Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-03-27 / 13. szám
Legyen igénye minden embernek V arga Feri közkedvelt ember Izsán (I2a), pedig hát népművelő, a helyi népművelési központ dolgozója. Azért mondom, hogy „pedig hát“, mert a Feri-fé- le embereket nemigen kedveli egy-egy falu- közösség. Nem, mert mindenféle előadásokra, rendezvényekre noszogatja a népet — dologidőben. S faluhelyen mikor nincs dologidő? Főleg Izsán, ahol már február végén hatalmas fóliasátrak fehérlenek a kertekben. És mégisl A közvetlen, halk szavú, megnyerő Varga Ferinek sikere van. Ha akadnak is zsémbelődők, a többség azért örül annak, ha a népművelési központ valamit szervez. — A többség? — -kérdez vissza Feri. — Mármint azok közül a többség, akiket a munka mellett még érdekel valami. Az egykori lóistállóból átalakított, az árvíz után helyrehozott művelődési ház piciny irodájában beszélgetünk. Azt nem nehéz megállapítani, hogy az épület csak kény- szerűségből felel meg rendeltetésének: a nagyterembe is csak kétszázan férnek el. — Bár nem panaszként mondom, de nem könnyű itt a munka, ugyanis jószerével semmink sincs. A hnb-től évi tizenötezer korona támogatást kapunk, és csak a fűtés évente 15 600 koronába kerül. A villanyt már nem is számolom. A többi pénzt, amire szükség van, ki kell „termelnünk, gazdálkodnunk“. Például úgy, hogy a nagytermet bérbe adjuk, mondjuk a szövetkezetnek értekezletekre, vagy próbálunk nyereséges akciókat szervezni. Csak hát ez egyre nehezebb. Hogy miért? Nos, vegyük a színházat. Kicsiny a színpad, s csak olyan darabokat játszhatnak Izsán, amelyek díszletei itt elférnek. Meg aztán: a színház háromezerért jön el játszani, de kevés néző fér be, jó esetben is csak ezerötszáz korona a bevételem. A mozi hetente egyszer vetít. Szintén ráfizetéses, ugyanis 16 milliméteres kópiából kevés a jó film, mást meg itt nem vetíthetünk. Szóval olyasmiket kell szerveznünk, amik kis befektetéssel sokat hoznak a konyhára. Megrendeztük például az ún. juniorzenekarok fesztiválját. A srácok nem kértek pénzt, örültek, hogy felléphettek. Vagy egyéb esztrádműsorokat, előadásokat szervezünk, amelyek egész szép érdeklődésre tartanak számot. Beszélgetés közben, a gondok sokaságát tárgyalva felvetődik a városokhoz közeli falvak specifikus problémája: Komáromból (Komárno) nemigen jönnek falura szórakozni az emberek, míg fordítva ez sokkal inkább érvényes. így aztán a város is elvonja a közönséget. A népművelőnek aztán „Bár nem panaszként mondom, de nem köny- nyű itt a munka. .. kell idő egymásra, a gyermekekre, aszórakozásra is. ügyeskednie kell, hogy olyan műsort, olyan választékot kínáljon, amelyet a város nem ad, tehát felkelti vele a közönség érdeklődését. Különféle témakörökben rendszeresen szerveznek Izsán előadásokat, beszélgetéseket orvosokkal, tudományos dolgozókkal, írókkal... Vannak zenehallgatással egybekötött, vetítéssel tarkított előadások, amelyek főleg a fiatalok körében népszerűek. De nem feledkeznek meg a legkisebbekről, az óvodásokról sem. Készítenek nekik zenés-verses műsorokat. — Az az igazság — mondja Feri —, hogy velük a legjobb az együttműködés, ők még igazán tudnak örülni egy-egy rendezvénynek, műsornak. Van más: Izsán már fellépett szinte a járás összes kulturális, csoportja, színjátszó együttese. Volt Gravis-koncért és Hobo-elő- adás... A sort hosszan folytathatnánk. Ojra a falura, a közönségre terelődik a szó. A községnek 1900 lakosa van, s ehhez a lélekszámhoz képest kicsi a kultúrház. Ám még néha így is megesik, hogy gyér az érdeklődés. Az okokat kutatjuk. — Hagy a hajsza, sokat dolgoznak az emberek. Nagyban folyik a fóliázás, s a munka leköti az emberek idejét, energiáját, főleg itt, ahol nagyon is figyelnek