem járni e város hosszát-széltét, embereit köszöntenem. Hívogatnak két ded borra, az egészségükre iszom. Kapható vagyok minden jóra, kitárja telkemet a bor. Éjjelente hallom, hogy vágtat a szívem, mikor csend honol, s én világítok csak. Paripámat kemény szavakkal patkolom. Es lassú ügetésre fogva engedem minden reggel el. Még gyűlöletem ég lobogva. Még bennem ég a szerelem. XXX A csend minálunk egyre hosszabb. Már éj az éj és nap a nap. Bolhacsípésnyi szúrásoknak sebe fajkiáltást fakaszt. A csend minálunk egyre mélyebb. A falból kimászik a szög. Egykori fák csomóit érzed pattogni bútoraid között. Megtörtént. Sejtjeinkbe rakódik Hozzánk oly méltatlan dolog. Rossz álarcba bújik a szó is. S az igazság? Már elfogyott. Már hullnak az őszi esők künn. Hideg lesz. Jönnek a fagyok. Egy gyöngéd szó se hangzik köztünk. S a dal? Már rég elhallgatott. » • A fényre beszálló rovarhad itt köröz az ágyunk felett. Repdesésüktől nem alhatsz, vagy gyötör a lelkiismeret? Már nem vagy nő. S nem vagyok férfi. Fagyként éget a megszokás. Már nem tudsz megújulva élni. Meghalni sem. S nincs semmi más. Már csak a lámpafény hull miránk. Számoljuk, amink elveszett. Összeütköztünk. Mint két világ. Füst száll romhalmazunk felett. NY. BULGAKOV: KÉT KRITIKA' A jó Á jó kiadóban megjelent egy j(j könyv. Nem is az első könyve ez ennek a jó szerzőnek. Különösen remekbeszabott az egyik jó fejezete. Kevésbé sikerült viszont egy másik rész. Egészében véve azonban jó ez a könyv, mert jól végződik, és a szólásmondás is azt tartja, hogy minden jó, ha a vége jó. Lényegében erről szól ez a kritika, amelyet egy jó szerkesztőség kérésére Írtam. Egy jó kritikus A rossz Az egyik helyi kiadóban megjelent egy rossz könyv. Ebben a könyvben voltak jó részek is, kivéve azokat, amelyek rosszak. Borbála alakja például nem úgy van megírva, ahogy az a jó könyvekben szokás. Péter személye is megrökönyödést vált ki. Máriának semmiben sincs igaza. A napot október felében este hatkor már nem látni az égbolton, ahogy azt Péter és Borbála találkozásakor leírja a szerző. Ott, ahol a könyv megjelent, a nap októberben tizenhét óra negyven perckor nyugszik le. Ezért ez a könyv szerintem rossz. Csakis olyan könyveket kell kiadni, amelyek véleményem szerint jók. Egy jő kritikus Palágyi Lajos fordítása i