egymásra, ahol a versenyszellem a jellemző. Igaz, a környékhez képest mi még elégedettek lehetünk: egy bizonyos rétegnek marad ideje munkára meg szórakozásra, művelődésre, kikapcsolódásra is. Alakítottunk például tánccsoportot, vagy a CSEMADOK-kal közö. sen működik a Jókai Irodalmi Színpad. Hozzá kell tennem, Izsán hagyományai vannak a színjátszó mozgalomnak, egyáltalán a köz- művelődésnek. Ebből a hagyományból él még úgy-ahogy a falu. A beszélgetés során többször elhangzik: „egy bizonyos réteg“. Most már szóba hozom, konkrétan. — Sajnos, épp az a bizonyos réteg nem jön közénk — kezdi fejcsóválva a választ Varga Feri —, ahol a. már említett hajsza versenyszellem uralkodik. Az a réteg, amelyiknek leginkább szüksége lenne a kultú- rálódásra, a művelődésre. Mert én úgy képzelem el a népművelési munkát, hogy az hasson az emberekre. Leegyszerűsítve a dolgot: megtanítani, rávezetni az embereket, hogy tudjanak különbséget tenni a világ dolgai között, hogy legyen helyes, jó értékítéletük, hogy felfedezzék az igazi értékeket. Vagy még egyszerűbben: tudják megkülönböztetni a művészit a giccstől. Legyen szó házépítésről, szobabútorról, asztalterítőről, könyvről, festményről, szoborról... Dél lesz, mire mindezt végigmondjuk. Majd sétára indulunk a faluban. Feri közben beszámol, arról, mi minden épült itt az elmúlt évek során. Természetesen a hatvanötös nagy árvíz után elsősorban igen sok családi ház. Újabban még két üzlet, továbbá vendéglő, tűzoltószertár, halottasház, iskola. Elkészült a víz- és földgázvezeték, s minden utcát aszfaltoztak, és kiépítették a telefonhálózatot is. Nemrég adták át a szoi- gáltatőházat, s készül az óvoda, a bölcsőde meg a házasságkötő terem is. Mindez nem kevés. „Nem járunk mi sehová. (Útközben megkérem Varga Ferit, tippeljen ki nekem egy családot abból a bizonyos jobbik rétegből, olyanokat, akiknek a munka mellett jut idejük a művelődésre is. Varga Ildikót és férjét javasolja. Megyünk hozzájuk. , Az emeletes házban Ildikó kedves szóval fogad, és kávéval kínál. Amíg elkészül a kávé, leülünk a szobában. Nézelődök. A polcokon könyvek sokasága sorakozik. Később megtudom, hogy Ildikó nevelőnő az iskolában, a férje pedig a helyi efsz-ben traktoros. Egy éve házasok. Öt fóliasátruk van, meg bikákat és más háziállatokat nevelnek. S mindemellett rendszeresen látogatják a művelődési otthon rendezvényeit, sőt mindketten tagjai a helyi népi tánccsoportnak. — Mi ajánlkoztunk a csoportba — mondja a háziasszony. — A napi feszített munka mellett nagyon jól jön az ott töltött néhány óra, a kikapcsolódás. Ott szinte megpihenünk s utána jobban megy itthon a munka. — Nincs annak semmi értelme, hogy állandóan csak a munkának éljünk — mondja a házigazda. — Sok ember töri magát, s még a Dunára vagy Patra sem jut el fürödni. Azt hiszik, a pénz minden Elfelejtik, hogy kell idő egymásra, a gyerekekre, a szórakozásra is. Mert az a kérdés, mondom én mindig, ha ez kerül szóba, hogy van-e célja az élettel az embernek. Nekem van. Én a fóliázással sem csak a pénzért, öncélúan foglalkozok, hanem kísérletezek. Például most burgonyával. Nagyapám is ezt tette, s én most arra vagyok kíváncsi, többet tudok-e termeszteni, mint nagyapám. Kellemes perceket töltöttünk a Varga családnál. Aztán benézünk még egy másik ház portájára is, Némethékhez. Zsuzsa asszony két gyermekkel gyesen van. Férje üzletvezető Komáromban. Ök ugyan nem fóliáznak, de férjének meg neki is van épp elég munkája a két gyermekkel meg a ház körül. Kérdezem, jut-e azért idejük olvasásra, művelődésre, moziba menni... — Nem járunk mi sehová. Még a moziban se voltunk. Jól érezzük magunkat itthon is. Hamarjában távozunk. Feri visszakísér a buszmegállóig, s búcsúzóul azt mondja: — Hát ilyenek az emberek. Nehéz kitapogatni, kinek mire van szüksége, igénye, ha van egyáltalán. És egyebek mellett azt is szeretném elérni, hogy legyen. Legyen valamiféle igénye minden embernek. ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei Varga Ildikó Gyuresó István Még innen Kellene írni egy búcsúztatót, valamiféle összefoglalót; mit, miért volt érdemes tenni — hogyha már végképp el kell menni de halogatom, hátha, hátha kivirágzik még az akácfa, majd a nyár, úgy ám, a kedves nyár, mikor a határ virágbazár,' és az almafák, szőlősorok: talán még újbort is ihatok, ha meglátogat barátsággal a tél s a tavasz barkaággal, — A reménység föl-fölsóhajt: Tavasz! Talán még az is kihajt! Életének hatvankilencedik évében, hosz- szan tartó súlyos betegség után 1984. március 16-án elhunyt Gyuresó István csehszlovákiai magyar költű. Gyuresó Istvánt 1984. március 24-én nagy részvét mellett kísérték el utolsó útjára hozzátartozói, barátai, ismerősei szülőfalujában, Garamkövesden a > helyi temetőbe. Színházi világnap 1984 Március a színpadi művészet hónapja. Az idén is e hónap huszonhetedikén kerül sor, szerte a világon a színházi világnap megünneplésére. A színházak azokhoz fordulnak ezúttal, akik értékelik a művészetet, akik felelősnek érzik magukat a színházi élet folyamatosságáért, jövőjéért. „A művész hivatása és életének értelme“ — üzente Dimitrij Sosztakovics az 1970-es színházi világnap alkalmával —, „hogy örömet szerezzen az embereknek, szellemileg gazdagítsa őket, emelkedett érzéseket ébresszen bennük. A humanista elveknek, a nemes élményeknek, a béke és a népek közötti barátság eszméinek testet kell ölteniük földünk színházainak színpadán ... A huszadik század közel' hozta hazánk és az emberiség ragyogó jövőjét. Nagyon sok függ tőlünk, a földkerekség alkotóitól, hogy meggyorsítsuk az idő haladását e felé a jövő felé...“ Olyan színházra van tehát szükségünk, amely létezésével és működésével az emberiség javát szolgálja: boldogulását, békéjét segíti elő. S ezt nem mi állapítjuk meg, hanem mintegy negyedszázaddal ezelőtt mondták már ki a világ művészei, amikor elhatározták, hogy március 27-ét színházi világnappá avatják. A korszerű színház olyan nevelőiskola, a- mely az embert helyezi a világ és az élet központjába. Korunk színháza olyan fórum kell hát legyen, ahol a szerző és a közönség egymás nélkül semmit sem ér, ha a cselekmény szereplői nem közvetítik művészi szinten a játék és a párbeszédek tartalmát a maguk valőságfeltárő voltában. A színpadi reflektorfény nem aludhat ki. Fényét úgy kell vetítenie, mint a csillagok ragyogását. Rá kell világítania az emberiség valamennyi problémáira, utat mutatva a szépség, az igazság, a békés alkotói élet számára. A színházi munka nyugalmat igényel. Nyugodtságot a szereptanuláshoz, az elmélyedéshez, a hasznos munkához. Egyéni és csoportmunkát kíván. Alkotó kollektívákat, szakmai műveltséget és színházi kreativitást. A társulat valamennyi tagjától az őszinte hivatástudatot, a szüntelen önművelés jelenlétét, a tartalmas műsorpolitikát és az értő irányítást. Ezt várják a színház minden alkotójától, művészétől és technikusától a nézőtéren ülő emberek. Kívánságunk azonos azzal az igényelt alkotási folyamattal, amelynek a színpad az örök otthona. Az a fórum, ahol a szavak és a párbeszédek izzásában fényt és értelmet kap a szerzői gondolat, amely a színház alapvetően meghatározó értékét is jelenti. S végül hadd köszöntsük mi is szerzőinket, rendezőinket, színészeinket, díszlettervezőinket, színházunk valamennyi dolgozóját. És nem utolsósorban a „nagyérdemű közönséget“, amely nélkül színház nem volt, és a jövőben sem lesz. És erről nem szabad megfeledkeznünk! Szuchy M. Emil
